Petőfi Népe, 1980. december (35. évfolyam, 282-305. szám)

1980-12-14 / 293. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET 0 Szüretelő.. Jobbra: Ballada. (Straszer Andris felvételei.) Az ember és a táj Szappanos István főiskolai ta­nár, a rajztanítás, a vizuális ne- m . velés elhivatott képviselője, mű- • az also Kép: velője. Valósággal megszállott- Magányos fa. ként végzi munkáját, neveli, ta­nítja a szépre s a szép alkotásá­ra a jövő nemzedékeit. S szak­köröket vezet, régóta, méghozzá nagyon is eredményesen. Közben pedig rajzol, fest, metszeteket ké­szít. Másokat gyönyörködtet, mi­közben önmagának is nagy-nagy gyönyörűséget okoz. Az ember és a táj áll művészetének közép­pontjában. Vagyis: az ember és a táj szerelmese ő, aki életének minden napjában szívósan dol­gozik, - alkot; igyekszik kifejezni, megvalósítani önmagát. Jelenleg a kecskeméti Sajtóház klubjában láthatják az érdeklődők legújabb kiállítását. Aki számos egyéni és csoportos tárlaton szerepelt már képeivel, az jelenleg is sok ré­gebbi s újabb híveket vonz maga köré munkáival. Jelenlegi kiállí­tásának anyagából mutatunk be néhányat ez alkalommal. V. M. ÚJ KÖNYVEK Nagy László a halála után is üzen, nemcsak úgy, hogy halha­tatlan sorait idézzük és újraol­vassuk. Nemcsak úgy, hogy egy- egy sora („müveid a csodát, .ne magyarázd ’ vagy „Lépkedek ha­za. hazának. Torony iránt és anya iránt”) belénk ivódott, olyannyira, hogy néha azt hisz- szük, saját magunk mondtuk elő­ször, hanem úgy is, hogy üzen a sírból. Már a Jönnek a haran­gok értem is posztumusz kötet lett. s azóta a prózai írásait tar­talmazó Adok nektek aranyvesz- szőt volt az első, ami a hagya­tékból elénk tÍratott. Most — a Magyar Helikon jó­voltából — a képzőművész Nagy László tárulkozik ki. Köztudott, hogy már Pápán a Református Kollégium diákjaként is számon tartották, mint a magyar grafika egyik nagy ígéretét, s a főisko­lára kerülve „Kmetíy papa” még a tandíjat is hajlandó lett volna megfizetni diákja helyett, csak­hogy a pályán maradjon, s kép­zőművész legyen. Nagy László a költészetet választotta, s lett a XX. század olyan halhatatlan írástudójává, hogv nevét nyugod­tan emlegethetjük Ady, József Attila, Illyés Gyula nevével együtt. Egy másik életmű töredéke — ezt. a címet adta a Szárny és pi­ramis című kötet elé íét előszó­nak Csoóri Sándor. A grafikák, rajzok, festmények — még töre­dékükben is — életmű nagyság­rendűek, még akkor is, ha szá­muk kevés, és elfér alig 120 ol­dalon. Együtt van e kötetben Szécsi Margit és Loirca, Dylan Thomas és Mißuel Hernández verseihez készített illusztrációk sora, • tusrajzai Szilágyi Domokos­ról és Latinovicsról, Móriczról és Kós Károlyról, és a lovak,‘ame­lyeket úgy szeretett. Ikon fest­ményein is az iszkázi világosbar­na jön elénk, s ikon a kötet utol­só lapja is: önarcképe. Ikon — de nem fénylő glóriával, csupán Fclsőiszkáz bodzából kikevert vi­lágosbarnájával. Eles tiszta sze­mével üzen: „Eveimet magasról széjjel szórom”. A kötetet a köl­tő fia, Nagy András tervezte, s alkotta meg úgy, ahogy Nagy I,ászló szépségéhez s szelleméhez méltó, Galgóczi Erzsébet a magyar paraszti társadalom, a vidéki élet legkiválóbb ismerője, ezt az életet ismeri a legjobban, annak minden gondjával, örömével együtt, hiszen onnan származik, s kapcsolata ezzel a világgal az­óta is eleven. Az első volt a ma­gyar irodalomban, aki a tsz-szer- vezések visszaéléseiről az öt lép­cső felfelé című novellásköteté- ben írt, s ezt a kötetet tekinthet­jük a Húsz óra novellapáriának is. Riportjai mindig leleplező ere­jűek. A vidéki kiskirályság, a ha­talommal való visszaélés izgatja, a kisemberek és a félretaszítot­tak, és azok, „akiknek mindent szabad”. Legújabb kötete két kisregényt tartalmaz. Szent Kristóf kápolná­ja című írásának főhőse egy res­taurátornő, aki egy kis vidéki fa­lu oltárképének helyrehozatalára érkezett, illetve ez ürügyén me­nekült fojtó légkörű fővárosi kör­nyezetéből, magas rangú szerető­jétől. Az ő szemén keresztül lát­juk a falut, az esperest, annak házvezetőnőjét, a béna férjet ápoló öregasszonyt, a tsz-elnököt. Közvetlen stílusa beszédessé te­szi az embereket, új útra indít­ja őket, megoldja a nyelvüket. Nem idilli kép ez sem. A kisre­gény főhőse mégi9 az idős espe­res, aki hatalmas terhet visel, nagy titok tudója. A Törvényen belül — még az előzőnél is keményebb írás. A határon lelőnek egy határsértő nőt, s a hadnagy régi kedvesét fedezi fel benne. Mi kényszerít- hette Szalánczky Évát, ezt a rendkívül tehetséges újságírót, éleslátású embert, hogy szinte ki- provokálja a halált. Ennek nyo­mába ered Marosi. Az 50-es évek félelmes, nyomasztó légköre, fur­csaságai elevenednek meg, s fény derül Éva nem természetes hajla­maira is. Mivé lett s lehetett egy „népi káder”, aki csiak az igaz­ságot követte, szó szerint azt, amire az iskolában, az egyetemen tanították. Galgóczi érett alkotása ez, a legnagyobbak közül való, félel­metes sodrú, nagyszerű mű — az utóbbi évek egyik legnagyobb ha­tású írásműve. GRÓF JÓZSEF KÉT VERSE Egy pillanat eposza Emlékszel még? a nevetésre. Emlékszel még? a szeretette. A napon állok. Emlékszel még? A koranyárra. Vakítón süt a nap. ' Az őrület — olyan volt az a nap; senki se tudja, mi is történt. Emlékszel? a vízpart, mint a szerelem átható, izzó sugara. Lehet, hogy nincs már, lehet, hogy meghalt, aki még szólhatna e rettenetben, lehet, hogy nincs már,.. Mindegy talán. Nem tudok semmit. Minden olyan érdektelen — Germán istenek hívnak a ködben, vagy Numi. Tóerem szava vonz: jelenthet ez még valamit? Emlékszel még? Egy pillanatra úgy hittük, hogy megtaláltuk a lényeget. Tiszta tornyom fáradt szemekkel csakazértis a csöndbe bezárva a csöndbe de függetlenül mivégre a láz mondd mindent tudok már távol minden zajtól szegényen és árván büszke daccal állva nincs közünk egymáshoz árulók tolongnak tiszta tornyom körül szodoma-városom pusztulásra méltó könnyet sem ejtek ninivei népség jéghideg váramból szomorú tekintet figyelni a nyüzsgést kapuim befagynak XVIII. SZÁZADI KUNSZENTMIKLÓSI KÉZIRATOK „Tsak azért szeretek a’ Kunságba lakni,” Első pillantásra bővizű helytörténeti forrásnak látszik Illyés Bálint negyedik kötete, a XVIII. szá­zadi kunszentmiklósi kéziratokat tartalmazó De jó annak dolga, ki Sz. Miklósban lakhatik. A közölt dokumentumok ezernyi apróhb és fontosabb adat­tal idézik az egykori mezővárost. Bolyó János nótá­rius 175 soros verses krónikája ötvenhat família sorsát tudatja. Ezernyi adalékot tartalmaz a család-, a földrajzinév-kutatók számára, de találnak bön- gésznivalót a nyelvészek, a turkulógusok, a nép­rajzkutatók, a historikusok. Fölözve érvényes mindez Baky János krónikájá­ra, és a Kun miatyánkra. A kunszentmiklósi énekes­könyv régi dallamok, hajdan népszerű szövegek gyűjteménye. Eleink szokásait, gondolkodását, va­gyoni állapotát tükrözik a lakodalmi dikciók, a „külömb külömbféle" nóták, névnapi üdvözletek, a halotti énekek; „kunok, jászok és kecskemétiek török síppal...” A XVIII. századi helyi kéziratok több „írásbeli jussunk öt fontos dokumentumának” foglalatánál. A kéziratok keletkezését, magyarázatát, jelentés- tartalmát kutató tudós könyvtáros-tanár felkészült­sége, oknyomozó buzgalma révén jobban látjuk a Kiskunság és az országos történet összefüggéseit, a szövegekben leírt események valódi jelentőségét. A forrásokat bevezető, magyarázó, tanulmány-szín­vonalú és igényű jegyzetek így legalább olyan fon­tosak, érdekesek, mint a dokumentumok. Érthető­vé teszi — például —, hogy a nyakas, a Habsbur­gokat lesajnáló kunok miért örvendeztek a II. Jó­zsefet követő II. Lipót trónra lépésének, miért vált nemzeti ünneppé koronánk hazahozatala. Idézi Keresztesi Józsefet: „'Elől mentek azok, kik a ko­ronát általvették a vármegye szélénél; ezután a ku­nok, jászok és kecskemétiek török síppal...” Kiderítette, hogy a kalapos király a legdrágábbat vette el kun elődeitől; szabadságukat. „Egünk be­borult vala”, mert a király megszüntette a kun ke­rületek önállóságát. Ezért fújták teli tüdővel, bol­dogan a töröksípot, lobogtatták a zászlókat. A ma már ilyen elnevezésben ismeretlen hangszerről is bőséges információkat kapunk Illyés Bálinttól. A Magyar Nemzeti Múzeumban őrzött hat töröksíp (tárogató) közül hármat a kunszentmiklósiak aján­dékoztak a közgyűjteménynek. „kétszer hajtott ránk a Duna” A szerző úgy tájékozódik a messzi múltban mint az újságolvasók a napi eseményekben, olyan bizto­san mozog a régi Miklóson, mint a mostani fejlődő nagyközségben. Mindenről, mindenkiről tud min­dent. A tárogatókról az ajándékozók jutnak az eszébe, például a Prágából a szabadságharc hírére hazalovagló Virágh Lajos hadnagy. A megszólta- tókról a síp utolsó kezelője, a múlt század közepén elhunyt Selyem István. (Bizony régen sikol^otta utolsó jajját, gyújtogatta eleink lobbanékony vé­rét lakodalmi sokadalomban. jeles vendég köszön­tésekor.) Ennyiből is sejthető: érdekfesztítő olvasmány a De jól esett annak dolga, ki Sz. Miklósban lakhatik. Baky János krónikája érzékletesen felsorolja „ezen Helynek 46 Esztendőktől fogva határán uralkodó áradásoknak környül állásit”. ,. A Pestisi nagy Tél után után következendő 1740-dik Esztendőben a Turján ollyan sók vizet öntött, hogy annak elapa­dását soha nem reményiették.” 1780-ban „kétszer hajtott ránk a Duna... Ezen két rendbeli áradás jól megvizeite Bakerunkat”. Máskor meg „ollyan nyomos szárasság volt, hogy a határban kevés kút találtatott, akibül a víz ki nem apadott volna”. ,földindulás Határunkban” Rögzíti az időjárási rendellenességeket. „1808. Egéssz Januarius Holnapbann Tavaszi idők jártak, úgy, hogy az Gyermekek mezéttláb jártak és az Gaz- dákis Nyári öltözetbenn öltöztek, úgy hogy ezénn egéssz Holnapbann lehetett volna szántani.” De: a következő március végén „Orgoványonn. Kerek­egyházául, azon alól egéssz a Bácskáig ölj nagy ho volt, hogy az tört útból az kocsi ki nem térvénn gém mehetett, meljre ismét ülj ho esett..." Ma is borzongva olvassuk az 1806-os földrengés leírását. „22 Sept. 'Estvéli 9 óra előtt mint egy fél fertáljal itt nálunk 'Kun Szent Miklosonn föld in­dulás tapasztaltatott ölj formán, hogy az ágyban fekvőknek nyoszoljájok észrevehetőképpen moz­gott, és az Házak gerendái ropogási hallattattak. melj föld indulás Határunkban, Bábonyi Szőllők- ben, amikor éppen szüreteltek, Kerekegyházán, Or­goványonn, sőt DVecsén, Pataiban tapasztaltatott.” ,Kedves kis hazánkért” Illyés Bálint új kötetével a hazafias érzést erősí­ti minden olvasójában. Gyönyörű példákra, hősies életekre hivatkozik az általa közölt Kun Lisztar „BOLYÓ, BERNÁT, BALOG, TÓT, TOT, BERTA, BASKI — JOBQRU, és ILLÉS, SZABÓ, PAP, VAS, BAKI. — Nints hát mit tsudálni, minnyája oly Faj­ta, — Kiknek őseikkel Török sem birhata.” Másutt '„Őrállók voltának, mig éghete métsök,” Illyés Bá­lint a tudós tárgyilagosságával mindig kihámozta a dicsekvéssel tupirozott krónikákból a tisztele­tünkre bőven elegendő valóságot, és a rokokós, idil­likus társadalomábrázolásból kihallatja ,.a második classisuak” panaszait. Éppen a honismeretet szeretném méltányolni az­zal a megállapítással, hogy az Egyetértés termelő­szövetkezet anyagi támogatásával kiadott — De jól esett annak dolga, ki Sz. Miklósban lakhatik — hon­ismereti remeklés. Még akkor is, ha a „hivatalos” megyei honismereti mozgalom az elmúlt két évti­zedben szinte tudomást se vett Illyés Bálint értékes munkásságáról. Még szerencse, hogy nincs ideje a bosszankodásra, mert vár még rá összegereblyézés- re érdemes, kenyérnek-, kalácsnakvaló Kiskunság múltjában. „Kedves kis Hazánk” múltjának hiva­tott őrállójá! A kiadványt dr. Fazekas István. lektorálta. Heltai Nándor (12.) Az öreg Balogh egyre fülelt, tekingetett, kezdett nem tetszeni néni a veszekedés. — Mi lesz ebből?* — kérdezte halkan Bácsme gyeitől, akiben tovább ért az előbbi elhatározás, hogy itthagyja a tábort, s ha­zaszökik. — Most már láthatja, hogy nemcsak én gondolok a hazame­netelre, mások is erre készülnek — mondta. — Gyerünk a mieinkhez — ja­vasolta Balogh. — Menjünk? Mikor kenyérért indultak, nem gondolták, hogy így elidőznek. Egy pillanatra elnémult a cso­port: — Jön a generális strázsames- ter! — mondta valaki, s mind­annyian a közeledő főtiszt felé fordultak. A szatmáriak, meg elszántabb társaik azonban ettől nem ijed­tek meg. — Éppen jókor! — mondták. — Legalább meghallja ő is, hogy bánnak velünk! Szemben, a Duna-parti erdő felől varjúkárogás hallatszott. Megkezdődtek a gyakorlatok. Va­lami lövés ijeszthette fel a mada­rak csapatát. — Ezt már várjuk meg — súgta Bácsmegyei Baloghnak. — De csak úgy otthagytunk mindent — aggályoskodott az öreg. Mintha félt volna, hogy a hallottak hatására Bácsmegyei csakugyan beváltja előbbi ígére­tét. hazaszökik az éjjel, s akkor alighanem ö is vele tart. Nélkü­le nem lenne kedve maradni, de ez már azt is jelentené, hogy vé­ge mindennek, nagy álma, ame­lyért a kardot fölkötötte, soha­sem fog teljesülni. Soha, soha — sóhajtozott, s nem is figyelte már a szatmáriak vitáját. Önmagával volt elfoglalva. Látta, hogy om-^ lik össze minden álma, ezt saj- * nálta. Csak airra kapta föl a fe­jét. amikor a generális strázsa- mesterrel visszatért fiatal tiszt fenyegető hangját hallotta: — A hadbíró kezébe kell eze­ket adni! A főstrázsamester úgy tett, mintha nem hallaná segédje fe­nyegetését. — Nos, hol van a szószólójuk? — kérdezte szelidebb hangon. A szatmáriak összenéztek. Az­tán az ősz hajú öreg előre lépett, s magyarázni kezdte, miért jöttek, mi a kívánságuk. — Megyünk már? — nógatta megint Bácsmegyeit az öreg Ba­logh. — A mieink közül már sen­ki sincs itt — nézett körül. — Menjünk? — Biztosan keresnek már ben­nünket. *— Jó, de délután még visszajö­vök — mondta Bácsmegyei, s megtudakolta, hogy az a szikár katona meg alacsonyabb táráa, akiket' ő borsodiaknak vélt, me­lyik csapatból valók, hol tudja őket megtalálni. — Mit akarsz velük? — kér­dezte az öreg a sátrak között si­etve. Bácsmegyei egy ideig gondol­kozott, mintha jól meg akarta volna válogatni a szavait: — Ha ezek rámennek az urak­ra, én bizony velük tartok. Határozott hangon mondta, mint aki eltökélt szándékát fejezi ki. — A magyar urakra? — csodál­kozott az öreg. — A magyar urakra! — Már elfelejtetted, hogy miért jöttél ide? — kérdezte kis szünet után. Megérkeztek a kunyhójukhoz. Oresek voltak a szomszédos kuny­hók, sátrak is, a csapat már kivo­nult gyakorlatra. — Én? Hogy el-e? őket kérdez­ze meg a nemes magyar urakat, hogy elfelejtették talán a fejede­lem pátensét? Vagy miért rtyo- morgatják a szegény jobbágy né­pet? Hogy harcoljon lelkesedéssel a katona, ha azt a hírt hallja, hogy otthon a családját... eh ! Az olyanokat mind le kellene vágni! — mondta dühösen, és felkötötte szablyáját. Az öreg- csitítani próbálta: — Ne bosszankodj — mondta, a fejedelem nem hagyja cserben vitéz katonáit. Mintha belefáradtak voína a vitába, szótlanul indultak társaik után. Csak Bácsmegyei fogadko- zott: — Majd meglátjuk! Délután felkeresem ezeket, s megtudom, mi lett velük! Az öreg felsóhajtott, ahogy eszébe jutottak a szatmáriak sza­vai, s elképzelte, mennyit szen­vedhet az ő családja is, ha nincs aki megfékezze a nemes urakat, gőgös tiszttartókat. — Szörnyű ez — tör ki belőle is az elkeseredés —, azt mondják, s igaz is, még a német időben se kellett ekkora dézsmát fizetni! — Akkor meg mit várakozunk? — szorította ökölbe kezét Qács- megyei. — Vágni kell ezeket ke­gyelem nélkül, hogy magja se maradjon annak, aki a szegény népet sanyargatja! Balogh János most már biztos­ra vette, hogy Bácsmegyei az éj­jel megszökik a szatmáriakkal. < III. A higgadt főkapitány a legjobb­kor érkezett a fejedelmi sátorba. A hangulat ugyanis már elérte a forráspontot. Vagy talán már meg is haladta. Más kellett itt most, nem a ta­nács, aminek megfogalmazásá­val Vay Ádám uram idejövet fog­lalkozott. Hiábavalónak bizonyult az ő bölcsessége, akár a fejedelem éj­szakai virrasztása. Amin ők hosszú ideje tanakod­nak: milyen hadjárattal lehetne a legvégzetesebb csapást mérni az ellenségre, s ezzel felszabadítani az országot és népét, most' egy­szerre önmagától eldőlt. Nem volt választás. Azzal á kora hajnali lódobo­gással érkezett az üzenet, hogy minden odavan. Rákóczit leforrázta a követek szava. Nem tudta elhinni, hogy igaz lehet, amit mondanak. Tegnapelőtt nagy ütközetet ví­vott a kuruc és az osztrák csapat Koroncónál. Végzetes ütközetet. Rákóczi a követek minden sza­vát' újrakérdezi. Arcát elönti a vér. Aztán halálsápadt lesz. Az egyik követ sírva fakad. — Kegyelmes fejedelem uram. az a mészárlás, ami ott volt! — Nem lehet elmondani azt a szörnyűséget! — A mezőn mindenfelé kuruc vitézek holttestei... — De hogy történhetett? — üt öklével a nagy asztalra —. hogy engedtétek meg! (Foli/tatjuk.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents