Petőfi Népe, 1981. május (36. évfolyam, 101-126. szám)

1981-05-31 / 126. szám

1981. május 31. • PETŐFI NEPE • 5 Játsszanak csak, minél többet —■ Csak itt volnának máir. — Két óra körül ígérték az ér­kezést. — Biztosan „szerelni” kellett az úton, azért késnek. Ez utóbbi megjegyzés bizony már délután 3 óra felé hangzik el. A várakozás izgalmából egyre több ragad rám is. Szinte már a vendégvárók — a kiskunhalasi Felsővárosi Általá­nos Iskola úttörői, csapatvezetői — közé tartozónak érzem magam. Hogyne, hiszen 1 óra óta tartóz­kodom ebben a pompás taninté­zetben. S mint „ családtag” lesem én is, mikor tűnnek fel a Kunfehértóról idelátogató úttörő-kerékpártúra előőrsei. Az esemény beletartozik abba a színes programba, amely- lyel — mint országszerte — itt is emlékezetessé kívánják tenni a magyar úttörőmozgalom születé­sének 35. évfordulóját. □ □ □ E jubileum jegyében szedeget­tük a sok szép emléket Gszel­mann Adámmal, az iskola igaz­gatójával a mögöttünk levő fél­órákban. Odafent, az első emele­ten, a vezetői szoba hűvösében. Ügy azonban, hogy mind sűrűb­ben húztuk el a függönyt, s ku­kucskáltunk két irányban is: „Hátha arról jönnek?” Közben emlékeztünk. Az elvi, gyakorlati, szervezeti kérdéseken túl — természetesen — felejthe­tetlen élményekre. Volt ilyenek­ben része Gszelmann elvtársnak is. Ezerkilencszázötvenöttől 1964-ig Kunfehértón tanított, igaz­gatóhelyettes volt, s úttörőcsapat­vezető. Majd — 1968-ig járási KISZ-titkárként tevékenykedett, utána a II Rákóczi Ferenc Me­zőgazdasági Szakközépiskolában tanárkodott — magyar—történe­lem szakos —, s hét esztendeje most már — itt igazgató. Nem az összehasonlítás, hanem bizonyos konklúziók levonása szempontjából esett szó például az úttörőélet egyik legszínesebb területéről — a táborozásról. — A gyerekek táboroztatása napjainkban a legtermészetesebb igény — fejtegette Gszelmann Ádám. — Nincsenek filléres gond­jaink, mint az ötvenes években, amikor „foggal-körömmel” har­coltunk, hogy egy tábort össze­hozzunk. Manapság egy 500—600 fős úttörőcsapat 50 százalékát kü­lönösebb nehézségek nélkül mó­dunk, van táboroztatni. A hatal­mas mértékű állami támogatás mellett a szülőkre alig hárul anya­gi teher. S hányféle választék! Központi, vándor- és szaktáborok — olvasó, művészeti, zenei irányúak —, van­nak önálló táborai városoknak, mint Kiskunhalasnak is, s akkor még nem beszéltünk a szervezett SZOT-úttörőüdültetésről... S ezek már a szó szoros értelmé­ben összkomfortos táborok. □ □ □ — Mégis szívesen emlékezem az 50-es évek táborozásaira — val­lotta az Iskolaigazgató. — A sá­torkaró leverésétől kezdve min­den mozzanat roppant élményt jelentett. Ti rőzsét gyűjtőtök, ti a faluba jöttök velem élelmiszer- beszerzésre, hátizsákkal, ti a konyhán segédkeztek. A szűkös lehetőségek mindannyiunkat köz­reműködésre ösztönöztek... Az összkomfort ettől a romantikától „szabadította meg” a táborozást. No nem arról van szó, hogy most is a szalmára terített pok­rócon alvás volna ideális a szel- lős sátor alatt... Csak, csak attól félek, hogy túlzottan kíméljük gyerekeinket apró megterhelések­től is ... Pedig számos példa van rá, hogy szívesen, zokszó nélkül benne vannak, ha értelmes, szel­lemes célokra mozgósítjuk őket... Nem sajnálva a játékos formá­kat sem. — Nos — amiben keveset fejlő­dött az úttörőmozgalom — Gszel­mann Ádám szerint: a játékos formák elégtelensége. E téren azért újabban egyre érezhetőbb a változtatásra való törekvés. Erre tényleg szükség volt —, hiszen pár éve már olyan benyomás ala­kult ki az emberek körében, hogy az úttörőmozgalom csupa vetél­kedőből áll... Persze — ez is kell, csak... Több teret kell en­gedni a játékos fantáziának, ön­álló kezdeményezéseknek is. I Ez érvényesül — többek közt — a mostanihoz hasonló kerékpár­során egy-egy körzet helységeivel — s magától értetődően egymással — ismerkednek az úttörők. □ □ □ Nem is bírtuk már mi sem Gszelmann elvtárssal a zárt le­vegőt. Lent vagyunk a vendéglesők közt. Ki erről, ki a másik sarok­ra előreszaladva nézelődik. Pintér László,, a kunfehértói Sziklai Sán­dor úttörőcsapat vezetője előhír­nökként, gépkocsival érkezett. Nem győzi cérnával, elrobog fiaik-lányaik elébe. Száguld is vissza, hogy „Közlekednek már. Csakugyan kerékpárszerelési problémák adódtak...” — Mel­lém érve idesúgja. — Maga már most megtudhat­ja: a mi ajándékunk egy régi, érdekes, kopogós-ritmusos tánc lesz. Ilyen mondókával: „A cipőt fogd, gyere ide, tedd elém...” Igen, ezeknek a találkozóknak egyik velejárója, hogy kölcsönö­sen megajándékozzák egymást a csapatok olyan játékkal, amilyet a másik még nem ismer. — Pintér elvtárs hány éve út­törőcsapat-vezető ? — A harminckettedikben járok. A gyerekek még nem „váltottak le”, gondolom; kölcsönös a szere­tet... Tudja, az igazi pedagógus akkor kezd öregedni, de olyankor rohamtempóban, amikor nyugdíj­ba megy... □ □ □ — Jönnek, jönnek! — Hangzik mindenfelől. Zseni László,, a ha­lasiak fiatal testnevelőtanára ve­zényszavára, sípjelére laza sorfal­ba állva mosolyognak a 860-asok a bejárón — a kissé megilletődött vidámsággal érkező vendégekre. A fehértóiak kerékpáros menetét — húszegynéhány gyereket — H. Tóth István vezeti. Kihúzza ma­gát a nyeregben a rövid nadrágos rajveaető, karjával „indexel” — és nyomában méltóságteljes ívben kanyarodnak fiai, lányai. Semmi több sarkosság, póz. Szia-szia. szevasztok. Köszönjük a türelmeteket, egy kis baj volt, de az a fontos, hogy találkoztunk. Curály Miklós — a halasi 860-asok csapatvezetője. • — Huszonöt-éve már. Ö — int 7£eni Lászlóra — veszi át től^m a stafétabotot.Játsszának csak, minél többet... En se felejtem el, micsoda izgalommal toporog­tunk, amikor a díszparancsot re­pülőgép hozta. A hatvanas évek közepe táján történt, a Harangos telepen szállt le a gép... Hát mikor a „páncélvonatot” vár­tuk! ... .Tóth István túrákban, csillagtúrákban, melyek 9 Mind a kerékpártúrásoknak, mind a vendéglátóknak Jólesik az üdí­tő ital. (Méhest Éva felvételei.) SUMONYI ZOLTÁN: /Nagy Lajos emlékének/ (4.J Ezzel az egy méterrel — amely persze a lakás teljes szé­lességére értendő — hosszabbak, illetve nagyobbak az egy plusz két félszobás lakások. A többi helyiség méretei, a nagyszobáé, a konyháé, az előszobáé azono­sak. A másfélszer másfél méteres előszobából — belépőből! — jobbra nyílik a konyha, szemben a nagyszoba. A konyha kétszer más­fél méteres cső, ennek a széles­ségéből még fél métert levesznek a beépített bútorok: a mosogató, a konyhaszekrény, a gáztűzhely, a frizsider. Marad az egy méter keskeny folyosó. De még ide, az üresen hagyott falra egy lecsap­ható asztallapot kellett szerelni — ez nem volt benne a lakás vé-» telárában, átadás után járták végig az asztalosok a családokat, hogy aki kéri, annak néhány száz forintért fölszerelik, s persze min­denki akarta —, mert enni is kel­lene valahol. És ha magukban vannak, akármilyen zsúfoltan is, de eUdnlódnak valahogy az egy. méteres csőben a keskeny asz­tallap körül reggeli, ebéd, vacso­ra idején, ám ha vendég érkezik, a nagyszobában kellene teríteni. Így aztán az ebéd- vagy vacsora­vendég szinte ismeretlen fogalom ebben a házban. A nagyszoba, noha házgyári lakásméretekhez képest igazán tekintélyes, huszonkét négyzet- méteres alapterületévél nagy­nak csak a többi helyiség mellett nevezhető. De talán szerencsés arányai teszik kellemesen embe­ri méretűvé: egyik oldala négy méter hosszú, a másik öt és fél, s a három nagy méretű ablaktáb­la, amely derékmagasságtól föl­felé teljesen elfoglalja a bejárati ajtóval szemben lévő falfelületet, kitágítja és nagyobbnak mutatja a szobát, mint amekkora. Az összefüggő falfelületek, a két ajtó s a széles ablaksor elhe­lyezése persze a szoba berendezé­sét is meghatározza, vagyis vari­ációs lehetőséget nemigen enged, így majdnem minden lakásban ugyanott található a könyvespolc (szekrényfal, üveges vitrin), a he­verő (sarok-ülőgarnitúra, dupla sezlon), az íróasztal (ebédlőasz­tal. komód), a televízió, a rádió. Bármely lakó bármelyik idegen lakásban vakon eligazodhat. S minthogy egy-két kivételtől el­tekintve a százharminckét család egyszerre költözött be a házba, s akkor az új lakás miatt meg a méretek miatt is' új bútorokat kellett vásárolni — a berendezési tárgyak típusra, minőségre, szín­re csaknem mindenütt egyfor­mák. Világosak, fényesek, szög­letesek. (Most zárójelben ugyan, de ta­lán nem bántóan idegen anyag­ként ide kívánkozik egy rövid idézet Kövesi Péter „Panelház és napvárta” című, 1978-ban meg­jelent szaktanulmányából: „A természettel való szerves kapcsolat lazulása gondolkodá­sunkban is szervetlenüléshez ve­zet. Minden szervetlen forma kö­zött is a legszervetlenebb a négy­zet és a belőle építhető négyzet­raszter, a lét legalacsonyabb, ás­ványi szerveződésének a jele. Nem véletlenül lett a négyzethá­ló minden régi kultúrában a minden irányú teljes gátoltság, a lezártság, a halál, a sötétség je­le. Hogyan uralkodhat el mégis ez a jel a mai emberi világun­kon ?”) Szerencsére a mi panelházunk lakóinak döntő többsége ezt nem érzi, nem tudja; szeretnek itt élni, szeretik a lakásukat. Sokan pontosan úgy. ahogy az autóikat is; legszívesebben nem is lakná­nak benne, csak javítgatnák és csinosítgatnák, hogy aztán szigo­rúan csak zokniban lépve a szo­bába, megmutathassák ismerőse­iknek. Szerencsére, mondom, mert mi is lenne az országgal, ha megéreznék és megtudnák a fen­ti idézet igazságait! 5. NEGYED NYOLCKOR LÉP KI A LAKÁSBÓL A TANÁR, pon­tosan negyed nyolckor, mint min­dig, ha első órája van. Ezekből a „pontosan negyed nyolckor” és „mint mindig” kifejezésekből ak­kurátus emberre lehetne követ­keztetni, holott ha igazán pedáns, jó hivatalnok lenne, legalább hét­kor kellene elindulnia. Ahhoz, hogy átérjen Budára a Villányi útra, a félórához mindig kell egy kis szerencse is, és ő ezt be is kalkulálja. A szerencsefaktort, ahogy mondani szokta. „A sze­rencsefaktort soha nem lehet szá­mításon kívül hagyni.” És ha meggondolja, minden oka meg­van rá, hogy szerencsét mint va­lós kategóriát kezelje, mint a szükségszerű és véletlen kiegé­szítőjét. Harmincéves, van egy három­szobás szövetkezeti lakása a hete­dik emeleten, s ez még akkor is nagy dolog, ha ez a három szo­ba csak egy plusz két fél, s a bir. tokos személyrag — tudniillik, hogy lakása — csak ötvenéves korában, valamikor az ezredfor­duló táján lesz pontos kifejezés. Ugyanis akkorra fizeti ki a be­költözéskor, 1972 májusában meg­állapított kétszáztizezer forintot, amely már most, hét év eltelté­vel is valószínűtlenül csekély összeg egy lakásért. Ebből is ki­fizetett már havi törlesztésként á hét év alatt körülbelül harminc- kétezer forintot, harmincezret egy összegben a beköltözéskor, s ugyanakkor a teljes vételárból — pontosabban a beugróösszegből — hatvanezret elengedtek a vál­lalt két gyerek miatt. S minthogy ezt félig teljesítették, a kisfiú már csaknem ötéves. így már csak valami kilencvenezerrel tar­tozik az államnak, amit húsz évig kell még törlesztenie. De a kilencvenezer forint és a húsz év pillanatnyilag olyan összeg és olyan sok idő a har­mincéves tanár szemében, hogy föl sem tudja fogni. Így nem is törődik vele. Csak a havi kiadá­sokra gondol, a két feladóvevény­re, amelyeken a számlatulajdo­nos neve és címe alatt ez áll: „Or­szágos Takarékpénztár XIII k — rületi fiókja. Szöv. lakás vételár hátr. szia.” — erre háromszázhet­ven forintot kell fizetni. A mási­kon pedig: „Üzemeltetés Árpád­hídfő 11 lakszöv. Budapest” — s ez száztíz forint egy hónapban, összesen négyszáznyolcvan fo­rint. És ennél ma már egy hason­ló minőségű tanácsi lakásért is többet kell fizetni. Tizenegy évvel ezelőtt, amikor felépült a dán panelház, ennek az egy plusz két félszobás szövet­kezeti lakásnak 145 ezer forint volt a teljes vételára, és huszon- kétezer forintot kellett beköltö­zéskor kifizetni. A fönnmaradó százhuszonháromezer forint tör­lesztésére pedig harmincéves hi­telt kaptak a tulajdonosok. Az, hogy a három-négy év alatt is te­temesen megemelkedett lakásárak ellenére a tanár szinte forintnyi­ra ugyanannyi törlesztést és kö­zös költséget fizet, mint az ős­lakók, úgy foirdulhat elő, hogy a népszaporulat serkentésére beve­zették a születendő gyerek utáni harmincezer forintos kedvez­ményt, na meg hogy ő már in­duláskor tízezerrel többet fizetett. Csakhogy mi lett volna akkor, ha véletlenül nem találnak egy ilyen szerencsés leheőtséget, vagy ha az eredeti lakók nyerészkedni akartak volna a cserével — ami­re igazán lett volna lehetőségük —, s nem a tanács útján intézik el, hivatalos árfolyamon?! Talán még mindig egy szobában lak­nának ! (Folytatjuk.) APÁTI MIKLÓS: Egy mondat a gyermekekről de akár négy mondatot is érdemelnének, mert négy gyermekem van, tételesen: Miklós, Balázs, Ádám és Bence, kÜlön-külön mesélhetnék róluk, egymásnak akár, vagy akárkinek, s mégsem mesélek, mert gyereket magának csinál az ember, társadalmilag ez a legbonyolultabban szabályozható egyéni, családi, közösségi tett, lám, hiába sújt saját anyagi helyzetem, én már maradok őbennük boldog, mert elmúlhatnak a verseim, a mondataim, rámomolhat barlangom, lakásom, de ők nem múlhatnak el, nem egyezem bele, miattuk nem vívok fegyveres békeharcot, miattuk lesem a TV-HÁBORÚT, s az árakat, miattuk kérdezem vándorutamból föltekintve: hová menetelnek négy fiaim, s hová juthatnak el egyáltalán, s velem vagy nélkülem — én ezt a világot akartam s ha rájuk mégis ezt hagyom, így, változatlanul, négy szempár vádol, kenyeret kér, szeretetet esd, szabadságot követel, önfegyelmet remél e négy gyermeki szempár, mit feleljek, hogy megtettem mindent? hogy miattuk nem tettem semmit? ez itt a kérdés, BARÁTAIM! Harminc év pirosnyakkendősen Én is voltam úttörő nem is olyan sok évvel ezelőtt. Élénken emlékszem, hogy az ismerős ze- neis srácok milyen büszkén me­sélték: van az iskolájukban egy Feri bácsi. Aki tanít ugyan, de ő mégsem a komoly, a hivatalos, szenvtelen tanár bácsi. Később az első úttörőolimpián — magam még versenyzőként vettem részt rajta — személyesen is megismertem Farkas Ferencet. Aztán a fehértói táborból is visz- szahallom harsány, mégsem bán­tó hangját, látom hatalmas ter­metét fehéringesen. pirosnyak­kendősen. Farkas Ferenc általá­nos iskolai tanár volt akkor is, az ma is. Kecskeméti pályafutása, s kapcsolata az úttörőmozgalom­mal azonban régebbi keletű. — Idestova három évtized ez már — veszi számba az eltelt időt beszélgetésünk kezdetén.. — . Én ugyan gyerekként kimarad­tam az úttörőmozgalomból — amikor a szövetség megalakult már kiöregedtem belőle, de né­hány esztendővel később, főisko­lásként, Pesten a Kertész utcai diákok között végül találkoztam az „úttörővel”. Kecskemétre 1954-ben kerül­tem, Miklóstelepre. Friss diplo­más, egyszakos testnevelőként hét tárgyat tanítottam. Ezután két hosszabb állomás következett ti­zenkét év a Czollner téren és újabb tucat a Kodály-iskolában. Most a Lánchíd utcaiban dolgo­zom. — Szinte a kezdettől végigélte az úttörőmozgalmat. Mi volt az első nagy feladata? — Az, amikor megbíztak a 349. számú Hunyadi Mátyás úttörő- csapat vezetésével. A dátumot soha nem felejtem el: 1957. már­cius 8. Több mint tíz évig csinál­tam. Voltam később tizenkét esz­tendőn át pedagógus KISZ-titkár, évtizedig alapszervezeti párttit­kár, de a legtermékenyebbnek legszebbnek mégis a csapatveze­tői időszakot tartom. Talán azért, mert világéletemben szerettem a gyerekeket, főként az általános iskolásokat. A bölcsészkaron is azért tanultam pedagógiát és lé­lektant, hogy a munkámat a gye­rekek között tudjam jobban vé­gezni. ' — A gyerekek szeretnek úttö­rők lenni. Mi vonzza őket? — A játékos, vidám, a koruk­nak megfelelő programok. Jól együtt vannak a közösségek, és nincs gyerek, aki akár egy kis­dobosraj rendezvényén ne akar­na részt venni. Két esemény pedig rendkívüli hatású. A táborozás és az olim­pia. Az előbbi ugyan kissé már átalakult, megkopott a hajdani 04358 IGAZOLVÁN I uki a Magyar ÜHürük S*t*vH>**ének igazolt ütttiiVíVezotöje A MNK Belügytniniszterf.' iö-1 s,: * !S53 sz. rendeletében jóváhagyón uttúcö ruházati szabályán alapján uttoró egyenruha, jelvény és nmisjciJié* Viselésére jogosult. Kelt ~t * \ . * i \t. a Mvy SY* Ih szalmazsákos, lavóros, disznóvá- gásos táborok romantikája. Ré­gen egész évben komolyan ké­szültünk a nyárra. A szüreti pénzt félretettünk, a politechnikán táborfelszereléseket, széket, kerí­tést csináltunk, próbákat kellett teljesítenie annak, -aki táborozni akart. Mi számháborúztunk, ma számjátéknak nevezik. Most több a gyerekek lehetősége, s ezek kö­zül csak egy a tábor, s mondjuk meg őszintén, túl sok az előírás, nőtt a bürokrácia. Pedig én a táborokban váltam igazán mozgalmi emberré. — És az olimpia? — Másik világ. Ott voltam minden eddigi úttörőolimpián. Nemcsak azért, mert előbb Kecs­kemét, majd a megye általános iskolai sportjának irányítását kaptam megbízatásul. Ezeken a rendezvényeken a versengés, a sport — amely, megjegyzem, a gyerekek létezésétől elválasztha­tatlan, s még a gyengébb fiziku- múak, ügyetlenek, visszahúzódóak is belelkesíthetők. — csak az egyik dolog. A másik az ünnepé­lyesség. Igazi olimpiai hangulat érződik egy-egy találkozón. — Fontos az ünnepélyesség másutt is? — Igen. S hozzátartozik a sze­mélyes példamutatás, és a gyerek aktív, cselekvő részvétele. Pél­dául május elsején. Ha a pedagó­gus felveszi a fehér inget, piros nyakkendőt, a diák követi. Az ál­talános iskolások is tudják, ta­nulják, hogy azért vannak ott a felvonuláson, mert ez a nap ün­nep. De ez még .kevés: a nagy seregszemlén a gyerekek nemcsak vonulnak. Csinálnak valamit — a mieink az idén éppen tollaslab­da-gyakorlatot mutattak be —. s tudják, hogy figyelik őket. Meg akarják mutatni, mit tudnak. Ezért is nagy a vonzereje min­den ünnepségnek. — Harminc év hosszú idő. So­kat változott ez idő alatt az út­törőmozgalom ? — Kissé megkomolyodott, saj­nos. Én sokkal több játékos, szó­rakoztató versenyt, vetélkedőt rendeznék — saját iskolámban rendezek is —, hogy a gyerekek élményt szerezzenek. Főként azokkal kell foglalkozni, akik még nem találták meg az igazi helyüket a közösségből. Túlságosan nagy űrt érzek az átmenetnél. A KISZ-nek sokkal jobban kellene közelítenie az út- törős módszerekhez. Be kell lát­ni: ha valaki csak 15 éves, hiába kerül át magasabb iskolába, má­sik szervezetbe, azért még gye­rek marad, akivel az 6 saját nyelvén szabad csak beszélni, s így kialakítani vele a megfelelő kontaktust. Viczi Tamás

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents