Petőfi Népe, 1980. december (35. évfolyam, 282-305. szám)
1980-12-25 / 302. szám
I 1980. december 23. • PETŐFI NÉPE Zs. Kovácsné tíz gyermekkel Ezüstvasárnapi párbeszéd: — Mivel szogálhatok még? — Mást nem kérek. — Akkor számolok. A piacon összead a hentes. — Három kiló sertéskaraj. Kétszáznegyven1 forint. Szoroz a kofa: — Három kiló savanyú káposzta, negyvenötért. Az eladó a Csongrádi úti péküzletben: — Két egész kenyér, négy vaj, kél kiló törött aprósütemény. Az annyi, mint... □ □ □ Jócskán fölözi a háromszáz forintot a mai ebéd re - való ára, mire Zs. Kovácsné hazaér a kecskeméti Vasút utca 4. szám alá. Gyalog, ahogy megszokta, mert buszra nem szívesen száll fel. Ha még csak ez (ennyi) volna a 12 éve gyesen levő Zs. Kovács Lászlómé főbb kiadása) ő 'lenne a legboldogabb tízgyermekes anya és nagymama Kecskeméten, de tán az egész országban! Harminckilenc évesen akkora családot mondhat magáénak, amekkorát kevesen. Gyermekei (férje halála óta. három éve egyedül maradt velük): Erzsébet 19, Sándor 18, József és Gábor (ikrek) 15, Zoltán 11, Attila 9, László 7, Csaba 6, Tünde 4 és Mónika 3 évesek. És már itt ölelgeti a térdét haza jövet két unokája: Tímea és Krisztina, amíg ő a húst, a káposztát, meg a hozzávalót a konyhaasztalra teszi. — Húsos káposzta, karaj, sült krumpli. Ez lesz ma ebédre — nyugtatja a mama-nagymama a kilenc vetett ágy mellől körénk sereglő gyermekeit. Együtt a gyerekhad a jó meleg konyhában — Attilát kivéve, akit most influenzával kórházban ápolnak. — Muszáj ezeknek az ördögöknek a kedvéért ci- pekednem — szól újra az asszony. — Még nem mondtam : egy nap 6—7 liter tej is elfogy nálunk. De megnézheti őket, nem olyan egyik se, hogy elesne a soványságtól. . Asszony lánya, Erzsi, Virág Jánosné, a Kecskeméti Konzervgyár árpádvárosi telepén üvegmosó. Neki sem könnyű az élete. Itt laknak ők is, egy'bérleményben, a Vasút utca négyben. Reggel ötkor indul Timivel és Krisztivel a gyári bölcsődébe és óvodába. Hatkor kezd, ezernégyszázat keres. A nagyfiú, Sándor, az ÉPSZISZ-nél gépkocsivezető. Ónálló kereső, de maholnap már katona. Az ikrek és a másik négy még tanul, Tünde félnapos óvodás, Mónika az egyedüli házpásztor, anyjával. Ez a családi tabló. Amiről hiba lenne, ha hiányozna, hogy Zs. . Kovács Lászlóné Tündéjét 1981-től egész napra felveszik munkahelye, a ZÖLDÉRT Vállalat óvodájába. Ahova majd, ha véget ér a gyes, jövő áprilistól a kis Móni is járhat. Mint ahogy a Kuruc téri Általános Iskola igazgatójának a segítőkészségére is jó szívvel emlékeznek Zs. Kovácsék. Az iskolaközösség anyagi támogatásának köszönhették ugyanis a gyerekek, hogy új, kék melegítőben kezdhették az idei telet, s a tanulást. Azelőtt meg vagy egy csizma, vagy egy pulóver „tudatta" az iskolában a fiúkkal, hogy bizony hamarosan itt a tél. Mert nem titok az iskolában sem, hogy a nagy család (az anya havi illetménye gyermekei után 9000 forint) hatezer forint malacpénzből kezd minden szeptembert. Sertéstartásból pótolgatnak még ehhez- ahhoz. Jólesik a figyelmesség a csonka családnak. Amelynek, most már harmadik éve, fürdőszobája is van. Csempe még nincs rajta, a fürdőkádat használtan vették: de azzal együtt, hogy a két és fél szobás lakásnak a legnagyobb háztartási villanybojler, mosógép, centrifuga és egy Rakéta porszívó egészíti ki az eszköztárát, a Zs. Kovács családnak — változatlanul nehéz körülményeik ellenére — van mit megőriznie, szerény gyarapodásként átmentemé az új évtizedre. Erzsi asszony a csizmáját mutatja: — Nem új ám, nehogy azt higgye — simít végig a szárán —, a budapesti húgom lányáé. Attól kaptam. Mivel a kislány olyan jól fejlett, rámegy a csizmája az én lábamra is. — Itt, az Arany János utcai Pajtásban, ha a gyerekeknek cipő kell, és bemegyünk, tudják, hogy h“t pár elkelt. Nekik Ugye, " új való. Nem járhatnak szakadtban. Míg ezeket mondja, nyílik az ajtó. Egy vékonyka fiatalasszony. Dalos Károlyné óvatoskodik be tizenegy éves kislányával. Egy hete szomszédok. f— En állami gondozott voltam. Ha azt veszem, se ingje, se gallérja nem vagyok Zs. Kovácsnénak. Mégis, Erzsikénél jobb asszonyt nem tudok elképzelni — szól szelíden Dalosné a másik asszonyról. — Mikulásra tizenhárom csomagot készített, kettővel többet, hogy nekünk is jusson. □ □ □ — Hogy van, Zs. Kovácsné? — megkérdik tőle sűrűn a Vasút utcában. Vagy: — Erzsiké! Olyan jól néz ki! Nem látszik meg, hogy maga tíz gyereket szült. Tizenkét évi gyes — három éve férj nélkül, egyedül a családdal — mégis embert próbáló anyasági szolgálat. A szív és az ideg bár hangosabban kalapál, van, hogy fáradtabban kel az anya, mint ahogy este lefeküdt, mégse boldogtalan a negyvenedik mezsgyéjén. Élete gazdag. Családi birtoka kilenc fekvőhelynyi. Kohl Antal Köztünk élnek Amióta a Kecskeméten élő Kaspár Adolfék személyes ismeretségével gazdagodtam, sokszor eszembe jut: nap mint nap találkozunk velük, hisz sok-sok társukkal együtt köztünk élnek és milyen keveset tudunk róluk. Pedig a szabad haza, a népi Magyarország történelmének hordozói. Mert azzal együtt, hogy különböző posztokon formálói voltak, személyes sorsuk alakulása is összefonódott a történelemmel. S ha alkalom adódik rá, életút juknak akárcsak egyetlen epizódja felől tudakozódva, minden történelemkönyvnél érzékletesebben vallanak, életük, munkásságuk példáival tanúsítják, hogy a fasiszta diktatúra kegyetlen rendszerében leígázott népünk hogyan, milyen próbatételek árán teremtette meg saját hatalmát. Az oly rokonszenves, nyíltszívű nyugdíjas házaspár Vacsi utcai otthonában is tulajdonképpen Kaspár Adolf életútjának egyet- ' len mozzanatára kíváncsian kopogtattam. Nemrégiben tudtam • meg, hogy három évtizeddel ezelőtt Kossuth-díjat kapott. Hol dolgozott akkoriban, milyen kiemelkedő munkásságával szolgált rá a nagy elismerésre — ez ösztönzött a vele való találkozásra. A 65 éves korát meghazudtolóan fiatalos küllemű és szellemű házigazda pedig feleségére tekintve így szólt: — Mi a véleményed, Zsóka; Hol kezdjük el ezt a történetet? — Csakis az elején, azzal az időszakkal, amelyből a fiatalságunk maradt az egyetlen . szép emlék. — Nos, igen. Majd harminc éve kecskemétinek számítok, de a bölcsőm Salgótarján, pontosabban Salgóbánya volt. Tizenegy gyerekes mozdonyfűtő apámnak és anyámnak megvolt a gondja, mire felcseperedtünk. És kijutott nekünk is, a kilenc élő gyereknek. Harmincegyben kezdtem és 1948-ig végigjártam a bányászok iskoláját. Ahogyan Kádár elvtárs a szakszervezetek kongresszusán utalt is rá: nem felej- i ti el az ember azt a kegyetlen életet, az embertelenséget, a létbizonytalanságot. Ma dolgozik, holnap meg... A mondat befejezése helyett feláll, s a könyvespolc egyik vaskos kötetéből megsárgult, rojtos szélű dokumentumot vesz elő: 1942. november 19-én 11 órára hadbíróság elé szólító idézés. A vád: állami elf orgatás. igazgatás. A munkásmozgalomba 1938- ban kapcsolódott be Kaspár Adolf. Tevékeny részese volt a bányászok szervezésének. A háború kitörésétől kezdve a Moszkvából sugárzott — és dunna alatt hallgatott — Kossuth-rádió adta számukra az útbaigazítást és a reményt. Salgóbánya hadiüzem lett, csendőrök felügyelték a gyakran két hétre is a föld alá kényszerített bányászokat. S ők mégis tették a dolgukat: minden lehetséges módon szabotáltak. — Sokszor begyűjtötték min- .kst a hadiüzemi parancsnokság laktanyájából büntetésként, amiért például alváson kaptak rajta bennünket! Vagy amikor Ka- lákóczki, a munkásból lett felügyelő besúgott, aztán jött a Baj- tai nevű csendőr, hogy: Na, mit üzent a Kossuth-rádiótok?! És bizony a pofonokkal se fukarkodott ... — Talán nem is egy regényre való történet.ez. Sok összejövetel színhelye, volt a mi kis szobak konyhás bányászlakásunk! — szól közbe a kedves háziasszony. A férje pedig felkapta ezt a szálat, s hozzáteszi, hogy akkor, 1942-ben baljós karácsonynak néztek elébe. — Ha elítélnek, Buczkó mérnök előre megmondta, pucolhatunk ki a lakásból. De erre nem került sor. Társamat, Somoskői Imrét elítélték egy évre. Rá vallott a tanú. Én megúsztam rendőri felügyelet alá helyezéssel. Az ellenem állított tanú állta a sarat; nem tudták bizonyítani a vádat. — Hanem a mi legemlékezetesebb karácsonyunk az 1944-es volt. December 26-án a felszabadulást hozta a jézuska — közli derűsen a házigazda. Zsóka asz- szony pedig csatlakozik: — Azzal együtt is, hogy előtte napokon át dúlt a harc. A közeli Karancshegy bizony sokszor gazdát cserélt. Adolfék pedig mint a megszállottak, szervezték a pártot. Sokan mondogatták is: hogy meritek, hiszen a németek holnap körülaggathatják veletek a fákat... Szó ami szó, az addig emberszámba nem vett, sokat megalázott bányászok urai lettek Salgó- bányának. — Volt fegyverünk, munkásőrséget szerveztünk, és egymást beosztva, őrködtünk. A bánya vezérkarát persze begyűjtöttük. Buczkót, az embertelen mérnököt menesztettük. Jónás Ödön maradt. Nemcsak azért, / mert kellett a szakértelme, hanem, mert ő legalább emberszámba vett bennünket. Maradhatott a pénzügyi dolgokat intéző Gál Jolánka is, aki nő létére mint a kanász, addig úgy tárgyalt velünk. De sírva fogadkozott, bocsássunk meg neki, ezután jó lesz.. És szerveztük az élet megindítását. Kellett a szén, főleg az acélgyárnak. Éhen dolgozni nem lehetett, január első napjaiban zsírt, szappant osztottunk. És összeszedtük szerszámainkat, befogtuk a bányalovat és indíts Pásztó környékére, élelmet cserélni. Más fizetés nem volt. Izgalom, öröm, lelkesedés, a jövőbe vetett hit, és főleg az ötszáz fős kommunista pártszervezet. Ez volt a mi erőnk! Salgóbányán nem is alakult más párt. — Emlékszel, amikor a szovjet orovosok vért kértek a sebesültek számára? — kérdi férjétől a háziasszony. — Hogyne. — Majd hozzám fordul vg: — Képzelje el, az akkoriban még véznább, vérszegény Zsókát. O vért adott. És mint a megszállott, szervezte az MNDSZ-beli asszonyokat, nem is akármilyen eredménnyel! Érdekes módon Kaspár Adolfék sorsfordulói igencsak decemberi hónapokra, karácsony körüli időszakra estek. Így volt ez 1948- ban is. — Akkor már eldőlt a hatalom sorsa; a munkásosztály tartotta kezében a gyeplőt, s engem, a bányászt decemberben egyhónapos gépállomásigazgatói felkészítő tanfolyamra küldtek. Nem felejtem el az 1949. január elejét: éjjel volt, szakadt a hó. amikor a Bácsalmási Gépállomásra politikai helyettesnek megérkeztem. Sehol senki. Csak egy kis épületben pislákoló fény. Átdobom táskámat a kerítésen, utána ugrok magam is. Az éjjeliőr alszik. Az irodában éjszakáztam. A szemem kopogott az éhségtől, mert se vendéglő, se semmi. Másnap a főgépész szánt meg néhány falattal. Aztán Ku- bicza Jánosék fogadtak be kvár- télyosnak, a gyerek a gépállomáson volt traktoros. Náluk kaptam enni, amikor jutott... Nagyon > nehéz volt. Ügy igaz. hogy megfutamodtam. Írtam az ÁMG központba. Jenei elvtárs leteremtett: mi van fiacskám, ez a bányászbecsület, a kommunista helytállás?... Öten ültünk ott motyóinkkal a minisztériumban. A falon egy térkép zászlókkal, amelyek az új gépállomásokat jelezték. Jenei elvtárs pedig: no, elvtársak, válasszatok. Engem mart a szégyen. Soha nem felejtem el: „Ez a bányászbecsület?”... Társaim választottak. Végül maradt Csorvás. a Békés megyei falu. Akkor azonban megmondták, kikkel kell felvennem a kapcsolatot. Egyébként is van annak a Viharsaroknak nagy vonzásereje. Elmentem a kocsmába gyűlést tartani. Másnap a falu lakossága lovakkal, ökrökkel ki az állomásra, úgy vontattak be az első Hoffereket. Ahogyan csak embertől telik, úgy vetettem magam a munkába. Jó traktorosokat szervezni párt- szervezetet, EPOSZ-t szervezni, jó kapcsolatokat a parasztsággal — mindezt egyetlen céltól vezérelve: a salgótarjáni bányászokra nem lehet szégyent hozni! — Mennyire így volt, máig is emlegeti az öcséd, akinek a lakodalmára sem értél rá hazajönni — jegyzi meg a háziasszony. Kaspár Adolf azonban nem zökken ki. — Jól ment a munka. Negyven- nyolcban bányász élmunkás lettem. Ez adta az ötletet: én itt traktoros élmunkásokat nevelek. Sikerült. A Csorvási Gépállomás egy év alatt országos elsőséget vívott ki magának. Orosházán Soós Gábor, a mai államtitkár adta át a vándorzászlót, az elismeréseket. Engem meg 1950-ben csorvási gépállomás igazgatójaként végzett munkámért érdemesítettek a Kossuth-díj második fokozatával. Ez hát az én Kos- suth-díjam története. A mindmáig igen tevékeny pártmunkás, nyugdíjas házaspártól bucsúzóban a szekrény vitrinjében ugyancsak nehéz- időszakot idéző kitüntetést, Kaspár Adolf Munkás-Paraszt Hatalomért Érdemérmét pillantottam meg Ez már Kecskeméthez fűződik. S a sötétbe burkolózó Vacsi utcán hazafelé botorkálva arra gondoltam: adandó alkalommal, egy újabb esti beszélgetésen életregényének erről a fejezetéről kérdezem majd. Perny Irén WSSSÍSSSSSSSSS mm Karácsonyi népszokások a Bácskában Otthonában kerestük fel Felvidéki Istvánt, a bajai Űj Elet HTSz nyugdíjas elnökét, halászati szakírót, hogy beszéljen karácsony ünnepkörének népi. étkezési szokásairól. — Témaköröm kiterjed a. népi halászat, a történelem, de még gyakrabban a néprajz területére, mi több a halgasztronómia „vizeire” is. A hazai, de az ország halárain túli sajtó, a gasztronómiai magazinok, szereplőjévé váltam. A Magyar Konyha című lap is megemlítette tevékenységemet. Az USA-ból a Monterey Peninsula College professzora felkeresett európai útján. — Mutatja szaklapokban, újságokban megjelent írásait a halászlé és paprika történetéről, az éppen rpost közölt cikkét a karácsonyi halról, amely a magyar bőved-esti halászlé és a jugoszláv ßzent Miklós napi halfogyasztás összefüggéseit tárgyalja. Sok száz halétel receptjét őrzi. amelyet a vendéglátóipari főiskolával közösen szeretne feldolgozni. Több alkalommal a rádió hullámain át adott jótanácsot a világ mindén részében élő magyaroknak az ünnepi asztalhoz, a halételek készítéséhez. — A karácsony — amióta tartják — mindig az évzáró-évkezdő ünnepkörhöz tartozott. Szokásai, így az étkezés is az emberek jövőbeni óhajának voltak kifejezői. A hal csak’előre úszik, a malac előre túr, az öreg bab — öregpénz, á sok pikkely sok pénz — njondja. — Az ünnepek szép hagyományai vidéken még mindig élnek. Ott a legszínesebbek, ahol több nemzetség él egymás mellett, vagy bármennyire is különös, ott, ahová sokfelől jöttek össze az emberek. A családok magukkal' hozták a régi otthon hagyományait. fgy Budapesten, Komlón, Dunaújvárosban, Kazincbarcikán vagy most* * Pakson. A szokások egymásra is hatnak. — Érdemes, izgalmas lehetne ennek vizsgálata egy ifjú néprajzos közösség számára. — Minden ünnepnek kísérője á bőségesebb, változatos étkezés. Azért hívják a karácsony előestjét bőved-estnek, aminek gazdag asztala a küszöbön álló új évre kívánja a bőséget,' jelképezni. Mennyire szüksége volt egykor erre a falun élők millióinak. — Somogybán a sült tököt azért tették az asztalra, mert sokmag- vú növény, sok pénz gyűlik hát a házhoz az újesztendőben. Mit som számítva, hogy téli estéken közönséges étel. Valamikor böjt volt ez a nap Magyarországon a katolikus vidékeken a bőved-est gerincét a leves és a tészta alkotta. Viszont sokféle csemegével: alma, dió. méz. pálinka, fokhagyma, aszalt szilva stb. igyekeztek az ünnepi asztalt gazdaggá tenni. A folyók, vizek mellett kézenfekvő volt, hogy a hallevest főz- tók. Ez rangos étel, ehették böjti időben is. A karácsonyi ünnep legelterjedtebb jelképes ételei régebben a hüvelyesek voltak. Még a babot és lencsét is összefőzték egyes vidékeken. A szigetközi háziasszony a lencseleveshez má- kosderelyét főzött. A néphit szerint ez hozta az aprópénzt, a de- relyebugyor a nagypénzt. Az Alföldön nagyszemű bab jelentette az öregpénzt. A dunántúli és hegyvidéki tájakon gyakori volt a szárítottgomba-leves, ami nyomán sarjad a pénz, vagy Tiszántúlon a sokszálas aprókáposztale- ves ugyancsak hasonló elképzelésekből. A mézes-mákos tészta és guba ma is szokásos étel. Az Ormánságban kásával töl-' tölt disznógyomor főtt a levesben, .hogy minden úgy tele legyen jövőre, mint a gömböc. Az. aszalt szilvával főtt ciberét is sokfelé tálalták a búzával, gyertyával díszített asztálra. Az asztalnál előbb fokhagymába haraptak, akár a szlávok. Ezt a szokást tőlük vettük át. A fokhagyma az élet keserűségeire figyelmeztetett, amelyet el kell viselni, a méz meg az. örömökre. — A gonoszt elűző hiedelem is sokfelé él. A gerezdekre vágott, egészséges piros almából a család minden tagjának kellett .ennie, hogy egészségben a jövő karácsonykor is együtt legyen a család. Diót azért törtek, hogy belsejének állapota az egészségről vagy betegségről árulkodjék. A búzába elhelyezett és meggyújtott gyertyát csak borral lehetett eloltani. Ha felfelé^ szállt a füstje — jó esztendeje lesz a családnak. Aki felé netán a füst szállna, az meghal. A bornak is kultusza , volt. és van manapság a karácsonyi asztalon. Nemcsak a bőség jele, de hegyvidéki, szőlőtermő tájakon a borleves manapság is kedvelt. — Bács-Kiskun megye déli részén,' ahol karácsonykor, szilveszterkor a halászlé a szokás, a délszlávok kereszt-formára sütött kalácsot helyeznek a bográcsra. Ezt a családfő felébe töri, majd átadja a legidősebb fiúnak, aki továbbtöri, és így jár kézről, -kézre a gyerekekig. A XVIII. században betelepült németek összeházasították a halászlét a tésztával. A Duna mentén azóta terjedt el a tésztás bajai halász-* lé. A rántott hal, a töltött csuka, a rácponty, a kékharcsa, a forrázott kecsege, a göngyölt fiié. a gomba mártásos pisztráng vagy az ezüstponty megannyi, pár évtizedes városi hagyomány. A. XVI. századból egy Linz -környéki írásos feljegyzést is megemlíthetek: — „Karácsony estéjén mind a családbeli háznépnek, mind a béres cselédségnek halat kell tálalni: a halat a Dunából kell fogni, és sokpikke- lyú legyen, mert úgy gyűlik majd hozzájuk a pénz, amennyi a hál pikkelye”. A tartalom egyezik a bájai, sárréti szokással, meg a halfogyasztás karácsonyi és szilveszteri hagyományával — mégsem Ausztráliából terjedt el felénk. Karácsony ezernyi, ma már megváltozott tartalmú jelképé, szimbóluma él még mindig ünnepi szokásainkban.' Ha nem is hisszük el, őrizzük meg. Szabó Pál Miklós
