Petőfi Népe, 1981. március (36. évfolyam, 51-76. szám)

1981-03-29 / 75. szám

n TÓTH KÁLMÁN EMLÉKEZETE Kettős évforduló 1831. március 30-án szüle­tett Baján, 1881. február 3-án halt meg Pesten Tóth Kálmán költő és drámaíró. Ez a kettős évforduló alkal­mat ad arra, hogy többször is emlékezzünk reá. Ezúttal hódoljunk a költőnek, aki két évtizeden át, 1860—80-ig mint a legnagyobbak közvet- léh utóda, a magyar iroda­lóm élén állott­, Tóth Kálmán élen jár azon je­lentős személyek sorában, akik Bája város szülöttei közül ki­emelkedve, országos hírnévre tettek szert. Az ő lelkében a lant két leghangosabb húrja: a szere­lem és hazafias érzés' a legszeb­ben' zengett minden kortársa kö­zött. Költészetének vannak rela­tív és absZolút értékei. A relatív értékek akkor tűn­nek elő, ha korának politikai és társadalmi állapotához viszonyít­juk költői termését; ha nem mai szemmel, hanem dédapáink szé­niével olvassuk, és azok leikével sírjuk végig őket. Meg kell érte­nünk a múlt század 50—60-as éveinek elkeseredett magyar lel­két) Tudjuk, 1849 után teljes sö­tétség borult a magyar égboltra. „A; hideg téli éjszakában, a csil­lagoltó sötétségben” — mint Vaj­da János énekli —. csak a költők virrasztottak. Ki-kinéztek az éj­szakába, és várták a virradatot. Az öreg madár. Tompa Mihály hangja biztatta őket: „Fiaim, csak énekeljetek!” S ahogy megeny­hült a lég, vidult a határ, meg­szólalt. a költők szava, köztük Tóth Kálmáné. A múltat sirató, az 1 akkori' jelent biztató, jövőt hirdető' hazafias költeményei­nek, a borongó bánat idején fris­sen és őszintén csengő szerelmi dalainaki a Pestet magyarrá for­máló színdarabjainak, nemkülön­ben a Bolond Miska című élclap- ja merész hangjának, nem kis ré­sze volt abban, hogy a magyar derék nem hajolt meg az osztrák önkény nyomása alatt, inkább érőre kapott. A mai nemzedék költészetének alig, vágy' efwé^ialán ném°ísrhíetíif Dé kell,’ hogy ismerje és becsbefr tartsa a szőkébb és tágabb szülő­földje lakossága, elsősorban ifjú­sága költészetének abszolút érté­keit. melyek helyet biztosítanak neki a magyar irodalomtörténet­ben. Ezek az értékek: 1) igazság és őszinteség szerelmi költészeté­ben, 2) hazaszeretet és öntudat hazafias lírájában, 3) a forma és nyelv ma is széles körben éne­kelt dalaiban. A „Lemondani, lemondani”, a „Minek is van szív, s a szívben szerelem” című versek minden idők érzékeny szíveinek hárfája marad, a „Fütyül a szél”. Befút­ta az utat a hó”, „Búza közé száll a dalos pacsirta” kezdetű dalokat énekelte vasárnaponként a ma­gyar nép; vidám összejövetelein az ifjúság, mindenütt és minden­ki az1 orsá^fiSi.úgy.^iilirítha é áfejpJí'iJri-kinék. ssiját, szí véből fa­jtád tak volna. Az egymást, szere­tő fiatalok az ő költeményeiből írtak emléksorokat. De sokáig lángol még az „Elő­re"’ is. vagy a múlt idők nemzeti ideáljainak emléket állító „Ki volt nagyobb?”, a „Kik voltak a honvédek?” című verseivel ma is siratjuk a hazáért hullott magyar vért. . A köztudatban ma is él, hogy Tóth Kálmán a szerelem költője volt. Ez így igaz! De hangsúlyoz­ni kell: ő a szabadságnak és hala­dásnak is hangos szószólója volt. aki a hatalmasokkal szemben hajthatatlan, a gyengék és elnyo­mottak iránt mindig lágyszívű tudott lenni. Elszántait szembe­szállt a magyarság minden ellen-J jégével, de megértő és;békét hir­dető volt, ha magyar a magyar­ral állott szemben. Lelkét két mély érzés tartotta fogva egész életében: édesanyja és szülőföldje szeretete. Az első­ben nem csalódott, de a bajai körzetben történt képviselői bu­kás után lelkileg úgy megrendült, hogy 1879-ben jobb fele szélütés­ben megbénult. Hozzátartozói és jóbarátai élőhalottként ápolták. Valami mélységes sejtelem su­gallta néki betegségbe esése előtt talán valamennyi közt legszebb versét, a „Halál”’ címűt: „Nem, nem az a halál, ahogy itt nevezik, Ha a koporsónknak a födelét szegezik. t Egykorú rajz a költőről. • Jobb oldali képünk: Tóth Kál­mán szobra Baján. • Lenn: Ünnepség a költő szob­rának leleplezésekor 1894. júniu­sában. Ah az! az a halál: midőn még itt vagyunk: De halva, és magunk siratjuk önmagunk.” TÓTH KÁLMÁN: Ki volt nagyobb? Nem tudom én. melyik volt szebb» Melyik dicsőbb, melyik nagyobb» Az-e, aki be döngette Keleten a nagy érc kaput. Az-e, aki hét vezérrel Dttntő karján sebet vágott, Hogy halálig védelmezik Ezt a dicső, szép országot. Az-e, aki réges régen Olyan nehéz halált tfirt el, Hanem akkor is még egyet Leütött a táborkürttel. Nem tudom én, melyik volt szebb. Talán az a híres László, Aki kivált seregéből Oly magasan, mint egy zászló; S mikor királynál is nagyobb Úrrá akarták őt tenni. El nem ment egy tapodtat sem, Mert csak magyar akart lenni. Vagy az, aki isten után A legnagyobb csodát tette, Mikor Nádorfehérvárnál Reá rohant Mahomedre. Avagy az, ki a zászlóval, Melyen volt a szent szűz képe. Hogy ne jusson más kezébe, Ügy ugrott le a mélységbe. Vagy az, aki Buda-várban Vérhalálát úgy fogadta; Hédervárl, öreg apám Valamelyik öreg apja. Avagy az-e. ki félkézzei Malomkövet hengergetett, Két nagy karddal verekedett, Holtak hátán ivott, evett. Vagy az volt-e a legdicsőbb, HŐsebb, nagyobb mindannyinál. Az a nemes fiúból lett yilágverő hollós király. Vagy az, aki várfalánál karjaiban jobban bízván, Szigetvárnál kirohant és Úgy halt meg a holtak hídján. Vagy az, aki... Sokan voltak* Nem tudom, hogy ki volt nagyobb, Csak áldom az istenemet, Amért én is magyar vagyok. Sírja a budapesti Mező Imre (Kerepesi) úti temetőben van. Szobrát, Bezerédi Gyula alkotását KÖNYVESPOLC A. Z. Manfred: Aligha van a világtörténelem­ben még egy olyan ember, akiről annyit és oly sokféleképpen írtak volna1, minit Bonaparte Napóleon. A könyvtárnyi irodalom — és itt nem kis könyvtárra kell gondol­nunk — életének minden napját, óráját feldolgozta. Túlélő kortár­sai ontották az általuk hitelesnek vélt emlékiratokat, amelyekben az egeknél magasabbra emelték, vagy éppen pocskondiázták ezt a kivételes képességű és sokszoro­san kivételes sorsú férfit. Az utóbbi húsz esztendőben is pél­dául — születésének kétszázadik évfordulójára készülve, majd azt követően — újabb és újabb do­kumentumok kerültek elő, s olyan monográfiák, összefoglaló tanulmányok születtek Napóleon­ról, mint például Louis Madelin 16 kötetes műve, nem beszélve a szűkebb kört — szerelmeit, csa­táit, császárságát, száműzetéseit — felölelő monográfiákról. Mind­ezeket ismerni már-már képte­lenség, de annak, aki újólag arra vállalkozik, hogy bemutassa Na-, póleont, kötelessége a teljes átte­kintés és ez rettenetesen nehéz feladat. Ilyen feladatra vállalko­zik, aki hiteles és reális képet szándékozik adni minden idők legnagyobb katonai lángelméjé­ről. megfosztva azt a legendák felmagasztaló glóriájától, meg­tisztítva a törpelelkűek fröcskö- léseitől. A Napóleonról magyarul hoz­záférhető irodalom is rendkívül országos ünnepség keretében 1894. június 3-án leplezték le. Bárdos Ferenc Napóleon gazdag. Elég itt csupán néhányra utalni, kezdve Stendhialtól, foly­tatva Castelottal, Tarle-val s megemlítve a legutóbbit: Feleki László Napóleon utókora című ki­tűnő könyvét. Aki a történelem, s azon belül is az 1789-es nagy francia forradalom, illetve az ezt követő időszak után érdeklődik, aki hitelesen kíván eligazodni ama nagy idők eseményeiben, an­nak feltétlenül kézbe kell vennie A. Z. Manfrednak, a kitűnő szov­jet történésznek Napóleon című, ötszáz oldalas könyvét. Ez a könyv megjelenése után úgyszól­ván azonnal elfogyott, bizonyít­va a máig sem hunyt érdeklődést a korszak, s persze annak legna­gyobb alakja iránt. Manfred — aki a legismertebb Napóleon-monográfia szerzőjé­nek, J. V. Tarle-nak volt tanítvá­nya és nagy tisztelője — a leg­jobb módszert választotta köny­vének megírásához: visszanyúlt az eredeti dokumentumokhoz, mindenekelőtt Napóleon irodal­mi hagyatékához, levelezéséhez, környezete által hátrahagyott ira­tokhoz, állami, katonai és akadé­miai levéltárakban őrzött fel­jegyzésekhez. Olyan forrásmun­kákat használt, amelyeket más még nem tanulmányozott, ugyan­akkor olyan fölényes ismeret- anyaggal rendelkezik a korról, annak valamennyi uralkodójáról és számottevő politikusáról, amely lehetővé teszi számára a Bonaparte által — gyakran dip­7oltán kezet mosni ment a ^ fürdőszobába. Inkább csak megszokásból, belebámult a tü­körbe. Sokat őszültél, öreg, mos­tanában, gondolta, s ahogy kons­tatálta, igazított egyet fülközépig érő pajeszán. A fésű sűrű fogai között hajszálakat, szőke, göndör hajszálakat lelt. Tenyéréllel, há­rom ujjal lehúzta a bondzsor akármiket, s a lefolyóba dobta. Jobb kézzel csavart egyet a me­legvizes csapon, a zuborgó víz spirálban folyva lenyelte a gala- csinra sodrott hajgubancot. — Ezzel a fésűvel is olyan vagy már, mint az anyád ... Zoltán meg­ijedt a saját hangjától. Az elmúlt félév­ben annyiszor vágta Ildikó képébe, olyan vagy... Valóban olyan? Fél éve még csak a szája járt. Mondta, de nem gondol­ta komolyan. Később aztán a válás után egy hétig Zoltán egyedül maradt. Nemcsak Ildikó ment haza az anyjához, hanem Zolcsi és Kicsil- di is. Mert otthon születésétől fogva így hívták a kislányt. Ki­csi is volt, Ildi is, így lett a ke- resztség ellenére Kicsildi... Az egy hét alatt volt ideje gon­dolkodni. Hol rontották el, mettől meddig volt szép? ... Szórt vagyok mostanában — gondolta végig az elmúlt két na­pot. Tényleg szórt. Tegnap este is bámulják együtt a tévét Zol- csival. A gyerek a hasán hancú- rozik. — Van itt valaki? — kérdezte a tévében a kislány. — Nem, nincs — Válaszolt Zoltán. — Mit mondtál, apa? — Semmit... Miközben ezt újragondolta, még mindig saját szomorú ábrázatát bámulta a tükörben. — Apa, gyere csak? — nyitotta rá az ajtót Zolcsi. — Van egy ötletem. — Lökjed — mondta Zoltán, automatikusan, ugyanazzal a hangsúllyal, mint tette azt azóta, amióta Zolcsi érti a szót. — Menj oda és csókold meg anyát — mondta Zolcsi.-o— Nem lehet1'-!-*' mondta Zol­tán. — Miért nem? — Mert nem! Zoltán ingerült volt. Magára haragudott elsősorban. Ildikóval ugyanis megállapodtak, hogy a gyerekekre mindez nem tartozik, ami közöttük történt... — Mert a bíróság megtiltotta? — kezdte újra Zolcsi. — Nem, nem azért. — Ne mondd azt, apa, én már nagy vagyok! Tudom, hogy a bí­róság megtiltotta. Menj oda, apa, anya biztosan örülne... — Nem örülne, és nem me­gyek. — Zoltán egyre szeren­csétlenebbül érezte magát... — Apa, te miért váltál el anyától? — Honnan veszed ezt a hülye­séget, fiam — vágott szavába Zoltán. — Anya asztalán volt egy le­vél, ott olvastam... — Tudod, hogy nem illik más levelébe beleolvasni. — Nem más levele volt az, csak az, hogy... várjál, mi is? „ ... a Népköztársaság nevében”. — ZoLcsikám! Leszaladnál egy Népszabiért? — mondta Zoltán, hogy meneküljön a kínos párbe­széd elől. — Itt egy kettes. — Apa, a bíróság azt is írta, hogy neked innen el kell men­ned. — Nem tartozik ez rád, kis­fiam. — Szükséged van erre, miért tömöd tele a gyerek fejét hü­lyeséggel? — szólt ki Ildikó a nagyszobából. — Istenem, mikor lesz már vége ... Zoltán becsukta a gyerek után az ajtót. S várta, hogy volt neje folytassa a szemrehányást. De nem. Ettől még idegesebb lett. Hát még arra sem méltat? ... Ha az isten lejön az égből, ak­kor sem bolondulok bele — gon­dolta Zoltán. Mostanában ugyan­is észrevette, hogy egyre sűrűb­ben társalog magával. No nem hangosan, csak úgy belülről... Nyitva hagyta a kisszoba ajta­ját. Ha Zolcsi megjön az újság­gal, látni lehessen. A „saját” szo­bájába ment. Abba, amelyiket a helyszínrajz alapján neki Ítéltek. Rendet kéllett tenni a szatyor­ban, gondolta és elhúzta kézitás­kája cipzárját. Rojtos, géppel írott másodpéldány kandikált elő, alul-<fölül bélyegezve. Tisztelt já­rásbíróság! ... még itt is, gondol­ta Zoltán, aztán bele-belekapott az irományba... Figyelemmel arra, hogy mélyen átgondolt és megfontolt elhatározásunk a bon­tás iránt... felbontani, s egyút­tal Zoltán és Ildikó gyermekün­ket nálam tartásra és gondozás­ra elhelyezni... valamint tartás­díj címén ... de legalább ... a gyermekek láthatását a jogsza­bályban dőístakí isserint uy# Eddig jutott az olvasásban Zoltán, amikor Zolcsi sírásával keverve csengettek. Ildikó nyitott ajtót. Zolcsi zokogással küszköd­ve állt az ajtó előtt, kezében a furulyára sodort Népszabadság. Mögötte a szomszéd, a másik lép­csőházból. Ismerik, mióta itt lak­nak, de az évek során nem ju­tottak tovább a jónapotnál. — Most mondd meg anyukád­nak, hogy mit csináltál! — mond­ta a férfi. — Kérem, hogy csukja be az ajtót, mert huzat van — szólt ki Zoltán. Annyi fáradságot sem vett, hogy ő maga menjen az ab­lakhoz ... — Na, mondjad gyorsan — is­mételte a férfi —, mondd meg anyukádnak, hogy mit csináltál! — Én ... én ... én nem csinál­tam semmit... csak ... — szipog­ta Zolcsi. — Ne sírj, mondd el nyugodtan — simogatta a gyerek feje búb­ját Ildikó Az csak szipogott, s kérőn nézett az anyjára. — Mondd, el, hogy IxAtal ver­ted a Lada oldalát — szólt újra a férfi. — Mondd csak el anya­kádnak. Ildikó Zol csira nézett. — Édesanya, én nem, csak a ba­rátom ... — Ne hazudj, láttáim fiam, hogy te voltál. Most mondd, ki fizeti meg a kánt? Olyan sok pénze van anyukádnak? — Te voltál, Zolcsi? — kérdet­te újra Ildikó. — Én..', nem... na... nagyon... csak a barátom mondta, hogy.« — Meglát­szik nagyon a kocsin? — kér­dezte Ildikó. A férfi nem felelt. Majd újra Zolcsi felé fordult. — Itt mon­dom, anyukád előtt, ha még egyszer meg­látlak a kocsik között, nem hoz­lak fel, hanem ott megkenlek, mint a lovat. Megértetted? A gyerek csak bámult. — Azt kérdeztem, megértetted? — emelte hangját a férfi. — Tudod, hogy nem sza­bad a kocsik közt játszani — próbálta tompítani a helyzetet Il­dikó. — Előfordul-e mégegyszer, hogy hozzányúlsz a bácsi kocsi­jához? — Nem ... nem fordul... elő, édesanya — szipogta Zolcsi. — Azt szeretném is remélni, mert máskülönben velem gyűlik meg a bajod — mondta a férfi. Ildikó ajka megrándult, amikor becsukta az ajtót. Aztán Zoltánra támadt. — Csak ültél ott, mint Lellén a tok. Miért nem vágtad ki ezt az alakot? — Én? — Igen, te. — Milyen alapon? — Hogy-hogy milyen alapon? Zoltán nem felelt — Tűröd, hogy bántsa ez a sze­mét a gyerekedet? Hát milyen apa vagy te?-then S egyúttal Zoltán és Ildiké gyermekünket nálam tartásra és gondozásra elhelyezni — olvasta félhangosan Zoltán. — Te... te... te egy aljas, utol­só, szemét dög vagy! — ordította az asszony. Zoltán felállt, s becsukta maga mögött a kisszoba ajtaját... ... A Ladás férfi mire leért a kocsihoz, addigra már a felesége ott simogatta nedves ruhával a bot vélt, vagy valódi nyomát — Na, mit szóltak? — kérdezte az asszony. — Semmit, Megmondtam, ne félj, ha még egyszer itt látom a kölykit. falhoz vágom. — És a férje? — Az csak ült és bámúll. Azt hiszem, részeg volt... Szabó Pál Miklós Nem tartozik rád... lomáciai okokból — elferdítve közölt tények kiigazítását. Man- frednál mindezeket kiegészítik a pszichológiai ismeretek, s mun­kásságát átfogja a korszerű mar­xista történelemszemlélet, az ak­kori események dialektikus elem­zése. Nem járunk messze az igazság­tól, ha azt mondjuk, hogy Man­fred könyvéből sokkal többet tu­dunk meg Bonaparte Napóleon­ról, a forradalom utáni Francia- országról, Európáról, a XIX. szá­zad első másfél évtizedéről, mintha lexikonok tömegét búvár­kodnánk végig. Mert Manfred pontosan és hitelesen állítja elénk Bonaparte kivételes sorsát, emberi, hadvezéri fejlődését, majd hanyatlásának, a császár­ság bukásának objektív szüksé­gességét. Napóleon pályája éke­sen bizonyítja azt a marxista tör­vényt, hogy a történelmet nem egyes emberek „csinálják”, ők csupán sikeres, vagy sikertelen szereplői a nagy folyamatoknak. Ebből a könyvből tapintható ki egyértelműen, hogy bár Napóleon hasonlíthatatlan szellemi képes­ségekkel bírt, tárgyaló partne­reit megdöbbentette tudásával, abszolút memóriájával, a diplo­mácia dzsungeljében is fölényes zsenialitásával, a történelem ob­jektív menetét — ha meg isérez- te-értette — nem változtathatta meg. Tévedései ilyen módon tehát tudatos tévedéseknek is felfog­hatók. Mert például, az egyiptomi, a Szíriái hadjárat során felis­merte kudarcának valódi okait, később Spanyolországban mégis ugyanolyan hibát vétett. Baboná­san hitt verhetetlenségében, sor­sának szerencsecsillagában. Erre olyan világraszóló és a hadmű­vészetben egyedülálló győzelmei „jogosították” fel, mint Austerlitz, Marengo, Rivoli, Jéna stb. Negy­ven győztes csatát vívott, s kö­zöttük például az emíitett jénai csata, amely 1806 októberében zajlott, s a háború kitörése után egy héttel a 150 ezer főnyi porosz hadsereg megszűnt létezni. Olyan összeomlás volt ez, amelynek aligha van párja a hadtörténe­lemben. Ekkor keletkezett Heine szállóigévé lett. mondása: Napó­leon ráfújt Poroszországra s az megszűnt létezni. Nos, ilyen és ehhez hasonló győzelmek — amelyek hire páni­félelemmel töltötte el Európa ko­ronás főit — óriási önbizalmat adtak Napóleonnak. Ugyanakkor szükségét érezte annak, hogy a francia nép előtt újra és újra fé­nyes győzelmekkel bizonyítsa kardjának és szellemének töret- lenségét. Persze a nép — Fran­ciaországban és máshol is — bé­kére, nyugalomra vágyott. Csak­hogy a legyőzöttek nemegyszer háborúba kényszeritették a csá­szári haderőket, s így Napóleon pályafutása úgyszólván nem más, mint szakadatlan háborúk lánco­lata. Természetesen tisztában volt vele, hogy ez a győzelmi so­rozat egyszer megtörik, csupán azt nem tudta — noha sejtései voltak —, hogy hol és miikor éri a katasztrófa. Manfred könyve — a hallatla­nul gazdiig ismeretanyag tökéle­tes kezelésén kívül — annak a mindeddig nem tisztázott folya­matnak a föltárása és meggyőző interpretálása, amely Bonaparte tüzérhadnagyból abszolút hatal­mú és rettegett, monarchisztikus álmokat hajszoló császárt „csi­nált”. Az a téves értelmezés, amely kétszáz évig uralkodó volt a Napóleonról szóló irodalomban, miszerint eltökélt ellensége volt a szabadságnak — Manfred köny­vében egyértelmű cáfolatot kap: Mert Napóleon még első konzul korában, sőt császárságának kez­deti szakaszában is szentül hitte és vallotta, hogy amit tesz. azt a népért, a forradalom vívmányai­nak megőrzéséért teszi. Későbbi tettei azonban már ennek az el­lenkezőjét mutatják, s Manfred elénk tárja az okokat, a történe­lem objektív törvényeivel való szembehelyezkedést, a szerencse­csillagban való babonás hitet, aá önkényuralom kialakulását, a rablóháborúkat, az óriási és mél­tatlan hadisarcokat, a császári gőgöt, a Mária Lujzával kötött „monarchikus” házasságot stb. Mindezek együttesen szükségsze­rűen vezettek Borogyinóhoz, a Nagy Hadsereg páratlan oroszor­szági katasztrófájához, (amelyhez talán csak a porosz hadsereg jé­nai összeomlása volt hasonlatos!, Waterloohoz és Szent-Ilonához. \ Mindazonáltal Napóleon életé­nek és korának tanulmányozása, alaposabb ismerete nem haszon­talan. Manfred könyvéből sokat tanulhat az olvasó arról, hogy milyen törvények mozgatják a történelem alakulását, s hogy le­gyen akár a legzseniálisabb had­vezér valaki, legyen a hadművé­szet félistene, a népek szabadság- vágyát képtelen legyőzni. (Kos­suth — Gondolat Kiadó 1981.) G. F.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents