Petőfi Népe, 1981. január (36. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-25 / 21. szám
A csapatmunka reményében Beszélgetés Szőnyi G. Sándorral, a színház művészeti vezetőjével Eddig elsősorban a televíziós műsorokkal fonódott össze Szőnyi G. fiSándor érdemes művész neve. Az elmúlt negyedszázad filmjeiből szívesen emlékezik Mocsár Gábor: Pirostövű nád, Fejes Endre: Mo- eorgó, Kékitiszta szerelem, Jó estét nyár, jó estét szerelem, XJrbán 1Ernő: írott mailaszt, Galqóczi Erzsébet: Férjek, akiket nem szeretnek, Vagy Kinek a törvénye? című műveinek a rendezésére. Emellett a Színházi előadások elektronikus rögzítését irányította dramaturgiai és ^rendezői felkészültséggel a háta mögött. Néhány napja már nem vendégként lép be a Kecskeméti Katona József Színházba: átvette a társulat művészeti vezetését. — Míg korábban az egyéni : elképzelései megvalósításáért volt felelős, most alapvetően i megváltozik a helyzet. Milyen ■' előzmények után érkezett a városba? — Soha nem szigetelődtem el a fővároson kívül dolgozó pályatársaktól, színészektől. Mindig igyekeztem új arcokat keresni a tv-játékaimhoz. A héten fejeztük be például Szabó Magda: Az a szép, fényes nap című darabjának a forgatását, amelyben Miskolcról Polgár Géza, Debrecenből Kovács Titusz, Kaposvárról pedig 'Jordán Tamás játszik. Két ízben azt is megkíséreltem Szolnokon, hogy beilleszkedjem a színházi munkarendbe. így született meg teljesen a Szigligeti Színház társulatára építve — a Lengyel ballada és az írott malaszt. — Lesz ennek folytatása? — — Szeretném, mert rendkívül érdekes, izgalmas volt, és az országos nyilvánosság előtt kevésbé ismert vagy ismeretlen tehetségekkel találkozhatott így a közönség. Ugyanakkor kétségtelenül igaz, hogy más dolog önálló rendezőként dolgozni és megint más égy színház művészeti vezetőié-" nek lenni. Tudomásul kell venni a kollégák gondolkodásmódját és törekvéseiket, ami bonyolultabb annál, mint a szóló partizánharc,' ahogy a munkánkat szoktuk nevezni. ' — Nem tart az új feladattól?" n — Mindig is szerettem a kollektívát, s tiszteletben tudom tartani az embereket. / Nem akarom tűzön-vízen keresztül ráerőszakolni valakire az elképzelésemet; piszén úgysem menne. Jó együtt- működésre, igazi csapatmunkára törekszem — úgy, hogy mindenki őrizze meg,a sajátos arculatát', de igazodjék a-másikhoz is. — Ismeri a kecskeméti társulatot és az előadásokat? — Inkább a színészekkel volt kapcsolatom. Most megpróbálom behozni a lemaradásomat. — Miben látja a jellegzetességet, mit érdemes továbbvinni? — A Kecskeméti Katona József Színház úgy él a köztudatban, hogy van mersze és ereje kezdeményezni, ami egyaránt vonatkozik a darabválasztásra és a stíluskeresésre. Ez nem mentes a kockázatoktól, sok buktatóval jár. De mégis követendő út. — Korai lenne a műsorpolitikáról beszélnünk? — Nem, hiszen a színház és a valóság kapcsolatáról van szó. Természetesen akadnak veszélyek, amelyekkel szembe kell nézni. Az is természetes, hogy a szakmabeliek elősorban a különöset, az újítást, a meghökkentőt keresik. Számukra az jelenti az érdekeset, amit még nem próbáltak ki. Előfordulhat viszont, hogy a szakma elismerésére túlságosan is vágyakozó színház végletbe esik. — Tehát milyennek ígérkezik a színház—közönség kapcsolat? — Ennek a kulcsszava a műsorpolitika. Miközben föltétlenül érdemes óvni, erősíteni a szakmai tekintélyt, végig kell gondolnunk az arányok kérdését. A közönség egy részéhez a kísérletekkel, az elvontabb megoldásokkal is szólhatunk. De nem szabad lemondani a többségről. A jó színháznak tudnia kell, hogy megadja azt, aminek életkedv, életöröín, megújulás a neve. Mert az emberek nem önkínzó mazochisták. Nem azért váltanak bérletet, vesznek jegyet, mert rájuk kényszerítik, vagy úgy illik, hanem egy fokkal boldogabban szeretnének hazatérni, mint ahogy az előadásra jöttek. — Legyen több zenés darab meg vígjáték? — Ez nem operett- vagy műfaji kérdés. Színpadi tragédiákból is lehet erőt meríteni. Egyszerűen utálom a lehangoló színházat, ami viszont nem jelent stiláris és egyéb leszűkítést. — Hanem mint jeleni? — Jó lenne növelni a hazai és a világirodalom klasszikusainak arányát. S mindenekelőtt több. kortárs magyar szerző társadalmi mondandöjiú művének a színpadra állítására gondolok. Szerencsére széles a skála: Csurka István, Fejes Endre, Galgóczi Erzsébet, Szakonyi Károly és mások darabjai társulnak Örkény István drámái mellé. — Mennyire bízik abban, hogy pályázatokkal, megbízásokkal célt érhet? — Katona József városában illetlenség lenne azt válaszolni, hogy nem nagyon; hiszen a Bánk bán is pályázatra íródott. A személyes, jó kapcsolatok viszont többet segítenek, ami azt is feltételezi, hogy a szerzők a dramaturgiai műhelymunka részeseivé válnak. — Egy az egyben fel tudja használni a tévés tapasztalatait? — Építek rájuk, sőt a televíziós és színházi munkám oda-vissza kamatozódhat. Itt valami többletet remélek a rendszeres és állandó alkotói együttléttől. A csupán forgatási alkalmakra verbuválódó színészek játéka és olykor a kellő próbaidőt is nélkülöző rendezések helyett mód lesz arra, hogy évente legalább egy képernyős produkciót a kecskeméti társulattal készítsünk el, túl a hagyományos színházi közvetítéseken. Ezenkívül másfajta együttműködési lehetőségek is kínálkoznak. Valamiféle élő kapocs szeretnék lenni a két intézmény között. — A nézők szinte garantált milliós tábora után nem furcsa, hogy esetleg százakat kell megnyernie az iskolákból, intézményekből, üzemekből? , — Ennek a színháznak nem százak a nézői, hanem tízezrek. Remélhetőleg rövidesen megszer- zem a szükséges helyi ismereteket és tájékozódom a további közművelődési lehetőségekről: a diákokhoz, művelődési házakhoz, munkahelyekhez fűződő kapcsolatokról. Beleértve azt, hogy hol, miképpen válhat érzékelhetőbbé a Kecskeméti Katona József Színház jelenléte. De, ez már a mindennapi gyakorlat része. Majd meglátjuk. Halász Ferenc KÖNYVESPOLC SSI Benkő Ákos: Szirmai Károly _ 'Nem kell különösebb jóstehetség ahhoz, hogy leírjuk: Benkő Ákosnak Szirmai Károlyról, a jugoszláviai magyar nyelvű irodalom kimagasló alakjáról írott monográfiája irodalomtörténeti Csemegének számít majd azon szerencsés keveseknek, akik a könyvtárakban hozzáférhetnek a stuttgarti „Szirmai Archívum” kiadásában 1980-iban megjelent műhöz. Több, mint tíz esztendő aprólékos kutatómunkájának összegzése, a „magányos óriás” megértéséhez vezető utak és ösvények kitartó, szívós keresésének eredménye a monográfia, mely Szirmai Károly életútjának, művészetének apropóján nem kisebb feladatot és célt tűz maga elé, mint hogy értő kézzel vezessen végig .a- jugoszláviai magyar nyelvű irodalmi élet legmozgalmasabb, legizgalmasabb korszakain. , Benkő Ákos elmélyült tudását, a témában való szinte önfeledt elmerülését, ugyanakkor mérleg- pontosságú ítéleteit jelzik korábbi, Szirmai Károlyról megjelent publikációi. 1970-ben a pécsi Je- lenkor-ban jelent meg tanulmá- -nya az író novelláiról, 80. születésnapján ő méltatja munkásságát a rádióban, majd az Élet és Irodalom hasábjain és megyei sajtónkban is: a Petőfi Népe és a Forrás olvasóit Benkő Ákos irá- ájB vitték közelebb Szirmai Károly életművéhez.- Ilyen előzmények után, a stuttgarti Szirmai Archívum segítségével és biztatásával született meg az elhatározás a monográfia elkészítésére. A monográfia szerkesztési elvei világosak és áttekinthetőek. Olvasmányos és tényszerű biográfia ismerteti meg az olvasót Szirmai Károly életútjával; ezt követi költészetének elemzése, majd a novellista Szirmai bemutatása. Külön fejezet foglalkozik megjelent regényével, regénytöredékeivel és regényterveivel, tanulmányaival és kritikáival, szerkesztői munkájával és irodalompolitikájával; végezetül pedig a kiadvány minden rendű-rangú forgatójának igen nagy segítséget nyújtó névmutató és válogatott bibliográfia zárja a sort. A leggyakoribb témák és motívumok szerinti csoportosításban tárgyalja a monográfia Szirmai Károly novelláit. E módszer nyilvánvaló veszélyeit vállalva, Benkő Ákos szinte aszketikus tömörségű, lényeglátó elemzésekkel közelít az író törekvéseinek, sajátos világképének kibontásához. A halál és az elmúlás, élők és halottak beszélgetése, az eltűnt idő keresése, hontalanság és idegenbe szakadás, félelem, szorongás, magány, gyilkos közöny, em- bervadászat és üldözés: szinte a kafkai világ valamennyi színe, ize váltakozik, tér vissza, fonódik egybe ezekben az írásokban, jóllehet — ezt magától az írótól: leveleiből és nyilatkozataiból tudjuk —, inkább a skandinávokkal, Ibsennel és Jakobsennel és az amerikai Steinbeckkel vállal érzelmi rokonságot. A monográfia külön fejezete tekinti át egyetlen 'befejezett regényét (Katlanban}, regénytöredékeit és -terveit, szól a nem túl kedvező fogadtatásról, de érzésünk szerint nyitva marad a legizgalmasabb kérdés: a sikertelenség miértje, bár megközelítő mar gyarázatnak kínálkozik az író „civil” foglalkozásából (cukorgyári osztályfőnök} adódó örökös időhiánya és önnön türelmetlensége. Tanulmányait és kritikáit elemezve a monográfia az éles szemű ítészt, a mélyre ásó bírálót állítja elénk. .. egyedül a mű a döntő, s nem a mű írójának személye iránt érzett tisztelet, vagy gyengédség” — így foglalta össze Szirmai saját kritikusi alapállását. Vitathatatlan értékeik ellenére — mutat rá Benkő Ákos — Szirmai kritikai írásai inkább felfoghatók szerkesztői és irodalomszervezői munkásságának „melléktermékeiként”, mint önálló műfajnak. Ténygazdag áttekintést kínál a monográfia a jugoszláviai magyar nyelvű irodalom termékeny, legtöbb tanulságot hordozó korszakáról, melyben Szirmai Károly szerkesztőként és irodalompolitikusként áll a különféle irányzatok és nézetek kereszttüzében. Értékes, eleddig ismeretlen dokumentumokra épülő elemzést olvashatunk a Kalangya és a Híd című folyóiratok nem problémamentes kapcsolatáról. A megosztottság számtalan dokumentuma, a viták és vádaskodások magas hőfoka a mai olvasó számára is érdekfeszítő, tanulságos. Benkő Ákos monográfiája annak a felismerésnek és meggyőződésnek értékes dokumentuma, amely Szirmai Károlyt nemcsak a jugoszláviai magyar irodalom, hanem az egyetemes magyar irodalom kiemelkedő szellemiségű alkotójává avatja; akinek életművét — mint azt Utasi Csaba, a legújabb generáció irodalomtörténésze írja —„irodalmunk leghu- szadikszázadibb megnyilvánulásaként tarthatjuk számon.” Csapai Lajos KERÉK IMRE: Sinka Arcodig lenyúl a fagyökér, de már nem hallod a fönti szelek zúgását, kaptál Istentől örök tetőt fejed fölé, ki voltál szél ellen futó vándor, hold cselédje, rongyos uraság, sors kezében elfogyó angyal, Zatí Mihályok égboltnyi terhével válladon s lettél, ahogy akartad: szikes föld sara, termő porond, népnek, madárnak búzát-nevelő, ki a mesékből nagyfényű holdnál hazabolyong. Szűrödön megfakult a fekete virág. Körötted feküsznek ők is, a hajdani, a kötőjükben hétszínű szivárványt vivő világragyogású lányok. Két bodza gyászol züzba-öltözötten, szempillád alól kiköltözött vadmadarak sírják világgá változhatatlan árvaságod. Emberközpontú művészet Bodri Ferenc kiállítása mondanivalót. Miközben tudatosan arra törekszik, hogy az érthetőség határain belül absztra- háljon. Bevalljuk, szívesebben írnánk Bodri Ferenc művészetéről, alkotói törekvéseiről egy mostaninál nagyobb, átfogóbb önálló kiállítás alapján. Ezt annál-is inkább hangsúlyozzuk, mivel pontos tudomásunk van róla, hogy a különféle munkahelyeken és magánlakásokban milyen sok értékes, színvonalas Bodri-kép látható. S csupa olyan, melyek mindegyikét kölcsön lehetett volna kérni egy színvonalas tárlat reményében. Mégis: ez a mostani, egyébként jól megrendezett kiállítás is sokat elárul a bemutatkozó kecskeméti alkotóról. Ezekre néhány példa: Az emberi alakok, mozdulatok nem maradnak el* szinte egyetlen művéről sem. S különösen nem a kezek. Azok ott vannak a képeken, uralkodnak, és sok mindent kifejeznek. S ugyanez mondható el az emberalakoknak és a különféle tárgyaknak a viszonyáról, a környezettel való kapcsolatáról. Ehhez társul, hogy a tekintetekben szorongás és félelem, de legjobb esetben az eltűnődő befeléfordulás van jelen; s valami különös és sejtelmes mélabú. Érdekes ellentét, hogy a csendéletek színesek, derűt sugárzanak. Ugyanakkor a portrék súlyosabb mondanivalót hordoznak. Az arcok a végsőkig leegyszerűsítettek; inkább a színek és a formák összhangja, mintsem a konkrétság — s a felismerhetőség — van jelen rajtuk. A fentiekhez társul, hogy Bodri Ferenc alkotásain valósággal kiabál a szomorúság, a mindenütt jelen való fájdalom. Az egyén, a lélek önmagára maradása. Aki kicsit is ismeri az alkotó vergődé- sét-hányódását, aki ugyanakkor tudja róla, hogy mennyire él benne a szeretet vágy, a valahová tartozás igénye, az különös együttérzéssel és megértéssel szemléli a képeket, s bizonyára jócskán azonosul is azokkal, ami a legfőbb mondanivalót illeti. Nagyon egyéni sorsú s törekvésű, jószerével senkihez sem hasonlítható, megszállott és elhivatottságát mindenkor érző alkotó a kecskeméti Bodri Ferenc; a festő, a grafikus. Akik ismerik, megkérdőjelezhetik életformáját, sajátos életvitelét, ám nem vonhatják kétségbe a tehetségét. Akik valamikor is kapcsolatba kerültek a képeivel, rajzaival, azok a későbbiek során egyre inkább — vagy teljes egészében — csupán a műre figyeltek, s figyelnek. Mert — s ebben ma már szinte mindenki egyetért —, ez a kivételes tehetségű képzőművész a jelek szerint sok mindent képes lesz felmutatni még. a gyorsan múló időben. • Fésülködő nő. • Balra: Medáliák, (részlet) Amikor a jelenleg látható tárlatát legelőször szemügyre veszi az igényes látogató — a Megyei Művelődési Központ földszinti bemutatótermében —, akkor gyorsan a szeméibe villan valami: az, hogy ez a lényegét tekintve kamarakiállítás a rendezői tudatosságról árulkodik. Miért? Mert jó érzékkel csoportosították a műveket. A két egymással szembenéző falon a fekete-fehér grafikák, s közéjiük ékelődnek a középső falon elhelyezett színes olajképek. Ugyanakkor egy másik gyors észrevétele is van a látogatónak. Az, hogy Bodri Ferenc alkotói törekvéseinek középpontjában az emberábrázolás áll. Portrék és egész alakos figurák beszédesen árulkodnak erről. Más kérdés, de egyáltalán nem., mellékes, hogy ezek a képek bármelyik lakásnak, otthonnak a díszére válnának. Egyrészt kellemes hatásúak, dekoratívak, másrészt életszerűek, művészien kifejezőek. A kamarajellegű kiállításon összesen harmincnégy festmény és garfika látható. Ezt fontos hangsúlyozni, mert a kézzelfogható tehetség jelenlétéről árulkodni elegendő, ám kevés ahhoz, hogy egy adott alkotó — ebben az esetben Bodri Ferenc — művészi pályafutását reprezentálja, meggyőzően bemutassa. Önmagában per9 Olvasó nő. sze ez nem lenne baj; ám jelen esetben arról van szó, hogy a most látható képeknek a zöme bizony jó néhány évvel ezelőtt készült. (A kamara jelleg akkor lenne indokolt, ha mondjuk a legutóbbi egy-két esztendő termését lenne hivatva benjutatn}.} i(l „ A fentebb említett első benyomások mellé egy dolog még idekívánkozik. Az, hogy ennek a tárlatnak egyik fő erőssége a József Attila-i ihletésű illusztrációk együttese. Azok a grafikák, amelyek a híres Medáliák-sorozat sokszorosan átélt versélrjiényeinek hatására születtek. Van ezekben a művekben valami megrendítő, valami magávalragadóan drámai. (Mint a versekben.} Bodri keresetlen festői-grafikai eszközökkel, a tónusos és a vonalas elemek összhangjának megteremtésével, lényegre törő leegyszerűsítéssel emeli ki, támasztja alá a költői Van persze kifogásunk is. Elmaradhattak volna a kevésbé kvalitásos, a „vérszegényebbre” sikerült képek. Mert míg az Anyám portréja a megszenvedett szigorúságot és a nehéz küzdelemmel kivívott emberi tisztaságot sugallja, miközben a büszke tartásnak is jó példája, addig a felszínesebb Merengés, a közhely- szerű Emberpár, és a hamis romantikáid Régi dal elmaradhatott volna ezúttal. Ugyancsak ezt mondhatjuk el arról a néhány színes portréjáról, melyek szerintünk nem erősítik az összhatást, a művész tehetségéről vallott nézetünket. • A művész képéi előtt Varga Mihály
