Petőfi Népe, 1981. június (36. évfolyam, 127-151. szám)

1981-06-28 / 150. szám

AZ ÉVAD SZÍNÉSZE:

Kovács Zsolt

Elhangzott az utolsó előadás, összecsukódott a függöny: elérkezett a színházi évad vége. Szeptemberig üres lesz a nézőtér, csendes a színpad. A következő hetekben nem hallat magáról a kulisszák mögötti élet. Es megvolt az évadzáró társulati ülés is, amelyen a Katona József Színház tagjai titkos szavazással odaítélték — hagyomány ez már náluk — az „évad színésze’’ elnevezésű, nem hivatalos, ám mégis rangot jelentő kitüntetést. Ezúttal KOVÁCS ZSOLT-nak kedvezett a szerencse. Jó alkalom egy kis nyári beszélgetésre.

Íme a sűrített életrajz:

Debrecenben született, s ott is járt középiskolába. Amatőrkö- dött egészen fiatal kora óta, s gyakran volt statiszta. Kedvelte a szereplést, azt a különös varázslatot, amely olyannyira megfogta őt mindig amikor a színház, a színészek közelébe került. Nem végzett főiskolát ... Bánja? Nem bánja? Talán nem is ez a fontos ma már. Harmincéves, tele reményekkel, tervekkel, legalább három életút- ra való nagyszerű vágyakozásokkal. Örökké töprengő, önmaga felelősségét erősítő, kiegyensúlyozott, minden iránt érdeklődő em. bernek látja őt az, - aki kicsit is megismeri.

Amikor a debreceni Csokonai Színházhoz került, Horváth Jenő rendező adta neki az első szerepet: az Antonius és Kleopátrában ő volt a hírnök. Első nagy sikerét Tamási Áron Énekes madár című darabjában aratta mint Móka. Aztán együtt játszott Cserhalmi Györggyel, a Hamletban. — Tőle sokat tanultam — mondja, és nagy szeretettel hozzáteszi: Minden társulatban kellene legalább egy Cserhalmi, akire fel lehet nézni, aki magával ragad, akit nagyon lehet szeretni. Akinek az emberi s színészi hitelessége mintaszerű.

Rövid ideig tartó békéscsabai kiruccanás- után került Kecskemétre. Két évadot töltött el itt. Az első amolyan tapogatódzó, ismerkedő jellegűnek mondható, a kölcsönös érdeklődés jegyében telt el. Az igazi — legalábbis jobb, tartalmasabb, sikeresebb — az elmúlt évad volt. Hat darabban ősz. szesen nyolc kisebb-nagyobb szerepet játszott, s neki volt a legtöbb fellépése. Összesen kétszázharminc! Nem éppen gyakori, enyhén szólva.

— Az első kérdésem: amikor ide szerződött, nem éppen a legjobb híre volt a színháznak. Nem zavarta?

— Dolgozni, játszani jöttem. Reméltem, hogy erre mód lesz. Másrészről nem az érdekelt, ami volt, van, hanem: ami lesz. Más kérdés, hogy egészen nyugodt nem lehettem olyan tekintetben, hogy befogadnak-e, megtalálom-e a számításomat Annál is inkább nehéz dolog az ilyesmi, mert én nehezen nyílok ki, nem könnyen azonosulok a környezettel. Közismert a Zárkózottságom. Ez persze távolról sem jelenti azt, hogy idegenkedem, hogy nem szeretem az embereket. Sőt! Egy évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy nyíltabb legyek.

— Hat darabban játszott, többek között hatko komédiájában, az Osztrigás Midben és a Végeladásban. Melyik előadás nőtt a szívéhez'legjobban?

— Azzal kezdem, hogy szerintem nincs kis szerep és nagy szerep. Szerepek vannak, amelyekből jó vagy rossz alakítást lehet csinálni. Melyiket szerettem mégis legjobban? Ne csodálkozzon: Az É- desapám, édesapám Józekje a szívemhez nőtt, mint ahogyan a darab is. Sajnálom, hogy sem szakmai, sem pedig közönségsikere nem lett De ez már bonyolult kérdés; hogy az ilyesmi mitől van, hogy mi minden befolyásolja.

— Sok minden foglalkoztatja. A rendező és a színész kapcsolata is?

— Gyakran gondolkozom ezen. Elképzelem, hogy milyen a jó rendező. Azt, aki mellett a színész úgy valósítja meg önmagát, hogy alkotó társként lehet jelen. Nem pedig mint végrehajtó.

— Ilyen szempontból melyik játékuk volt a legérdekesebb?

— A Végeladás. „Amatőr lelkesedéssel" csináltuk, nagyszerű csapatmunka részesei lehettünk.

— Mit tart a legfontosabbnak a jó csapatmunka érdekében?

— Egymásra figyelni, közösen kísérletezni. £s hogy a szeretet, egymás munkájának a megbecsülése jellemezzen bennünket félretéve az irigységet, a kicsinyes önérdeket, a bizalmatlanságot. Vállalnunk kell egymás jó és rossz oldalát. Felemelő társasjáték a színház, a színpadi munka, ha így tudjuk csinálni.

— Az eddigiek alapján mit vár a jövőtől, a további, évadoktól?

— Először, hogy a színészek kapják meg az őket megillető elismerést, méghozzá anyagilag is. Szeretném, ha színész nem szorulna úgy háttérbe ilyen szem- oonitból. mondjuk a pincérektől. Másodszor: érjük el, hogy színházunk a szeretet, a megbecsülés és az alkotás háza legyen. Harmadszor: jó szerepeket és színvonalas előadásokat.

— Közhely, hogy a színész is ember. Milyen legyen?

— Roppant nehéz kérdés. Ügy tűnik, hogy jelen körülmények körött önzőnek, ravasznak, roppant ügyesnek és persze tehetségesnek kell lenni a boldoguláshoz. De az igazi színész nem ezt az utat járja, imég ha ideig-óráig erre kényszerítik is a körülmények. Ebbe nem szabad belenyugodni. Ügyeskedés, körmönfont ravaszkodás nélkül kell kibontani a tehetséget, még ha várni kell is egy ideig, esetleg sokáig.

— Ha a közönséget hidegen hagvia. amit csinálnak, ha „nem jön be” a taps. a siker, akkor mit érez. mit gondol magában?

— Persze fái, ha így van. Hisz nekik játszunk, értük Vaevunk. Ebben is türelemre van szükség, megértő türelemre

Varga Mihály

«

GOÓR IMRE:

Azt hiszem, ide írhatom

Azt hiszem, ide írhatom magam is, ami kelletik magamnak és nekik: akik látják a toliam, mely tintával szalad s értik, a toll e kézben mindétig bot marad; s hogy e kéz ne botoljon ritmikus semmibe, karról vall, mely karolt s megmentett fulladó>t; a vállról beszél, mely ék volt hó-szél futásban egykor; a nyakról, mely hajolt, ha meggyőzte az elme s emelni is tudott homlokot végtelenre; a gyümölcs-koponyáról, mely bévül tettek tükre s máskor is rákapott oly intelmekre amért e verset olvasod, s amiért hiszem jómagam hogy a toll-botnak súlya van és nékem kelletik, de méginkább NEKIK: kikkel e földön együtt hálnak tolvaj garázda fennkölt cinkos-isteneik.

HIDEG ANTAL:

Alomfejtés

Foszlik a zöld-hím: nádbuga bondul a náddal, bámul a tópart, — álomi barmaim várnak jászolos éjre, csillagok éj-mezejére.

Jászolos éjben álmodik Anna- szemével, s pántol egy műszer rém vezetéket; a széppel szívdobogásom úgy kaparász papírosra mint suta légyláb — íme az éjjeli posta.

Sorsom a Sorsban! — mintha a boltbein a cukrot — mérnek a csöndek.

Csillagos csöndek! — ti húztok

cédula-reggelt:

életem semmivel megtelt.

„LEGYEN VÁLLALHATÓ”

Élő örökség

Felettébb időszerű és fontos kiadvány látott napvilágot a közelmúltban, az MTA Debreceni Akadémiai Bizottsága (DABj közleményei sorában. A népi-paraszti kultúra integrációja a fejlett szocialista társadalom kultúrájába címmel rendezett eszmecserét a DAB művelődéskutató munkabizottsága és a tudományegyetem felnőttnevelési és közművelődési tanszéke. Az elmúlt év őszén megtartott konferencia anyaga most a bevezető előadást tartó Soós Pál szerkesztésében

kézbe vehető és tanulmányozható.

A nevére

már nem emlékezem

\/aló igaz. Ahogy hullnak az

' ember mögé az évek, és válnak emlékké az élmények, egyre erőteljesebben törnek a felszínre valahonnan az emlékezet mélyéből emberek, események, hangulatok, amelyek egykor egymást kiegészítve, fáradhatatlan szobrászokként formálták és alakították sorsunkat, és tették az embert olyanná, amilyen végül is lett. ,

Előbújnak és kikandikálnak a mai világba, aztán helyüket nem lelve, ismét eltűnnek kis életünk nagy forgatagában. Eltűnnek, és simogatják lelkünket, mint az első Jézuska-várás, vagy belénk marnak, nagyobb fájdalmat okozva, mint annak idején, a történés pillanatában.

p letem első éveit egy külvá- rosi utcában éltem le. Az utca egyik végében gyár húzódott, amelynek mindig rozzant volt a kerítése, egyik fele az utcára, másik része az udvar felé dőlt. Ma is csodálkozom, hogy a tulajdonosok nem restelltek el magukat ekkora trehányság miatt. A gyár tövében nyomörtanyák. Soha nem mertem odamenni, pedig a sovány árokparton esténként egy girhes ló legelészett, és rettenetesen szerettem volna megsimogatni, felülni rá. De a félelem nagyobb volt. Azt nem tudom, miért féltem az ott lakóktól. Talán azért, mert nyomoruk élesen különbözött a mi szegénységünktől, talán azért, mert a többiek is féltek, talán azért, mert elkülönültségük egyben kifejezte kikö- zösítettségüket is, ami számomra, számunkra valami titokzatos, masfajta világot jelentett az alig néhány száz méterre szoba-kony- hás biztonságot nyújtó otthonunktól.

A kórház lyukacsos, fehér színű kőkerítése állandóan piszkálta kíváncsiságunkat. Nyolcan-tízen jártunk együtt, mindannyian az udvarból, egy bandát alkotva jóban, rosszban. Felkapaszkodtunk a kőkerítésre, és bámultunk befelé, néztük a sétáló betegeket, miközben a kerítés tetejét csak ujjunk hegyével szorítottuk, mert hatalmas, kiálló üvegdarabokkal óvták a kórház biztonságát.

Nem messze, a sarkon kocsma volt, pont olyan, amilyenről József Attila írt. A kocsmával szemben szatócsüzlet. Pici, tenyérnyi, de minden akadt benne, amire szüksége lehetett anyáinknak, nagyanyáinknak.

Tdősebb zsidó házaspár volt

*■ az üzlet tulajdonosa. A férfi egész nap az árut fuvarozta triciklin. A felesége tartózkodott a boltban. Volt egy gyerekük is, egy fiuk. A nevére már nem emlékszem, így hát sokszor elkereszteltem magamban különböző módon. Nem tudom miért, de leginkább Rudinak hívom. Pár évvel idősebb volt nálam, nálunk. Olyan tizenkét, tizenhárom éves forma, kissé hajlott hátú, vézna gyerek.

Rudi soha nem játszott velünk, talán kicsiknek tartott bennünket, de ha tehette, ott volt a közelünkben, figyelte rajcsúrozásun- kat. Ha valahonnan kaptunk néhány fillért, berohantunk a boltba, és olyan cukrot vettünk, ami úgy nézett ki, mint a cipőfűző. Az volt a legolcsóbb, és természetesen a leghosszabb is.

Így éltünk, már olvasni is tudtam, és beleképzeltem magam a Vörös Princi mesterdetektfv kalandjaiba. és boldog voltam, hogy a „Móka kutya és négy kis gazdájáéban a gazdag lányok feleségül mentek a favágó fiaihoz. Az iskolában a tanító nénit nagyon szerettem, ennélfogva nem okozott gondot az iskolába járás. Minden rendben volt, aztán megváltozott a világ.

A falakon soha nem látott plakátok jelentek meg a vörös rémről, ejtőernyősök zuhantak a városra, és légós ruhába öltözött- alak mutatta: Ha ezt látod, jelentsd — felirattal. Megtudtuk, hogy hős honvédeink értünk harcolnak a Donnál, az iskolában azt mondták, hogy mi farkaskölykök vagyunk, és ha minden feladatot végrehajtunk, majd cserkészek leszünk.

E gy napon közhírré tették, hogy légiriadó-gyakorlatot kell tartani. Iszonyú, üvöltő hangon megszólaltak a szirénák, betöltötték az egész várost, hogy elfojtsanak mindent, ami az életre emlékeztet. És egyszercsak alig idősebb bátyámmal, egymás kezét fogva, a halál üvöltő énekére rohantunk hazáig a moziból. A ház pincéjében dermedten ültek egymás mellett az emberek, miközben a bombák robbanásától remegett az egész régi építmény. Édesanyámhoz, bújtunk, és sírva könyörögtem, hogy haljunk meg.

Így ment sokáig. Már megszoktuk: este a ruhánkat úgy keld letenni, hogy légiriadókor sötétben is pillanatok alatt felöltözzünk. És amikor éjszakánként megszólaltak a szirénák, gyorsan öltöztünk. Már nem imádkoztunk, nem sírtunk, és én is csak remegtem az ismeretlen hatalom, a vijjogó halál előtt.

Az egyik nap, mellükön sárga csillaggal jelentek meg emberek az utcán. Mások karszalagot viseltek, nemzeti színűt, és zöld, furcsa alakú kereszt volt rajtuk. Ezek az emberek fegyvert hordtak, géppisztolyt, vagy szuronyos ouskát. A sárgacsillagosokat külön házakba terelték, azt mondták, ezek a gettók. Elvitték a két kis szatócsot is. Külön vitték őket, mert ■ Rudit nem találták. Utána mindennap fegyveres, karszalagos emberek jelentek meg a bezárt bolt környékén, figyeltek, néha még az üzletbe, az udvarba is bementek, de Rudi nem mutatkozott sehol.

Nem tudom, hány nap telhetett el. Ott állunk a sarkon, a kocsma falának támaszkodva lekváros kenyeret majszoltunk, és nem a karódzott golyózni, pedig rossz harisnyaszárban mindannyiunknál ott voltak a szép, színes agyaggolyók.

A mai gyerekek nem tudják, hegy a játékok játéka, gyönyörűsége a golyózáfc volt. Valósággal művészi tökélyre vittük a hüvelykujjal pici lyukba való pöckö- lést. Ha jól ment. és nyertem a barna, zöld, piros és.a jó ég tudja, hogy milyen színű golyókból, az a boldogság tetejét jelentette. De mások is így érezték. És most mégsem volt kedvünk golyózni.

fegyveresek érkeztek a kis szatócsbolt elé, négyen. Ketten bementek a szűk, rozoga kapun a parányi udvarra,ketten — az akció biztosítói — kint maradtak lövésre tartott puskával. Mi csak álltunk, és néztük. Kinyílt a kapu, és megjelent Rudi két fegyveres között sápadtan, göndör haja úgy lógott kétoldalt, mintha vízzel öntötték volna le, kopott kiskabátját reszketve vonta össze magán, félig takarva nemzedékről nemzedékre örökölt vallásának mellére varrt bélyegét, a sárga csillagot. És megindult a menet.

Rudi a maga tizenhárom évével ment négy, egyszerre lépő fegyveres között. A hátsó kettő Rudira irányította a puskáját, az első kettő lövésre készen keresztbe tartotta. Rudi nem nézett ránk. egy pillantást nem vetett felénk, csak ment sápadtan, leigázva, és megalázva a történelem leggonoszabb hatalmától.

Coha többé nem láttam Ru^ dit. Azóta csaknem negyven év telt el, de nem tudok szabadulni a látványtól. Emlékeim filmvásznán megjelenik egy kis, sápadt gyerek, körülvéve fegyveresekkel — 'annak örök szimbólumaként, hogy az egész világot bemocskoló őrület orgiáján miként védték a történelmi Magyar- országot.

Arvay Árpád

Voltaképpen tíz jeles szerző — köztük pedagógusok, művelődés- kutatók, a párt- és állami irányításban dolgozók — előadásait tartalmazza a kiadvány. A tapasztalataik és nézeteik alpvetően megegyeznek abban, hogy a fejlett szocialista társadalom sem nélkülözheti mindazt az értékegyüttest, amit általában a folklór, közelebbről a népi-paraszti kultúra jelent. Érdemes ebben az összefüggésben felidézni Kodály Zoltán megállapításait: „Mi a faluban nemcsak egy csomó dalt találtunk, hanem másvalamit is, ami nélkül ezek a dalok sem jöhettek volna létre: kultúrát, amelynek ez a dal elválaszthatatlan része, mintegy tetőpontja, de mindenesetre szerves kivirágzása. Olyan kultúrára kell gondolnunk, melyet írás és olvasás nélkül is meg lehet érteni, de amelyben megvan a kultúra fő tulajdonsága: az, hogy részesét felvértezi minden eshetőségre, és boldog emberré teszi mindaddig, míg a neki megfelelő életkör bői ki nem lép.”

Az újabb kori torzulások, illetve hamis túlzások láttán nem. árt hangsúlyozni a népi kultúra szer- vességének, bensőséges élettelisé- gének fontosságát. Amikor tehát hagyományozásról gondoskodunk, mindenképpen számolnunk kell azzal, hogy a teljes folklór nem örökíthető át az eleven szocialista magatartás, viselkedés, életmód kultúrájába. Vargyas Lajos szerint a népi kultúrának három lényeges rétege,' eleme különíthető el ebből a szempontból. Az első az, amelynek elemei a magas kultúrában szinte változatlanul tovább élnek (gyermekjátékok, népnyelv, a társadalmi érintkezés, fellépés hagyománya), a második réteg az, amely felett véglegesen eljárt az idő (a babonák. az ősi hitvilág és világkép elemei), s végül vannak olyan műveltségelemek, amelyek csak a ■ „magas” kultúra (népzene, nép- költészet, népművészet, népi ízlés az építkezésben, táncművészet).

Á kultúrával, művészettel való együttélés dolgában azonban új fejleményeket találunk, amiről már Veres Péter is elgondolkodott: Kételkedem abban, hogy a teljesebb emberség felé vezetne az, hogy az emberek százmilliói csak „nézők", „hallgatók” legyenek, hogy saját maguk ne dolgozzanak ne muzsikáljanak, ne mesélhessenek, hanem csak „élvezzék" azt, amit a „hivatott" művészek produkálnak.

Durkó Mátyás mutat rá arra, hogy közművelődési munkánk nagy adóssága azoknak a műveltségi fokozatoknak — hozzátehetnénk: aktív részvételi alkalmaknak — a kikísérletezése. amelyek révén az alacsonyabb művelődési fokról szerves egymásraépüléssel válhatnak a régi népi kultúra letéteményesei a teljes szocialista kultúra birtokosaivá. A kritikai átörökítés válogatást, szűrést, elhatárolást és elutasítást is jelent. (Gondoljunk a nacionalista jellegű, romantikus-népies illúziókra, vagy például a Gyöngyösbokréta- mozgalomra), A „mit” és „hogyan” kérdéseiben a Bartók- és Kodály-modeli időszerű útbaigazításokkal szolgál, de arra Is.szük- ség van, hogy alkalmazzuk és továbbvigyük e két óriás alapelveit a mai magyar szocialista művelődéspolitika új feltételrendszerében. A szocialista kultúrába — mutat rá a debreceni szemináriumon Eles Csaba — csak azt integrálhatjuk, illetve kell integrálnunk, amire a szép, tartalmas, tevékeny és békés emberi élet érdekében szükségünk van. A nemzetközi kultúra haladó és értékes -eredményei iránt fejlődő szocialista nemzeti kultúránk érdekében vonzódunk; és megfordítva: a nemzeti (ezen belül népi-paraszti) kultúra mind teljesebb és elemzőbb feltárásával az egyete- i mes kultúrát is gazdagítani ki- | vánjuk.

Erre a feladatra figyelmeztet a Magyar Tudományos Akadémia társadalomtudományi főosztálya, . és a Művelődési Minisztérium által kidolgozott tárcaszintű kuta- .tási főirány is, amely a magyar kultúra emlékeinek feltárására, nyilvántartására és kiadására vonatkozó feladatokat tartalmazza. A DAB kiadványa jól hasznosítható, színvonalas elméleti hozzájárulás közös kötelezettségeink teljesítéséhez. Jó szolgálat ez a kötet a Nagy László fogalmazta óhaj szellemében: „Legyen vállalható / aki látható, / legyen fölfogható / aki elfogható, / legyen elrejthető, / aki megköthető...”

Pálréti Ágoston