Petőfi Népe, 1981. július (36. évfolyam, 152-178. szám)

1981-07-19 / 168. szám

Ezek a képek olyanok, mint

a népdalok

Él Halason egy csendes, tartózkodó ember, aki nem a város szülötte, ipégis közismert személy, Diószegi Balázs, a festő. Önmagáról így vall:

— Kunszentmiklóson születtem, miközben folyt az első világháború. Küzdelmes volt a gyerekkorom, de paraszt létemre mégis gimnáziumba járhattam a szülőfalumban. Előkelőbb társaim nem is néztek rám jó szemmel, de ezzel nem törődtem, örültem, hogy tanulhattam és rajzolhattam, mert a rajz volt a kedvenc tantárgyam. Buzgóságom eredményeként a budapesti Képzőművészeti Főiskolán tanulhattam tovább. Nehezen szoktam meg a városi életet, a városi embereket. A festészet, ami eddig szórakozást jelentett, kemény munka lett, ám kárpótolt, hogy Rudnay Gyula romantikus parasztfestő tanítványaként megismerhettem a a piktúra fortélyait.

A tehetséggel párosuló sok fá-1 radozás meghozta eredményét. A főiskola elvégzése után angol nyelvű szaklapokban jelentek meg a fiatal Diószegi írásai. A művészi nyugtalanság az irodalom felemás elvezette, műfordításokkal foglalkozott, de elsősorban a festészetnek és a tanításnak élt. Növendékei között olyan neves embereket tarthat számon mint Váci András grafikus, Czine Mihály író, és a Munkácsy-díjjal kitüntetettek: Miskolczi László festő, Nagy Sándor szobrász, akik elismert alkotóként is tisztelettel gondolnak hajdani mesterükre.

Az elmúlt évben Diószegi Balázs megkapta a Munkácsy-díjat. Az elismerésért alaposan meg kellett küzdenie. Erről így beszél:

A negyvenes évek óta szerepelnek műveim különböző kiállításokon. Sokszor nem értettek meg, félremagyarázták a képeimet. Haragot nem éreztem, tudtam, hogy a valódi művészek koruk előtt haladnak, mert újszerűén látják a világot, ezért az alkotásban mindig forradalmárok. A további munkához kollégáim megértése, biztatása is hitet adott. Ilyen előzmények után 1958-ban kerültem Halasra. Itt nem zavarnak, nyugodtan tudok dolgozni, van egy műtermem is.

Hosszan elgondolkodik, majd folytatja:

— A legtöbb emberben a gyermekkori emlék a legmaradandóbb, talán azért, mert ezt találjuk legtisztábbnak, legőszintébbnek. Így vagyok ezzel én is. Ha álmodom, érzem az istálló és a föld szagát, látom a megrakott ökrös szekereket, a hajlott' hátú parasztokat. Hallom a Napkeleti csárdában duhajkodó legények kiáltozását^ a földeken dolgozó asszonyok énekét. A festőállvány előtt ilyen hangulat éled bennem

Amikor terveiről kérdezem, lassan végigpásztázza tekintetével képeit, s tűnődvé válaszol:

— Magam is, mint minden idősebb művészember, fiatalkori élményeimet dolgozom fel azzal a tudással és célkitűzéssel, amelyet az élet folyamán összegyűjtöttem. A jövőben kisebb méretű képeket festek, és egyre gyakrabban gondolok a szobrászatra is. Gipszből már néhány elképzelésemet meg is mintáztam. Szeretném ezeket végleges formájukban is elkészíteni, de ehhez megfelelő helyiségre volna szükségem.

Beszélgetésünk itt véget ér. A mester egyedül marad képeivel, 's új tervekre gondol. Megvalósításukhoz még sokáig tartó jó erőnlétet, alkotókedvet és az eddiginél több támogatást kívánok!

Gál Gyula

újra, ezért úgy érzem, ezek a képek olyanok, mint a népdalok. Műveimen magát a népet, a kiskun paraszti élet szellemiségét ábrázolom, á mai festészet követelményeinek megfelelően. Azokat a mozzanatokat próbálom megörökíteni a saját jelzőrendszeremmel, amelyek kifejezik a lényeget. Amikor festek, igyekszem a formák mögé látni, a mögöttük húzódó összefüggéseket megragadni. Ügy hiszem, a művészeknek saját .belső énjüket kell élni, és ezt óvni a megszokások bénító hatásától. így vagyok én, ha lehet meghatározni, népi realista festő. Meg akarom őrizni a régi alföldi élet jel lég - zetességeit a későbbi korok számára úgy, hogy ez a világ a magyar képzőművészet sajátos színfoltja legyen.

• Hazafelé.

• Jobbra: Kun pásztor.

• Lenn: a művész munka közben.

P gy lány ült a parkban a füvön és sírt. A két ‘kaszás úgy harminc méterrel arrább egykedvűen vágta a füvet. De a fiatalabb, a cigányos képű, pörge kalapú időnként a lányra sandított.

A Népliget fái felfogták,, pvegszűrték a város zaját. Csak tompán hatolt el idáig a Könyves Kálmán körúti villamosok, és az Üllői úti autóáradat robaja. A vasút felől időnként egy-egy szerelvény távoli kattogása és a villamos mozdonyok elnyújtott .kürtjele hallatszott. De a lány mindebből semmit sem észlelt. Sírt önfeledten és magatehetetlenül, sírt, mint akit igaztalanul bántottak és megaláztak, sírt mint azon az estén, amikor a fiú anyja lekisbüdös- kurvázta. A lány kicsi volt és védtelen a hatalmas fák árnyékában, és ki volt szolgáltatva a parkban sétálók otromba kíváncsiságának, a közelben dolgozó kaszásaknak, de mindenekelőtt a saját mérhetetlen szomorúságának.

Pedig a láijy egy órával előbb még vidám volt, nevetett és csacsogott, és szerelmesen bújt oda a férfihoz, és üvegből itta vele a bort.

A férfi húsz évvel volt idősebb a lánynál, tulajdonképpen az apja is lehétett volna, úgy is mondta, amikor egymást ölelve magával ragadta őket a helytől és időtől és társadalmi korlátoktól mentes vágy: „Ez a bácsi nagyon szeret téged, kedvesem” ...

A lányt ilyenkor majd szétfeszítette az öröm, és tágra nyílt szemmel, tekintetét a férfira függesztve százszor is megkérdezte: „És ez igaz? És ez igaz?” ...

És ez igaz volt. A férfi szerelmes volt a lányba, aki kishíján a lánya lehetett volna, mert amikor a férfi megnősült, még mindössze egy, s,amikor Bernadett megszületett, még akkor is csupán kétéves lehetett. A férfi néha arra gondolt, hogy ha egy meleg, párás reggelen elhagyná a családját ezért a lányért, akkor Bernadett új „mamája” mindössze huszonnégy hónappal lenne idősebb mostohalányánál. A válás, valahányszor csak lejátszódott a képzeletében, mindig meleg, párás, trópusi reggeleken történt.

De a mindent eldöntő lépésre még nem szánta el magát, mert a- viszonyuk mindössze néhány hónapja tartott, s meri; a férfi másfél évtizedes tanári múlttal és a példás családi élettel a háta.

mögött, mór nem tudta egykönnyen elhessegetni magától a pánikszerűen rá-rátörő félelemérzést: mindent el akar nyerni, és mindent el fog veszíteni ! ,

A lány, szegény, nem is sejtette olykor, hogy ml játszódik le a férfiban, ö természetes volt, nő volt,

ÍM

Az élet dolgai

Éva volt: szeretni akart, és azt akarta, hogy szeressék.

— És ez igaz? — kérdezte százszor is, és loholt, és várt, és tűrt, és hazudott, csak hogy a férfival lehessen, az ölelésébe menekülhessen, az egyetlen biztonságos helyre ezen a kerek világon.

És most ült a lány a füvön és keservesen sírt. Az a röpke másfél óra, amit együtt tölthettek, egyetlen pillanat volt csupán. Jött a férfi derűsen fiatalosan, sugárzóan.

— Kedvesem (— mondta, és megsimogatta a lány kócos fejét.

— Siessünk! — mondta izgatottan, és már cipelte magával, ki a külvárosi észpresszóból a fényre, az emberek közé, akik közömbösen, vagy izgatottan, lökdösődve és egymás vállát súrolva tülekedtek körülöttük, s ebben a hangyattolyban jó volt valakihez tartozni, még ha csak átmenetileg is.

És a Népliget fái között egy palack bort húzott elő a táskájából a férfi.

— Ezt nekünk hoztam — mondta kedvesen.

A lány nagyon szerette ilyenkor. Akkor is nagyon szerette, amikor először lefeküdt vele, s a férfi a haját simogatva, kissé fáradtan, de ujjongó tekintettel azt mondta:

— Most már a szeretőm vagy.

A lány hálás volt ezekért a szavakért, hálás a gyengédségért, hálás, mert érezte, a férfi felnőttnek, teljes értékű partnernek tartja, s amitől féit, hogy a tapasztalatlanságával, ügyetlenségével elront mindent, nem következett be. A férfi hajába itt-ott már ősz szálak lopóztak, a szeme sarkából apró ráncok futottak szanaszét, de a tekintete nevetett, a karja erős volt, és a csípős izzadtságszag, ami a testéből áradt, épp olyan természetes volt, mint az, hogy ott feküdtek a budai hegyek e rejtekén egymást ölelve, miközben az erdőre lehullt az alkony, s a szúnyogok vad invázióba kezdtek ellenük.

“Mekem már volt valakim — mondta a lány- ■ a megismerkédésuk kezdetén. — Kis híján lefeküdtem vele.

Aztán, amikor a találkozásaik mind sűrűbbé és szenvedélyesebbé váltak, bevallotta:

— Nem mondtam igazat... „Az” .., megtörtént.

— Jól van — mondta erre egyszerűen a férfi és megcirógatta. — Ne félj.

És a lány nem félt, mert mérhetetlenül bízott ebben a férfiban, aki megtanította az önbecsülésre, s arra, hogy az életet nehézségeivel együtt vállalni kell. És a tanár és diáklány szerelme ott és akkor teljesedett be, amikor mindketten megértették, hogy minden útnak indulás magában hordozza a soha vissza nem térés lehetőségét, és történjék bármi, nekik egymást vállalniuk kell.

És ettől kezdve más perspektívát, más tartalmat kapott a szerelmük. A tanár most már sohasem volt fáradt, vagy bosszús és ideges, mint kapcsolatuk kezdetén, és oktalan féltékenykedéseivel sem gyötörte már a lányt, ha a hasonló korú fiúkkal paj- táskodni látta.

Ám a lány helyzete volt sokkalta nehezebb, ez kétségtelen. Hiszen á férfinak ott volt a felesége, a lánya, a barátai, a másfél évtizeden át megszokott derűs, nyugodt, súlyos gondoktól mentes élete. De mije volt a lánynak a szépségén, fiatalságán, függetlenségén kívül? És mindez még védtelenebbé, kiszolgáltatottabbá tette. Hiszen ő vállalhatná, vállalná ezt. a kapcsolatot! És kérhetné, követelhetné ezt a másiktól is! Mégis csupán akkor fakadt el sírva, amikor a férfi az első „olyan” együttlét után magához ölelte és azt mondta:

— Most már hozzám tartozol.

A lány könnyei lassan elapadnak. Keze rátalál a fűben az üres boros üvegre. Meglátja a lemetszett műanyag dugót és elmosolyodik. Nemrég olvasta John Updike regényét a „Gyere hozzám feleségül”-t. Sally és Jerry éppen úgy jártak, ahogyan ők. Jerry vett egy üveg bort, s csak a találka színhelyén derült ki, hogy nincs dugóhúzójuk. Sally tanácsára egy sziklán letörte a palack nyakát.

A lány ezen ismét elszomorodik. Jerry és Sally szerették egymást, és rpégsem lehettek egymáséi. Lopva találkoztak, mint ők, számolták a perceket, mint ők, és loholtak mindig, hogy az. ál-életükben egymással töltött órákat a valódi életükben valahogy behozzák, vagy fordítva.

A lány feláll, szedegeti a cókmókját. A kedvese fél órája ment el. Előtte hosszan és hevesen ölelte magához. A lány most már siet. Kapkod. Szinte fut el onnan.

Nem sokkal később a fiatalabb, cigányos képű, pörge kalapú kaszás lehajol és felemeli a fűből az üres boros palackot, amelyről ő vágta le a műanyag dugót egy őszülő, de amúgy fiatalos férfi kérésére még kora délután a kaszája élével.

, Sitkéi Béla

PINTÉR LAJOS:

Katasztrófák, í szerelmek

Bekapcsolom a rádiót, folyik belőle a szó, a zene, a vér.

Otthon úgy mondták: gyújtsd föl a rádiót, kisfiam.

Fölgyújtanám most, anyám, szívesen. Lőnek a rádióból, homlokon - lőnek, agyonlőnek, fekszem i

kiterítve, sőt: kikerekítve, hír leszek én is, hír.

Fényképész jön, méricskéli mennyi a fény, fényképész jön, színes a film, színtelen volt pedig az élet.

Az illemhelyről jöttem épp, kérem, spionok lesnek ott is és hajnali adásból megszökött kémek: hallgatóznak a há-tamnál, a há-túlsó felemnél.

Mi lesz így veled, mi lesz, őzike-járású szerelem, hol súgom meg a titkot: szeretlek nagyon, hol az ágy, mely alatt papucs hever, vadászkutya nem, hol az ágy, mellette félig kiivott aszúboros pohár: kidőlhet; összetörheti magát a pohár, de nem engem, nem minket, mint az időtlenített robbanás.

Szeress, fogadd el, íme udvarló, gyarló énekem.

Munka és tanulás

A HARMADIK érettségi találkozónk elmaradt, de a véletlen úgy hozta, hogy volt osztályfőnökömmel mégis találkozhattam. Nem sokat változott. Tanulsz még fiam? — kérdezte természetes hangsúllyal volt diákját, s hozzátette: — Tudod az a baj, hogy mostanában a kelleténél és a szükségesnél is többet beszélünk a gyerekeknek a szórakozásról, s minthü megfeledkeznénk arról, hogy a munka, a tanulás a legfontosabb.

Nemrég Tiszaföldváron egy építőtáborban jártam. A középiskolás diákok és a főiskolai hallgatók egy része a nyári gyakorlatát is a helybeli Lenin Termelőszövetkezetben tölti. Öntözőberendezéseket telepítenek, szerelnek, kukoricát, cukorrépát, dinnyét öntöznek. Könnyű volt közös témát találnunk, mert hasonló iskolába jártam egykor. Arra kerestük együtt a választ, hogy most mennyit ér az a gyakorlatban, .amit hónapokkal, évekkel ezelőtt megtanultak az iskolapadban? Látszólag sok mindent fölöslegesen kellett megtanulnunk, hiszen olykor csak a megtanultak töredékét kamatoztathatjuk. Vagy azért, mert elavult ismereteket kellett elsajátítanunk, mint például a cséplőgép működését, alkatrészeinek a nevét, noha cséplőgépet már nem használnak sokat. Vagy azért, mert amit megtanultunk, az még csak elmélet. Bármelyik példával hozakodtunk elő, abban azért egyetértettünk, hogy sem a cséplőgép működésének elvét, sem a legkorszerűbb fotocellás vetőgép alkatrészeinek nevét nem volt fölösleges megtanulnunk, hiszen ezzel csak gyakorlati készségünk, jártasságunk gazdagodott.

ALAPIGAZSÁG, hogy a tudás előfeltétele a céltudatos tanulás. De tanulni nem csak az iskolában, nem csak érettségire vagy vizsgára készülve lehet és kell. Volt középiskolás osztályfőnököm, akit ezért is tisztelek, úgy gondolom a lényeget érttette meg velünk akkor, amikor így “szólt: — „Addig nem szabad megnyugodni, amíg olyan munkát, feladatot nem találtok magatoknak, amit teljes odaadással, jó kedvvel nem csináltok. Szerintem ez a boldogság, a jó közérzet, az elégedettség titka. Akinek a munka robot, annak a tanulás is örök kényszer marad, de csak addig, amíg meg nem érti a lényeget; az egyre nagyobb tudás társadalmi és egyéni érdek”.

A világiban eligazodni, arról reális képet alkotni csak akkor és csak úgy lehet, ha a tanulás életünk .állandó kísérőjévé válik az iskolában, a munkahelyen és a szabad időben egyaránt. Lehet, hogy néhány pedagógus vitatkozna ezzel az állítással, de szerintem nem az osztályzat a lényeg. Igaz, hogy az értékelés, az osztályzat sem elhanyagolható, mert valamivel mindent mérni kell, de az is igaz, hogy valódi képet egy emberről nem az osztályzatai alapján lehet alkotni. A tudás nem attól ér valamit, hogy kiválóra, jóra, közepesre, vagy megfelelőre minősí- tettük-e azt, hanem attól, hogy a megszerzett ismereteket miként hasznosítjuk. Érdemes idézni a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség X. kongresz- szusának határozatából: „A társadalom fejlődésének alapvető feltétele, minden fiatal érdeke, hogy ismereteinek gyarapításával, tehetsége kibontakoztatásával készüljön hivatására.” A hivatásra való felkészítés, a tehetségek kibontakoztatása nem csak a pedagógusok, az iskola feladata. Kár lenne megfeledkeznünk arról, hogy a legtöbb az egyénen, magukon a fiatalokon múlik.

E TÉMA NEM a tanév kezdetéhez, vagy befejezéséhez kötött. Nyáron, amikor sok diák szakmai gyakorlaton van, vagy pihen a szünidőben, kár lenne erről megfeledkezni. Természetesen a művelődés, a sportolás és a szórakozás is az ember gyarapodását szolgálja. S ha a fiatalok egyéni érdeklődésüknek megfelelően válogathatnak a lehetőségek között, akkor szabad Idejüket valóban tartalmasán — tanulva — tölthetik el.

Igazat kell adnom volt osztályfőnökönfriek abban, hogy a szükségesnél mostanában mintha egy kicsivel többet beszélnénk a fiatalok szórakozásáról. Ez még nem is lenne baj. A fiatalok között is változó a művelődési, sportolási, szórakozási igény, s a szabad idő eltöltését szolgáló intézmények ifjúsági programjainak jelenlegi rendszere a lehetőségek korlátozottsága miatt, mintha ezt nem tudná figyelemmel kísérni. A baj csak akkor kezdődik, ha csak szórakozásról beszélünk, s közben megfeledkezünk a tanulás, a munka, a tudás szükségességéről, elsődlegességéről.

A NYUGDÍJ ELŐTT álló pedagógus „Tanulsz még fiam?” egyszerű kérdésére adós maradtam a válasszal, hadd írjam le ide: — Igen, tanár úr, tanulok, hiszen mindennap vizsgázom, s ezért a ta-* nulást soha nem hagyhatom abba. De tudja, tanár úr, úgy érzen}, hogy még most sem tudok semmit. De jó, hogy legalább ezt tudom.

A. S.