Petőfi Népe, 1981. június (36. évfolyam, 127-151. szám)

1981-06-02 / 127. szám

1981. Június 2. • PETŐFI NÉPE • 5 ISIIÉI A tudományegyetemre szegedről jelentkeztek ÜNNEPI KÖNYVHÉT j 198 1 Nemeskürty István: Parázs a hamu alatt Június elején, tehát a fel­sőoktatási intézményekre való felvételi vizsgákat meg­előzően — a múlt év kivéte­lével — évente sorozatot kö­zöltünk lapunkban a fent olvasható cimmel. Olvasóink ez irányú igényét bizonyítja egyebek között az a szerkesztőségnek címzett jogos észrevé­tel — ne szépítsük, mert inkább jogos kritika volt —, hogy tavaly hiányzott lapunkból e közérdekű, tehát sok diákot, szülőt érintő tájékoztatás1. Teljes igazuk van abban is, hogy a felvételi vizsgákkal kapcsolatos információk nemcsak a „sorsdöntő lépés” _előtt most állókat érdekli, hanem azokat is foglalkoztatja, akik évek múlva tesznek érettségi vizsgát, s kerülnek a felvételi bizottság elé. . Nos. régi hagyományunkat folytatva az idén is felkeres­tük a szegedi, budapesti, Bács-Kiskun megyei főiskolákat, egyetemeket, s a felsőoktatási intézmények vezetőitől tájé­koztatást kértünk a felvételi keretszámokról, a lehetőségek­ről, az egyes karokra való jelentkezők arányszámairól és más ezzel kapcsolatos kérdésekről. Beszélgetés dr. Antalffy György rektorral Elsőként dr. Antalffy György jogász professzornak, a szegedi József Attila Tudományegyetem rektorának nyilatkozatát közöl­jük. — A korábbi évekhez hason­lóan az idén is nagy a túljelent­kezés a szegedi tudományegye­tem karaira? — Általában nagy a túljelent­kezés, de nem minden karra, il­letve szakra jelentkeztek sokan. Mielőtt ezt részletezném, elöljá­róban megemlítem, hogy a ter­mészettudományi kar iránt évek óta nincs túlzott érdeklődés, ugyanakkor az állam- és jogtu­dományi karra, a bölcsészkar egyes. szakpárjaira a nagy túlje­lentkezés miatt nehezebb bejut­ni. — Az idén az állam- és jogtu­dományi karra a keretszámhoz viszonyítva hányszoros a túlje- lentkezés? — A nappali tagozatra há­romszoros, a levelező tagozatra négyszeres. — És az esti tagozaton? — A szegedi jogi karon meg­szűnt az esti tagozat. Ez lehető­vé teszi azt, hogy a levelező ta­gozatos hallgatóinkat intenzíveb­ben oktathassuk. Jelenleg a pes­ti és a pécsi egyetem jogi karain van esti tagozat. — Tudomásunk szerint az 1981—82-es tanévtói kezdve Mis­kolcon is lesz jogászképzés. — Igen, a Miskolci Műszaki Egyetemen most alakult jogtudo­mányi intézetben. Információm szerint, itt is nagy a túljelentke­zés. — Visszatérve az idei felvéte­lizőkre, kérjük ismertesse a jogi karon kialakult helyzetet. — Száz fiatalt tudunk felvenni a nappali, s ugyanennyit a leve­lező tagozatra. Az előbbire mint­egy háromszázan, az utóbbira négyszázan jelentkeztek. — Bevezetőjében említette, hogy hasonló a kép a bölcsészka­ron is. — Hasonló, de nem általában, mert a jelentkezések szakpáron­ként nagyon megoszlanak. A ma­gyar—történelem szakra például háromszorosig túljelentkezés. De összességében valamivel más ' az arány. A bölcsészkar száz helyé­re 265-en pályáznak. Elég magas a túljelentkezés a magyar - és idegen nyelvre is, de tudok ellen­kező példát: az olasz szakra né­gyen, a latinra csupán hárman jelentkeztek. — Miért ilyen kevesen? — Mert ilyen szakkal nehezen tudnak elhelyezkedni a fiatalok. — Hányán jelentkeztek a ter­mészettudományi karra? — A felvételi keretszámhoz vi­szonyítva kevesen: kétszáz hely­re 225-en. Nincs kellő érdeklődés például a matematika—fizika, a kémia—fizika, a fizika, a biológia szak iránt. Érthetetlen számomra például: az intézmények vagy termelőszövetkezetek, állami gaz­daságok miért nem igénylik, il­letve valamilyen formában miért nem ösztönzik, hogy növekedjen a TTK biológia szakára való je­lentkezők száma, akiket alkal­maznának majd. Ügy vélem, nagy szükség lenne erre a jövő­ben. — A tanári szakon van-e le­velező képzés? — Az úgynevezett kiegészítő szakokon van levelező oktatás. Ezeket a szakokat főiskolai, vagy egyetemi végzettség után lehet felvenni, és az oktatás három­éves. Aggasztóan kevesen jelent­keznek például a világnézetünk alapjaira, amely a bölcsészkaron egy új kiegészítő szak. — Változik-e a felvételi me­chanizmus? — Erre, sajnos, egyelőre nincs kilátás, pedig szükség lenne rá, mert csupán a pontszámok elvét túlzottan mechanikusnak tar­tom. Véleményem szerint a lexi­kális tudásról való számot adás mellett a pályaalkalmassági vizs­ga bevezetése megalapozottabb döntést eredményezne, mert jo­gos .a kérdés: biztosak lehetünk-e abban, hogy jó jogász lesz ab­ból, aki kiválóan ismeri a ma­gyar és történelem tantárgyakat, amiből felvételiznie kell a jogi karon? De folytathatnám a ha­sonló példákat. — Véleménye szerint, milyen a kapcsolata a József Attila Tu­dományegyetemnek és Bács-Kis­kun megyének? — A több évvel ezelőtt aláírt együttműködési megállapodá­sunk megfelelő alapot teremt a jó kapcsolatokhoz. Ezt az egyez­ményt hamarosan megújítjuk dr. Gajdócsi István megyei tanács­elnökkel. Tárnái László (Folytatjuk) Nemeskürty István 1925-ben született, eredeti foglalkozása ma­gyar—olasz szakos középiskolai tanár; jelenleg a Budapest Játék­film Stúdió vezetője. Számos, filmtudományi, esztétikai tanul­mány szerzője. Különös ismerte­tőjele: évek óta izgatja a magyar történelem. De — egy kissé ol­csó szójátékkal — azt is írhatom, hogy évek óta izgatja a magyar történészeket. Ugyanis megjele­nő munkái után a történettudo­mány művelői vagy a laikus jel­zőt aggatják rá, vagy pedig tu­dományos apparátussal bizonyít­ják tévedéseit. Könyvei viszont „csemegének” számítanak, sokan olvassák, és talán így kapnak kedvet más tudományos művek tanulmányozásához is. Nem lesz ez másként a most könyvesboltokba kerülő új kötetével sem: a siker minden különösebb veszély nélkül megjósolható. A Parázs a hamu alatt a Mag­vető Könyvkiadó gondozásában jelent meg. Az alcímben álló két helynév — Világos és Solferino — helyett állhatna ez a két év­szám is: 1849—1859. Nemeskürty tehát ismét egy elfelejtett vagy kevesek által kutatott évtizedet emelt ki és vizsgált meg — sajá­tos módszerekkel — a hazai tör­ténelemből. Ezt a tíz évet az ak­kori osztrák belügyminiszterről Bach-korszaknak tanultuk az is­kolában, és elég keveset tudunk róla, tfagy pedig túlzottal leegy- szerítjük: a passzív ellenállás időszakának tartjuk. Már a cím is sejteti, hogy szó sem volt „passzív” rezisztenciá­ról”, hanem „új háború kezdődött a császári ház és Magyarország között, alig egy esztendővel a vi­lágosi fegyverletétel után. Űj és Enescu-évforduló Száz éve szü­letett a romá­niai Liveniben a világhírű zene­szerző. hegedűművész és zenepe­dagógus: George Enescu. A cen­tenárium alkalmából a Művelő, dési Minisztérium és a román nagykövetség dokumentációs em­lékkiállítást rendezett Kecskemé­ten. (A Megyei Művelődési Köz­pontban látható nagy sikerű tár­latot hamarosan Budapestre ván- doroltatják.) George Enescu munkássága, egész művészi koncepciója sok szempontból hasonló és igen kö. zel áll Bartók, valamint Kodály törekvéseihez, elképzeléseihez. A két magyar kortárs szerző nagyra becsülte a román művészt, Bartók például az 1925-ös talál­kozásuk alkalmával így nyilatko­zott róla: „Ez a kiváló ember érezhette, hogy örökre a szívem­be zártam, s felsorakoztam cso­dálóinak sorába.” Enescu munkássága, egész szer­zői világa az említett magyar ze­neszerző pályatársakhoz hason­lóan kapcsolódik hazája népmű­KIÁLLÍTÁS KECSKEMÉTEN vészeti hagyományaihoz. Alkotá­saiban — főleg korai műveiben — felhasználja például a moldvai népzenét, annak jellegzetes hang­sorait. ritmikáját. Gyakran em­legetik őt a román szimfonikus zene megalapítójaként is. Híres zenekari műveit ma is a világ szinte valamennyi táján játsszák, így például a Pastorale fantáziát, s Szimfónia Concertantét, a Vox Maris szimfonikus költeményt. Mint. hegedűművészt és zenepe­dagógust is korának legnagyobb­jai közé sorolják. Tanítványa volt többek között Yehudi Me­nuhin is. akivel később több íz­ben koncertezett. 9 A szerző szülőháza a romániai Liveni-ben. sokszor láthatatlan, titkosan ví­vott. de véres és kemény há­ború. a létért folytatott kö­nyörtelen függetlenségi harc kez­dődött”. Ennek a küzdelemnek fegyvertárából vonultat fel jó né­hányat a szerző: a titkos összees­küvéstől a császárrablás elvetélt gondolatán át a művészetekig. Az utóbbi '— mármint a művészetek túlsúlya szerző könyvében — jel­zi a fent említett sajátos szerzői módszert. Nemeskürty ugyanis különös jelentőséget tulajdonít ebben a korban az irodalomnak, a nemzetfenntartó érőnek: a nyelvnek. S ez nem valamiféle magyar szakos tanári „túlbuzgó­ság”, hanem a korból következő sajátosság. A császár és udvara Világos után elhatározta, hogy a „primi­tív szókincsű, műveletlen, művé­szet és irodalom nélküli magya­rokat” nem fizikailag hanem szellemileg tünteti el a föld színé­ről. Azt hitték, hogy a magyar nyelvét és vele a nemzetet né­hány évtized alatt megsemmisít­hetik. Tévedtek ebben is, hiszen Arany és Vörösmarty nyelvét, Petőfi szellemét kiirtani nem le­het. A szerző számtalan példája az aktív ellenállást bizonyítja. Csak egy ezek közül egy huszon­négy éves volt kolozsvári nem­zetőr tiszt: Szilágyi Sándor röp- iratsorozata, de folytathatnám Jó­kai könyveivel, Tóth Kálmán nyelvet ébrentartó költeményei­vel vagy Madách Civilizátor-jával A szerző hosszabban foglalkozik Széchenyi István 1859-ben meg­jelent könyvszenzációjával, amely­nek német nyelven írt címlap­ján . mindössze ez állt: „Egy pillantás a névtelen visszapillan­tásra, mely 1857. október havá­ban Bécsben bizalmas kör szá­mára viszonylag kis példányszám­ban jelent meg. Egy magyartól.” Ez a szellemes, gyilkos pamflet Európa színe előtt leplezte le a sokak által tisztelt és rettegett Habsburg uralkodóházat. Nemeskürty ebben a könyvében követi más műveiben is alkalma­zott módszerét a látszólag ap­ró, de mégis jelentős tények fel­tárását és említését. Joggal véli úgy, hogy ezek a jelentéktelennek látszó tények megbízhatóan val­lanak erről a korszakról. Az első fejezetben elmondja a Fekete ka­rikán kilenc ezüst betű--történetét. Ezt a karperecét magyar nők visel­ték és a betűk nemcsak az aradi vértanúkra emlékeztettek, hanem összeolvasva egy német bosszú­mondatot tettek ki, amelynek ma­gyar megfelelője így hangzott: „Pannónia, ne feledd halottaidat, mint vádlók, tovább élnek ők.” Attól sem riad vissza a szerző, hogy korabeli viccet is idézzen a korhangulat jellemzésére. Feltűnnek a könyv lapjain a kor jól ismert alakjai mellett olyan sokunk számára eddig is­meretlen magyarok is, akik helyt­állásukkal sokat tettek annak ér­dekében, hogy ebben a „létért folytatott függetlenségi harcban” nem a császári udvar győzött. Ne­meskürty ebben az izgalmas tör­ténelmi nyomozásban olykor meg­engedi magának, hogy olyan kö. vetkeztetéseket is levonjon, ame­lyekre nincs konkrét bizonyítéka, de ez nem változtat a lényegen: újabb könyve is lebilincselően ér­dekes olvasmány a magyar törté­nelemről. Komáromi Attila Bár az első világháborút köve­tően már nem Romániában élt és alkotott — felváltva Francia, és Olaszországban — hazája hí­rének. kulturális értékeinek gya­rapítására mindig nagy gondot SALA »CATULUl ZIÄR1STIL0R f. uhratu curumui írná 'i ii mm timiuiiii; . UJ*tt ~0 OCTOMBffie I824, or« • ***** $1 SCLfl BIRTH PROGRAM :i,':>y. .U i. IK }**a>t 1 VS»:V: VÍV» it till. :V 101 Aiam \t; 1, VH t ».»•»**»*>» t 1 - i» J4 IÍA« lúK r tsifTiii* - -iái* . ' A 1 ;‘L Bitet*?* la Mtgtztoui «1* .tf*t üR :*k «. tmaamf ***«<♦ «Oy * • Enescu Bartók-estjének pla­kátja. • Az utolsó fényképfelvételek egyike az idős szerzőről. fordított. Díjat alapított például a legkiválóbb román kompozíciók jutalmazására. 1944-ben ő volt az egyik alapítója a Román—Szov­jet Baráti Társaságnak. 1945-ben több nagy sikerű koncertet, adott a Szovjetunióban. Ekkor már elismert, világhírű művész volt, három kontinens tizenöt országát járta be a hangversenykörútjain. P. E. SUMONYI ZOLTÁN: /Nagy Lajos emlékének/ (5.) De nemcsak a lakásával sze­rencsés. Magyar—történelem sza­kos létére Budapesten kapott ál­lást, gimnáziumban, ahol hét év után — igaz, hogy egy rendkívüli fizetésemeléssel — már három- ezer-kilencszáz forint a fizetése, s ahonnan, ha csak megint nem se­gít a szerencse, ma is el fog kés­ni. Mentségére szolgáljon, hogy ezt a sokat emlegetett szerencsét min­dig csak az utolsó pilIShatban hívja segítségül, vagyis nem eleve számít rá; mindig úgy tervezi, hogy hétkor elindul. Fél hétkor kel, azzal a meggyőződéssel, hogy fél óra alatt el kell készülnie (egy perc fogmosás, három perc borotválkozás, hat perc - fürdés, stb.j, de valahogy minden tovább tart, s/ elmegy az idő. Ma is a reggelivel. Mert ha nem reggeli­zik, még el tudott volna indulni hétkor. Már a táska is a kezében volt, amikor a konyhából kiszólt a nagyanyja, özv, Marczali Fe­rencnél " — Na gyere, gyere, kész a reg­geli) ne piszmogj már annyit, mert el fogsz késni! Öztí—Marczall Ferencné már majdnem öt éve él Budapesten, véletlenül pontosan azon a napon költözött fel a szülőfalujából, amikor a dédunokája megszüle­tett. Talán ezért van az, hogy a lánya unokái és a többi déduno­ka közül ez a kisfiú áll hozzá a legközelebb. Most itt lakik a má­sodik kis szobában, vezeti a ház­tartást, főz, mos, vasal, takarít, s mindent feleannyi idő alatt vé­gez el, mint a húsz-harminc év­vel fiatalabbak. Délután leviszi a dédunokát a játszótérre, minden­kit ismer, mindenkivel jóban van, az egész ház dédinek szólítja. A tanár, aki összesen három­négy családot ismer az emeleten, s még két-három emberrel van köszönőviszonyban a házból, hol bosszankodik emiatt a falusi tem­pó miatt, hol meg irigységgel ve­gyes csodálkozással fedezi fel nagyanyjában azt a közösségte­remtő erőt, amely szinte a közép­kor óta hiányzik a városlakók között. Csakhogy az akkori, a kö­zépkori városok „face to face” (egymást arcról ismerő) közössé­gének a műalkotások micsoda re- mekei: gótikus katedrálisok és vá­rosházák adtak keretet, s igy a művészetek, de elsősorban az épí­tészet — amely mégiscsak akkor érte el csúcspontját — nemcsak az egyháznak volt szolgáló le­ánya, hanem ennek a közösségte­remtő és megtartó erőnek is; ad­dig a panelház-közösség színhe­lyéül a játszótéri pedok szolgál­nak. Ilyen bonyolult és olykor alig követhető gondolatok jutnak a ta­nár eszébe, amelyek legalább ar­ra jók, hogy elnyomják a bosz- szankodását, és türelmesen, néha még érdeklődést is tanúsítva hallgassa végig reggelizés közben a ház — számára ismeretlen — lakóival történt legfrissebb ese­ményeket. Ma például: — Itt fölöttünk ezt a kis Ákos- kát az az asszony gondozza a har­madik emeleten, akivel el szok­tam lent beszélgetni. Nagyon tisz­ta, rendes emberek, úgy szeretik azt a kisgyereket, de komolyan, hát biztos, hogy jobban, mint a szülei. Mondja is ez az asszony: az ura is megmondta már, hogy ők szívesen örökbe is fogadnák, mert úgy sajnálják ezt a kis Ákoskát. Ö nem is bánná, mond­ja az asszony, mert nagyon rosz- szul élnek a szülei. Hát csak út­ban van ez a kisfiú, még inkább az ember gondozza, az hordja minden reggel a harmadikra, meg az is jön érte. De hát micsoda élet ez így, az a sok rossz házas­ság, mindnek csak a gyerekek Isszák meg a levét. Mert az any­ja isten tudja, merre kószál min­den este, jóformán nem is ismeri. A tanárnak rémlik valami, hogy hallotta már ezt a nevet. Ákoska, Ákoska! — rikácsoló férfihang a liftben, s próbálja hozzá megke­resni az arcot. Aztán miközben lassan szürcsöli a teát, megkér­dezi: — Kik ezek itt fölöttünk? — En nem tudom, az ember mérnök, azt mondják, de hát egy mérnök elvesz egy ilyen nőt? Igaz, hogy öregebb az ember jó­val, jaj, hogy ez már hajnalban mennyit köhög, de majdhogy meg nem fullad, én nem is tudom, hogy nem tüdőbajos-e? Mert pon­tosan úgy fulladozik, de komo­lyan mondom, hogy csak majd meg nem szakad. Az asszony meg valami irodán dolgozik, azt mond­ja ez a Szabikné, de én már meg nem tudnám mondani, pedig mondta is, hogy hol. — Szabikék- nak is van egy lányuk, már úgy, hogy ők nevelték, örökbe fogad­tak egy olyan lelencet. De most már menyasszony, 'szépen keres, taníttatják rendesen. Azt is úgy szeretik, mond-ja ez az asszony, éppen mintha csak a sajátjuk lenne... Ekkor néz a tanár az órájára; úristen, negyed nyolc! Felkapja a táskáját, és kilép a folyosóra. 6. A FOLYOSÓN MAJDNEM BE­LEÜTKÖZIK HANKÖCZYNÉBA, aki Andreával a karján pongyo­lában, fésületlenül, álmosságtól vagy sírástól bedagadt szemmel topog az ajtó előtt. Andrea két év körüli, vézna, állandóan sápadt, kedélytelen kislány — most alél- tan, fejét szinte élettelenül oldalt billentve ül az anyja karján. • Az utóbbi időben Hankóczyné túlságosan sokat ücsörgött a ta­nóráknál, legalábbis a fiatalember kezdi már sokallni, de minthogy a nagyanyja szoktatta ide, és min­dig csak a dédihez jön beszélget­ni, a tanár nem akar családi el­lentétekbe bonyolódni. A dédi igényli a társaságot, hiszen a fo­lyosón lakó fiatalasszonnyal bizo­nyos dolgokról — elsősorban pe­dig a ház lakóiról — jobban -el tud beszélgetni, mint a saját uno­kájával vagy unokamenyével. Meg azok napközben alig vannak otthon, míg Hankóczyné gyermek­gondozási segélyen lévén nemigen mozdul ki hazulról, s így a dédi legalább szólhat valakihez akkor is, ha éppen nem megy le a park­ba a dédunokájával. Amikor a fiatalok hazamennek, rendszerint ott találják lakásukban a szom­szédasszonyt, aki már megy is, mert épp csak átugrott egy percre a dédikéhez. Sóért, tepsiért, vagy ő hozott neki egy kávét, ha már úgyis két adagot főzött. Ugyan a dédi nem szokott kávézni, az unokáival legalább nem, meg se inná azt a vackot, nem is tudja, mi jót találnak benne a mai fia­talok! Hanem azért Hankóczyné ilyen és más efféle indokokkal szokott átugrani, s épp csak egy perccel azelőtt érkezett, de ő már megy is, nem akar zavargolódni. A fiatalokkal, a korban hozzá il­lőkkel nemigen van beszélgetni- valója, s úgy érzi, hogy idegen­kednek is tőle. Isten tudja persze, hogy a nyolc­vanéves vallásos parasztasszony miképp barátkozott igy össze a feleannnyi idős, viharos múltú nő­vel, ezt nyilván csak a panelház kalodaérzetével lehet magyaráz­ni, mert különben életvitelüket, s az életről alkotott felfogásukat te­kintve — ahogy mondani szokták — egy világ választja el őket egy­mástól. Hankóczyné először tizenhat éves korában ment férjhez egy válogatott futballistához, s ebből a házasságából van egy tizenki­lenc éves fia, akit az asszony szülei nevelnek. A futballista ugyanis két év házasság után nem tért haza egy angliai mérkő­zésről, s az asszony elhatározta, hogy utána megy, megkeresi a férjét. Kalandos körülmények kö­zött disszidált, de valahogy nem jutott el Angliáig — közben per­sze a férjéről sem tudta ponto­san, hogy hol tartózkodik —, ha­nem a sors kifürkészhetetlen sze­szélye folytán Izraelbe került, s ott mint kávéfőzőnő egy lokálban kezdett dolgozni. „Hát nekem ott arany életem volt, dédike, úgy tessék. elhinni, pedig én azelőtt sose szerettem a zsidókat!” Később a kávéfőzés, felszolgá­lás, táncos vetkőzés mellett , egyéb szolgáltatásokkal is a vendégek rendelkezésére állt, egyszóval mindenre használható, kitűnő munkaerőnek bizonyult. Es ezt megfelelően honorálták is. „Űri kurva voltam én, dédike, olyan ruháim, ékszereim, kocsim volt ott nekem, amilyent fél Budapest megirigyelne ma is!” Ezt mindig leplezetlen kérkedéssel mondja, s hozzá azzal a rátarti szabadszáj ú- sággal, hogy ő nem szégyellj meg­mondani, miként kereste azt a nagy vagyont. Es szavait, nehogy azt higgye bárki is, hogy ő a messziről jött emberek gátlásta­lanságával a .levegőbe, beszél, szí­nes fényképekkel tudja igazolni. (Folytatjuk.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents