Petőfi Népe, 1981. június (36. évfolyam, 127-151. szám)

1981-06-23 / 145. szám

1981. június 23. • PETŐFI NÉPE • 5 TANÁROKRÓL, EMLÉKEKRŐL HANGVERSENYSZÜNETBEN Üzletkötő, könyvelő, muzsikus és az énekes iskola Mi hozza vissza egy iskola^ hangversenyre hajdani növen­dékeket? Mi kapcsol felnőtt embereket a volt iskolához? Mi maradt meg az egykori ^ösztönzésekből, buzdításokból? A kecskeméti ének-zenei isko­la diákjainak koncertjén keres­tem fentiekre a választ. Nem véletlenül, hogy ott és ekkor. Ép­pen a volt diákok jelenléte gon­dolkoztatok: el. Rajz Istvánt,\ a Hungarotext Külkereskedelmi Vállalat üzlet­kötőjét csak néhány pillanatra ragadhattam ki társaságából. Rit­áikén jut haza, többen szeretné­nek szót váltani vele. — Nem érzi-e a hátrányát az iskola humánközpontú­ságának? Másként fogalmaz­va a kérdést: segítette-e pá­lyáján? — Gyorsan mondom, igen. Hi­vatkozhatnék arra, hogy a zene fejleszti a matematikai érzéket. (Bizonyára így igaz. Fontosabb­nak érzem; jó szellemi kondí­cióban tart. Zenét hallgattam nehéz egyetemi vizsgák előtt fris­sítőként, koncertre jártam, le­mezt hallgatok fárasztó külföldi tárgyalások ritka szabad óráiban. Takarékossági okokból betáb­lázzuk szinte minden percünket külföldön. A túszügy előtt két nappal jártam Iránban, de nem­csak. a kavargás emlékeztet. Te­heránra. Egyebek mellett az a Verdii-feivétel, amelyet szintén üzletkötő feleségem nagyon is keresett sokfelé. De száz lemez­nél is fontosabb az a tartás, ami­re volt iskolám nevelt. Legyen az ember mindig ,,büszke, szabad diák”. . Az ének-zenei gyermekgondo­zási segély révén szabadságolt könyvelője, Vázsonyi Miklósné, 1963-tól 1974-ig tanult a Kodály- iskölában. — Mire emlékszik a leg­szívesebben? — Legtöbb társamhoz hason­lóan én sem zenei pályát válasz­tottam. Pedig talán tehetségtelen sem voltam. Hegedűsként itöbb kamarazene-fesztiválon vettem részt. Kétszer nyertem a gyulai Erkel-diáknapokon aranyérmet. Kodály Zoltán elismerő pillan­tása marad legemlékezetesebb élményem. Meglátogatta az osz­tályt és tudásunkhoz viszonyít­va, nehéz dallamot írt föl a táb­lára. (A violin- és basszus­kulcsok váltogatták egymást.) En vállalkoztam eléneklésére. A gimnáziumból Kardos tanár úr figyelemerősítő gyakorlataira gondolok vissza a legszívesebben. Reggelenként két, majd három szólamú dallamokat kellett né- hányszcri hallás után lekottáz- nunk. , Végzős közgazdászként is ál­líthatom, hogy a zenének sokat köszönhetek érzelmi kiegyensú­lyozottságom megőrzésében. Palotás József, a nagyon elfog­lalt muzsikus — az állami zene­iskola igazgatója, a szimfonikus zenekar szólamvezetője, a Kecs­kemét vonósnégyes első hegedűse — is szakított időt a növendék- hangverseny meghallgatására. — Tudtommal s|sohasem járt a Nemesszeghy Lajosné vezetésével működő iskolá­ban. — Igaz, mégis odatartozónak hiszem magamat. Az ének-zenei általánosból a Katona József Gimnáziumba került diákokra alapozott énekes osztályba jár­tam 1958-tól 1962-ig. Előzőleg mindössze két évig .tanultam ze­nét a tiszakécskei , zeneoktatói a munkaközösségben. Nemesszeghy Lajos .tanár úr­nak külön köszönöm, hogy ösz­tönzött körülményeimből adódott hátrányom behozására. Énekes gimnáziumi tanulmá­nyaim jó elméleti alapot adtak zeneművészeti szakiskolai to­vábbtanuláshoz. Utolsó mondatai közben a kon­cert folytatását jelzik, búcsúz­nunk kell. Vajon a most tanuló kisdiá­kok is ilyen megbecsülő szeretet­tel emlékeznek vissza tíz-tizenöt év múlva a kibocsátó .iskolára? Bízunk, bízzunk! H. N. Kétszázharminchat ma­gyar és külföldi antropoló- Beszélgetés gus tartott előadást azon a él' I nemzetközi kongresszuson, &Z UttlrOpOlOgUSSul amelyet az Eötvös Löránd ------------------------------------­T udományegyetem ember­tani tanszéke a közelmúltban rendezett, s melyet dr. Eiben Ottó tanszékvezető docens készített elő. Az előadások öt szekcióban hangzottak el, s az előadók között kecskeméti kutatók is szerepeltek. Dr. Henkey Gyula antropoló­gussal, a kecskeméti Katona Jó­zsef Múzeum tudományos főmun­katársával beszélgettünk arról, hogy számára mit jelentett a kongresszuson való részvétel; s hogyan fogadták előadását:' — A mi előadásunk (ugyanis ketten tartottuk) „A palócok et­nikai-embertani vizsgálata" cím­mel hangzott el, mely a Palóc­föld több mint ötezer-száz felnőtt lakójának a vizsgálatát összegez­te. Az inkább csak a magyar hali­gatóságot érintő kérdésekről én beszéltem magyar nyelven, a fő­ként külföldi kutatókat érdeklő részt pedig dr. Kalmár Sándor programozó matematikus, a Gép­ipari és Automatizálási Műszaki Főiskola tanszékvezető tanára ad­ta elő angolul. Kalmár .Sándor egyébként nagy segítséget adott — a hatalmas mennyiségű adat számítógépes feldolgozásával és a számadatok összehasonlításával — a palóc-tanulmány gyors elké­szítéséhez. — Milyen volt az előadás vissz­hangja? — Elmondhatom: a hazai és a külföldi kutatók egyaránt elisme­réssel fogadták az előadást. A résztvevők sorra gratuláltak. — Kik voltak a szakmailag leg­kiemelkedőbb külföldi . kutatók a kongresszuson? — Sokan voltak. Elsőként Schwidetzky Ilse NSZK-beli, mainzi professzomőt említem meg, már csak azért is, mert ő hozzászólt a mi előadásunkhoz, s egyebek között a palócok eredete iránt érdeklődött. A kitűnő törté­nész, Győrffy György kutatásai­ra hivatkozva mondtuk el, hogy a népcsoport a honfoglaló magya­rok egyik törökös törzsétől, a ka­baroktól származik. Dr. Kalmár Sándor egyébként az előadás an­gol szövegét átadta a professzor- nőnek, aki közölte, hogy levél­ben részletesebben észrevételeket tesz majd. A nemzetközi hírű antropoló­gusok közül ott volt még a kong­resszuson Miklosevszkaja N. moszkvai professzomő, Correnti V. Rómából, Gavrilovich profesz- szor a jugoszláviai Újvidékről, valamint a magyar származású Szatmáry Emőke a kanadai Ha- miltoniból. — Eddigi kutatómunkájának • bizonyára fonto? állomása volt ez a nemzetközi kongresszus. Mi­re ikészül ezek után \az antropoló­gus? — Munkámat ötéves tervek sze­rint végeztem eddig, s végzem ezután is. Ez alkalommal hadd említsem meg csupán azt, hogy Gács-Kiskun megye két Árpád kori eredetű községében — me­lyek a török időkben is fennma­radtak — kollektív antropoló­giai orvosi vizsgálatokra kerül sor a közeljövőben, melyét én készítek elő. E kutatásban, mely nemzetközi szinten is kiemelkedő jelentőségűnek ígérkezik, orvosok is részt vesznek, valamint bioló­gus, történész, néprajzkutató és régész is közreműködik. A kuta­tó csoportot dr. Gubacsi László megyei főorvos és dr. Zonda Lász­ló, megyei rendelőintézeti igaz­gató-főorvos irányítja majd. Rapi Miklós TALLÓZÁS A MAGYAR NYELVŰ SZOVJET LAPOKBAN FILM JEGYZET Languszta reggelire Háború és béke A mese ellen senkinek Sem lehet kifogása. Minden porciká- ját a lehető legjobb helyekről vették kölcsön alkotói. Elsősor­ban mégis Boccaccio csiklandós történetei jutnak a néző eszébe, élveteg és kikapós menyecskék­ről, • > szerelmi kalandocskák után sóvárgó férjekről, erélyes és cél­tudatos asszonyokról, akik jól tudnak bánni a pénzükkel. Emel­lett se szeri, se száma ezerszer kipróbált ötleteknek, már a né­mafilmek korában felfedezett pa­zar bohóctréfáknak, csiklandós fordulatoknak. Mostanában a tévé gyakran játszik ősi Stan és Pan-történe­teket. Azokban is találhat a szemfüles néző hasonló megol­dásokat, helyzeteket, melyek eb­ben a filmtörténetben is felbuk­kannak. Laura Toscano és Fran­co Marotta mondhatja magáénak az összes szerzői jogokot. De va­lóban meg is szolgáltak a hono­ráriumért. Maga a főszerep is örökké élő vígjátéki ihletésű: a körülmények kínos véletleneiből kimászni nem tudó, a pech- szériák mocsarába csaknem el­süllyedő kisember alakja Harold Lloyd és Buster Keaton óta ha- lálbiztosan megmozgatja a neve­tőizmokat. Hát még, ha olyan kiváló és Olaszország-szerte is­mert komikus kelti életre, mint Enrico Montesano. O játssza _ a kétbalkezes .és végzetesen peches ügynököt, aki fél éve már egy árva fürdőszobacsempét sem tu­dott eladni, akit főnöke kirúgás­sal fenyeget emiatt, s, ő végső kétségbeesésében egy diákkoruk óta nem látott osztálytársához akar folyamodni kölcsönért. De a minden szoknya után megfor­duló barát éppen titkos légyott­ra készül, és kinek van szüksége ilyenkor rég elfelejtett diák­társra. . Itt kezdődik tulajdonképpen a történet, melyben néhány egé­szen kitűnő részlet is található, minit például Montesano nagyje­lenete a fürdőszobában, vagy a kezdő és befejező képsorok ki- számítottan összecsengő azonos­ságai. Hangsúlyozni kell, hogy az Itt felhasznált ötletek sem ere­detiek, de egyik sem haladja meg az ízlés határait, és azt a bizo­nyos mosolyt csak-csak előcsa­logatja. Nagy segítségére van a főszereplőnek a kitűnő szereplő- gárda, a humoros témákban pro­fi Claude Brasseur, meg néhány csinos hölgy néha eléggé hiányos öltözékben: daudine Auger, Ja­net Agrent, de a többi epizodista is pompásan illik a csapatba. A film tehát kellemes ‘nyári szórakozást nyújt és megér annyit, mint egy gyenge, ötlétte- len krimi, de talán még többet is. Cs. L. A FÁKLYA június 21-én meg­jelent 12. számában olvasható vezető anyagok ahhoz a tényhez kapcsolódnak, hogy a hitleri fa­sizmus negyven évvel ezelőtt tá­madt a békés szovjet államra, s megkezdődött a Nagy Honvédő Háború. Az eddig közölt hasonló témától az itt publikált cikkeket az különbözteti meg, hogy meg­győzően igazolódik: a német fa­sizmus már a kezdeti terjesz- - kedésekkel: azt a; stratégiai • tervet készítette elö,r hógy" kelét felé JlrfdulhiáSsöií yméá’aTÍáé^'“ ^eroéel rontson előre, célnak a Szovjet­uniót tekintette. Előbb persze meg kellett teremtenie nyugaton az utánpótlási bázist, élelmiszer, hadianyag, fogoly-munkaerő, egyszóval politikai és gazdasági feltételek formájában. 'Lev Bezimenszkij a Barbaros- sa-tervet elemzi, egy riport pe­dig Rzsevről, az elpusztított, de újraéledt városról szól. Auschwitz néven vált ismer­tebbé a lengyel Öswiecim hely­ség, ahol haláltábort rendeztek be a fasiszták a második világ­háborúban. Öswiecim a címe a lengyelül megjelent könyvnek, amelyet szovjet szerző ismertet. Az elméleti cikkek a szovjet párt soron lévő feladataival, a szocialista gazdasági közösség munkájával, és a hamis pekingi propagandával foglalkoznak. A testvérterületek-sorozat fő­szereplője Azerbajdzsán. A szí­nes riport és a hozzá tartozó sok fénykép bemutatja a déli köztár­saság új eredményeit. Érdekes, környezetvédelmi cikk számol be a Kaspi-tenger és a Volga halállo­mányának megóvásáról. A SZOVJET IRODALOM című folyóirat gazdag prózarovattal jelentkezett: Andrej Voznye­szenszkij Tizennégy éves korom­ban című emlékezéséi a Borisz Paszternákkal való találkozásait idézik fel — a költő Ürikus szép­ségű prózáját Rab Zsuzsa fordí­totta —, és közli a lap Koiisz- tantyin Szimonov Többé nem látjuk egymást című kisregényé­nek második, befejező részét Soproni András fordításában. A líra-rovat Leonard Lavlinsz- kij költészetéből ad válogatást Csordás Gábor, Kapecz Zsuzsa, Petrőczi Éva és Utassy József fordításában. Ilja Ehrenburgra emlékezik az Elő múlt-rovat: Rónai Mihály András méltató sorai a magyar irodalom felől tekintik át a ki­lencven éve született szovjet író pályáját. David Ortenberg, a Krasznaja Zvezda egykori főszer­kesztője, a haditudósító Ehren- burg emlékét idézi fel. Interjút is olvashatunk: Vale- rij Kwbászowal, Farkas Berta­lan űrhaj óstársával, Simó Sán­dorral Fóti Edit beszélgetett a Húsz nap háború nélkül című Szimonov-regény szovjet film­változatáról, melyet már Magyar- országon is bemutattak. A tíz éve meghirdetett szovjet békeprogram folytonosságát és továbbfejlesztését fogalmazta meg határozatában az SZKP XXVI. kongresszusa. E program valóra váltásának lehetőségeit és feltételeit vázolja a SZPUTNYIK- ban Vladlen Kuznyecov. Az írás címe: A megfontolt bölcsesség hangja. Tanulságos „Ki, mit tud?”-ot rendeztek Nyugatnémetország- bair, ahol százhúsz iskola mint­egy háromezer felsőosztályos di­ákjának a következő kérdést tet­ték fel:-„Mit tud Adolf Hitler­ről?” A dolgozatok nagy része szégyenletes történelmi analfabé­tizmusról tanúskodott. Vajon ki a hibás? A diákok, az oktatók, vagy a nyugatnémet politikai rendszer? A Szputnyik rendszeresen pub­likál olyan anyagokat, amelyek ritka foglalkozású emberekről tudósítanak.. Ezúttal Könnyűbú­várok a jég alatt címmel Vla­gyimir Sztrugackij cikkét közli a lap. A hírközlő szervek a közel­múltban tájékoztattak arról, hogy egy különleges fénynyalábbal az Egyesült Államokból „átvilágít­ják” a Föld teljes kérgét. Ehhez a hírhez kapcsolódik bizonyos értelemben Vlagyimir Belouszov, a Szovjetunió Tudományos Aka­démiája levelező tagjának Elet a föld gyomrában című tanul­mánya. SUMONYI ZOLTÁN: /Nagy Lajos emlékének/ (23.) — Szerbusz! — mondja még bátorítóbb, még vidámabb és még csengőbb hangon. — Mi újság? Mi van veled? — Kösz ... Semmi különös ... Csak azért hívlak, hogy ... mit csinálsz ma este? — Ma este? Semmi különö­set. A t fiamat vacsoráztatom. Miért? — Nagyszerű! — bátorodik fel a férfi, s most már természetes könnyedség van a hangjában. — Arra gondoltam, hogy elvinnélek valahova vacsorázni, — Vacsorázni?! Hová? — Hát... mit tudom én! Va­lahová! Mindegy. A Várba, vagy Óbudára, vagy ahova akarod. — Ez sajnos, ma nem megy — jelenti ki továbbra is kedvesen csengő, de határozott hangon a doktornő. — Nem? ... Miért? — S a férfi hangjába most az újra érezhető rekedtségen kívül egy kis alig észrevehető ingerültség is vegyül. — Egyedül vagyok, a fiammal. Le kell fektetnem ... Ma nincs Baby-sitterem, nem hagyhatom egyedül — előbb kellett volna jelentkezned, hogy megtervez­hessem. Ebben az. utolsó mondatban a gyengéd és majdnem szeretettel­jes szemrehányásban persze az is benne van, hogy a fiatal dok­tornő nem eleve zárkózik el a közös vacsorától, s egyáltalán, attól, hogy találkozzék a bariton­hang tulajdonosával, de a vonal túlsó végén ez mégiscsak úgy értelmeződik, hogy: most nem — illetve még hervasztóbban, hogy: nem! — Értem. Sajnálom — mond­ja a férfi udvariasan és elegán­san rezegtetve a hangját, amivel csak azt igyekszik érzékeltetni, hogy lezártnak tekinti ezt a té­mát. Ha nem, hát nem. ö nem híve semmiféle erőszaknak, még az úgynevezett szelíd erőszaknak sem. Közben pepiig isten tudja miért, egy kicsit még fel is lé­legzik. Rajta nem múlott, ő fel­hívta a nőt, ahogy azt pár nap­pal korábban egy homályos cél­zással ígérte is — dé hát arról igazán nem tehet, hogy éppen most nem ér rá. Mintha vala­miféle kötelességet kellett volna teljesítenie; mondjuk, hogy cse­réljen vissza valamit a boltban, s mire végül rászánja magát és elmegy, a bolt éppen zárva van. Vagy teszem azt, nincs zárva, s az eladó szívesen vissza is cse­rélné, de sajnos most éppen nincs az az áru, várni kell, amíg újabb szállítmány érkezik. Vagyis hogy őbenne igazán megvolt a jó szán­dék. Persze, azért ez a hasonlat nem is jó,’ nem. is egészen helyénvaló egy kedves, fiatal nőt illetően, meg hát nem is égészen igaz. A férfiban is csak a vélt kudarc sértettsége és az a kis ingerült­ség indítja meg ezt a védekező­ellentámadással fölérő hasonlat­sort, amely az imént már a hang­jában ás érezhető volt. Hiszen már két napja megkereste a te­lefonkönyvben a kórház hívószá­mát, meg az egyéni előfizetők jegyzékében a doktornő lakcí­mét és telefonszámát is, és ma már többször megpróbálta fel­hívni. Azt viszont magának se igen tudná megmagyarázni, hogy miért nem akkor, s miért csak ma? Délelőtt a kórházban, ahol egyszer sem tudták kapcsolni (műtőben van, nem találják, ebé­del stb.), délután pedig már nem volt bent. Az otthoni tele­fonon pedig még 5 órakor sem jelentkezett senki, így hát kis bosszúsággal ugyan, de végül is elég könnyen lemondott a mai közös vacsoráról. Csak most, fel nyolc előtt néhány, perccel jutott ismét eszébe, hogy még egyszer megpróbálja a lakásán hívni. Ez persze eleve azzal a veszéllyel járt, s ezt negyed nyolc óta for­gatta fejében — hogy. élég késő van mára programot megbeszél­ni —, de mégis, most, hogy be­következett az, amire nagy való­színűséggel számítani lehetett, most ez mégis elkedvetleníti. Az a rövid hallgatás, mialatt a fenti gondolatsor átvillan a te­lefonálón, a panelház hatodik emeletén is úgy hat, hogy a férfi lezártnak tekinti a dolgot, belát­ja, hogy túl későn jelentkezik, s lemond a közös vacsoráról. S ezt még meg is erősíti a következő mondat: — Talán majd (legközelebb ... Majd felhívlak, jó? Mikor hív­hatlak? Ettől- a hangtól egy kicsit megijed az IL-es Simca tulajdo­nosa, ám az ijedtségnek szeren­csére semmi jele, amikor vála­szol. — Bármikor. Mondtam már neked, hogy mindig telefonál­hatsz. Ide is és napközben a kór­házba is. De . I. nem tudsz in­kább te idejönni? — Oda?! Most? Hozzád? Ez a fordulat most váratlanul éri a férfit. Mert ugyan gondolt rá, hogy ha minden jól megy, akkor végül a nő lakásában fog­nak kikötni, de az ő- forgató- könyve szerint ez legfeljebb csak vacsora után következne be, ame­lyet majd a kocsiban váló hosz- szú búcsúzkodás és rövid tana­kodás előzne meg. S már bent az éjszakában. — Igen. Nyugodtan feljöhetsz. Csak ha akarod, persze. — Te... nem tudom, hogy jó-e, na találkozom a fiaddal... Főleg őmiatta... — Ugyan! Mindjárt lefektetem és alszik. Reggel 7-ig ki se jön a szobájából. Dániel nagyon ren­des, klassz srác ... — Na jó... Mennyi most az idő? — Fél nyolc. — Jó! Kb. egy óra múlva ott vagyok. — Várlak. Szerbusz! A doktornő leteszi a kagylót, és ugyanazzal a könnyed szök­kenéssel, ahogy bejött, vissza­megy a konyhába. 24. Körülbelül ezzel az izgatottsá­got leplező, könnyed szökkenés­sel egyidőben, csak egy emelettel följebb, a tanár lakásában az egész család a konyhában ül: szorosan körülveszik a kis lecsap­ható asztalt és vacsoráznak. Leg- bedül, hátával a fűtéscsöveknek támaszkodva a dédi, vele szem­ben Gergő — aki miatt, az apja bosszúságára ma is elhúzódik a vacsora —, az asztallap hosszanti oldalán pedig a tanárházaspár, ök felső karjukat egész a testük­höz szorítják, hogy elférhessenek egymás mellett. Jó tíz perce be­fejezték már a vacsorát, sőt a dédi is, pedig szinte megállás nél­kül beszélt, nem is lehet ponto­san tudni, hogy miképp fogyott el mégis a tányérjáról az étel. Először egy kaposvári emlékét mesélte el — valószínűleg ezt sem először —, amely emlék a frizsider fölött lógó ollóról jutott eszébe. — Hát Juditkám, ne is hara­gudj, de olyan vacak egy olló­tok van, hogy azzal egyáltalán nem is lehet vágni. Én egyszer ki is fogom hajítani! Most dél­után is, ahogy próbálom elvágni a tejes zacskót, hogy adjak ennek a kisgyereknek uzsonnát, hát csak gyömöszkölődik az a nejlon az olló szárai között, de el nem vágja! — Jaj, nagymama — szól köz­be a tanárnő, egy kis szenvedő grimasszal a szája sarkában —, hát van még egy-két olló a la­kásban, mért nem azokat tetszik használni?! — Hát van, szerencsére, mert itt van az az én jó kis acéloUóm, amit még Kaposváron kaptam a kommün alatt. A tanár ekkor kezdett csak odafigyelni. Ügy látszik, még­sem hallotta eddig ezt a törté­netet, vagy’ ha igen, nem emlék­szik rá, de most kíváncsivá tette, hogy miféle emléke van a nagy­anyjának a Tanácsköztársaságról. — A sátortáborban laktunk Kaposváron, mert‘hogy a nagy­apád, a Marczali nagyapa katona volt. Ügy valahogy ősszel feje­ződött be a világháború. A nagy­apátok nem sokkal előbb sebe­sült meg, már úgy, hogy a háború végén éppen a katonakórházban feküdt. Amikor meg kiengedték, mindjárt be is sorozták Károlyi­katonának. Utána meg vörös- katonának. Na elég az hozzá, hogy szegény már sehogyan se tudott leszerelni. Ugye hát a ka­tona az katona, annak paran­csolnak. (Folytatása következik.) Nemzetközi kongresszus után

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents