Petőfi Népe, 1981. július (36. évfolyam, 152-178. szám)

1981-07-14 / 163. szám

1981. Július 14. • PETŐFI NEPE • 5 A Bastille története 1880 óta minden év július 14- én, Franciaország nemzeti ünne­pén nagy parádéval emlékeznek meg a Bastille elfoglalásáról. A Bastille eredetileg kimagasló bás­tyát jelentett, de idővel ez lett .a neve a párizsi várbörtönnek. A La Bastille erőd építését Párizs Saint-Antoine kapujánál 1370- ben kezdték meg. Richelieu bíbo­ros idején rendeztek be különálló szobákat a foglyok részére. Álta­lában politikai foglyokat tartottak itt; a közhiedelemmel ellentétben az akkori börtönviszonyokhoz ké­pest jó bánásmód mellett, össze­sen 42 fogoly számára voltak be­rendezve a helyiségek. Olt itt Voltaire is, akinek „szabad szája miatt” több ízben meggyűlt a ba­ja a hatóságokkal. Bűnözőket rit­kán őriztek a Bastille falai kö­zött. A párizsi, általában a fran­cia nép szemében azonban a Bas­tille a zsarnokság jelképévé vált a királyság idején. A párizsi nép izzó hangulat­ban ostromolta meg a Bastille-t, s foglalta eh Az őrség nem tanú­sított nagy ellenállást. A nép megkezdte a Bastille lebontását, és igyekezett eltüntetni az ab­szolutizmus, a zsarnokság jelké­pét. Foulon minisztert megölték, városi tanácsot és nemzetőrséget szerveztek. A király La Fayett-et nevezte ki a nemzetőrség pa­rancsnokává. Ettől az eseménytől számítják a nagy francia forrada­lom kezdetét. A Bastille ostro­mának pillantában a várbörtön­ben nem volt „telit ház”. Falai között négy pénzhamisítót, két elmebeteget és egy eladósodott honpolgárt őriztek. Képűnkön: egykori metszet mutatja a Bastille bontását. FILMJEGYZET Nevem: Senki Régi élmények elevenednek fel a nézők emlékezetében, miközben e furcsa című film jól megrende­zett jelenetei peregnek a mozi­vásznon. Egy-egy beállítás többek között a nagy sikerű, Volt egyszer egy vadnyugat című filmalkotást idézi. A melankolikusan hullám­zó tempó is onnan eredeztethető. Néha úgy tűnik, megáll az idő, hogy egy hirtelen fordulattal gyorsvonati sebességre kapcsoljon át. Vad lövöldözések, reményte­lennek tűnő veszélyhelyzetek után és közben szívesen időz a felve- vűgép a szereplők arcán, a hely­szín egy-egy tárgyán. Innen olvas­hatja le a néző a történet hősei­nek gondolatait, szándékait, a mese várható fordulatait. Látha­tóan rokonszenvez az olasz, fran­cia és NSZK tőkések által válasz­tott író és rendező, Tonino Valerii a különös mese hőseivel — a ma­gát Senki-nek nevező, kékszemű fiatalemberrel és az idősödő re­volverhőssel, aki régi bűnöket akar megtorolni és a maga fur­csa módján a hatalmaskodó új­mexikói szerencselovagokon, ke­gyetlen rablóvezéreken igazságot tenni. Nem csoda azonban, hogy a film szívesen él a premier plan adta lehetőségekkel. Nem kisebb művész játssza az idősebbik hőst, mint Henri Fonda, akinek barát-, sáposan derűs, eszköztelen mimi­kája iskolát teremtett. Otthono­san mozog a vadnyugati filmek poros pusztaságain, kopár, kegyet­len hegyeinek tüskés bokrai kö­zött, az elhagyatott tanyák rom­jainak árnyékában, vagy éppen a zsúfolt, zajos kocsmák pultjai előtt. Talán az ő jelenléte menti meg az eredetinek egyáltalán nem mondható, kis igényű törté­netet a sablonosság átkaitól, a „makaróni westernek” unos- untalan ismételt megoldásai nyo­mán feltámadó unalomtól. Fonda játéka most is felejthetetlen él­mény, akárcsak a negyvenes évek elején született John Ford-filmek egyikében, a ma már klasszikus Apacs erőd című alkotásban. (Rö­videsen műsorra tűzi a tévé.) A másik színész, aki sikerre viszi ezt az alkotást, Terence Hill, örökösen mosolygó, világí­tóén kékszemű arcát is szívesen figyeli a mozi közönsége. Telje­sen azonosul a megjelenő figurá­val, és pompás játékkészsége egyéniséggé avatja ezt a millió- szőr látott, eléggé sablonos alakot. 0 a „Kölyök", aki naivitással kevert Kegyetlen ügyességgel sohasem véti el a célt, s aki a leggyakrabban játéknak véli a legélesebb valóságot, a legre­ménytelenebb, életveszélyes ka­landot is. Szinte azt kellene mondani: két párhuzamosan futó, néha egymás­ba bonyolódó monodrámát játsza­nak el ketten. A helyszín és a megszámlálhatatlanul sok mellék- szereplő jelentéktelenné törpül, kitörlődik a néző emlékezetéből. Szerencsére — mert a többi olasz westernben minden díszlet több­ször is szerepelt már, és a siva­tag, a hegyek is kísértetiesen hasonlítanak a korábban látottak­hoz. Node, hát, ott spórol a film­gyártó, ahol teheti. Cs. L. IFJÚ ZENÉSZTEHETSÉGEK Ketten Kecskemétről Néhány éve működik Szegeden a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola különleges tehetségeket gondozó iskolája. Az előkészítő tagozaton azokkal a kiemelkedő képességűnek ítélt általános is­kolás diákokkal foglalkoznak, akik majd később — zenei fejlődésük megfelelő szakaszában — a Zene- akadémia hallgatói lesznek. Kecs­kemétről egy zongorista és egy gordonkás növendéket vettek fel az idén.'Az új tanévet már a Ti- sza-parti városban kezdi a 14 éves Kerekes Györgyi és a 13 éves Zsiga Katalin. Mindketten a Kecskeméti Állami Zeneisko­la növendékei voltak. Pedagógusok a tanítványaikról... A zongorista Kerekes Györgyi tanára Héjjas Pálné. Növendéke fejlődéséről, tehetsége kibonta­kozásáról a következőket mond­ja: — Györgyi kilencéves korában kezdett el nálam zongorázni. Hamarosan észrevettem, milyen könnyen tanul, a bonyolultabb játéktechnikai problémákkal is rendkívül gyorsan megbirkózik. Harmadikos korától már in­kább vissza kellett fognom, hogy ne csak a technikai bravúr vonz­za, hanem figyeljen a zenei elmé- lyültségre is, a jó játékhoz szük­séges belső fegyelemre. Előfor­dult. hogy egy idő után maga szerzett és harmonizált néhány dallamot. Különösebb zeneelmé­leti ismeret nélkül komponált például egy kis darabot a klasz- szikus összhangzattan szabályai szerint, ösztönösen. Györgyi egyébként kitűnő ta­nuló; a Petőfi Sándor Általános Iskola diákja. Fél éve még azon gondolkodott, hogy zenész legyen inkább, vagy fogorvos — mondja róla szeretetteljes mosoly kísé­retében a tanárnője. Seöbő Ildikó a zenész családból származó kis gordonkástehetség, Zsiga Katalin tanárnője. Így em­lékszik az elmúlt évekre: — Katit nagyon régóta isme­rem. A szüleivel, akik szintén ze­netanárok. kezdettől összejár­tunk. Jót mosolyogtam rajta, ami­kor Kati születésekor kijelentet­ték: öt év múlva lesz egy kis csel­listájuk .;.. Hogy valaki tehetsé­ges-e, az általában a harmadik • Katalin játék közben. évben dől el a hosszú tanszakok­nál. Kati 1978-ban bizonyított igazán először. A szolnoki orszá­gos csellóversenyen első lett kor­osztályában- Kirobbanó tehetség­nek ítélték; magasan fölözte a többiek játékát. Hogy milyen egy hangszeróra Katival? Kicsit fá­rasztóbb, mint a kevésbé tehetsé­gesekkel. Aki valaha tanított hangszert, az tudja, hgy minden a mozgásból indul ki. Tehát a muzsikálás alatt minden mozdu­latot rendkívüli módon kell fi­gyelni. Csak a játék van Kedves, beszédes leány Kere­kes Györgyi: — Egyedüli gyerek vagyok — mondja. — Nincs zenész a csalá­dunkban. Édesanyám szociálpoli­tikai előadó, édesapám építész- technikus. De a két nagyapám állítólag jól zongorázott és cim- balmozott. Az anyai nagyapám mondta is, hogy szerette volna, ha valamelyik gyereke zenész lesz. Most talán az unokája va­lósítja meg az elképzelését. — Mik a kedvenc tantárgyaim? A fizika, az angol meg az orosz. De van még egy kedvencem, az én aranyos kis palotapincsi ku­tyám, a Tájfun Dönci. A zseb­pénzemen gyakran veszek ko­molyzenei lemezeket. Legutóbb egy Liszt- és Verdi-lemezt vásá­roltam. Azt hiszem, anyuék is rajtam keresztül szerették meg a komolyzenét. Minden növen­• Györgyi a zongoránál. dék- és ifjúsági hangversenyre el­jönnek. Ugyanígy a barátaim. Van négy barátnőm, szívesen meghallgatnak, ha. zongorázom. Naponta három órát gyakorolok. A felvételi előtt előfordult, hogy többet is. A zongorázás engem in­kább pihentet, szórakoztat a köz­ismereti tantárgyak tanulása előtt, és után. — Hogy izgulok-e a szereplések alatt? Nem túlzottan. Ha elkez­dek játszani, mindent és minden­kit elfelejtek. Csak a játék van. / .Kiviszem a-csellót Zsiga Kati szolid, csendes: — Néhány éve Orosházán vol­tam kamarazenei táborban. Na­gyon jól éreztem magam, szovjet művésztanárok is foglalkoztak velünk. Ott javasolták először, hogy legyek csellista. — Mit sze­retek a legjobban? Kamaramu­zsikálni. Nagyon kedvelem Corel­li és Szokolay gyermekkvartett­jeit. Hallgatni és játszani legin­kább Vivaldit szeretek. Nem va­gyok lámpalázas. Sokat szerepe­lek; megszoktam, hogy több száz ember elé kell kiállnom. A felvé­telin kicsit izgultam, de meggyőz­tem magam, hogy csak a zenére figyeljék. A Béke téri iskolába járok, a fizikát meg az élővilágot nagyon szeretem. Kedvébe időtöltésem a vers- olvasás. A Tőserdőben töltöm a nyarat. Oda is kiviszem a csellót, naponta legalább két órát gyako­rolok. A játék nekem nem teher, örömet találok a gyakorlásban. Csak ne lennék olyan türelmet­len! Bosszant, ha valami nem si­kerül első alkalomra. Posváncz Etelka ÚJ SOROZAT A TÉVÉBEN Ki járt jobban? Történelmi döntés elé került az ezerkilencszáz- hatvanas évek elején a magyar parasztság. Marad­janak otthon, vállalva az esetleg bizonytalannak lát­szó szövetkezetét? Mit kapnak cserébe az önálló­ságért? Lesz elegendő munka? Véglegesen meg­szűnt-e néhány, kiskirálykodásra hajlamos helyi ve­zető önkényeskedésének a lehetősége? Szót érte­nek-e a gyárakból, a hivatalokból, felsőibb fórumok­tól jőszándékúan segítőkkel? Tízezerszámra futottak a közeli és távoli váro­sokba. Mintha az újság, rádió, televízió is erre biz­tatta volna őket a toronyházas nagyvárosok lelken­dező dicséretével. Többen mintha a városiasodást tekintették volna a szocialista fejlődés legtávlato- sabb útjának. Ezzel a holnappal próbáltak szövet­kezni a fölkerekedők. A mégis kitartónak, a maradóknak vagy a köl­tözőknek. az ingázóknak lett-e igazuk? A megszó- laltatottak úgy vélik, hogy a továbbra is faluhoz kö­tődők és a panelos településeken élők többsége megtalálta számításait, de gondok is akadnak bő­séggel. A legderülátóbbak sem remélték, hogy az évszázados szokás szerint látástól-vakulásig dolgozó parasztemberek — örömünkre és a társadalom hasznára — sohasem éltek olyan jól, mint napjaink­ban. Az anyagi biztonság sem pótolhatja azonban a kiröppent gyerekek szeretetét, legfeljebb könnyíti az új elfogadását. A városi lakásproblémák és kcánmunális gondjaink ilyen sok évtizedes elhúzó­dására sem nagyon számítottunk. Korompai Márton rendező szinte máig nyomon követi a falu és a város közötti — immár két irá­nyú — lakosságáramlást. Kapusi Imre szerkesztő- riporterrel vizsgálja, hogy az ország népességének egytizedét érintő helyváltoztatás miként módosítot­ta a közgondolkodást, mennyire alakította át a ha­gyományos családi viszonyokat, hogyan hatott a kü­lönböző nemzedékekre. A ......mint a szőlőtőke...” című első részt hol­na p 20.45 órától láthatják az érdeklődők az első csatornán. H. N. Cseresznyeérés idején Fehérre meszelt, faluszéli házi­kó. Rozoga léckerítés mögött jóko­ra udvar. Derékig ér a gyom. A gondozatlan porta egyetlen dísze a hatalmas- cseresznyefa. Ágai áthajtanak a düledező kerítésen. Hetven év körüli anyóka cso­szog a házikó felé. Görnyedt; tö­pörödött. Ráncos, beesett arcát fekete kendő szegélyezi. Mint égy élsárgult, gyűrött gyászjelentés ... — Jó napot, Eszti néni! — kiált át a szomszéd ház kapujából egy terebélyes asszonyság. — A piacon volt? — Ott, lelkem — bólint az öreg­asszony. — Nem nézte véletlenül, hogy most a csirke? — Majd ha megjön az uno­kám ... — Az utolsó szavakat már halkan, szinte önmagának mormoljad' A szemközti ház kapujában megjelenik egy fiatal, állapotos nő, és átszól a terebélyes asszony­ságnak: — A rántanivalónak már száztíz a párja, Molnárné! En is ma vettem két párat. Eszti néni sietve, szó nélkül becsoszog a kapun. A két szom­szédasszony értetlenül bámul utá­na. Azután közelebb mennek egy­máshoz, és izgatottan összesúg­nak. — Nem tudom, mi van az öreg­lánnyal — lepetyeli Molnárné. — Máskor mindig megáll beszélgetni egy kicsit. Furcsa ... — Hát nem is a piacon volt, én láttam — vág a szavába a másik, s közben összekulcsolja a kezét domborodó hasa fölött. — A postára jár mindennap. Azt mondja, hogy elfelejtik kihozni a levelet, amit a menyétől meg az unokájától vár. Odamegy regge­lente, már nyitás előtt a postára. Hóbortos egy öregasszony... — Ne mondja! — tátja el a szá­ját Molnárné. — Látja, mivé lesz az ember lánya, mire elrohan vele az idő! Annak idején kedé­lyes, szorgos nénike volt, amolyan örökmozgó. Maga ezt nem tud­hatja, mert csak nemrég költöz­tek ide. Azóta ilyen, hogy elvesz­tette a férjét meg a fiát. Három esztendeje ennek. Ügy ez idő tájt, cseresznyeérés idején halt meg Eszti néni ura. Hirtelen, agyvér­zésben. És még el sem hervadt a virág a sírján, amikor a fia fel­csavarodott egy fára a kocsijával. Azt rebesgetik, meglehetősen ré­szeg volt a főmérnök úr. — Főmérnök volt? — álmélko- dik a másik. — Az ám, Pesten egy nagy vál­lalatnál. A felesége meg tanárnő. Szóval, akkoriban roppant össze ez a szegény öregasszony. Koltai- né, aki ott, abban az új kocka­házban lakik, átjött hozzá cse­resznyét venni. Hát mit ad isten, a hátsó fáskamrában talált rá, az utolsó pillanatban. Mert fel­akasztotta magát. Koltainé persze nem nyámnyila menyecske. Gyor­san levágta a kötélről. — Igen, erről hallottam vala­mit — magyarázza szörnyülködve az állapotos nő. — De csak úgy félfüllel... — Persze a menye, az a pávás- kodó nagysága, bolond lenne ma­gához venni az anyósát. Annyit azért megtett, hogy a következő nyáron, meg tavaly is, lehozta a kis unokát egy hétre, ide, a nagy­anyjához. Olyan tízéves forma, szőke fiúcska. Csoda, hogy az idén nem jött Ilyenkor szokott pedig, cseresznyeérés idején. — Tehát ezért járja mindennap a postát! — súgja a fiatalabbik, olyan. megelégedett ábrázattal, mint akinek nagy titkot sikerült megfejtenie. — Na és azért nem adott el nekem cseresznyét a mi- naps Pedig lehullott már, úgy agyonérett. — Jaj, szomszédasszony, siet­nem kell — kap a fejéhez Mol­nárné, — mert nemsoká jön a párom. Eszti néni csak a tornácig cso­szog. Lekuporodik a kopott sám­lira. és köténye zsébéből óv&tosan előhúz egy levelezőlapot. Igen, ma nem ment hiába a postára. Még nem olvasta el a várva várt üzenetet. Nem látja pápaszem nélkül, az pedig a szobában van, a kredencen. Csak nézi a színes lapot meg a hátulján összefolyó sorokat, s valami furcsa fény csillan a savószínű, bepárásodott szemekben. No, dologra, öregasszony! — biztatja magát, amikor végre fel- tápászkodik a sámliról. — Ha mar holnap megjön Sanyika, ak­kor ma még a henteshez is el kell mennem ... Hogy fog örülni en­nek a sok cseresznyének a kis betyár! Azt nagyon szereti... Kihozza a házból a drótkeretes pápaszemet, s újra letelepszik a sámlira. Lassan, akadozva olvas­sa a kusza sorokat. Azután csak ül, ölébe ejtett kezekkel, maga elé meredve, mozdulatlanul. Nem érez szomorúságot, sem fájdalmat. Csak valami hűvös, rideg üres­séget. Olyasmit, amilyen a kifosz- ott hűtőkamráké... Deres falak,^ sűrű homály, ahová nem jut el most a napfény. A napfény, mely olyan, mint egy szőke fejecske. S a kacagás, a selypítve ejtett szavak nem törik föl a hideg fa­lak csöndjét, angyalorcák nempi- roslanak, mint a cseresznyék... — Úttörőtábor — mormolja egy idő után. — Valami úttörő­tábor. Látod Sándorom, nem értjük mi már ezt a világot.' Vagy te érted, ha letekintesz ránk on­nan lentről? Mit keresek én itt? Hiszen melletted volt a helyem mindig. És ite elmentél. Éppen három esztendeje. Azt mondják, zavarodott öregasszony vagyok... Igaz lenne ez, Sándorom? Csak azért, mert nem találom az enyéi­met? Neked könnyű, odaköltö­zött hozzád a fiunk is ... Mit ke­resek én még itt, Sándorom? Út­törőtábor ... Látod, azt sem tu­dom, mi az... Bemegy a házba. Rendberakja a parányi konyhát, kisöpri a szo­bát, s felveszi a fekete ünneplő ruháját. Előkeresi a rongyos bib­liát meg a füzért. Sokáig térdel a faion függő Mária-kép előtt. Mi­után kilép a házból, gondosan bezárja az ajtót maga mögött. Ez követően a rozoga kapuhoz megy, és lehajtja az ormótlan vaskallantyút. A tornácról még egyszer visszanéz a hatalmas, pi­rosló cseresznyefára. Azután le­oldja a két ágas közé feszített szárítókötelet, felemeli a sámlit, és lassan, csoszogva elindul az udvar végében düledező fáskamra felé. Molnárné kíváncsian kiles az utcára. Mintha hangokait hallott volna az előbb, a szomszéd ház irányából. — Eszti nénit keresik? — kiált oda a csinos fiatalasszonynak, aki mellett tíz év körüli, szőkefejű legényke toporog. — Igen. De zárva a kapu. Nem tudja véletlenül, hová ment el anyuka? — Nem láttam elmenni — fe­leli a terebélyes asszonyság, és közelebb megy az idegenekhez. — Ma még nem láttam. Tegnap pedig beszéltem is vele, amikor a piacról hazajött. Maguk kedves, Pestről érkeztek, ugye? Nem em­lítette Esztike néni, hogy mára várja a vendégeket.... — Igen. mert úgy volt, hogy ... Szóval nem is tudja, hogy jövünk — magyarázza kicsit idegesen a fiatalasszony. Nicsak! — lép a kapuhoz Mol­nárné. — Ez nincs is kulcsra zár­va. Csak a kallantyú van ráhajt­va, Akkor viszont biztosan itthon van. Lehet hogy lepihent, azért nem hallotta a zörgetést. — Nézd, anyu, mennyi csejes- nye van a fán! — sejpíti lelken­dezve a kisfiú. — Ugye, felmász­hatok já? — Várjanak, majd benyúlok és kiakasztom a kallantyút — tüs­ténkedik a szomszédasszony, át­hajolva a rozoga léckerítésen. A kapu nyikorgó, sírós hangot hal­latva kitárul. — Már nyitva is. Menjenek be, kedves! Eszti néni .már nagyon várta ám magukat. Csak menjenek be, biztosan el­fáradtak az úton. Persze az is le­het hogy mégsem alszik —■ mond­ja búcsúzóul Molnárné. — Lehet hogy. mégis elment valahová .. . Koloh Elek

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents