Petőfi Népe, 1981. január (36. évfolyam, 1-26. szám)

1981-01-06 / 4. szám

1981. január 6. • PETŐFI NßPE • 5 Töprengés a téli tárlatról Mintegy másfél évtizeddel ezelőtt kezdődött megyénk­ben a képzőművészek féli tárlatának évenként ismétlődő sorozata. A kezdeti évek sikerrel kecsegtettek, eredménye­ket is, kudrcokat is hoztak. A jelek szerint viszont az utób-v bi években gyengülnek, halványulnak az eredmények. Az idei — Kiskunfélegyházán megrendezett — csoportos be­mutatkozás is ezt a nem éppen kedvező állítást húzza alá nyomatékosan. 9 Diószegi Balázs: Középkori templom. Már nem esemény Gyakorta lehet olvasni, hallani panaszokat, sürgető és elítélő vé­leményeket az egyes — régebben rangosnak számító — művészeti műhelyek gyengüléséről. Mégis: akadnak megmozdulások, me­lyekre érdemes odafigyelni, me­lyekről nemcsak a szakma be­szél, hanem az értő közönség is. Békéscsabától Szegedig széles a választék, ami a meg-megújuló, fel-fellendülő képzőművészeti kezdeményezéseket illeti. A fő­várost ezúttal nem említve, s a példaadó Szentendréről nem is szólva. S Kecskemét? Sajnos, az egy­kor oly tekintélyes művésztelepet még sikerült tartósan bekap­csolni Kecskemét szellemi vér­keringésébe, nem hat erjesztően, nem mutat példát, nem erősíti a tágabb műhelyjelleget stb. Ma­rad hát a téli tárlat mint a cso­portos bemutatkozás egyetlen, an­nak idején rangosnak számító szereplési lehetősége. De hol van már az az idő! Ma már jócskán az unalom és a közöny lengi körül a téli tárlatot. A kialakult hely­zet tanulmányigényű elemzést ér­demelne. E szűkre szabott cikk legfeljebb a lehangoló jelenség egynémely összefüggéseire hív­hatja fel a figyelmet. Elsősorban a nagyöbb felelősségű tovább­gondolás céljából. Miért nem esemény? Ne szépítsük a dolgot: képző- művészeti életünk már régóta nem tart lépést megyénk gazdasági­társadalmi átalakulásával, a sok­féle fejlődés ütemeivel. Sőt, kö­zelebbről nézve: még szűkehb ha­zánk szellemi életének gazdago­dásával sem. Letagadhatatlan tény, hogy képzőművészetünk erősen az itteni irodalmi, zenei és építészeti törekvések mögé szo­rult. Az okok több- sőt sokfélék. '”Hgly 'hiányában csupán gyors fel-' — A nagy alkotói egyéniségek hiánya. (Tóth Menyhért halála után ezt különösen érezzük.) — Az időnkénti jó kezdeménye­zések ellenére, a termékeny és állandósult alkotóműhely várat magára. — Olykor koncepciózatlanul, csupán az alkalmi ötletek síkján jönnek létre a kiállítások. . — A hivatalos és nem hivatalos támogatás nem eléggé rendezett: nemegyszer önkényes, és legtöbb­ször szubjektív. — Az alkotók sok esetben el­szigeteltek, s részben ezáltal az igazi értékek devalválódnak. — A művészek szervezeti tö­mörülése régóta megoldatlan. • Probstner János: Megmetszett természet. Mielőtt alaposabban is bizonyí­tanánk, leszögezzük: szerintünk a téli tárlatok sorozata Bács-Kis- kunban negatív tendenciájú. A fejlődés ive — enyhén szólva — nem felfelé mutat. Ehhez még két megjegyzés: egyfelől a hivatásos és amatőr művészek, másfelől a képző-, ipar- és népművészek ele­gyítése a tárlaton díszítő- és népi iparművészekkel, sőt a naiv mű­vészekkel. A másik: az általunk már eddig is jócskán elítélt egyen- lősdi szemlélet a csoportos tárla­tok rendezésekor. Ez utóbbira példa, hogy tíz-tizenöt évvel ez­előtt — helyesen — az egyik mű­vész mondjuk egy vagy két al­kotással szerepel, míg a másik tízzel-tizenkettővel is. (Az alkotó és a mű válogatja jelszóval.) S ma? Helyette itt az egyenlősdi. Továbbá: a téli tárlat mostani elhelyezése nem a legszerencsé­sebb. A félegyházi múzeumban (áldozatok árán, kín-keservesen), négy helyre szétszórva, csak úgy „átabotában” kerültek elénk a művek. (Melyek közül legalább néhány jobb sorsra érdemes.) S van, hogy egyetlen alkotó két- három művét különböző helyekre tették. A környezet rideg-hideg, lehangoló,' minden esztétikai, ér­téket nélkülöző. A tárlat techni- kai kivitelezése korszerűtlen. Summázva: a fenti és egyéb okok (például a propaganda vér- szegénysége miatt) az idei téli tárlat nem ment és nem megy eseményszámba, nem beszéd- és nem vitatéma. Áttételesebb láttatás A sietve leírt lehangoló össze­gezés jórészt a művészeti élet irányítóinak, támogatóinak, más­részt a művek, s az alkotók nép­szerűsítőinek szól: ezt azért is fontos hangoztatni a részletesebb indoklás előtt, mert e nem éppen sikeres tárlat megcsillantja a va­lós értékeket is. Igaztalan lenne nem észrevenni ezt. A rendezés mesterségesen és erőszakoltan „kettészelte” a mű­vek egészét: a.tájban inkább gyö­keredző, a hagyományokat in­kább hordozó alkotások teszik ki a tárlat egyik felét, míg a moder­nebb törekvésűek, a kísérletezők a másikat. Ne firtassuk ennek az elgondolásnak a jogosságát, mesz- szire vezetne. (Hogy viszont égy „vakvágányról” van szó, legyen elég arra egyetlen példa, még­hozzá egy jókora kérdőjellel a végén: mitől „hagyományosabb” a keresetlen eszközökkel dolgozó, minden felesleges részletet kerülő Diószegi, s miért „modernebb” mondjuk a jórészt naturalista ecsetkezelésű Vinczellér? A pél­dákat sorolhatnánk, de most nem ez a fontos.) Fontosabb számunkra, hogy az itt élő képzőművészek munkái tematikailag és műfajilag ma már jóval szélesebb skálán mozognak, mint akár tíz, húsz évvel ezelőtt. (Ez persze nem értékkülönbséget, inkább szemléleti-formai többar- cúságot jelez.) Vannak állandó­sult, megállapodott — részben ki­érlelt, részben megmerevedett — alkotók; vannak vibráló kísérle­tezők, s szép számmal nyugtala­nok, a korukról vallani akarók. Es még sorolhatnánk. A szobrá- szi és a keramikusi kísérletezés, a grafikusi új-keresés is gazda­gítja az összképet. Régebben túlnyomórészt a táj­élmények kifejezése, a szűkebb környezet képi megörökítésére va­ló törekvés volt a legjellemzőbb. Az utóbbi években többek részé­ről inkább jellemző a társadalmi lét jelenségeinek áttételesebb, olykor kritikusabb szemléletű láttatása. S ez gyakran groteszk­be hajlóan, szatirikus kifejezési eszközökkel történik. Méghozzá gondolkodásra és vitára ingerlő­én. így áttételesebb a láttatás. S ne hallgassuk el: ezt jórészt a tehetséges ' fiatalok csoportos je­lentkezése tette lehetővé. Nélkü­lük megyénk művészeti életének bezártsága, teljes elszigetelődése és megmerevedése következett volna be minden bizonnyal. Keressük az értékeket! Tóth Menyhért hatalmas példát adott a művészi elhivatottságra, az elkötelezettségre, az alkotói önmegvalósítás módszerére. Nem arról van szó, hogy a nálánál ki­sebb’képességűek elöl ézután ve­gyük el a levegőt; hanem arról, hogy legalább váláménnyiré le­gyen ő a példa, a mérce, a köve­tendő. Mert a hosszú ideig tar­tó önismétlés nem vezet célhoz. S az újítástól irtózó, „tanáros-ala- pos” vagy rafináltan mérlegelő „csináltság” sem vezet sehová. A reminiszcenciákon alapuló al­kotó tevékenység vagy éppenség­gel a nyílt utánzás hamar lelep­leződik. Es a modernség jelme­zében tetszelgő ügyes-üres igye­kezetről hamar kiderül a szélhá­mosság. Ha ugyan Tóth Menyhért már nem is emelheti a téli tárlatnak a rangját, igyekezzünk keresni az értékeket. Éppen — és legfőkép­pen — a jövő járható útjának ki- tapogatása céljából is. Ugyanis a „hogyan tovább?" és „merre to­vább?" kérdésekre elősorban az adhatja meg a választ, hogy tu­dunk-e —1 az illetékes szakembe­rek tudnak-e, akarnak-e, mer- nek-e — szelektálni? Mert ugyan hol van az előírva, hogy mint most (tavaly is), félszáz alkotó szerepeljen száz művel? A legjobb húsz-huszonöt művész mondjuk ugyancsak száz képpel, szoborral átütőbb erejű megmozdulást eredményezhetne; s ezáltal igazi rangot adhatna bárkinek is a kö­zös részvétel, a csoportos szerep­lés. Most szó sincs ilyesmiről, saj­nos.- Szerintünk Diószegi Balázs, Bozsó János, Bodri Ferenc és Goór Imre, valamint Weinträger Adolf, B. Mikii Ferenc, Klossy Irén és Kalmárné Horóczi Margit több képpel jobban hallatná a szavát, és jócskán meghatározhat­ná a téli tárlat arculatát. Ugyan­ez mondható el Pálfy Gtisztáv leegyszerűsített, szimbolikus ha­tású szobrairól, s Probstner János kikísérletezett kerámiáiról is. A fiatalok közül szívesebben lát­nánk többet Csáky Lajos szelle­mes-szatirikus műveiből, Tóth Dezső, Kéri László, és Balanyi Károly hangulatos-tartalmas munkáiból, mint például a jócs­kán jelenlevő felszínes, semmit­mondó, álmodern és álromanti­kus, sőt kifejezetten dilettáns ké­pekből, szobrokból. Ha ezekhez hozzáadjuk, hogy látható még a téli tárlaton töb­bek között kétes értékű fafara­gás, hatástalan fali textil, s még gorpbostűye} ,kiszögezett cérnaba­ba is, akkor talán eléggé meg­győző — de legalább elgondolkod­tató — az összegező megállapítás: ez a „vegyes felvágott” tévesen értelmezett és elnagyoltan ren­dezett idei téli tárlat teljes egé­szében alkalmatlannak bizonyult az igazi, a valós értékek felhoza­talára, számbavételére és köz­kinccsé tételére. Merre, és hogyan tovább? Bizonyára nem szorul bővebb magyarázatra-bizonyításra, hogy a fentiekből logikusan és tör­vényszerűen — szinte magától ér­tetődően — adódnak a feladatok Az alábbiakban részletesebb in­doklás s kifejtés nélkül, csupán jelzésszerűen soroljuk fel ezeket. 1. ) Mivel az ilyen jellegű téli tárlat úgymond „kifutotta ma­gát”, ki kellene mondani meg­szűnését — akár „eddigi érdemei” elismerésével —, és találni kelle­ne valami más nevet és formát az évenkénti, esetleg kétévenkénti közös bemutatkozásra. Lehetne többek között „Bács-Kiskun élő képzőművészete I., II.” stb. 2. ) Az alapvető elvek és szem­pontok következetes megtartása, a színvonal, megteremtése és fo­kozatos növelése, valamint a szubjektív elemek háttérbe szo­rítása és nem kevésbé a közös be­mutatkozás rangjának, tekinté­lyének megalapozása céljából szükség volna egy állandó tárlat­rendező bizottságra. 3. ) A kiállítások rendezői me­net közben ismerjék meg a lehető legjobban a művészek évi termés- anyagát, és azokból válogassanak. Nem szabad csupán az alkotók elgondolására szorítkozni; sok­sok példa mutatja, hogy- ez tév­útra vezet. 4. ) Sürgősen meg kell találni a korszerű „tálalás” és a látogatott- sági szint növelése érdekében a megfelelő helyet. Az évenkénti — kétévenkénti? — csoportos sereg­szemlét következetesen ott kell megrendezni. A helyválogatás is árt a tekintélynek; s a követke­zetesség is rangot adó tényező le­het Más kérdés, hogy minden alkalommal vándoroltatni lehet a kiállítást 5. ) Vissza lehetne térni — ré­gen már bevált — a tárlatok első, második, harmadik díjainak oda­ítélési gyakorlatára. Ezzel is az egyenlősdi ■ szemlélet ellen csele­kednének az illetékesek. Ugyan­akkor az anyagi elismeréskor mel­lőzni kellene a szociális szempon­tokat. A humánum, a segíteni akarás más formában kapjon he­lyet a támogatási törekvésben. Egy rangot adó tárlaton minden­ben csupán egyetlen tényező, lehet a szempont: a minőség, az érték 6. ) Végül talán a legfontosabb: a válogatásban az eddiginél kap­janak nagyobb szerepet a mai éle­tünket, a társadalmi-gazdasági változásokat művészi színvonalon tükröző alkotások. S ugyanígy a merészebb — esetleg olykor meg­hökkentő, ám távlatban messzebb­re mutató — kísérletezések. Varga Mihály ÉRDEMES LENNE MEGPRÓBÁLNI „Kecskemétre is szívesen jönnék...” — Szeretem a színházat. Szíve­sen . rendeznék, ha felkérnének, ha összeegyeztethetnénk szem­pontjainkat, ha találnánk kölcsö­nösen kedvező időpontot. Kecske­métre is szívesen jönnék, talán ‘ valami Csehovval. Grigorij Csuhraj válaszolt így kecskeméti vendéglátói kérdései­re. Másfél évtized telt el a szín­ház i társalgójában kibontakozott élénk, emlékezetes eszmecsere óta. A világhírű rendező hű maradt a filmhez, innen sem kapott hivata­los ajánlatot. Legutóbbi magyarországi láto­gatásakor emlékeztettem a régi beszélgetésre, miután megtudtam, hogy átadta az egy évtizedig szin­te minden percét lekötő stúdió- vezetést. Ismét biztatóan nyilatkozott. Most is hozzátette: ha olyan sze­rencsésen, alakulnának a körülmé­nyek! Még arról is beszélt, hogy milyen színpadi alkotásokkal fog­lalkozott mostanában. A háborús emlékek révén Kecs­keméthez közvetlenül is kötődő Grigorij Csuhraj magyarországi rendezése bizonyára nagy érdek­lődést keltene. A helyi kulturális diplomácia megkísérelhetné a ré­gi párbeszéd folytatását! A Lenin-díjas rendező szavai, hangsúlyai mintha, mintha — úgy éreztem — nem tennék remény­telenné a próbálkozást. H. N. Helyreállítják Saljapin Moszkvai lakóházát Moszkvában megkezdték a hí­res orosz énekes, Fjodor Saljapin lakóházának helyreállítását. Az épület a 18. századból fennma­radt néhány, fából készült ház egyike. A tervek szerint múzeu­mot rendeznek itt fce, a közelben pedig koncerttermet építenek. Saljapin 1910-től 1922-ig élt eb­ben a házban, ahol gyakran ta­lálkoztak ismert komponisták, színészek, s operákat, koncert­programokat próbáltak. A restau­rátorok a kortársak visszaemlé­kezései és fényképei alapján újít­ják fel a szoba belső berendezé­sét. (APN) (28.) — És hogy találtál ide? — kér­dezi Balogh János a fiát, s az, most már higgadtabban, mesélni kezdi, hogy indult el, hogyan utá­zott, s hogy járta a tábort, amíg végre apja nyomára akadt. Arra Is jut ereje, hogy vigasztalja az öreget, akinek foíyton az ottho­niakon jár az esze. Eddig is sokat aggódott miattuk, féltése a hal­lottak után még fokozódott. De a fiú a bizonytalan barangolás után most boldog. Szorongása eloszlott. Fedig hogy félt, hogy apja ‘kor­holni fogja, amiért nem vigyá­zott eléggé a Virágra... Bácsmegyei késő éjszaka jön vissza. Bort hoz ő is. Isznak be­lőle, aztán lefekszenek. A fiú még sokáig mesélt a fiatal tiszt­ről, akinek a kancáját megcsuta­kolta, és aki lelkére kötötte, hogy korán reggel jelentkezzen nála. Megígérte, hogy elvezeti a kan­celláriára. — Akkor aludjunk, mert mind­járt virrad — ajánlja Bácsme- gyei, s már fújja is a kását. Jan­csi is nyugodtabb, csak az i öreg Balogh sóhajtozik. Mintha elal- vás előtt még számadást készí­tene magában. Rác Györgyre gondol, s belátja, hogy igazság­talan volt vele szemben, amikor kémkedéssel gyanúsította. De most megint eltűnt a huncut kal­márja! — csóválja mosolyogva, félálomban a fejét. Pedig Rác Györgyöt nem ke­reskedőkedve vezette el. Nem. De ahogy nézte, apa és fia, hogy öleli egymást, eszébe jutott megint az a duna föld vári éjszaka. Lehunyta a szemét, és maga előtt látta az ősz hajú öreget, aki búcsúzott utolsó életben maradt fiától. S látta azt is, amikor más­nap a fiú visszajött. Rác György rosszul érezte ma­gát azon a reggelen, s nem indult tovább a szekereivel. Így tudta meg, mi. történt a Rákóczihoz igyekvő követekkel. Lovagoltak a ködös virradat­ban, amikor az egyik vitéz meg­szólalt : — Te, mi az ott? Valami mozog a ködben. — Álmodsz, testvér. Nem lát­ni ott semmit. — De, nézd csak meg jobban! — Ugyan, ki járna ilyenkor! — Bezzeg, ha mondom, ahol, ott jobbra! — Rémképeket látsz! Aztán ügetnek tovább a ködös, zúzmarás hajnali tájban. Egy idő után megszólal az előbbi hitetlenkedő: — Nos, mi volt az? Emez hallgat. Álmos szemét marja a köd. De az előbbi csak ugratja ne­vetve. — Hát hová tűntek a rémké­peid?. Megállnak. Az egyre sűrűsödő ködben nem könnyű tájékozódni az úttalan pusztán. Hiába tekint- getnek az égre, társukat sem lát­ják a sűrű párában. Tekintgetnek, forognak, hall­gatóénak. Tapogatják az irányt. Sehol semmi jel, sehonnan sem­mi nesz. Kihalt egy világ. De ki is járna ilyenkor a pusztán! Tanácstalanul, kérdőn néznek egymásra. Az öreg Petar nem először lovagol ezen az úton, mint mondják, kisujjában van különben is a tájékozódás tudo­mánya. Annyit portyázott, hogy az úttalan pusztán könnyebben feltalálja magát, mint az ottho­nában. Nem is csoda, hiszen töb­bet van lóháton, mint odahaza. De most ő is felsül. Az éjjeli bo­rozgatástól még zúg a feje. Nem tudják, mitévők legyenek. Tanakodnak. Csak a fiatal Du- rának jár máson az esze. Az éjjeli borozgatás jut eszébe, ami­kor az öreg Monasterli a pátriár­káról beszélve azt mondta, hogy esztelenség volt így kiszolgáltatni a népet a császár kénye-kedvé- nek ... Nem megy a fejébe, mért mondta ezt az alvajda. Csak­ugyan így van-e? Csakugyan így van-e? Egész úton ezen gondolkozott, de szólni nem akart. A fagyos hajnali lovaglás nemigen volt arravaló, hogy kételyeivel előho­zakodjon. Most mégsem bírja tovább. Kimondja, ami már ott, az éjjel is fúrta az oldalát. Ám gyorsan rájön, hogy rosz- szul tette. Rámordulnak, mint legfiatalabbra, hogy ilyenkor is ezen jár az esze. Nézze inkább, hogy találnak vissza legalább a Dunához. A folyó vonalát követ­ve könnyebben haladnának föl­felé. Csak az öreg Petar válaszol a fiú kérdésére. Mellé léptet a lo­vával, s mint aki- lemondott ar­ról, hogy ebben az időben kisila- bizálja az irányt, magyarázni kezd: — Ne bántsd a pátriárkát, Dura fiam. Nem érdemli, hogy rosszat mondjunk róla. Monaster- linek volt valami haragos ügye vele, hát ezért hord össze róla minden tücsköt-békát. De nincs igaza. A pátriárka állandóan azon fáradozik, hogy a sorsunkat jobbra fordítsa. Azt hiszem, lát­ja már a pátriárka is, hogy nem Bécsben vannak a mi barátaink, de hát mit tehet, amikor az ud­var akaratától függünk. Pedig a nép is tudja már, hogy nem kell hinni az udvar ígéreteiben. Nem csoda, hogy amikor kitört a ma­gyar lázadás, többen mindjárt beálltak a kurucok közé. Meg is ijedtek emiatt az osztrákok! Már nemcsak a fiú hallgatta, a többiek is körülállták. Az egyik itt félbeszakította az öreget: ­— A pátriárka mégis megtett' mindent, hogy seregeink a csá­szár oldalára álljanak. — Hány vitézünk elesett, hány falunkat elégettek a kurucok! — panaszolja egy szabadkai, aki a Ludasi-tó nádasában hagyta a családját. — Csak ne lett volna hiába! — A császár nagyon fogadko- zott. — Mindig így tett, mikor meg volt szorulva. — Aztán meg elfelejti adott szavát! — Majd emlékeztetjük rá! — Nem lehet neki hinni. A bí­borosa, az a Kollonics, aki pedig a mi fajtánk lehetett, most sem hagy fel a zaklatással. Követeli, térjünk át mi is a római hitre... — Pécsett is megtiltották a pra­voszlávok letelepedését... Ra­vasz a német, törődik is ő a mi bajunkkal. — A múltkor el sem akarták engedni Bécsből a pátriárkát. Min­dig kitalálnak valamit... A hideg, nyirkos levegő fojtó köhögésre ingerel. — De most megemlegetik! — Alighanem! A lovak türelmetlenül kapálják mellső lábukkal a fagyos fődet. — Ki tudja, Rákóczi is hogy vátja be a szavát. — Azt üzente, nemesak ne­künk, a gyerekeinknek is bizto­sítja a szabadságot! — Ígéretben nincs hiány. De adja is meg, ne csak ígérgessen! — Most a hadakozással van el­keveredve. — A kurucok minket sem kí­méltek. — Mi sem őket. Megint az öreg szólal meg: — Hagyjátok ezt. Háborúban nincs kímélet. Mindannyian tud­játok, ha te nem lövöd le az el­lenséget, ő végez veled. Eddig mindkettő azt gondolta, csak úgy élhet, ha kiirtja a másikat. Egy­évi kegyetlen öldöklés után most piái' világos, hogy egyikünknek sem lesz jobb, ha tovább szapo­rítjuk az árvákat... Valahonnan füstszag csiklan­dozza meg az orrukat. Egyszerre néznek föl. — Mégis van erre valaki. Szorosabbra fogják a kantár­szárat, csitítják a lovakat. — Hallgasd csak, mint a paták dobogása... — Mondtam, ne induljunk, vár­juk be a reggelt! — Kiabálás ... hallod? Fülelnek, aztán mindannyian az öregre néznek, tőle várják a ta­nácsot. — Az oltalomlevelek — jut eszébe, s megtapogatja az övébe szúrt hosszú csövű pisztolyát. Nem tévedtek, a hangok egyre közelednek: magyarok, kuru­cok ... Rác György érzi, hogy el kell mennie. Ahogy Balogh Jánost és a fiát nézi, egyre azt a másik öre­get látja, meg fél kézzel, véres arrcal, riadtan megérkező fiát. Akkor még nem tudta, de az­óta már hallotta, hogy Ilosvai se­regei támadták meg a békeköve­teket. Mindenkit levágtak, egye­dül a fiú menekült meg, ő is örökre nyomorék maradt. Rác György szó nélkül botlado­zik a sátrak között. VI. Szól áz ébresztő, Jancsi jóked­vűen ugrik föl. Ogy nézi, apjának is derűsebb az arca. Mintha ab­ban reménykednének, hogy ez a nap az ő keserűségüket is elosz­latja. Az indulás gondolata min­denkit vidámsággal tölt el. Rákóczi kora reggel misét hall­gat Kéry Adám udvari lelkész tábori kápolnájában, utána még egyszer leül a tisztekkel, hogy átnézzék a menetelés rendjét. (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents