Petőfi Népe, 1981. június (36. évfolyam, 127-151. szám)

1981-06-21 / 144. szám

LÓSZŐR ÉKSZEREK, LÓSZERSZÁMOK Újjászülető ősi népművészet AZ ELMÚLT NAPOKBAN iiyílt meg a kecskeméti Helyőr­ségi Művelődési Házban Bodrogi Sándor lószőrékszer-készítőnek és tanítványainak a kiállítása. A nagykátai alkotó lószőr éksze­reivel 1977-ben kiérdemelte a Népművészet Mestere címet. Érett fejjel ötvenkilenc évesen Sikerűit megtalálnia az alkotó közösséget és a helyes forma­nyelvet. A népi díszítőművészet­nek olyan ősi ágát élesztette új­já, amely az elmúlt évtizedek alatt már-már teljesen feledés­be merült. MIT IS KÉSZÍTETTEK an­nak idején lószőrből? A pászto­rok kalapját rendszerint lószőr- fonat erősítette az állhoz, amit már a bojtárgyerekek is megta­nultak készíteni. Akik a fonás­nak igazi mesterei voltak, csi­náltak lószőrből gyűrűt, gombot, öraláncot, nyakéket, karkötőket és díszes tűtartót is, melybe év- számokat és üdvözlő szövegeket is belefontak. Művészi színvo­nalra emelték a lószőrfonást. Erről tanúskodnak a Néprajzi Múzeum és a debreceni Déri Mú­zeum féltve őrzött lószőrmunkái. E mesterségnek nemcsak tárgyi emlékei, de irodalma is parányi hazánkban. Ezért is nagy érde­me Bodrogi Sándornak, hogy ösztönös és kitartó munkásságá­val felfedezte és sajátos ízlésé­vel újrafogalmazta a népművé­szetnek ezt az ágát. Bodrogi Sándor gyermekkorá­ban került kapcsolatba a lószőr- fonással. Buktatókkal teli úton jutott el odáig, hogy elképzelése és a külső, formai megvalósítás között megszűnhetett a szaka­dék. így a forma megkomponá- lása művészi produktumot ered­ményezhetett. Ig75-ben már a sárospataki faragótáborban si­kert arattak fonásai. Dr. Bánszky # Érdekes lószőr fonattal díszí­tett pipa. Pál művészettörténész tanácsait és segítőkészségét hasznosítva, megtalálta alkotó munkájának leggyümölcsözőbb területét. Hogy az út helyesnek bizonyult, azt nemcsak a Népművészet Meste­re cím, hanem az a tény is bi­zonyítja, hogy a pókhálószövésű, spirális szerkezetű gomb, kúp, henger, makk és csengő formájú „ékszerkölteményekből” mérhe­tetlen türelem, jó szem, gazdag fantázia és az alkotás iránti nagy szeretet sugárzik. A lószőrfonadékokba más, ter­mészetes anyagokat is beleöt­vöz a mester. Néhány darabjá­ban a csont, a fa, a kagyló, a csiga új, önálló életet él. E mí­ves ékszereket 1975 óta tárja hazai és külföldi közönség elé a népművész, aki ékszereivel bemutatkozott már Franciaor­szágban, Skóciában s jelenleg az NSZK-ba készül kiállításra. BODROGI SÁNDOR jelentős érdeme,, hogy fiatalokat, sőt a lószőrékszer-készítés iránt ér­deklődő idősebbeket is maga kö­ré toborozza, hogy ilyen módon átmentsék a mának és a jövő­nek ezt az ősi népművészetet. Az idén a kunszentmártoni népmű­vészeti táborban jönnek össze tanítványai, hogy még inkább megtanulják a mesterség fogá­sait, technikáját. KÖZÜLÜK is kiemelkedik a kunszentmártoni Ország Lász- lóné és a debreceni Vágó Lász­ló egyszerűségre törekvő lószőr- munkája. Ok az idén megpályáz­ták a Népművészet Ifjú Mestere címet. Kecskemétre négy tehet­séges tanítványa küldte el mun­káit. A nyugdíjas, kunszentmár­toni Kiss Etelka egy éve készíti lószőr gyűrűit. Kettős harangocska formájú fülbevalója újszerű, egyé­ni, a legsikerültebb darabja a tárlatnak. Az ajkai fiatal Szűcs Józsefnét fél éve tanítja a nagy­kátai népművész a mesterség for­télyaira. Technikailag precíz, a barna, egyszerű lószőr karikából építkező a nyaklánca. A celldö- mölki Orbán Zitßx utöhŐl, vTPmt nkát éve fon fekete-fehér lószőr nyak- L^láncakat,'' karkötőket,113 -gyűrűket. 'Nyakékeit a pontos szerkesztés és tervezés jellemzi. Fantázia­gazdag, és technikailag is ma­gas szintű a budapesti Molnár Margit alkotásainak sora. UGYANCSAK a Helyőrségi Művelődési Házban állították ki a lószőrmunkákkal együtt a fia­tal békési népművész, Kishonti Pál bőrből készült alkotásait. A remekmívű lószerszámokat már az ország több városában, köz­ségében láthatták az érdeklődők. A lassan kihalófélben lévő mes­terséget — a sallangfonást a szíj- gyártás fogásaival együtt — már felnőtt fejjel tanulta meg. 1978. óta vesz részt munkáival nép­művészeti pályázatokon. B. Zs. 0 A kiállítás egyik szép darabja. • Kiss Etelka szép formájú ló- szőr gyűrűi. 0 Kishonti Pál sallangozott ló­szerszámja. (Tóth Sándor felvé­telei) BAJAI LÍRIKUSOK (Bodri Ferenc festménye) KEREK IMRE: Fűszálak periszkópjain Apám apám a földből kifigyel, kémü az eget: küld-e új esőt, szemléli a határt: nő-e a búza. szólogatja Tejüton csatangoló lovait, a szétgurult, kerekeket visszailleszti a szekérbe, hív engem, kölyköt. feltesz a bakra, indulunk fütyörészve, várnak csillagvirágos kék mezők. Hazatalált művészek r i"! •# Tüzes ünnep Nyolcszáz példányban, szerény külsővel jelent'meg nemrégiben egy antológia Baján. A v'.rseket tartalmazó kötetet a Bajai Tóth Kálmán Ifjúsági Irodalmi Klub jelentette meg, a Szakmaközi Művelődési Ház anyagi támoga­tásával. Ebben tíz költő mutat­kozik be az olvasók előtt. Több­ségükben fiatalok az alkotók: az átlagéletkor, harmincon alul van. Ez azt jelenti, hogy a tizennyolc éves Bíró Tamás éppen úgy je­len lehet az antológiában, mint a csaknem negyvenesztendős Baktai Faragó József. Az ember mindig kíváncsian, felfokozott érdeklődéssel vesz kézbe olyan kötetet, amelyben az eddig még nem, vagy alig is­mert írók, költők jelentkeznek. Mindenkor nagy izgalommal jár az ilyesfajta megismerkedés. Ugyanis az olvasó várja, hogy kapjon valami újat, valami mást, a megszokottól eltérő kifejezési formák stb. Hogy ebben az eset­ben ez sikerült-e? Erre aligha lehetne egyértelműen válaszolni. Ugyanis a kötet tíz kevésbé is­mert, fiatal szerzője eltérő szín­vonalon, más-más módon igyek­szik hallatni magáról. Esnagy József és Baktai Faragó József költészetében például könnyen kitapintható a valós élmény- anyag, a társadalmi háttér; az a közeg, amelyben az esemé­nyek, történések mély, igazi át- éiés folytán művekké érlelőd­nek. Ugyanakkor például Csi- kóczki József, Papdi Margit és B. Antal István jelenleg még nem tesz eleget a velük. szem­ben támasztott követelmények­nek. Az ő verseik olykor-olykor eléggé vérszegények, haloványak. Az olvasót nem fogja meg mű­veik kisugárzása. Ugyanakkor érdemes megjegyezni, hogy a kö­tet valamennyi szerzője megje­lent már a legkülönfélébb fó­rumokon. Műveiket többek kö­zött közölte már a Forrás, a Ké­pes Üjság, a Nők Lapja és a Pe­tőfi Népe. Ha az antológia költeményeit tartalmi oldalról közelítjük, ak­kor hamar kiderül, hogy az egyik legfőbb’ téma és motívum a 'csa­ládi élet, a szülőkhöz és nagy­szülőkhöz való kötődés, vala­mint ragaszkodás a szülőföldhöz. Ugyanakkor jelen van a versek­ben elég gyakran az elvágyódás is. A lírikusok többször felidé­zik a rájuk ható költői elődö­ket és avatottan, értően szólnak a szerelemről is. Ha megpróbálnánk a Tüzes ünnep című verseskötet értékeit megfogalmazni, akkor valami olyasmit kellene írnunk, hogy lám egy vidéki kisváros is te­remthet igazi értékeket, ha úgy­mond „kedvező szelek” fújnak. Ez a mostani antológia több más mellett azt bizonyítja, hogy Ba­ján a szellemi életet pozitívan befolyásoló „kedvező szelek fúj­nak”. —a—ly Az irodalom értői és kedvelői közül sokan olvasták elragad­tatással annak idején Fenyő Mik­sa gyönyörű sorait szülőfalujá­ról, a megyénkben MélykútróL Az idős író halála előtt egyre kö­zeledett gyermekkora színteré­hez, igyekezett egészen hazata­lálni — s véglegesen. Azóta egyre-másra hallunk, ol­vasunk arról, hogy egy-egy mű­vész otthonra, megértésre, méltó fogadtatásra lel volt otthonában. Akiket alkotói tehetségük ki­bontakoztatása közben elragadott a becsvágy, s így egyre távolod­tak gyermek- s ifjúkoruk, egy­kori éveik színterétől, azok kö­zül sokan — talán valameny- nyien? — közeledni kezdenek a tájhoz, yárosiioZj faluhoz, ahon­nét elszármaztak. Csupán az elmúlt években szá­mos művész adta tanújelét en­nek. Major Máté építész köny­vet írt szülővárosáról, bajai em­lékeiről. A Párizsban élő Schöf- fer Miklós, a „kinetikus művé­szet atyja” alkotásainak egy je­lentős részével gazdagította Ka­locsát, ahonnan elszármazott. A Rómában élő Prokop Péter ugyan­ezt tette, a kincset érő festmény­gyűjteményének felajánlásával, ugyancsak Kalocsán. Voltak — és vannak — akik idejekorán rádöbbentek az ilyes­fajta kötődés: a visszatérés fon­tosságára. Tóth Menyhért Mis­kén, Diószegi Balázs a Kiskun­ságban lelte meg élete igazi ér­telmét; mindkettő sok-sok há­nyódás, sokféle próbálkozás után. Holló László sokszor és sokféle­képpen vallott a számára ked­ves, felejthetetlen Kiskunfél­egyházáról. Másfajta hazatalálás, - ám csep­pet sem hagyható figyelmen kí­vül az, amikor egy alkotó a ha­lála után, immár művein keresz­tül tér 'meg a szülőföldjére, az ott élő emberek életének gaz­dagítására, szebbé tételére. Hisz akik az egykor ott élt festőt, szobrászt stb. utóéletében is meg­becsülik — sokszor éppen az adósságtörlesztés miatt —, azok ugyancsak nagyszerűt cseleked­nek. Amikor Kiskunmajsán Ko- necsni György-emlékszobát ren­deztek be, vagy amikor Baján Nagy István műveiből állandó kiállítást hoztak létre, akkor ez történt. S a legutóbbi, egészen .friss példa: a bácsalmási szüle­tésű Boromisza Tibor alkotá­saiból rendezett ottani emlék- kiállítás. Adósságtörlesztést említettünk fentebb. Nos, ilyen vonatkozás­ban még van éppen elég tenni­való. Elég csupán Moholy-Nagy László, Fényes Adolf, Prohászka József, Gál Sándor nevét emlí­teni. Tehetségük, emberségük, hírnevük, egyszóval szellemi örökségük arra kötelez bennün­ket, hogy ne hagyjuk szunnyad­ni az irántuk megnyilvánuló érdeklődést. Hogy ők is az igazán hazata­lált művészek sorát gazdagíthas­sák. V. M. KONCZEK JÓZSEF: Létige A pám, fiatalabb korában, ; ^ gyakran megsimította ba- .1 juszát a tükör előtt. Előttem van a kép. amint borotválkozik, V majd letörli arcát, megfésülkö- dik, rendbehozza bajuszát is, tré- u fálkozik. Ez olyankor volt, ami- ,t kor már kialudta magát a sze­relvényen, a fékbódéban vagy a • postavagonban töltött hosszú idő -7— néha hetven óra — után. Mostanában egyre az eszembe t . jár. Ezt a villanyborotvát, amit. .] nekem adott anyám, alig hasz- , nálta; s hogy ő már nincsen, itt van valami, ez a villanyborotva, ami rám vár. De én nem akarom : ezt a villanyborotvát. Elhoztam, ” $ nem is akadt a kezembe sokáig,, csak most, hogy a fürdőszoba szekrényében keresgélek. Egy kis fehér törülközőbe van csavar- i va gondosan. Kihajtogatom, visz- szateszem. Te csavartad be? Ettől a törül­közőtől olyan védett, olyan sze­retett és takargatott lett. Csak hő tehet ilyet. Te egyébként tetszettél neki. Mire megismert, már a felesé­gem voltál. Nem mosta meg a fe­jem. Ez amúgy is szokatlan lett i* volna tőle. Azt mondta, derék asszony vagy, szép, sudár. Ma­ii gam is úgy gondolom, hunyorí­tottam rá tréfásan. Apám nem úgy szólt bele a i dolgokba, mint mostanában lát­hatod sok helyen. Először is — ; meghallgatta az embert. Másod­szor — nem szembe támadt, ha­nem a te oldaladról szemlélődött ő is, és csendesen, de néha más eredményre jutott. Ezt mint ta- ‘ nácsot adta elő. Nem parancsolt. • Az más, hogy ő is volt sokszor ideges, haragos is. Amikor megtudta, hogy do­hányzóm, bejött a szobába. Meg­kérdezett, nem tagadtam. Hall­gatott egy kicsit, és azt mondta: „Te tudod, elég nagy vagy már. (Ne szívj többet, mint ami jól­esik.” 7 öld á szeme. Ne haragudj, ^ de nem esnék jól úgy mon­danom, hogy zöld volt... Apám szeme zöld. Nagyon él bennem. Mintha csupán kicsit régebben találkoztam volna vele. S majd ott áll a konyhaajtóban, s örül neki, hogy meglátogatjuk. Más nyelven egyébként azt mondanák, hogy „a szem van zöld”. Amikor a gimnázium első osztályába jártam, nagyon rá­csodálkoztam, hogy néha a mon­datból elmarad az ige. Ez minden nyelvben előfordul. Az olvas­mány arról szólt, hogy a telepest, aki családostul, szekéren érkezik erre a tájra, megszólítja a kato­na. Azt kérdezi — szó szerint — „Hová ma az út?” Vagyis med­dig mennek aznap. Meddig tart ma az út? Vagy pedig: meddig visz ma az út, vagy: medig vezet ma az út. A fordítás során odakívánko­zott egy ige, hogy szebben han­gozzék. De az a „valami van valami”- féle mondat is sokat foglalkozta­tott. Szinte beleremegtem, ami­kor megkérdeztem, hogy milyen nagy dolog valamit azonosítani valamivel. A megnevezés, az azo­nosítás, az ősvallás papjainak, a sámánoknak a tévedései, tévesz­tései, amikor a félelem elűzésére még félelmesebb istent találtak ki, ezzel azonosulva aztán ők ijesztgették azokat, akik hit­tek ... Mennyi érdekes dolgot .tanultam. Azt is, hogy a féltett* jét hogyan rejtette el az a régi­régi ember. Ilyen nevet adott a gyermekének, hogy Neméi, Nem- 'való. Mintha nem volna. Úgy kell elgondolni, hogy jön a go­nosz, keresi a kisgyereket, s ami­kor megtudja, hogy a neve Nem­való, akkor békén hagyja, hi­szen nincsen, nem való. Fiatalabb koromban ezt a képet kiszínez­tem volna, íme, most jön a go­nosz, nézeget jobbra-balra, be­kukucskál a konyhaaj.tón, ni, mi­lyen borzas, s mondogatja „Hol az a kisgyerek? Hol az a kis­gyerek? Ahá, itt van. Hogy hív­nak? Nemvaló?” És erre a hom­lokára csap, s villámgyorsan el­tűnik a csudába. Most csak szo­morú vagyok. A hülyéskedés sem hozhatja vissza apámat. "p mlékszel, amikor segíteni a akartunk neki a szőlőben? Derekadra kötözted a rafiát, mint az asszonyok ott a hegy­ben, illegtél-billegtél kedvesen, szép vagy-e, kérdezgetted. Per­sze, hogy szép vagy. Apám is ki­nézett a pinceajtón, nem akart engedni, hiszen soha nem kötöz­tél te még szőlőt. Elmagyaráztat- tad magadnak velem, és aztán estig kötöztünk meg tetejeztünk a szőlőben. Másnap is kimen­tünk, harmadnap pedig a délután közepére megvoltunk az egész­szel. Ez a kis szőlő ott a hegyben már akkor „a szőlő” volt, ami­kor még nem is tudtuk, lesz-e egyáltalán. Gyerekkorom óta beszélt róla apám, hogy majd egyszer lesz nekünk egy kis sző­lőnk. Mikor nyugdíjba ment, ak­kor tudta megvenni. De nekem addig soha nem adódott lehető­ségem, hogy fizikai munkát vé­gezzek otthon, különösen nem a szőlőben. Hiszen még meg sem volt. Igaz, volt úgy, hogy én is, ö is elmentünk napszámba nya­ranta, amikor nem volt iskola, s neki is összejött pár szabadnap, de vele soha nem mérhettem ösz- sze, mit tudok, mert őt perme­tezni fogadták fel, engem eleinte csak gazt tépni, később kötözni. Amikor pedig tanulni kezdtem, ő elismerte, hogy az biztosan ne­héz lehet, én meg mindig akar­tam, hogy ne beszéljen rólam ilyen megkülönböztetetten. Ez olyan, mintha sajnálna vala­miért, nem? Illetve, hogy nem » olyan vagyok, mint ő. En nagyon szerettem volna megmutatni, hbgy tudok én is dolgozni úgy, mint ő. Azért, mert tanulok, még •bánhatok jól a szerszámokkal. Ez volt a becsvágyam, összemér­ni a teljesítményt. Nem akartam volna én ezzel bántani őt, csak azt elérni, hogy az a megkülön- böztető-sajnálkozó vagy milyen hángszín tűnjön el a szavaiból, ha rólam beszél. Pedig lehet, hogy ez fejezte ki a szeretetét? Ezen tűnődöm mostanában: "VTem lett volna szabad elvé- ' geznünk azt a munkát a hegyben. Megfosztottuk vele sok mindentől. Napokon át járhatott volna az ismerősökhöz, hogy napszámba hívja őket. ö, aki ad­dig maga járt napszámba, egy- egy százast, később többet keres­ni a vasutasfizetés mellé. Meg­fosztottuk a beszélgetésektől, amik adódtak volna, miközben napszámost keres. Itt is, ott is, megállva az Alsó utcán. '„Hová, Józsi bátyám?” „Hát, kéne ne­kem két permetező. Nem tudna valakit?” „Tán a Törekiék tud­nak, próbálja meg ... vagy ott a trafiknál, tudja a sarkon ...” És így tovább. Csak most értem meg, mennyi­re szerette, ha így beszélgetett az emberekkel. Egész életében rohant. Percre pontosan, óra sze­rint, a vasútra, szolgálatba. Mi­lyen boldogság lehetett neki, hogy végre ráér, és megadhatja a módját nyugodtan mindennek. Mit beszélhetett volna még ott­hon is, zsörtölődve talán, hogy elég lesz-e a hús a napszámosok­nak a gulyáshoz. „Jó étvágyú emberek azok, mit gondolsz!” Szinte hallom és látom, mit és hogyan mondott volna, hogyan nézett volna, merre lépett volna, ha nem végezzük el ketten pár nap alatt az< a munkát a hegy­ben. *, Én? Én színié rejtegetve örö­mömet, elváriam, hogy tudj kö­tözni. Apám jnbban kigömbölyí­tette az örömöt. Csodálkozva megdicsért. Amit túlzott, azt csak szeretetből. De azzal nem mon­dott olyant; ami nem igaz. Per­sze, hogy tudtál kötözni. Milyen jó az, amikor az ember keze alatt a zöld vesszők szépen el­rendezve simulnak a karóhoz, még a szellő is vidámabban* len­gedez a sorok közt! Apám egy- egy pohár bort hozott. Nem aka­rózott abbahagyni a munkát. ásnap már nem jött ki ve- lünk. Biztatott, hogy csak napozzunk, kiránduljunk, nem kell dolgozni annyit. Meg kellett volna hallanom: valóban azt kí­vánja, hogy ne dolgozzunk. De én nem hallottam meg. Beléfe- ledkeztem. örültem neki, hogy szereted a munkát. Amikor megtudta, hogy min­dent megcsináltunk, nem lett ingerült, csak elfehéredett. Konyhaszékről a szobai fotelba ült át, újság után a televízió gombjához nyúlt, abbahagyta azt is, nem beszélt, csendes volt szokatlanul. Az évődő jókedv, ami mindig megjelent a szemében, ha a kis szőlőről volt szó, vagy ha a vá­rosban intézte a munkák sorát, most eltűnt a tekintetéből. Va­lami végleges, hűvös derű vette át a helyét. Sokáig kereste a papucsát, aztán meg a szemüve­gét nem találta sehogyan sem. Nem nézett a szemembe. Zavart volt, és a sarkában járt a szo­morúság. •Akkor értettem meg, hogy megfosztottuk valamitől. Ha nincs mit csinálni a hegyen, ott­hon unalmas a . nap egyedül. Anyám dolgozik, este jön meg... Ö ünnepelni akart volna, örül­ni nekünk, poharazgatni mérték­kel. Beszélgetni. Mi pedig? Semmi. Nem'akarok semmit mondani. i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents