Petőfi Népe, 1980. december (35. évfolyam, 282-305. szám)
1980-12-25 / 302. szám
s 8 • PETŐFI NEPE • 1980. december SS. — Milyen kapcsolatba kerültetek az ottaniakkal? ,!Sokan első alkalommal jártunk ezen a földön. Harmadik napja voltunk már itt, amikor megtudtuk, hogy Muro Pagano- ban 2 ezer szarvasmarhából és 20 ezer juhból álló állatállomány van egy mezőgazdasági kisüzemben. Ez azt mutatta, hogy nem létezik itt- semmiféle politikai, vagy társadalmi szerv, szervezet, amelyik törődött volna velük ... Semmilyen intézménnyel nem volt kapcsolatuk. Részben azért, mert óvakodtak azoktól a spekulánsoktól, akik becsaphatták volna őket, részben, mert a hatóságok néhány falut már „leírtak” az előző földrengés után. Ezeknek a falvaknak nincs választott vezetője, de kinevezett elöljárója sem. Néhány tanácsnok, vagy polgármester — pártállásra való tekintet nélkül — igyekszik valamit tenni, de eszközök híján ez jól nem sikerülhet. Mégis: a paganoiak földjükön akarnak tovább élni. Állataikat levágják, jnelyeknek nagy része úgyis elpusztulna. Az istállók anyagából fedelet húznak fejük fölé, s újjá akarják építeni falu; jukat. — Szerinted mennyi idő telik el, amíg ez a környék újraéled? „Nagyon nehéz megmondani. Ez a földrengés sókkal súlyosabb volt a friulinál. Nemcsak azért, mert több volt a halott, ami alapjában véve a legdrámaibb, de azért is, mert régen elpusztult az a szervezet is, amely az állami irányítást képviselhette volna. Ezeknek) a -községeknek nincs elöljárójá, akit választottak volna, de nem is neveztek ki ilyent, mert már előbb halálra ítélték ezeket a falvakat. Hiába akad politikai felfogásától függetlenül, egy-két jószándékú tanácsnok, vagy polgármester; tehetetlenek, nincs szervezetük és nincsenek eszközeik az irányításhoz. Ez a földrengés vádolja a hatalom képviselőit. Kizárta ezt a népet ügyeinek intézéséből. Súlyosabb ez a földrengés a friulinál azért is, mert hiányzik -a kezdeményezés és az az intézmény, mely az újjáépítéshez felsorakozott erőket felelősséggel irányítaná. (Fordította: Goór Imrénél Két olasz újságíró járt nemrégiben nálunk, a testvérmegye Modenából, hogy Ismerkedjen megyénkkel. Néhány újságcikket Is hoztak, melyeket az Olasz Kommunista Párt lapja,, a L'Unlta közüli a megrázó délolaszországi földrengésről. Az egyik Írás így hangzik. Újságok és a televízió folyvást közölnek riportokat a földrengés okozta pusztításról, halálról. A katasztrófa másnapján önkéntes segítségvivők indultak el, közülük van, aki visszatért, mások holnap indulnak. Mi találkozót beszéltünk meg Umberto Brisi városi tanácsossal, aki a friuli földrengés idején a modenai önkéntes csapatok munkáját irányította. Kipróbált szakértő immár. Halálosan fáradt, néhány órája csak, hogy visszatért Bara- gianóból. „Befejeztük a holttestek kiásását a romok alól, de sajnos, nem tudnám megmondani, hogy maradt-e alattuk valaki. Csak remélhetem, hogy nem.” ■ — Kezdjük az elején! Mikor érkeztetek? (Az első segélycsapat múlt héten, hétfőn indult, a szerencsétlenség másnapján.) „Kedden délután 3 órakor, 22 órás utazás után Potenzába érkeztünk, megyénk 54 ajándék-, autójával és lakókocsikkal, száznegyvenen. Csapatokra osztva: voltak egészségügyiek, romelta- karítók; az első helyreállító munkákhoz, közellátás, víz, áram, gáz helyreállításához értő emberek. .— Mit gondoltatok, mit találtok ott? „A földrengés hatása olyan volt, mintha egy hatalmas óriás kettészelte volna és elsöpörte volna a házakat, maga után hagyva a romhalmazt végig, Basento partjain. Emilie-Romagna-ra, vagyis ránk kilenc község jutott, körülbelül 35 ezer lakossal. Vedd figyelembe, hogy Potentinóban ezek a legtöbb kárt szenvedett községek. Néhány kis falu teljesen elpusztult, az épületeknek 90 százaléka helyreállithatatlan. — Mit csináltatok? „Az első bolognai csoport elindult rádióösszeköttetést teremteni az alapbázis, vagyis a tábor és a községek között. Rapontetól teljesen el voltunk zárva. Mi voltunk az első segítséget hozók. Az első napokban nem jártak itt sem katonák, sem mások. Az első épületet segélynyújtó helynek jelöltük ki. Majd a halottakat kezdtük kiszedni a romok alól. Ahová lehetett, mentőautóval érkeztünk, de nagyon sok olyan hely volt, ahová csak öszvérekkel lehetett eljutni. Tudjuk, hogy kétszáztizenhat holttestet ástunk ki, de hogy mennyi élőt, azt nem számoltuk. Közben elkezdődött az esőzés. Majd hallatlan erővel tomboló vihar, mely széttépte az első felhúzott sátrakat. Ha segítséget kapunk, valószínű, hogy a sátrak nem merülnek el a sárban. — Azt mondtad, hiányzott a segítség. Hol voltak a helyi hatóságok? — Mi mindenekelőtt a megye és a községek között, illetve községekkel próbáltunk kapcsolatot teremteni. Nem akartuk, hogy émmm. úgy nézzenek ránk, mint gyarmatosítókra, vagy az amerikai nagybácsira, aki segíteni jött. Segítségükre siettünk, mert egyszerűen tanúbizonyságát akartuk adni az együttérzésünknek. Sosem kérdeztem, hogy bal-, közép-, vagy jobboldali pártokhoz tartozó községeken segítünk-e, és ezt most sem tudnám neked megmondani. Csak az emberekre gondoltunk, semmi másra. Hittük, hogy e vidék helyreállítása, újjáépítése csak a kollektív erő és akarat segítségével történhet. Találkozót indítványoztunk a községek vezetőivel, tanácsnokokkal, vagy polgármesterrel. Összejöveteleinken mindenki ott volt. — De közben kezdtek már érkezni másfelől is segélyszállítók?! „Voltunk és maradtunk az elsők! A hadsereget csak hat nap után láttuk meg. Ne mondja nekem senki azt, hogy ez a késedelem nem megbocsáthatatlan! Képzelheted a telefonhívások hangnemét a hivatalos szervek részéről. Minden teketória nélkül közölték, hogy a mi határozataink semmit sem számítanak, mert nem vagyunk hivatalos szervek.” (Archív felvételek) Visszatérés Baragianóból GOÓR IMRE: Kis Karácsony, nagy Karácsony Kis Karácsony Kis Karácsony nagy Karácsony nagy Karácsony kisült immár mint lehetne a kalácsom maradásom kalácsomat házamban az megehedd Ünnepen megehedd míg ha elvesztem megtehedd mindenem Homokbuckán Kis Karácsony hideg pusztán nagy Karácsony gereznáját kegyességem mentve pusztán félreálljon kalácsomból e hadaknak enni kér tőrt vetek mezei egyilkosuk már züst egér én leszek Kis Karácsony Homokbuckán-nagy Karácsony téli pusztán ajtómat béimmár végsőkén kitárom rára jutván kalácsomból halomba hull egerek sok egér egyetek és tetemük az menjetek égig ér Kis Karácsony Kis Karácsony nagy Karácsony nagy Karácsony tépve rongy és varjú száll a tépve bársony pusztaságon mert e kerge havat hoz és kisvadak hideget lettek itt a fönn repülvén % nagyurak mit tehet GYEREKEKNEK Két autó A garázsba egymás után érkeztek éjszakai pihenésre a zöld, fekete, szürke személyautók. Már csak a kis piros autó helye állt üresen. Néhány perc múlva ezt a kocsit is meghozta gazdája. Letörölte üvegét, gondosan bezárta, megveregette az 'oldalát. Aztán látva, hogy a kis piros autó lámpaszemét lehunyta, elsietett. \Am a kis piros autó jobb szemét kicsit nyitva tartva, mindent gondosan megfigyelt. Látta gazdáját elmenni. Megvárta, míg a~mellette fekvő zöld Warszawa is mélyeket szuszog, aztán halkan kisurrant az ajtón. A garázsból vezető utat jól ismerte. Határozottan indult neki az éjszakai kirándulásnak. A sarokról többször visszapillantott — ellenőrizni, nem követi-e valaki. S, hogy senki se jött utána, vad száguldásba kezdett. A sebesség- mérő mutatója a 100-as körül ugrált. Pillanatok alatt végigröhögött a Körúton. Felszaladt a hidra, át Budára. Tovább, egyre tovább. Az egyik mellékutcában panaszos hangokra lett figyelmes. Egy kisfiút vezetett a mamája. A kisfiúnak fehér kendővel volt felkötve az álla. Sírt, hogy nagyon fáj a foga. A mamával orvoshoz igyekeztek. A kis piros autó gondolkodás nélkül ott termett, kitárta ajtaját a fiú és mamája előtt —, s bevitte a kis beteget az ügyeletes fogorvoshoz. Mint aki jól végezte dolgát — v most már újból egyedül — felszaladt a Várba. Aztán a Gellérthegyre. Az egyik étterem előtt zenét hallgatott. S megismerkedett egy külföldi kocsival. Ez az autó Franciaországból jött, és sok érdekeset mesélt kis piros barátjának. Addig, addig barátkoztak, míg a francia autó is rászánta magát, elmegy sétálni a kis piros kocsival. El is indultak, le a hegyről egymás mellett. A kis piros autó diktálta a sebességet. Előbb lassan, aztán egyre gyorsabban rohantak a meredek úton. Majd majdnem a hegy lábához értek, mikor szembe szalad velük" egy busz. A kis piros autó és francia barátja egyszerre sikította\c fel, s próbáltak kétségbeesetten fékezni. De már későn. A busz rohamosan közeledett, ök csak ' úgy tudtak kitérni, hogy oldalra fordultak. A kis piros autó felborult. A francia lehorzsolta az oldalát, és jól beverte a homlokát a busz orrába. Szerencsére nagyobb baj nem történt. Mire odaért a rendőr bácsi, már újból egymás mellett állt, s szipogott a két autó. A rendőr bácsi visz- szavitette a hegyre a francia kocsit, a kis piros autót pedig a garázsba. Útközben a KRESZ-röl magyarázott, s kicsit össze is szidta a két haszontalan autót. Kádár Márta (21.) — Na nézzük, mi van az örag- gel — mondja, s vissza tol ja elébe. — Olvassa csak kegyelmed — utasítja, s kíváncsian hallgatja, mit 'írnak neki a kécskeméti mezőn táborozó, a ‘város megvédésével megbízott seregek. — Az Méltóságos... — kezdi a titkár a címzéssel. — Ezt most (le — legyint. A titkár meglepődik, hiszen jól tudja, a fejedelem sokat ad a megszólításra, s más efféle formaságra. Elhagyja a megszólító formulát, mindjárt a kérelemmel kezdi: — ... Hogy Isten Nagyságodat szerencsés országlással s boldog elő menetellel hazánk hasznára és örömére szerencsésen meg ál- gya, szívesen kívánnyuk. Kegyelmes Urunk vévén az Nagyságod Kapitány Uram által lőtt kegyelmes parancsolattyát, az mi kevés katonáinkat Erdélyijén és szély- lyel öszve gyűjthettük, azonnal az Nagyságod kegyelmes paran- csolattyára Kapitány Uramhoz véllek együtt el jöttünk' és itten az Nagyságod és Nemes Haza szolgálattyára készek vagyunk. De. mint hogy mostan szomorú és szerencsétlen hírünk érkezett hazánkban Szattmár felöl,. feleségünk, gyermekünk és cselédünk peniglen közel Szattmárhoz vagyon, erre nézve katonáink is igen meg idegenedtek annyira, hogy szökve is naponként men-' nek tüllünk vissza, kérjük alázatosan Nagyságodat, mint természet szerént való jó Kegyelmes Urunkat, mél-tóztassék Nagyságod bennünket cselédeinkhez vissza bocsátani, hogy ottan is hazánknak s Nagyságodnak szolgálhas-' sunk. Annak utánna is, valamely felé Nagyságod méltóztatik parancsolni, nagy engedelmességgel készek leszünk alázatosan szolgálni. Mely Nagyságod kegyelmes grátiájáért az Isten is meg álgya Nagyságodat. Kívánnyuk Isten éltesse Nagyságodat friss jó egés- ségben... — Hagyja a többit — emeli fel kezét a fejedelem. — Mi lett velük, hogy egyszerűjén mind csak hazafelé kacsingatnak! írja Pápai uram a válaszunkat: Elégséges rendeltetvén annak a földnek securitására, a Nemes Ország szolgálattyában tovább is ezen a földön maradgyanak. Ex Castris ad Sólth positis, die 17. Junii Anno 1704. — Van-e még valamely levelünk? — kérdi a kancellária titkárát. — íme Károlyi Sándor tábornok úré, csak az iníént érkezett. Rákóczi átveszi. Főtisztjei levelét maga szokta olvasni. Belenéz, szeméhez emeli, a ✓sátorban elszürkül a lantornán beszűrődő fény. Aztán visszaadja: — Károlyi uramnak fontosabb jószága ügyeit vitatni — kel ki magából dühösen —, mint a hazánkat oltalmazni. Többször megrója Károlyit, j amiért határtalan kapzsiságból állandóan vagyonának gyarapításán }öri a fejét. — Van-e valami sürgősebb -ügyünk? — türelmetlenkedik. Múlik az idő, ma sérti futja arra, hogy feleségének írjon. — Kulcsár István, Nyúzó Mihály ezredbeli katona öreg édes-' anyjával küldte ezt á folyamodványt. Ilosvai seregében sebesült meg, és mindmáig a borbély kezelésére szorul. Mivel nagyon megszegényedett, s fizetése nincs, kéri a fejedelmet, tekintsen rá ... Rákóczi jobbjával az asztalra- könyökölt, homlokát fölemelt tenyerébe támasztotta, önmagába mélyedve hallgatta a levél üzenetét. Maga előtt látta a megsebesült katonát, családját. Aztán félbeszakította a titkárt: — És az öreg édesanyja hozta el? — Igen, ő maga adta át, s várja a válaszunkat. Ujjaival megdörzsöli a halántékát. Hány ilyen magyar édesanya ... — nem mondja ki, amit gondol. Nincs helye az elérzéke- nyülésnek. Majd eljön annak is az ideje. Rendelkezik: Nemzetes Vitézlő Somogyi Péter Hadi Fizető Commissariusunk ezen belöl meg irtt instansnak három hóra való restans fizetését adgya megh. Föláll. Jólesik tagjainak a mozgás. Egész délelőtt levélírás, folyamodványügyek intézése. Még odaszól: — Törődjön vele, Pápai uram, hogy a pénzt még ma kiutalják! — Igenis, nagyságos uram — nyugtázza a titkár. Aztán elővesz még egy levelet. — Régen itt,áll. már ennek az özvegyasszonynak a folyamodványa... — bátorkodik szóvá tenni. Rákóczi mélyet sóhajt. Előreszegezett fejjel, karját összefonva áll a titkár előtt. — Ez az utolsó mára? — kérdi. Indulás előtt minden ilyen ügyet el' szokott intézni. — Mit kíván az özvegy? — Koldulólevelet kér. — Koldulólevelet — ismétli félhangosan. Gondolatban teszi hozzá: A hadjáratra készülő fejedelem koldulóleveleket osztogat. — Jól van, írják ki neki — mondja.J Adassék nyolc köböl búza a fis- calitásokbul számára. Mire a leveleket befejezték, terítve volt a fejedelmj asztal. Ahogy a kancelláriusi sátorból kilép, a déli nap a szemébe süt. ' Tenyerével beárnyékolja, kutatón néz föl az égre. Izzó kékség ragyog fölötte. Reggel még felhőd volt az ég alja — emlékezik visz- sza. Szokatlanul esős volt, szeszélyes ez a tavasz^ Megduzzadtak a folyók, kiöntések, mocsarak keletkeztek. De elmúlt az esős időszak. Éppen jó — gondolja —, mire indulunk, felszáradnak az utak ... Ebéd közben jut eszébe, hogy megint nem válaszolt felesége levelére, pedig az asszony bécsi életmódjáról érkező hírek — ha ezt nem is ismeri be magának — felébresztik a féltékenységét. II. A yéletlert műve, hogy mikor a fiú a kocsikkal megérkezik, Balogh János éppen őrséget áll. Rákerült a sor. Nem is -bánta. Szép meleg nap volt, a kapunál jól elbeszélgették az időt. Igaz, a cimborája, egy fiatal, szőke szegedi legény ugyancsak szótlan- nak bizonyult, de- így legalább ő kibeszélhette magát. Igazi jó hallgatóra akadt. Rác Györggyel szokott különben őrködni, de az eltűnt, és még nem került meg. Vacsoraidő közeledett, egyre sűrűbben tekingetett a tábor belseje felé, jön-e már a váltás. Váltás nem jött, de a vezényszó még mindig hallatszott. — Ma alighanem nyugodtan alszik még a Tokaji Ferkó is — jegyzi meg az öreg. — Jó kis gyakorlatozás ez, reggeltől estig nem hagyják abba! — Hát — mondja a szegedi fiú, akiről csak annyit tudott meg, hogy Pásztornak hívják, szereti a pálinkát, meg hogy minden hozzátartozóját kiirtotta az ellenség. — Ilyen -nagy megmozdulások itt még nem voltak — -folytatja Balogh. — Most már biztos, hogy nemsokárá az ellenségre megyünk. A fiú karabélyára könyökölve áll, nem válaszol semmit. 0 folytatja: — Jó is lesz, ha kimozdulunk már innen. — Nem először ismétli el ma délután ezt az óhaját, de a fiú most sem szólal meg. Balogh egész idő alatt nem tudta kipuhatolni, milyen természetű ember lehet. Közömbösen néz, elejt egy- egy szót, de vigyáz, vagy legalábbis mintha vigyázna, nehogy elárulja azérzéseit. — Te is mennél már? — szegezi egyenesen a mellének a kérdést. Mindenáron el akarná mondani neki letelepedési terveit, de nem mer kirukkolni velük. Rác Györgyre gondol, annak elmondott mindent, az meg most eltűnt, s neki ki tudj-a, mi baja lesz még emiatt. A fiú sehogy sem akarja tanújelét adni annak, hogy megbízhat -benne. — Hát — bólint csak a megszokott módon, aztán fölnéz az égre. A Duna menti erdő fölött madarak, talán varjak repülnek délnek. Messze van abhoz, hogy pontosan ki tudja venni, csakugyan varjak-e. Az ég szerelmére —. gondolja Balogh János —, hát ez mást nem tudi? Kínjában maga elé tartja széles csövű puskáját, belenéz a csövébe. Zajt hall, mintha léptek lennének. ösztönösen a sátrak felé fordul. Nem az őrség közeledik. Most magától szólal meg a fiú, s mert ilyen ma még nem volt, Balogh annyira meglepődik, hogy kiejti kezéből a puskát. — Nézze csak! Kik lesznek ezek? pélnek fordul, egy még nagyon messziről közeledő pontra mereszti a szemét. (Folytatjuk)
