Petőfi Népe, 1981. február (36. évfolyam, 27-50. szám)

1981-02-15 / 39. szám

MŰVELŐDÉS

IRODALOM • MŰVÉSZET

Két grafikus közös tárlata

E hét első napján nyitották meg Bállá Margit és Csáky Lajos grafikusművész közös kiállítását. A megnyitón dr. Zolnay László művészettörténész mondott beszédet. Az ott elhangzott szöveg rövidített változatát közöljük az alábbiakban.

BÁLLÁ MARGIT művészete mind eszmeiségében, mind eszközeiben egyre kiteljesültebb, gazdagabb. Alkotásait az utóbbi tíz esztendőben szinte egyszerre ismerte meg Magyarország és a nagyvilág. Széprajzú, a képzelet tajtékzó gazdagságát sugárzó grafikái megjárták az ország és a v<lág megannyi kontinensének kiállítótermeit, s mindig új és új alkotásokkal gazdagodva érkeztek hozzánk. De nemcsak a nagyvilág országútjait, s az óceánokat rótták végig ezek a képek. Globálisak, kozmikusak Bállá Margit művészetének, látomásainak, ihletéseinek eszmei forrásai is.

Bállá Margit alkotásaiban rádöbbenek a gótikus mesterek áhí- tatos műveinek reinkarnációira. De feldöbbennek a Brueghelek iátomásfestészetének lángjai is. Költői töltetű víziói függetlenek tértől-időtől, egy-egy stíluskorszak sztereotípiáitól. Minden alkotása jól szerkesztett kompozíció. Ezeket a kompozíciókat azonban valami viharzóan bőkezű szépséggel díszíti fel, mintha konfettivel, szerpentinekkel, vagy méginkább virágokkal hintené teli a világot.

Fő témáit olykor maió gúny- nyal, szatírával, néha tréfával, kacéran el is rejti. Valami zeneiséget idéznek fel ezek a n,ig>'án, de mégis vaskos művek Olyan 'muzsika ez, ahol a nvmdanivaió keménységét édesen zengedező, lágy zenei díszítések környezik. Képeinek zömében hatalmas dinamika feszül. Költői képei átkarolják egész életünket, érzésvilágunkat. Megjelenik itt a születés, a nász, a gyász, a sors körhintájának kerek világa — a kép pedig az áhítat és a megértés konszolidációjában, a Szépség ví. gaszában részelteti azt, aki elmélyed abban.

‘Nem idegen ettől a világtól a játék, az öröm, az eufória, a boldogság. Ám mindenütt rámutat az üdvöt körülvevő kárhozat buktatóira. Azokra az égi és földi démonokra, akik irigyek. £s munka, gond, bánat nélkül ingyen semmit sem adnak az embereknek. Klet ez, amelynek útpadkáján a pusztulás is ott ólálkodik. Mennyei magasság 'ez, amely nincsen el a mélység pokla nélkül. És ebben a közegben, ezen a színpadon járja életes-ha- lálos táncát az ember.

A másik kiállító, az ugyancsak fiatal Csáky Lajos gyűjteményes anyagával most lép először a nyilvánosság elé. Ezt a bemutatkozást hosszú előkészület, elmélyedt munka előzte meg. Csáky Lajos eddig csupán megyei tárlatokon adott életjelt.

A szegedi rajztanárképző, a közelmúltban elhunyt Winkler László, és az alföldi iskolák hagyományainak megérlelése után alig három-négy esztendeje, szinte remete módon, talán kissé magára is hagyatva érlelte ki saját stílusát, egyéni művészi formanyelvét. Visszafogott, látszólag szinte eszköztelen ábrázolás- módja, valóságmegközelítésének,

megragadásának, s a valóság művészi valósággá emelésének virtuozitása egy nehéz, aszkéti- kus művészi munkáról vall.

Nyilván, ennek a nagy emberi és művészi önfegyelemnek, talán egyfajta böjtös, néha magakínzó aszkézisnak köszönheti azt, hogy ez a művészet teljesen letisztult. Hiszen Csáky Lajos immár — bemutatkozásakor — egy teljesen egyéni stílus zárt végezetében lép elénk.

Első pillanatra úgy tűnik: Csáky Lajos eszményi szépségében jeleníti meg a natúrét, a természet képét. Holott ezek a képek nemcsak gondolati, de festői-íor- mai feszültségektől is robbanásig terhesek. És mindehhez van közük, csak az eszményített naturalizmushoz nem! Csáky Lajos akkor is az embert rajzolja, ha akár egy falevelet rajzol! Néma és embernélküli kompozícióiból is nehéz érzések, emberi fájdalmak és emberi örömek hangzanak ki. £s ezek az érzések for- tisszimóra csendülnek-erősödnek, ott, ahol — akár csak jelzésszerűen is — megjelenik az ember. Az ember drámájának a természet, az ember építette táj: a város, a ház, a szoba csupán halk díszlete.

Képeinek címei ezekhez a képben elmondott költői látomásokhoz vezető útjélzések! A biblia, Dosztojevszkij, Bertold Brecht, s József Attila világa nemcsak utalásaival, de valóságában is meghatározza Csáky Lajos világát. S. meghatározza azt az útját is, amely úgy érzem — s úgy is kívánom — még további nagy szépségek megragadásához és kifejezéséhez vezeti fiatal művészünket.

Zolnai László

• Bállá

Margit:

József

Attilaillusztráció.

• Csáky Lajos: Arcimboldó szerszámai.

SASS ERVIN VERSEI:

Vendégség

Rondó

szeretném ha házam lenne apám anyám vendég benne

se ajtaja se ablaka fekete gyász a négy fala '

megindultunk és rohanunk lángkorona a kalapunk

dicsekednék a semmivel a szeretőm szép szemivei

olyanok vagyunk mint a kés acélon csorbult nevetés

megriszálná magát ottan milyen sokra is jutottam

olyanok lettünk mint a szó bukdácsoló kék hintaló

szeretném ha házam lenne csak én magam lennék benne

várakozunk nincskirályra szűzen maradt királylányra

valaki még csak elhiszi a vásárra is elviszi

Barátaimhoz

ezt a csuda mesenótát aranyat termő diófát

ne átkozzatok szegények vagyok én sokkal szegényebb

hintalovat szétvagdalva a nevetést megfagyasztva

elveszett kezemből a nyár milyen volt arcod szép anyám

a királylányt megnyuvasztva a nincskirályt kipukkasztva

elveszett dalomból a szó ami megmagyarázható

megindultunk és rohanunk égbe repül a kalapunk

elveszett az otthoni csend bánatában világgá ment

KÖNYVESPOLC

Rehák László: Kisebbségtől a nemzetiségig

Az újvidéki író-történész, publicista és esztéta, s talán elsősorban is akadémikus-professzor évtizedeken át‘gyűjtött forrásanyag feldolgozásával tette lehetővé számunkra is, hogy a Trianon utáni Jugoszláv Királyságban, a sebtében összeeszkábált SZHSZ „monarchiában” élő nemzetiségek (kisebbségek!) történetét, méginkább történelmét alaposan megismerhessük a mintegy négyszáz oldalas tanulmányból, amelynek második kiadása az újvidéki FŰRUM könyvkiadó gondozásában látott napvilágot.

A köny iránt igen élénk érdeklődés nyilvánult meg mindjárt az első napokban, nemcsak Jugo- szlávia-szerte, hanem külföldön Is.

Rehák László nagy körültekintéssel, minden fontos szituációt figyelembe véve, alapos felkészüléssel látott hozzá könyve megírásához — a huszonöt esztendeig kisebbségi sorsban „vegetáló” nemzetiségekről: magyarokról, németekről, s a szlávnyelvű egyéb nemzetiségek politikai kisebbséggé degradált csoportjáról is, mint például a bunyevácok- ról, a ruszinokról és az elszórtan élő csehekről, tótokról, lengyelekről, vagyis minden olyan nációról, amely az Osztrák—Magyar Monarchiában élt száz éveken

keresztül! S ez alól, bizony a húszas évek elején maguk a horvá. tok és a szlovének nem vonhatták ki magukat; kisebbséggé szerették volna zsugorítani mindkét népet, ami kis híján sikerült is.

Rehák László azonban nemcsak a hat évtizeddel korábbi állapotokat írta meg tanulmányában, hanem a felszabadult, szocialista Jugoszlávia népeinek útját is megmutatja — a kisebbségtől a nemzetiségig. Világosabban: a nemzetiségek felszabadulását a kisebbségi sorból. S ez, bizony, a múlt örökségétől még mindig terhesen — ha alapos megfontolások után is — hatalmas erőfeszítéseket követelt mind a .IKSZ Központi Vezetőségének, illetékes bizottságától, mind maguktól a kisebbségi nemzetiségektől. S nemcsak azért, hogy az utóbbiak hitet tegyenek teljes lojalitásuk mellett, hanem azért is, hogy maradéktalanul kivegyék részüket a minden tekintetben fontos, új országépítés munkájából, ebben is nem utolsósorban a gazdasági talpraálláshoz szükséges, akkor még sok lemondással, áldozat- vállalással járó tennivalókból. Ez egyúttal próbaköve is volt a nemzetiségek befogadhatóságának az új, szocialista közösségbe.

Az anyanyelvi használat kérdéseivel is tüzetesen foglalkozik

Rehák László ebben a tanulmányában, s ezzel összefüggően a nemzetiségi iskolák oktatási tervével, illetve feladataival.

Rehák László érdekes és mindenképpen figyelemre méltó tanulmánya a kor követelményeinek megfelelően foglalkozik a nemzetiségi politika aktuális problémáival, amely a világ sok országát érinti, és több államban megoldatlan kérdés.

De hadd idézzünk két mondatot a kötet szerzőjének gondolataiból: „A modern Jugoszláviában meghatározott nemzetiségi politika következetes végrehajtásáról való gondoskodás nyilvánvalóan a nagy nemzeti csoportok, teljes nemzetek nemzeti kisebbségekkel kapcsolatos viszonyát fejezi ki. Ez a gondoskodás a többség nemzetköziségének, a jól felfogott közös érdekeknek, és az azonos1 társadalmi közösség tagjai iránt érzett kölcsönös kötelesség- és segítségvállalásnak eredménye.”

S ha talán nem is tekinthető mindenben újkeletűnek Rehák László tanulmánygyűjteménye, mégis tiszteletre méltó munka, nyugodtnak is mondható légkörbe helyezett elmélet és gyakorlat együttvéve, amiért csak hálásak lehetünk, mert jó ismeretekkel gyarapodhattunk. Vass Imre

Amnézia

Hajdú szokása szerint részegen ment haza. A felesége, amikor meghallotta az előszobában a zajt, felkelt, és kiment. Nézte, ahogy a férje leveszi a kabátját, és felakasztja a fogasra, Hajdú egy pillanatra megbillent, belekapaszkodott a kabátba, és leszakította a fogast. Az asszony nem szólt egy szót sem. Hajdú tehetetlenül tartotta a kabátot, aztán szeretettel magához szorította.

— Hazajöttem — mondta az asszonynak.

— Vacsoráztál már? — kérdezte az asszony.

— Nem.

Bementek a konyhába, az asszony feltett a gázra egy lábos rakott krumplit. Hajdú lezökkent az asztal mellett a székre, a kabátot az ölében tartva.

— Add már ide, te szerencsétlen — mondta az asszony, és elvette a kabátot

Mire visszajött az előszobából, Hajdú már maga elé tette a rakott krumplit, és kanállal ette a lábosból. Egészen a lábos fölé hajolt, és úgy tömte magába.

— Még meg se melegedett — mondta az asszony.

Hajdú abbahagyta az evést és felnézett.

— Mit bámulsz? — kérdezte az asszony. — Ügy eszel, akár egy disznó.

— Mert te moslékot főzöl —1 mondta Hajdú meglepő logikával. — Moslékot főzöl. Ez az igazság. Az anyád se tud főzni, te se tudsz. Lelketlenek vagytok. Az egész család. Mindent csak azért csináltok,

1 mert meg kell csinálni. De nem ez az élet értelme.

Belekotort az ételbe, és a szájába dugta a tele kanalat. Az asszony otthagyta és lefékUdt.

Három éve házasodtak. A férfi a szerelőrészleget vezette a lakásjavító szövetkezetnél. Gyakran kijárt ellenőrizni a munkásokat. A szerelők többnyire dörzsölt fiúk voltak, láttak már Hajdú előtt jó néhány részlegvezetőt, előbb-utóbb mindet megtanulták kezelni, akár a szerszámokat. Hajdút főnöknek szólították, és túlzott tisztelettel hallgatták utasításait. /.Megvárták, amíg mindent végignéz, aztán lekísérték a sarokig, ahol beráncigálták egy pofa sörre. Hajdú erősködött, hogy ő fizeti a magáét, de mire a pénztárhoz ment volna, már előtte volt a deci cseresznye és a korsó sör.

Hajdú megtehette volna, hogy nem fogadja el, de maga is érezte, hogy mennyivel fiatalabb és tapasztalatlan ezeknél a régi szakmunkásoknál, akiknek parancsolgat, és mivel apja-anyja munkásember volt, magában szégyenkezett, hogy csak járkál, vagy éppen íróasztalnál ül egészséges, erős férfi létére. Visszautasítani a meghívást annyit jelentett volna, hogy ő is afféle sápatag szemüveges, akinek egy pohár italtól kiüt a hideg verejték a homlokán, vagy éppen azt is hihették volna a szerelők, hogy lenézi őket. Megitta hát ezt a butító cseresznye-sör keveréket, és ha nem menekült idejében, belédiktálták a következőt is.

. Nem azért itatták Hajdút, hogy szemet hunyjon valami felett. Nem volt erre szükség. Sajnálták inkább, amiért olyan nagyokosnak hiszi magát.

— Leszakadt a fogas — mondta Hajdú reggel. A fürdőszobában állt a tükör előtt és borotválkozott.

— Te szakítottad le — mondta a felesége.

— Hozzá se nyúltam.

— Dehogynem nyúltál. Dülöngéltél a részegségtől.

— Hát ittam egy kicsit tegnap, az igaz. De a fogashoz nem nyúltam.

— Arra se emlékszel, hogy mosléknak nevezted, amit főztem?

— Ezt csak rám fogod. Semmire sem emlékszem. Azt sem tudom, hogyan jöttem haza. Érdekes. Már másodszor fordul elő az ilyesmi. Az utolsó emlékem tegnapról, hogy integettem egy taxinak. Kész. Utána felébredtem itthon.

— Még beszélgettél is velem — mondta az asz- szonv

— Nem emlékszem — mondta Hajdú.

Valamikor később iszogatás közben Hajdú elmesélte a szerelőknek az esetet. Harsogva nevetett hozzá, mert már a harmadik rundónál tartottak.

— Amnéziád volt, Ferikém — mondta Szántó —,

ezt így hívják, pajtás. #

— Végre van valamim — mondta Hajdú továbbra is harsányan kacarászva. — Emberek, huszonnyolc éves koromra sikerült elérnem az amnéziát. Doktor Hajdú Ferenc rendkívüli és meghatalmazott amnéziás, az Amnézia osztály előadója!

A szerelők is nevettek, látták, hogy belevaló gyerek ez a Hajdú.

Hajdú felesége késő estéken széket húzott a nyitott ablak elé, és az utcát figyelte. Nem tudott elaludni, amíg nem jött a férje. Nézte a szótlanul sétáló rendőröket, siető párokat, titokzatos öregasz- szonyokat, rekedten dudorászó vagy civakodó korhelyeket. Olykor furcsaságokat kínált a füstszagú éjszaka. Egyszer egy ősz hajú ejnber ment a túlsó oldalon kézen fogva egy apró kislányt és egy kisfiút, a kisfiú hegedűtokot vitt, és valami kávésbögréről beszélt, pedig már éjfél is elmúlt. Hajdú felesége fel sem fogta az efféle jeleneteket, türelmetlenül várta, hogy elmúljanak, mintha csak kötelező előzményei lennének a férje hazaérésének. Nem tudta volna megmondani, hogy miért várja a férjét. Ügy várta, mintha azt hinné, nem az az igaz, ami van, hanem, ami volt. Veszekedni is csak sokára kezdett a férjével, méghozzá elég különös módon.

— Miféle csillár ez? — kérdezte Hajdú a szobában. — Kicserélted a lakást?

— Egyél, aztán feküdj le — mondta az asszony. — Este iítt volt á Sanyi. 0 hozta. Fel is szerelte mindjárt. Feküdj le.

— Szóval palikat fogadsz a lakásunkban. Beszeny- nyezed az otthonunk hétszentségét.

— Mondom, hogy a Sanyi szerelte fel. A húgod férje.

— Biztosan te álltái a létrára, ő meg a szoknyád alá riyúlkált.

Az asszony a férjére nézett, és egyszerre idegennek látta. Egy idegent látott, akin észrevette a koszos cipőt, a rosszul választott konfekciós öltönyt, az izzadó homlokát, egy hülyén vigyorgó duzzadt arcú fickót látott, akit irtózatosan gyűlölt, amiért betolakodott a lakásába, az életébe.

— Persze, hogy a szoknyám alá nyúkált. Még mást is csinált. A hasamig csúsztatta az érzéki kezét! — mondta Hajdúné a saját hazugságától elzsibbadó szájjal. Ilyet, hogy „érzéki kéz”, soha nem mondott még életében, de most az is eszébe jutott, hogy a sógorának valóban érzéki keze van.

— Lefeküdtél vele? — kérdezte Hajdú, és már nem nevetett.

— Igenis, lefeküdtem! — kiáltott az asszony. — Meguntam, hogy állandóan rád várjak. Megutáltalak! Már semmit sem jelentesz nekem!

És még folytatta volna, de Hajdú elbőgte magát, olyan elesetten, mint egy gyerek. '

;— Utállak. Gyűlöllek — mondta az asszony.

Hajdú az asztalhoz ment, leroskadt a székre, mind a két karját az asztalra tette.

— Hová jutottam?... — motyogta, aztán felhüp- pöggött, lehajtotta a fejét és horkolni kezdett.

— Feküdj le — mondta az asszony fáradtan.

Hajdú felnézett, aztán az ágyhoz cammogott.

— Hogy jöttem haza? — kérdezte reggel.

— Ahogy szoktál — mondta a felesége.

— Jó részeg lehettem — mondta Hajdú. — Ne haragudj.

— Miért haragudnék? Megszoktam már — mondta az asszony, és így éltek tovább.

Amikor Hajdú részegen jött haza, a felesége reszkető indulattal mesélte, hogy miképpen csalta meg. Újabb és újabb részleteket talált ki. Undorító aprólékossággal elmagyarázott mindent, és Hajdú sírt, mocskos ringyónak nevezte a feleségét, vádolta önmagát, nagylelkűen megbocsátott, dührohamokat kapott, kiabált, hogy a vonat alá fekszik, és reggelre nem emlékezett semmire. Szégyenlősen mosolyogva utasitgatta a szerelőket, húzódozva bement velük a kocsmába, és tehetetlenül elfogadta az egymást követő rundókat.

Hajdúné gyakran gondolt arra, hogy elválik a férjétől, mégsem tudta elhatározni magát, mert akkor el kellett volna válnia mindentől, saját magától is, attól, aki volt, attól akinek akarta magát.

Egy napon megtette, amivel fenyegetőzött. Nem lelte örömét a silány kalandban, de bűntudatot sem érzett

A tévéjüket javította egy mackóvá nőtt kamasz. Tunyán pislogott amikor az asszony kacérkodni kezdett vele, csak megfogta a derekát, olyan mozdulattal, mintha ez is a javításhoz tartozna. A húsz forint borravalóit is ugyanúgy elfogadta, amikor Hajdúné odaadta neki az előszobában, mint máskor.

— Kicsit elhajoltam — mondta Hajdú, amikor késő este hazajött

Az asszony az ágyban feküdt

— A konyhában van vacsora — mondta, aztán elaludt, és nem mesélt semmit, soha többé nem mesélt. Császár István