Petőfi Népe, 1981. április (36. évfolyam, 77-100. szám)
1981-04-26 / 97. szám
TANULMÁNY A VAJDASÁGBÓL A jugoszláviai magyar írók és kiadók AZ ÚJVIDÉKI Magyar Szó kulturális mellék; lete, a KILÁTÓ, Juhász Géza tollából hosszú cikkben foglalkozik a jugoszláviai nemzetiségek nyelvén írt — illetve írandó — könyvek és más irodalmi művek kiadásának, terjesztésének, könyvtárakba való elhelyezésének nem is éppen kis gondjaival. S ez vonatkozik minden nemzetiségi nyelvterületre — a magyarlakta Vajdaságra éppen úgy, mint a szlavóniai, vagy a horvátországi magyar településekre. A tudás forrása a könyv, s itt hangsúlyoznunk kell: a jó könyv elsősorban Is az általános műveltség, a nélkülözhetetlen ismeretgyarapítás és nem utolsósorban a politikai tájékozottság megszerzéséhez szükséges. A felsoroltak nélkül a huszadik század emberét szinte el sem lehet képzelni. A könyv tanít, felvilágosít, örömöt szerez, szórakoztat, az írójával megismertet, még vitába is bo. csáthat vele — a jó könyv olyan, mint egy jóbarát, egy végtelenül türelmes pedagógus, vagy ha éppen úgy tetszik: jóságos házitanító, mégpedig korszerű fogalmazásban, akinek életünk végéig (csak) hálásak lehetünk. Juhász Géza cikkében egyrészt ilyen gondolatokat is ébreszt, másrészt — igyekszik serkentőleg hatni a könyvkiadás és terjesztés gondjaival foglalkozó úgynevezett. kiadó tanácsok munkájára, s ugyanakkor felteszi a kérdést: „Magától értetődőnek tartjuk, hogy a színházakat, a filmgyártást, a műkedvelő tevékenységet támogatja a társadalom, hogy minden hangverseny- és színházjegy mellé legalább annyit hozzátesz. mint amennyit a néző fizet, érte, hogy szórakozzon és művelődjön, s vajon egy jó könyv elolvasása nem ér fel egy színházi előadás, vagy egy hangverseny-nyújtotta művészi élménnyel?” A kérdésre nem nehéz válaszolni. A SZERZŐ a magyar nyelvű könyvkiadásról írva viszont megállapítja, hogy az (eltekintve az apró- cseprő gondoktól) országos viszonylatban sajátos. „A magyar könyvek túlnyomó többségének kiadója, a FÓRUM, lényegében nem ismeri a raktárgondokat — írja a többi közt —, holott a példányszám növelésében egészen kivételes eredményekkel dicsekedhet. A legújabb adatok szerint az átlagos példányszám a háromezer körül van, ami az alig félmilliónyi jugoszláviai magyarság lélekszámából kiindulva — egy tízmilliós lélekszámra gondolva hatvanezret jelent! Ezzel pedig kulturális tekintetben igen fejlett közösségek sem szégyenkeznének.” A siker egyetlen magyarázata a jól szervezett könyvterjesztésben található — állapítja meg a többi közt —. kezdve a hat könyvesbolttól a könyvbuszokon keresztül az alkalmi könyvvásárral egybekötött író—olvasó találkozók sokaságáig. Alig múlik el nap ilyen találkozó nélkül. Ám a rendezvények sikerét nem lehet és nem is szabad az ilyen alkalmakkor eladott könyvek számával mérni, hiszen a könyv és az író megismertetése az olvasóval hosszabb távon gyümölcsözhet. vagyis: az olvasó az író újabb műveit már ismerősként, j óbarátként veszi a kezébe. A figyelemre méltó megállapítások és eredmények „jelzésével” íródott cikk-konklúziófábót 'rfiégáí-1 lapíthatjuk: a jugoszláviai magyar könyvkiadás, könyvterjesztés és könyvolvasás — a Duna-medence népei között — előkelő helyre került. SZÁMUNKRA pedig az a megnyugtató, hogy az egymást követő vajdasági magyar írónemzedék biztos fórumra talál majd — az ezredfordulóig! Mert a magyar nyelvű könyvkiadás a Vajdaságban jó reményeket ébreszthet az ottani magyar írókban és olvasókban. Vass Imre Gondolatok hangverseny közben Sajnos, gyakran hajlamosak vagyunk szó nélkül hagyni az egyes problémákat; holott mindannyian érezzük és tudjuk, hogy minden további halogatás csak a gondok elmélyüléséhez vezet. A kecskeméti hangverseny-látogató közönség eltűnését valamennyien tapasztaltuk-tapasztaljuk, e folyamattal párhuzamosan eltűnt a hangversenyekről szóló tudósítás is az újságból (a két kérdés összefüggését, azt hiszem nem szükséges magyarázni). Szakmai berkekben a téma már régóta aktuális; parázs viták kiindulópontja. Ám megoldásához csak egy szélesebb nyilvánosság révén kibontakozó, nyílt problémafelvetés alapján juthatunk. Kodály Zoltán szülővárosában nem engedhetjük meg magunknak, hogy minden koncerten szégyenkezzünk a közönség létszáma, magatartása, vagy az előadás minősége miatt. A mostani gondolatokat vitaindítónak szánom. Ezúton kérem a kollégákat, a köz- művelődés szakembereit a hozzászólásra; s a Petőfi Népe szerkesztőségét a hozzászólások publikálására. Merem remélni, hogy még nem késtünk el, és közös erőfeszítéssel visszanyerhetjük a közönség bizalmát, érdeklődését, s megfelelő előkészítéssel az eddiginél sokkal szélesebb tömegeket mozgósíthatunk a koncertekre. 'S olyan koncertekre mozgósíthatunk, melyeket valóban érdemes meghallgatni. Az április 14-1 hangversenyen, a kecskeméti zenei hetek egyik kiemelt rendezvényén a Megyei Művelődési Központ foghíjas sorait ellensúlyozandó, több olyan fiatal is helyet foglalt a széksorokban, aki ezt megelőzően nem, vagy alig járt hangversenyen. Mi „vájtfülűek” felháborodottan felhördültünk, amikor megtapsolták a szimfónia első tételét; pedig nem ők tehetnek róla, hogy nem tudták, hogyan „illik” viselkedni egy hangversenyen.-, (Mellesleg ez a szokás is egy történelmileg kialakult tradíció. Beethoven korában még senki nem bosszankodott volna ezen, sőt örültek volna a sikernek!) A kultúra nem örökölhető — hogy Kodály szavaira emlékeztessek —, ezt minden nemzedéknek kemény munkával kell megszereznie. Olykor egyetlen élmény is meghatározó lehet a zenei érdeklődés kialakulása szempontjából. Ezt az élményt azonban nem lehet a véletlenre bízni. a □,ja>qÄriA Kodály az iskolát jelöli meg — teljesen jogosan — ennek az élménynek a megszerzésére. Ám, sajnos, nagyon sok fiatal még manapság sem juthat el a zenei élményhez, pusztán az iskola révén. Ezekhez a fiatalokhoz nekünk kell elvinnünk a zenei élményeket a környezetükben rendezett kisebb koncertek keretében, vagy ismertterjesztő előadás formájában. Ismét Kodályt idézve: „Nem elég odaállítani Beethovent a tömegek elé. Meg is kell tanítani, hogyan férjenek hozzá.” Magam, és sok zenész kollégám elég sokszor járt különböző típusú iskolákban ismeretterjesztő előadásokat tartani. Tudjuk, hogy a fiatalok fogékonyak, érdeklődők, türelmes előkészítés mellett egészen elvont zenei anyagok befogadására is képesek. Sőt elfogulatlanságuk, nyitottságuk révén bizonyos stílusokban köny- nyebben tájékozódnak, mint szülői és tanári előítéletekkel felvértezett, „hozzáértő” társaik. Ismeretterjesztő körökben régi tapasztalat, hogy például századunk zenéjét könnyebben „megemésztik” azok, akik nem annyira járatosak a klasszikus zene területén. Q □ □ Ennyit a fiatalok koncertre való felkészítéséről. De ha már eljuttatunk valakit a hangversenyre, akkor a nehezen megszerzett bizalommal már nem szabad visz- szaélni, csak jó zenét — és csak kiváló előadásban — szabad eléjük vinni. Nem igaz, hogy a kevésbé hozzáértőnek bármi jó, hogy nem veszi észre a hibákat. Természetesen nem fogja felfedezni, hogy valamelyik szólamban volt néhány hamis hang, de azt igenis észreveszi, hogy becsapták. Ígértek neki valamit, a zenei élményt, a sehol másutt megszerezhető lehetőséget, és ezt nem kapta meg. Hiányérzete támad, csalódik; s többé soha nem megy hangversenyre. De ha jót, s jól kap, akkor megnyugszik, s legközelebb már nem csalogatni kell, hanem csak a figyelmét felhívni egy-egy rendezvényre. Az április 14-i hangversenyén három olyan remekmű hangzott el, mely valósággal fogalom minden zenerajongó számára. Hogy miért nem kísérte érdeklődés ezeket a műveket, az már ahhoz az általános problémához vezet, amely nemcsak a kecskeméti zenei hetek idején, hanem általában gond itt, s az oirszág szakembereinek figyelmét sem kerüli el. Miért szokott le a kecskeméti közönség a hangversenyekről? Rosszak a hangversenyek, rossz az előadás, hiányos a propaganda? Nem ilyen egyszerű. Egyébként is minden évben van néhány kiemelkedő zenei esemény, az átlagos színvonal sem olyan, hogy ezzel mindent meg lehetne magyarázni. Nem kívánok részletes szocia- lógiai és egyéb fejtegetésekbe bocsátkozni, így mindössze még egy dologra hívnám fel a figyelmet. A műalkaotások, így a zeneművé- vek technikai sokszoríthatósága átalakítja az előadási követelményeket. A lemezek és kazetták korában a hangversenyek vonzását nem annyira a művek, mint inkább az előadó, az előadás minősége adja. Hiszen ha a művet meg akarja hallgatni, valaki, megveszi lemezen, meghallgatja otthon a legjobb előadóművészek tolmácsolásában, fotelban. De a hangversenyre ki kell mozdulnia, s ha ez a kimozdulás egyszer nem ad átütő élményt, akkor úgy érzi, nem volt érdemes, s többet nem jön el. Sajnálom, hogy ezeket a gondolatokat éppen az április 14-i hangverseny kapcsán vetettem papírra. Mindannyian tudjuk, hogy a Kecskeméti Városi Szimfonikus Zenekar milyen rendkívüli feladatokra vállalkozott az utóbbi időben, s igyekezetüket, kitartó munkájukat csak dicséret illethe- heti, hiszen tagjai mind oktató munkájuk és egyéb szakmai kötöttségeik mellett vállalják ezt a feladatot is. A lengyel vendégművészek is tudásuk legjavát nyújtva, lelkesen szerepeltek. Hogy produkciójuk mégsem nyújthatta azt a bizonyos meghatározó élményt, az jórészt a rendkívül zsúfolt időszaknak, s a bevezetésben említett körülményeknek köszönhető. □ □ □ A tanulság mindezekből csak annyi, hogy ki kell végre törnünk a magunk építette ördögi körből: előadók, szervezők és közönség külön-külön meg nem oldható problémáiból. Meggyőződésem, hogy együttes munkával, összefogással ez megoldható, csak erőinket kell egyesíteni. Kecskemétnek nincs oka szégyenkeznie, hiszen az a város, amely Bartók születésnapján Olyan koncertet produkált, mint a március 25-i előadás, s képes az itt működő zenetanárok mozgósításával olyan kamaraművek megszólaltatására, mint Bartók Két zongorára és ütőhangszerekre írt szonátája, az már bebizonyította, hogy vannak tartalékai, s saját erejéből is úrrá képes lenni maga teremtette problémáin. Horváth Ágnes SASS ERVIN VERSEI: Harc fegyvertelen mi szegények elfuserált szép legények fegyvertelen mi bolondok urak nyakán rossz kölöncök fegyvertelen mi álmodok istenekre felbámulók fegyvertelen mi vesztesek áldassék meg a nevetek Régi állomás Várkonyi János festményére utazunk kocsik tetején batyunkban otthoni remény utazunk osztályon felül szabadjegy erre is kerül utazunk álmok vonatán egy elhazudott délután utazunk kitérők között egyedül mint az üldözött s&srass: mm TÓTH ISTVÁN: A póni A mit most elmondok, arról egy szót se senkinek. Ha mégis rám hivatkoznak, úgyis letagadom. Ismerik ugye a pónilovat? Hát persze. Ha máshbnnét nem, a cirkuszból biztosan. Ugye, milyen aranyos, ahogy az a csepp, göm- bölyded jószág körülszalad a ma- nézson. Szaporázza avval az arasznyi négy lábával, a sörénye meg rezeg, mint az'arany haj. Hát még mikor szügyébe vágja azt a formás fejét, ami úgy aránylik a pici testéhez, mint a kisgyerek buksija a törzséhez. Nagy, de mégis pdapasszol. No — aztán a gyönyörűség netovábbja, ámikor a póni — különböző keringőzései, sasszézásai, bokázásai végeztével — azzal koronázza meg tánca koreográfiáját, hogy leül fényesen feszülő izmos farára, és fejét nyújtott mellső lábai közé hajtogatva bóköl, bókol. Mint egy úri gavallér, akin meglátszik, hogy volt gyerekszobája. Mármost rögzítsék meg emlé- kezétükben ezt az utoljára említett pózt: a póni trónol, és miközben alázatosan bólint, nyaka csodálatos ívben hajlik. Az ember várja, hogy mikor pattan meg az az eleven, feszes izomrugó... Ugye nem mindennapi testhelyzet még egy póriilótól sem? Csoda-e, ha a látvány adta különleges élmény pont a gyermekév alkalmából ihlette alkotásra Ujjady Ágoston szobrászművészt is? Nincs ebben semmi különös. Rendkívüli is csupán az az ötlet volt, hogy kellően stilizálva, a valódit mintegy öt-hatszorosára nagyítva, ezt a hátsóján ülő, bókoló pónilovat mintázza szoborformába. Olyképpen, hogy az mászókául, csúzdául szolgáljon az apróságoknak valamelyik játszótéren. Elsősorban új lakótelepi környezetre gondolt, ahol a bronz- póni némileg ellensúlyozni fogja majd a betonépület-hasábok geometrikus unalmát. Másfelől meg ez a „sairkos” miliő szinte magá- tolértetődővé teszi — ha nem egyenesen megköveteli —, hogy a póni minél absztraktabb legyen, azaz a leglényegesebb vonásaira leegyszerűsítve ábrázolja az igazit. A művészi tervben tehát olyannyira elvonatkoztatottak a lovacska gömbölyűségei, hogy azokból egyedül az ívben hajló nyak, s ennek folytatásaként a hát vonala maradt meg. Ezen öltött testet a csúzda teknős pályája. Az ülő. póni nyújtott mellső lábai, valamint az oldalfelületek adtak helyet a vashágcsóknak, melyekbe egyszerre több kisgyerek is csimpaszkodhat, hogy felkapaszkodjon a ló füléig. Ott meg már ügyes kis vaskorlát védi a soros gyerkőcöt, hogy ne essen hanyatt, hanem csak a csúzdán ereszkedhessen le a puha homokba. Elég ennyi is ahhoz, hogy elképzelhessék — ezt a pónit nem is önteni kellett, mint a hagyományos megoldású figurákat, hanem lapos bronzlemezekből ösz- szehegeszteni az állattest fő síkjait. Azokat a bizonyos jellegzetes jegyeket, mint például a lovacska szeme, orrlika, táncos sörénye, patája, a lapos fémidomokon domborítással, rajzolatosan formálta meg a művész. T*Tgy beszélek már is a má- szóka-csúzda-óriáspóniról, mint a szobrász álmának megvalósulásáról. Aminthogy úgy is tör. tént. Ott ül a bronzlemez póni a gyermekév harmadik negyede óta, Ügy, hogy a gyermeknép már fel is avatta, jóllehet a homokozó meg a parkos játszótér kialakításába éppencsak belekezdhettek a társadalmi munkások, apukák, anyukák, üzemi brigádok. Mert talán fölösleges is mondani, hogy a póni fülétől a farkáig, a művészi tervezéstől a hegesztésig, majd a játszótér megépítéséig minden, minden társadalmi munkában történt. Nőtt vele a művész, a bronzlemezek összeszerelését, -hegesztését vállaló üzem ázsiója. Á városvezetés tekintélye, hiszen ők karolták fel pártolólag Ujjady Ágoston felajánlását. Meg szép sajtója is volt az ügynek, hiszen hol avattak művész-alkotta szoborajándékot a gyermekév tiszteletére. C fontosabb-e bármi is annál ^ a sikernél, hogy a gyerekek csak az őszi esőzések indulásával szálltak le a pónicsúzdáról-má- szókáról. Nekik igazán nem szükséges tudniuk, hogy mennyi szel-' lemi-fizikai energia ment rá, míg az ülőpóni odakerült annak a dimbes-dombos prérinek a közepébe. Fejjel a közeli nyárfaerdő felé, háta mögött, most még jó távolra a tízemeletes háztömbök kulisszáival. Idő telt bizony, míg a művész kihordta magában a különleges játékeszköz tervét. Még több győzködésbe, kilincse- lésbe került, míg afc ötletet elfogadták, és az anyagi feltételek — bronzlemez-beszerzés, a szállítás költségei satöbbi — társadalmi felajánlásként összejöttek. S mikor már az ülő póni helyét is kijelölték, nemvárt akadályok tornyosultak. A határidő rövidsége miatt nem vállalták a oóniszobor bronzlemezeinek a kiszabását, összehegesztését, egybeszerelését. Már csak eey üzembe vetette minden reményét a művész, a „Vasvirág” nevű vállalatba. Legbefolyásosabb ismerőseit kérte fel, puhítsák meg Röszke Móric igazgatót, mire személyesen felkeresi őt. Még csak ez kellett! • Röszke hanyatt-homlok trombitálta öszsze a sajátságos feladatra szám- bajöhető szakembereit. Előtárta a fenyegető vészt, majd ezzel fejezte be. — Fiúk, észnél kell lennünk. Pont ez a póniló-hegesztés hiányozna még, mikor megfeneklettünk a tervvel is. Állapodjunk meg. Mikor a művész nálam lesz, behívlak benneteket, megkérdem ott előtte, elvállaljátok-e? Ti pedig szakszerűen bizonyítsátok he, hogy annyi idő alatt semmiképp nem lehet megcsinálni, amit a művész kíván. Másnap csakugyan a legragyogóbb érveléssel „beszélték le” Ujjadyt. „Bármennyire is sajnálják ...” — Hallhattad, láthattad — nyugtatgatta a művészt az igazgató. — Pedig ezek olyan emberek, hogy ha csak pici eshetőség van is... De nincs elveszve a nemes ügy. Jövő tavaszra elvállaljuk, ebben az esztendőben úgy se sokáig élvezhetnék már a gyerekek a pónit. — Nem, nem, az tragédia lenne, Móirickám. Csak akkor van értelme az egésznek, ha a gyermekév ajándékaként készül el a művem. Gondolj bele. Nagy beharangozás, a sajtó, körzeti stúdió is felcsigázta az érdeklődést... És most ti, a „Vasvirág” kerülhetne a népszerűség reflektorfényébe. Tudod, mekkora kultúrpolitikai húzás, hogy vasmunkások és művész közös alkotásaként adjuk, pardon, avathatnánk a pónit? Legfőbb patronánsként veled, az igazgatóval. Ha jól tudom, védett korban jársz. Nem gondolod, hogy a póni egyhez-máshoz taposhatná az utat.... ? Az alig leplezett korrumpálás megzavarta Röszkét. Nekivörösödve intette le a szobrászt, és csak hajtogatta hűvösen. — Rajtam nem múlna, de hallhattad, a legjobb embereim se.., A fülébe elültetett bogár azon- ban egyre csiklandósabban motoszkált. Hessegette volna, de minduntalan kerülgette a perspektíva: „Nem lenne bolondság: Nyugdíjbavonulása alkalmából ... arany fokozatával...” — Rá egy napra telefonált Ujja- dynak: „Megkísérlem a lehetetlent.” — Aztán újfent riadóztatta embereit. — Gyerekek, az istenfáját, csak meg kell csinálnunk azt a pónilovat!... Ujjady nem megy le a nyakamról. — De főnök... hisz* te magad ... Meg olyan hegesztőnk sincs, akit csak erre állíthatnánk rá. Másképp meg nem megy. — Majd lsz rá ember. Megosztjuk a terhet... Ne mi hagyjuk már csávában azt a művészt, aki a legnívósabbat adja a gyermekév tiszteletére. Országos ne- ' ve van, milyen hírünket keltené felsőbb körökben!... Kultúrpolitikai kérdés is ez — elvtársak! Gumma summárum, a hívek^ nek be kellett adniuk a derekukat. Találtak belevaló szakembert is, Kónya Imrét, aki hegesztésre oktat szakmunkástanulókat. Olyanokat, akik fő szakmájukhoz — cső-, vízvezeték-, gázszerelő stb. — kiegészítésként ezt is elsajátították bizonyos kötött óraszám alatt, mert szükségük lehet rá. — De hát hónapokig eltart a szoborhegesztés, addig mi lesz a gyerekeimmel? — szabadkozott Kónya kézzal-lábbal, de „rábeszélték”. Fogadkoztak, hogy majd felváltva kisegítik, foglalkoznak a tanulókkal. Abból bizony nem sok lett, mert amikor például a póni bronzle- mez-elemeit kiszabták, a vázrajz s a technológiai menet szerint szétrakták, annyi helyet elfoglalt a műhelyből, hogy ott hegesztést oktatni nem lehetett. Az appa- rátot máshova áttelepíteni szintén lehetetlen volt. Két csopóít is kiesett a hegesztésoktatásból, de mert nekik „csak kiegészítő szakma”, megkapták erről is a bizonyítványt. Már a hó is többször leolvadt a póniról, amikor Röszke Móric sápadt képpel tájékoztatta vezérkarát. — A központból telefonáltak, hogy a nálunk képzett fiatalok „életveszélyesek” vállalatuknál. Nemhogy tartani nem tudják a hegesztőpákát, de az oxigéntartályt se képesek megkülönböztetni a disszugáz-palacktól... Hogy lehetséges ez, elvtársak?! Hívatták Kónyát, nekiszögezték, hogy taníthatott ilyen slendriánul, felelőtlenül? — Ti tudjátok legjobban, hogy két csoporttal abszolút nem volt módom foglalkozni. Mikor tiltakoztam, letorkoltatok: „Most a pónihegesztés a te dolgod, a itöbbivel ne törődj!” — És mégis aláírtad az oktatási naplót, hogy megtartottad az órákat. — Mikor nem oktattam, semmit nem írtam alá. — Te jóisten! Akkor most sürgősen pótold. Legyen valami alibink ... Hogy? Még csak az kéne, hogy ne írd alá! — Te meg, Bagi elvtárs, keress két öreg szakit, aki valamit ko- nyít a hegesztéshez. Adjatok nekik pár lemezt, csodarabot, és hegesszék össze azokat. Mintha a tanulók csinálták volna... Nem maradhatunk szarban, ha ellenőrizni találnának... D öszke Móric becsületére le- gyen mondva, hogy miután ki-ki megkapta feladatát a „tűzoltáshoz”, ő öntudatosan lépett a vitrinhez, amelyben a „Vasvirág” dicsőségét demonstráló érmek, serlegek, plakettek, vándorzászlók, egyebek díszlenek. Gyorsan kiemelte közülük azt a megyei lappéldányt, amelyben a póniava- tásról szóló tudósítás megjelent. Ott volt kihajtva, ahol a fénykép- felvétel szerint éppen ő veszi át a kiváló -társadalmi munkáért kiérdemelt érmet. Hogy mire nem képesek némely mai felnőttek — a gyerekekért !
