Petőfi Népe, 1981. február (36. évfolyam, 27-50. szám)

1981-02-19 / 42. szám

\ 1981. február 19. • PETŐFI NÉPE • 5 Brigádélet az iskolában Nem divat már az olvasás? Ma már nem szükséges bizonygatni, hogy a termelésben milyen nagy jelentősége van a szocialista munkaversenynek. Arra is számos példát lehetne felsorolni, hogy a nemes ve­télkedő magasabb formája, a brigádmozgalom milyen jelen­tős szerepet tölt be a termelő kollektívák összekovácsolásá­ban, a résztvevők nevelésében, a társadalmi munkában vég­zett segítség nyújtásában. Néhány évvel ezelőtt a szakmun­kásképző intézetekben egymás után alakultak meg a szocia­lista címért dolgozó brigádok, s a felnőtté válás útján haladó fiatalok igen hasznos tapasztalatokat szereztek a mozgalom­mal kapcsolatban. A kecskeméti 623. számú Szakmunkásképző Intézetben Cseh Sándor tanárral, a gyakorlati oktatás vezetőjével és Józan' Lídia KISZ-összekötő tanárral beszélgettünk a kollek­tívák tevékenységéről. — Intézetünkben 37 tanár és 28 szakoktató irányításával 247 leány és 718 fiú ismerkedik a különböző szakmák tudnivalói­val — adott elöljáróban tájékoz­tatást Cseh Sándor. — Szeptem­ber óta működik egy külön osz­tályunk negyven tanulóval, ők elektroműszerész szakközépisko­lások, négyévi tanulás után érett­ségi és szakmunkás-bizonyít­ványt kapnak. két — veszi át a szót Józan Lídia. — Fizikából, matematikából és más elméleti tárgyakból jól si­került vetélkedőket rendeztünk az első félévben, hamarosan pe­dig az érettségizett rádió- és tv- műszerészek, valamint az elektro­műszerészek részére szervezünk szakelméleti tárgyakból versenyt. — Intézetünk egyik legnagyobb gondja, hogy nincs saját kolle­segíteni kell. A BÁCSÉP má­sodéves asztalosai Fazekas Sán­dor szakoktatóval éppen a szociá­lis otthonban dolgoznak ... Ragyogó napsütésben az egyik épület előtt szorgoskodik néhány fiatal. Műbőrrel J bevont törött karfájú, vagy hiányzó lábú szé­kek javításával foglalkoznak. Ég a kezük alatt a munka és szinte sajnálom néhány percre akadá­lyozni a munkában Papp Sándor brigádvezetőt. — Második éve vagyunk együtt — mondja szerényen az immár nem is ifjú brigádvezető. — Az első évben engem választottak ve­zetőnek, s úgy látszik, azóta sincs ellenem kifogásuk a fiúknak. Édesapám a nyárlőrinci erdészet­ben szintén szocialista brigádban dolgozik, s tőle sokszor hallottam és hallok a brigádéletről. Remé­lem, ha megszerezzük a szakmun­kás-bizonyítványt, együtt marad­hatunk a vállalatnál is. — Mert természetesen ott akarunk dol­gozni. A brigádmozgalom? .Tet­szik, örülök ha egyéb vállalása­ink teljesítése mellett itt is se­gíthetünk. Itt a szociális otthon­A brigádmozgalom szervezése a hetvenes évek elején kezdődött, de csak’ az 1973—74-es tanévben eresztett erősebb gyökereket. A mozgalom eredményei vitathatat­lanok. Nem utolsósorban az egy­re jobb kollektíváknak is köszön­hetjük, hogy már kétszer nyer­tük el a KISZ KB Vörös Vándor­zászlaját. A tanműhelyi csoportok alkot­nak egy-egy brigádot, év elején megteszik a vállalásaikat — ta­nulmányi átlagok növelése, fe­gyelmi helyzet megszilárdítása, társadalmi munka stb. — és év közben egymást is figyelve ellen­őrzik a végrehajtást. Az első két évben alaposan megismerkednek a brigádélettel, aminek később majd hasznát is veszik. A har­madévesek már szakmunkások mellett szétszórva dolgoznak, kö­zöttük a KISZ szervez versenyt, a Legjobb osztály — legjobb alap­szervezet címért. Több esetben előfordult, hogy a nálunk végzett fiatalok a vállalataiknál ismét összeálltak és ifibrigádot alakí­tottak. A BÁCSÉP-nél a villany- szerelő, a Szék- és Kárpitosipari Vállalatnál pedig az asztalosok alakítottak újra ilyen kollektívát. A harmadévesekkel különben elégedettek vagyunk. A közel- A múltba hí á!,Szakma kiváló tanu­ltja versenysorozat megyéi dön­tőjén 11” szakmában 34 tanulónk vett részt s közülük 12-en az or­szágos döntőkön is bizonyíthatják tudásukat. — A KISZ a fiatalabbak részére is szervez rendszeresen versenye­• A kecskeméti 623. számú Szakmunkásképző Intézet másodéves asztalostanulói — a Petőfi brigád — néhány tagja a szociális otthon székeit javítja. giumunk — mondja Cseh Sándor. — A társintézményekben mind­össze 119 fiúnak és 12 lánynak tudunk elhelyezést biztosítani, 391 tanulónk pedig nap mint nap kü­lönböző községekből érkezik. Ezt nem utolsósorban azért mondom, mert brigádjaink e nehézségek ellenére rendkívül eredményes társadalmi munkát végeznek. Nem kell őket agitálni, hogy ne a két órakor, hanem csak az ötkor in­duló vonattal menjenek haza, mert valahol — valamelyik óvo­dában, vagy a szociális otthonban ban már többször jártunk és jö­vünk máskor is ha kell. Nem sajnálom az időt, bár három óra helyett csak hatkor érek haza. Tu­dok azért még otthon is segíteni a tanyán. Mert ott élünk, villany nélkül — teszi hozzá. — Tart Miskával, Kerekes Pistával, Pozs- gai Ferivel és a többiekkel is jól megértjük egymást mind a ti­zenegyen. Együjt járunk szóra­kozni, kiállításokra, segítjük egy­mást a tanulásban és együtt örü­lünk egymás eredményeinek. így van ez rendjén... O. L. Vita az ifjúságról Gondolatok egy ankét kapcsán Nagyon hasznos kezdeménye­zésnek találom, hogy a Petőfi Né­pe szerkesztősége ankétot szerve­zett olyan fontos témában, mint a fiatalság művelődése, kulturális nevelése. Azt pedig őszintén kö­szönöm, hogy mint „szürke ol­vasó”, magam is részesévé vál­hatok: hiszen'nem zárult le a vi­ta, nem születtek végleges konk­lúziók. írom ezt örömmel annál is inkább, mert e témakör több szempontból is közel áll hozzám. Mindenekelőtt azért, mert ma­gam is huszonéves vagyok. Má­sodsorban, mert már közel tíz éve lótok-futok ez ügyben, zász­lómon a jelszóval: „kell egy csa­pat”; kell egy közösség ahová tar­tozik az ember, akikkel boldog, s végül azért, mert néhány éve már, a megélhetésemet is ezen ügynek köszönhetem. Mielőtt azonban konkrétan hoz­zászólnék az elhangzottakhoz, hadd írjam le: tapasztalataim nagy részét mint községi népmű­velő szereztem, s tanulmányaim is leginkább erre a területre irá­nyultak. Ezért mondandómat is községi viszonyokra vonatkoztat­va értem; bár úgy vélem, közmű­velődésünk e legkisebb egysége, ha igazi műhely, általánosan is hasznosítható modelleket is köl­csönözhet. A szerkesztőségi an­két írott anyagából két gondolat inspirált hozzászólásra: az egyik, hogy a fiatalok milyen csoporto­suláshoz tartoznak, Illetve hpvá tartozhatnak. A másik a „Halvá­nyul a család szerepe” fejezet. A vitát előremutatónak és tanulsá­gosnak találtam. » Ki hová tartozhat? A napilapok falusi riportjaiban igen gyakran „visszaköszön” a párbeszéd, amely az újságíró közvetítésével zajlik a falu fiatal­jai és a művelődési ház igazgató­ja között. A fiatalok arról panasz­kodnak, hogy a településen „nincs semmi”, nem tudnak mit csinál­ni, csak a kocsma, meg a csavar­gás marad. A kultúrigazgató meg azt „sírja el”, hogy ő ilyen és ilyen „nagy neveket” hozott le, meg ilyen és ilyen nagynevű tánczenekart szerződtetett, de nem jött el csak egy-két fiatal. Nem érdekli ezeket semmi! Töb­ben már csak legyintenek és mo­solyognak az ilyen viták halla­tán, s még jobban romlik előttük a népművelők presztízse, pedig ezek a — lassan jelképessé vált frázisok — lényeges problemati­kát takarnak. Nincs meg ugyanis a felék kö­zött a közös nyelv; s ezért nincs megértés sem. Okát ennek, min­denekelőtt egy elavult, megkö­vült formai és a frazeológiai örök­ségben látom. Hiszen — eszerint — az már csak természetes, hogy ha a fiatalok együtt vannak a művelődési házban, az „ifjúsági klub”. Ott — lehetőleg minél előbb — vehetőt, ellenőrző és pénzügyi bizottságot kell válasz­tani, természetesen klubtagsági igazolványokkal és klubnapló­val. Erre engedélyt kell kérni és a klubvezető csak úgy veheti föl a háromszáz forint tiszteletdíjat, ha mielőbb elvégzi a klubvezetőkép­ző tanfolyamot (ami a rendezők részéről értelmetlen pénzkidobás). Látható tehát, hogy a fiataloknak szánt klubok azért állnak üresen, mert a fenntartók elavult, for­mális közösséget kínálnak nekik, ami természetesen a hatvanas években korszerű és jó volt. Ma pedig már nyolcvanegy van, s nem kell csodálkozni, hogy a hetvenes évek „sztárjai” a disz­kósok egyre panaszkodnak: hiá­ba a karatefilm, hiába a King- Kong, mit ért a drága fényorgo­na, egyre kevesebb a szerződés, s kisebb a tömeg. Oj bort, új tömlő­be! Keressünk olyan találkozási formákat, amelyek a mai fiata­loknak megfelelnek, nem feledve a jelszót, hogy szolgálni, de nem kiszolgálni. A klubmozgalomról pedig vég­re jó lenne egy alapos, kritikus elemzést olvasni, s levonni a szük­séges következetéseket, hiszen a készen kapott formák csak a tespedést táplálják, s nem ösztö­nöznek új módszerek felkutatá­sára. Ne feledjük, hogy a mai fia­talok is kívánnak valamihez tar­tozni. Energiáikat szeretnék ér­telmes cselekvésre áldozni, s ha van, ha lenne ilyen a szabad ide­jüket nem sajnálnák érte. „Nemcsak a húszéveseké a világ” A szerkesztőségi beszélgetés fo­lyamán Nyúl Margit, a solti mű­velődési ház igazgatója említi, hogy jobban kellene hangsúlyoz­ni a család szerepét, felelősségét a példaadásban, az igény felkel- • tésénél. Ezt a vonatkoztatást az egyik leglényegesebb szempont­nak fogadhatjuk el. Ezt szem előtt tartva vázolok föl egy lehe­tőséget, melynek, hasznát — al­kalmazása esetén (— személyes tapasztalatom bizonyítja. A községek, falvak közművelő­dési problémáinak organikus meg­oldását egy nagy energiatartalék kiaknázásában látom. Javaslom — a fiatalok művelődési problé­mái miatt is — fordítsunk foko­zott figyelmet a harminc-, hat­vanéves korosztály művelődési problémáira. Jól ismerjük az el­lenvetéseket: ennél a korosztály­nál a legnagyobb a leterhelés a munkahelyen, a közéletben és a családban. A több pénz, a megél­hetés sokat elrabol a pihenésre Kérdezhetné címünkkel Guten­berg János,’ ha föltámadna több mint 500 évvel forradalmi talál­mányának, a könyvnyomtatásnak felfedezése után a statisztikai év­könyv azon lapjánál, ahol a nyol­cadik osztályt nem végzettek, a kimaradók, s a még mindig meg­lévő anafabéták tragikus emberi sorsait sűrítették számoszlopokká. S ha csak egyet lapozna, bizony­nyal örömmel vegyes csodálkozás­sal kiáltana föl: Mi az, hogy nem divat már az olvasás, hi$z a ma­gyar könyvkiadás fejlődésének sta­tisztikai adatai valóban lenyűgö- zőek. 1970-ben a könyvkiadók 4 793 könyvet jelentettek meg 47 millió példányban, az elmúlt évben kö­zel 9 ezer féle könyv hagyta el a nyomdagépeket 97,5 millió pél­dányban. Az évi könyvforgalom az elmúlt évben 2 milliárd 300 millió forint volt, s ebből 1,9 mil­liárd lakossági vásárlás. Elég volt az elmúlt héten benézni a köny­vesboltokba, hogy erről a könyv­éhségről meggyőződhessünk. Tö­mött szatyrokkal, könyvcsomagok­kal igyekeztek az emberek, bön­gészgették, ismerkedtek az új kö­tetekkel. A nagy kérdés most már csak az, hogy ez a könyvéhség együtt jár-e az olvasás éhségé­vel! □ □ □ Itt még jó néhány ellentmondás feszül. Kezdjük az elején. Tudunk- e olvasni ?. Oly természetes vele­járója-e életünknek a minden­napi betű, olvasás, mint a levegő­vétel, az étkezés vagy uram bocsá’ a televíziózás ?! Ellentmondásos korban élünk, s változó világunk­ban szembe kell néznünk a mind nagyobb eredeményeinkre söté- tebb árnyékot vető jelenségekkel is. Hisz minél magasabb csúcsok­ra jutunk, annál riasztóbbak mély­ségeink. Mert igaz, hogy nálunk kötelező az általános iskolai ok­tatás. Öröm és büszkeség tölti el az embert, ha naponta látja első osztályos gyereke, hogy birkózik .meg a betűkkel, hogyan nyílik ki számára a könyvekbe szorított világ, s a megízlelt örömök után hogyan válik szenvedélyévé az olvasás. Csakhogy pedagógusok pa­naszkodnak, a felső tagozatban megtörik ez a hatalmas ívű lendü­let, nagyon sok gyereknek nehe­zére esik a folyamatos olvasás, és a néma olvasással elsajátított anyagban nagyok a hézagok. Ak­kor még nem is beszéltünk a gyen­ge tanulókról, a közepesek óriási táboráról, akiknek — valljuk be — nem öröm az olvasás. S mi van a kimaradókkal, a tíz—húsz— negyven éve végzettekkel?! Mert tudnunk kell; kíváncsiság nélkül nem lehet, és öröm nékül nem érdemes olvasni! Aki pedig nem tud folyamatosan, némán olvas­ni, akinek gyötrődés és kegyet­len birkózás a sorokba szedett betűk megértése, feldogozása, an­nak bizony távol áll az örömtől, a gyönyörűségtől az olvasás. Nem véletlenül került éppen az utóbbi időben az érdeklődés középpont­jába ez a kérdés, nem ok nélkül szólt erről jó néhány felelős em­ber rádióban, újságok hasábjain. □ □ □ Ezt tűzte zászlajára a több mint tíz esztendős Olvasó népért! moz­galom. Évtizedek eredményei nem lebecsülendők. Soha annyi könyv nem jelent meg és soha annyi nem talált gazdára, mint az el­múlt esztendőkben. Elmúlt az a néhány év is, amikor gyakran meséltek könyves emberek, hogy sokán színre, és méterre vették a köteteket, új lakásuk frissiben vásárolt bútorainak polcaira. Hogy többen olvasnak, arra talán a könyvtári adatok szolgáltatják a legfényesebb bizonyítékot a na­pilapok és folyóiratok keresettsé­ge után. Két és fél millió beirat­kozott olvasó évente 60 millió kö­tetet kölcsönöz az ország könyv­táraiból. Annak a felismerésnek is lassan egy évtizede már, hogy a gyerekek olvasóvá nevelése ez- irányú fejlődésünk egyik záloga. □ □ □ Nem kis világmegrázkódtatá­sok után bizonyította értékét és érvényességét a könyv. Volt idő, nem is olyan régen, mikor sokan temetni kezdték a könyvet, a könyvnyomtatást. Úgy gondolták, a világméretű információrobbanás, a rádió és a telvízió óriási mér­tékű elterjedése visszaszorítja sőt meg is szünteti az emberiség félévezredes vívmányát. A Gu- tenberg-galaxis hirdetőit hamar megcáfolta az emberiség. Igaz, a- hagyományos nyomdaipar forra­dalmi változásokon ment keresz­tül, a kézi ‘szedést felváltotta a fényszedés, a hagyományos el­járásokat az új technikák. De a könyv maradt, s ma is az embe­riség szellemi kincsének — szép- irodalomnak, tudománynak, mű­vészetnek — legjavát könyvekben találhatjuk meg. S lehetnek tö­rekvések az egységes világnyelv megteremtésére, kísérletezhetnek gyorsolvasási tanfolyamokkal, programozásokkal, s föllelhetjük bár a szakbarbárság számos je­lét — a könyv, az emberiség kul­túráját magába foglaló könyvla­pokra sűrített érték tartja ma­gát. Sőt, soha nem tapasztalt mó­don virágzik! T. L. Egy tanár és alkotó példaadó életútja Illyés Bálinttal való találkozásom előtt egy csöppet .,ünneplőbe öltöztettem szivemet". Tudtam, hogy személyében olyan tanáremberrel találkozom, aki tevékeny életével példamutató, és akiben a pedagógiai és a kutatómunka iránti szenvedély mindig együtt élt. Ö azoknak a régi típusú tanár­egyéniségeknek egyike, akik soha nem sajnálták az időt, gjt energiát környezetük szellemi gyarapí­tására. , akikhez Keats, vagy Goethe gyönyörű sorai épp olyan közel állnak, mini at évezredes emberi tapasztalatokon érlelődött görög—latin életbölcses­ségek, vagy a középkori magyar kódexek titkai. Szégyelljem-e bevallani, hogy a tanári pálya régi dicsőségét keresem? Mindenesetre szeretnék szólni értelmes, alkotó életekről. szánt órákból is stb. Leszögezem, hogy ezek az ellenvetések a tu­nyáknál találnak leginkább meg­hallgatásra. (Vö.: a statisztikák­kal, miszerint lassan már csak óvodásokat és iskolásokat leszünk képesek beszervezni műsorlátoga­tónak.) Ha jól meggondoljuk, tulajdon­képpen minden korosztálynak vannak ilyen jellemzőik. Az azon­ban a legnagyobb baj, hogy' az említett korosztályt is megnyug­tatja, közömbössé teszik az emlí­tett tények. Ügy hiszik, náluk ért­hető a passzívság, az érdektelen­ség, s a szervezők lassan-lassan ki is hagyják őket a szervezésnél. Természetes, nem azt várjuk tő­lük”, hogy valamiféle klubos tíz- parancsolat szerint, hetente há­rom estét ott üljenek a művelő­dési házban, de ha megkeressük azt az előadót, aki a kiskert­gondozásban, az autó és a ház­tartási gépek szerelésében fon­tos információkat nyújt a szá­mukra, s tájékozottságával tájé­kozottá teszi a mindennapok világpolitikájában, a gazdaság­ban stb., bizonyosan nem zárkó­zik el a meghívástól. Ha a kü­lönböző érdeklődésű emberek gyakran kapnak nívós informáci­ót, értelmét látják áz időtöltés- • nek, egyre többet találkoznak, egyre inkább közösséggé alakul­nak (kertbarát-kör, műszaki­technikai klub, világjárók klub­ja stb.). Minél több közösség alakul és minél aktívabbak, annál inkább minősül igazi községi „nagy klub­bá" a település. És most utalnék az eredeti, az ifjúsággal kapcso­latos problémára. Ahol a közsé­gi nagyklub működik, él, ott mo­dellként öröklődik apáról fiúra ... így valóban szervesen épül az if­júság tudatába, gondolkodásába a kultúra szeretete, amely elvá­laszthatatlan a kisebb-nagyobb közösségektől. Hát ne sajnáljuk tőle az időt! Farkas P, József a „STÜDIÓ D” kísérleti vezetője /(Régi edény cserepeit. . Ódon hangulatú lakás, értékes bútorokkal, tükrökkel, megko­pott, bizonyára valamikor külön­legesen szép ágyterítőkkel, sző­nyegekkel: a nyugdíjas kunszent- miklósi tanár otthona. Az őt kö­rülvevő tárgyak hozzá közeliek, s mégsem meghatározók. Mint ál­talában a tudósféle embereknek; soha sem a függöny színe és mi­nősége, esetleg a szobai asztal, a szék, a váza formája-cirádája a fontos az életében. Sokkal inkább a szellemi, az intellektuális fel­fedezések izgalma. Pontosan úgy, ahogy> Illyés Bálint a „Kiskunsá­gi krónika”, majd a „Kunszent- miklós a redemptiótól századun­kig” című könyveinek előszavában írja: „Alig képzelhető el szórakozta­tóbb munka a forráskutatásnál, igaz lassúbb sem. Minden adatot külön-külön kell megkeresnünk, mint a régi edény cserepeit, ap­rólékos gonddal összeilleszte­nünk .. A Fölső-Kiskunságról szóló kö­teteiről egy jeles történész-nép­rajzos így nyilatkozott: a jövőben nem írhat senki a Kiskunságról anélkül, hogy e könyveket ne is­merné ... A gazdag anyag mentése Miként oly sokan a kunszent- miklósiak közül, ő is régi redemp- tiós gazdák — megváltásos föl­dek birtokosainak — leszárma­zottja. Az apa Irkutszknál hal meg, az I. világháború végén. Az Illyés-gyerekeket nincs ki beve­zesse a gazdálkodás tudományá­ba, ezért mindketten értelmisé­gi pályára készülnek. Elvégzik a jó hírnévnek örvendő szentmikló- si református gimnáziumot, majd egyetemre mennek. Bálint ^agol—magyar szakos tanári diplomát szerez, s vissza­kerül tanítani, 1937-ben, a régi alma-materbe. Diákjaival ez idő tájt gyakran olvastat Solohovot, Németh Lászlót, Móriczot. A fia­tal tanár szívesen búvárkodik a harmincezer kötetet számláló, és muzeális, értékű könyvekkel teli gimnáziumi könyvtárban. A tíz­ezer kötetes teológiai irodalmat 1945 után nagyrészt Budapestre, s részint a szentmiklósi reformá­tus plébánia könyvtárába szállít­ják. Ekkor gondol először Illyés Bálint arra, Tiogy a maradék húsz­ezer kötetet rendszerezni kelle­ne ... A lehetőség... Amíg mindennap tanított, csak keveset tudott foglalkozni a könyvtárral. 1970-től már mint önálló iskolai könyvtáros egyre inkább elmélyedhetett ebben a munkában. — Nagy lehetőség volt ez szá­momra — mondotta. — Nehezen tudom elképzelni, hogy aktív ta­nárként ezt a két-három kötet könyvet megírhattam volna. Eh­hez csend, idő, és nyugalom kell. A mintegy kétezer-ötszáz köte­tes muzeális értékű könyvet la­pozgatva támadt kedve a helytör­téneti kutatómunkához. Ettől kezdve hacsak tehetté, további forrásanyagok után kutatott. A kutatómunkában legnagyobb se­gítsége a lánya volt, aki jelenleg a Széchényi Könyvtár tudomá­nyos munkatársa. Ahogy haladt a gyűjtésben, s az írásban is, egyre többen ajánlották fel erkölcsi, anyagi segítségüket, így például a kunszentmiklósi tanács és az Egyetértés Tsz élén Selyem Zsig- mond országgyűlési képviselővel. Jó munkakapcsolatot sikerült ki­alakítania a Katona József Me­gyei Könyvtárral és a megyei le­véltárral is. Felesége halála után kétszeres energiával dolgozott. A késő es­tékbe nyúló munkálkodással el­töltött magányos órák meghozták az eredményt: a kétkötetesre ter­vezett monográfia második része a vártnál hamarabb láthatott napvilágot. * Végül egy megállapítása, amit a tanár-kutató Illyés Bálint hat évtized tapasztalatával ma fon­tosnak tart: Miből ismer meg bennünket, mai értelmiségieket a következő évezred nemzedéke? Abból, amit most létrehozunk, adunk, alko­tunk. Nézze, én is lakhatnék a mostaninál modernebb lakásban, talán kocsit is vehettem volna és kevesebb lenne a régi öltönyöm, ha ... Ha nem az olvasásra, ta­nulásra, önépítésre és kutatásra szántam volna a szabad időmet, hanem a magánórákra, esetleg disznónevelésre, csirketenyésztés­re, fóliázásra ... Csakhogy, véle­ményem szerint, nem ezek egy tanár elsődleges feladatai. Tu­dom, nem is olyan könnyű dolog az anyagiakról való lemondás. De bízom a fiatalokban, s remélem, a mai tanár-nemzedékből is emle­getnek majd egyet-kettőt úgy, mint mi most a régi, híres kun­szentmiklósi professzorokat; Bak- say Sándort, Bankházy Ács Ká-' rolyt, vagy Mészöly Gedeont. ■ Posváncz Etelka

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents