Petőfi Népe, 1980. december (35. évfolyam, 282-305. szám)

1980-12-03 / 283. szám

1980. december 3. • PETŐFI NÉPE • 5 Önismeretünk gyarapodására A kiskunfélegyházi Honismereti Klub 1966-ban alakult a Hazafias Népfront városi bizottsága és a városi tanács mű­velődési osztálya kezdeményezésére. Akkor — a klubmunka célját így fogalmazták meg: „Gyorsan változó életünk, a rohamos fejlődés indokolja, hogy városunk múltját, jelenét a jövő számára sokoldalú feltárással és rögzítéssel megőriz­zük”. Megőrzés — sokoldalú feltárással. A programnak ezt a múltra vonatkozó célkitűzését igyekszik minél gazdagabban valóra váltani a klub a Kiskunság népművészetének újra­felfedezésével. az erre vonatkozó ismeretanyagok felkutatá­sával, gyűjtésével, tudományos igényű feldolgozásával. De mi is rejlik ^abban, hogy „tájunk népművészetének újrafel­fedezése”? Nem más, mint hogy a ma népművészet fogalma alá sorolt szép tárgyakat „a maguk idejében” nap mint nap hasz­nálták, kézben forgatták; szem- előtt voltak ezek anélkül, hogy bennük a művészi minőséget, il­letve jelentésüket a népi. kultú­rában, a nemzeti örökségben föl­ismerték 'volna. Amikor tehát a művészek, kutatók, irók több nemzedéken át tartó, lépésről lé­pésre haladó feltáró és rendsze­rező munkával ráirányítják a szemünket arra, hogy azokban a, parasztemberek, pásztorok, kézművesek készítette szép hasz­nálati tárgyakban A népművészet emlékeit lássuk, végeredményben másodszor is megalkotják a nép­művészetet. Gondoljon bele a ma élő idő­sebb nemzedék, mennyi olyan tárgy között nőtt fel, játszott ve­lük, sőt pusztított el sokat be­lőlük, amelyek ma már közgyűj­temények — múzeum, levéltár, könyvtár féltve őrzött műtár­gyai. De hogy egyszer ilyen be­csesekké válnak, meg se fordult az egykori gyerek fejében. No nemcsak velünk volt ez így. Arany János 1817—1849 közt Nagyszalontán élt. Egy — éveken át ott tanító tanár, Viski Károly Arany János költeményeiből ki­gyűjtötte a néprajzi tárgyi uta­lásokat. Össze tudta ezekből ál­lítani az Arany család egykori házának, portájának pontos, ap­rólékos képét, sőt a szalontai paraszti „tárgyi világ” képét is. Arra viszont sehol nem utal Arany János, hogy a szalontai mázas cserépedények egyéni, jól megkülönböztethető díszítő stílus­ban készültek. Egy véletlenül szem elé került feliratos tárgy révén jutott arra a nyomra Kresz Mária néprajzkutató, hogy a nagyszalontai fazekasság azokban az évtizedekben sajátos kerámia­központot alakított ki. A népraj­zi szakirodalom, s a közvélemény tehát a legutóbbi időkig mit sem tudott erről. Arany János nyil­vánvalóan ismerte ezeket a dí­szes készítményeket, s a fazeka­sok gyerekeivel együtt — lehet — jó párat odacsapott játékból; „hadd pukkanjon”. A cserép „fo­gyóeszközök” neve bele is került írásaiba, de hogy azok a népi, nemzeti kulturális örökség ugyan­olyan értékei lehetnek, mint az* általa is gyűjtött népdalok —. eszébe se jutott. Pedig ilyen irá­nyú különleges érzékenységét senki nem vitatja. .No és Petőfi Sándor ne fordult volna meg Félegyházán jártában szélmalomban? Egyik legszebb költeményében írta: ; # A P ajkos-féle malom tisztelő padja Jlézus faragott monogram­jával az oltáriszentség áb­rázolásaival — gazdag levéldísz között. Felirata: „Ezen szel mal­mot építette Csányi Lajos az mindszenti út melléki Lakosok Könnyebbségére 1860-ikban au­gusztus 18.” • Kiskunsági Madonna. # 1929-ben készült felvétel a Szíj járt ó-féle üzemről, illetve a félegy­házi szeszfőzde részére készült munkákról és alkotóikról. Végre ott a város, Közepén a templom, nagy komoly tornyával, Szanaszét a város végén a szélmalmok Széles vitorlákkal Ügy szeretek állni A szélmalmok előtt! elnézem ezeket, Amint vitorlájuk hányja, egyre hányja A cigány kereket. Akkor még 62 szélmalom vitor­lája kalimpált a város körül. Biz­tosan benézett egyikbe is, másik- . ba is, figyelte áhítattal, hogy őr- »Jik a. mindennapi, kenyérnek való lisztet. Láthatta .a berendezések­ben a faragott kőpadelőket, osz­lopokat. még talán szebbeket is azoknál, amelyekből napjainkban csak néhányat látunk már mú­zeumban, kiállításon. Petőfinek se volt egy szava. se ezekről a mol­nárfaragásokról, nem hogy meg­őrzésükre támadt volna gondola­ta. Pedig a kőpadelejékbe fara­gott motívumok — a magát élő, kenyérnek nevező Kriusztushoz kapcsolódó jelképek, szentségtar­tó, kehely, gyertya, oroszlán stb. — népünk mindenkori kenyér- tiszteletének kifejezői. Petőfi is tapasztalhatta, hogy ugyanolyan tisztelet övezi a malmot is, ahol a kenyérrfek való gabonát őröl­ték. A malomban káromkodni, hangoskodni nem volt szabad, sőt őrölni sem vasárnap, vagy ünnepnap, bármennyire i$Jtedve- zö volt a széljárás. Sem Arany, sem Petőfi nem hi­báztatható, hogy nem fedezte fel ezekben a paraszti tárgyakban az esztétikai értékeket; ki foglalko­zott akkor azzal, hogy a tárgya­kat formáló népművészet iránt érzékennyé tegye a legérzéke­nyebbek figyelmét!? E téren is jelentős kulturális missziót töltenek be a honisme­reti klubok. Nemzeti önismere­tünk gyarapításában segítenek. A kiskunsági népművészet egyik sajátságos jegyeket hordo­zó ága a kiskunsági Madonnák köre. Ez ideig 13 olyan Madon­na és 3 olyan pieta szobrocska ismeretes, melyek viszonylag zárt stílusegységet alkotnak, és kivé­tel nélkül a Kiskunság déli ré­szén, Kiskunfélegyháza környé­kén gyűjtötték őket. E szobrocs­kák első megszólaltatója Csanádi Imre volt, aki 1941-ben mint egyetemi hallgató szociológiai kutatást végzett Bankfaluban. „Máriás szegényember” című ver­sében úgy énekelte meg Száraz Nagy Mátyást, a „vén heptikást”, amint egy „Kisded, olcsó erek­lyét”, „egy ütött-vert fa-Máriát” szorít magához egy fényképen. Nem lehetett véletlen, hogy az az 1941-ben megírt szegényember egy — most a Kiskun Múzeum­ban őrzött Mária-szoborral fény- kepeztette le magát... Ha már csak az anya-Madonnában '„.re­ménykedhetett. S mind a ma már Kossuth-dí- jas költő, Csanádi Imre, mind az őt spontán beszélgetésre meghívó honismereti klubtagok számára felemelően megrendítő élményt adhatott,.amikor a bankfalui ál­talános iskolában régi ismerősei leszármazottaival találkozott a költő. Volt mit összevetni a la­kosság mai életére vonatkozó té­nyek és az 1941-es gyűjtések kö­zött. De mit is mond még az az 1&66-0S klubprogram? Nemcsak a város múltját hanem jelenét is megőrizni „sokoldalú feltárás­sal és rögzítéssel”. Jelen alatt persze azt a tegnapot is, értve, amely a ma még élő nemzedékek kezén, érzelemvilágán', tanúságté­telén keresztül napjainkban is elevenen kapcsolódik Igenám, de niég meddig? S jóllehet a kis­kunsági pásztorélet legerősebben a fafaragó művészetet inspirálta, mint láttuk, a molnárfaragások díszítettségéhez egy sajátos ipar, a malomépítés, illetve az őrlés, s az ezekhez fűződő jelképrendszer volt az ihlető. A félegyházi Hon­ismereti Klub gyűjtőmunkájá­nak terepe nemcsak a kiskunsági pásztorélet, hanem a táj tágabb értelemben vett. agrártörténete, valamint ipartörténete is. Kubi­kosvilág itt is volt, de nem kal- lódott-e már el túl sok emlék ebből is, csupán mert megőrzésé­re nem figyeltünk, hiszen — ugye „köztük éltünk”. Még van mit felkutatni, s élnek még kubiko­sok is, akik egykori élményeiket átadhatják a tárgyi emlékek mel­lé. Ilyen célból kezdeményezte a klub a Budapesten működő Fél­egyházi Öregdiákok Klubjával való rendszeres kapcsolat megte­remtését, a Szijjártó-féle üzem történetére vonatkozó dokumentu­mok, fényképek, tárgyak átvéte­lét. Hogy „megfogják és megőriz­zék” a várostörténethez tartozó fémművesség emlékeit, amíg van még valami belőlük. Tóth István NYELVŐR „Feled” vagy „felejt”? _ Néhány igepár változatainak tárgyalásával arra mutatunk rá, hogy a csekély alaki eltérés ered­ménye sokszor nagy jelentésben eltérés lehet. A jelentésváltozások és az újabb jelentésárnyalatok az igényes kifejezés lehetőségeit gaz­dagítják. Az emlékezik — emlékszik vál­tozatok az emlék főnév származé­kai. Mindkettő vonzata a -ra/re. Az emlékezik vagy emlékszik va­lakire, valamire egyaránt használ­ható, de az első forma.választéko­sabb. Jelentésükben eltérnek egymástól; az emlékszik csak az emlékezet működésére vonatko­zik (eszébe jut, eszében tart), az emlékezik valamilyen emlék tu­datos felidézését is jelentheti. Ezért csak így mondhatjuk; ha- lottainkról emlékezünk. Ilyen esetben -ra/re rágós vonzattal is csak ez az igealak használható. Pl.: Ezekben a napokban a Nagy Októberi Szocialista Forra­dalomra emlékezik a világ. A két változat ragozási rend­szere is különbözik. Az emlék­szik csak a jelen időben haszná­latos (emlékszem rá, nem emlék­szik rám). Az emlékezik minden időben, módban és képzett alak­ban használatos (emlékezünk, emlékezett, emlékeznék, emlé­keztet valamire). Ehhez az igepárhoz sok tekin­tetben hasonlóan viselkedik a cselekedik — cselekszik igepár is. Az értelmező kéziszótár együtt tárgyalja a két igét. Kö­zülük a második a választéko­sabb használatú. Az -sz-szel bő­vülő cselekszik csak a jelen idő­ben használatos, a cselekedik a teljes ragozású (cselekedtek cse­lekednétek, cselekedj). A feled — felejt változatról ' használatuk különbsége és a fér led alak újsibb térhódítása miatt kell beszélnünk. A felejt a köz­nyelvi, a feled a választékosabb. A reklámszövegekben a ne fe­lejtse el helyett a ne feledje a kizárólagos használatú. Egyéb­ként a felejt gyakoribb. Inkább így mondjuk: elfelejti ígéretét, ne felejtse szavát, nem pedig így: elfeledi ígéretét, ne feledje szavát. Néh.a egyaránt használha­tó a feledhetetlen vagy felejthe­tetlen , a feledés vagy a felejtés, habár stíluskülönbság van köz-- tük. Bizonyos származékokban nem lehet mindkét változatot használni-, feledékenyek lehetünk, de feledékenyek nem (mert ilyen szavunk nincs is). Sok múlt ese­mény merülhet a feledés homá­lyába, h.a elfeledjük őket, vagy elfelejtkezünk róluk. A csalódott ember borban keres feledést. Né­ha. meg a felejt a használatos. Pl.: ott felejtette magát, rajta felej­tette a szemét. Régi közmondás: nem felejti kígyó farka vágását: A feled — felejt kettőssége a régi nyelvhasználatban is meg­volt. Petőfi régi játszótársait így szólította meg: „Foglaljatok he­lyet itt mellettem, / Hadd felejt­sem el, hogy férfi lettem." Júliá­ja szerelmében bizonytalankodva írja e sorokat: „Hát ily hamar felejt, ily / Hamar felejthetett”. „Kit feledni vágytam / S már­már elfeledtem, / Oh leány mért tűnsz föl / Űjra képzetemben?” Arany Jánoshoz írt levelét így kezdi; „Meghaltál-e vagy kezedet görcs bántja imádott / Jankóm, vagy feleded végkép, hogy léte­zem én is?” Amint látjuk, Petőfi egyaránt használja a felejt és fe­led igét. A Petőfi-szótár tanúsá­ga szerint azonban gyakrabban az utóbbit. A két igeváltozat „har­ca” még ma is folytatódik, de a feled hangalakjánál. és hangula­tánál fogva biztosan tartja eddig elfoglalt állásait. A gondolkodik és gondolkozik igealakok alapjelentésükben azo­nosak, csak árnyalati használati különbség fejlődött ki közöttük. A gondolkodik választékosabb és gazdagabb értelmű, mint a gon­dolkozik. A valahogyan való vé­lekedést, véleményalkotást és va­lakire jellemző felfogást ez feje­zi ki (Hogyan gondolkodsz erről? Emberségesen gondolkodik), fje ilyen kifejezésekben is ez hasz­nálatos*: gondolkodóba ejt vagy esik, pénzben stb., gondolkodik. Filozófiai szakszóként is ezt hasz­nálják (Platón, a nagy gondolko­dó. Az ember gondolkodó lény. Az emberi gondolkodás története). A fújódik — fúvódik igepár is azonos jelentésű, használatuk kö­rében azonban van eltérés. A min­dennapi nyelvben az első válto­zat él. A (fel)fúvódik egy kissé régies és tájnyelvi alak. Szárma­zékaiban ez utóbbi is gyakori (felfúvódik, felfúvódás vagy fel­fújódik, felfújódás). Némely szár­mazék azonban v-vel gyakoribb (felfúvódoltság, felfúvódás). In­gadozik az igenévi alak is. Petőfi azt kívánta, hogy fújó paripák száguldjanak holttestén át. Amit a Dunántúlon hófújásnak mon­danak, az a köznyelvben hófúvás. A hangszerek között vannak fú­vósak is. A köszön és köszöni ige etimo- lógiailag azonos eredetű. Jelenté­seik azonban eltérnek. „Üdvözöl" jelentésük közös, de vonzatúk el­térő (valakinek köszönünk és valakit köszöntünk). A köszön egyéb jelentése: háláját nyilvá­nítja: (meg)köszön valakinek va­lamit. A köszönt igéé: jókíván­ságait kifejezve üdvözöl valakit: (fel)köszönt; továbbá: valamely időszak kezdődik (szabadság kö­szönt egy népre, beköszönt a'.ta­vasz). És végül, melyik a helyes: tor­názunk vagy tornászunk? Hasz­nálatuk ma még ingadozó. Az ige a lovagi tornára, bajvívásra vo­natkozó torna szó származéka. Kelemen német szótárában a tor­názik, Sauvageot francia szótárá­ban pedig már a tornászik alakot találjuk. Nem követhetünk el nagy hibát, ha a középkori lo­vagi torna ás az iskolai testneve­lés szavaként a tornázik alakot használjuk, a művészi testgyakor­lás (tornaverseny, olimpia) szava­ként pedig a tornászik igét. És attól, aki ügyeskedve felverekszi magát valahova, tekintve, hogy ez nagy teljesítmény, ne sajnál­juk a feltornássza magát kifeje­zést. Kiss István (2.) Mindig csak ábrándoztál! Fognád meg itt a munka végét! Ki törődik majd a' családoddal? Édesapja, amikor elbúcsúzott, mégis azt mondta nekik: — Ha bajba juttok, menjetek el a Bélához! — Most, a folyóhoz közeledve, nem tudja, menjen vagy ne menjen. Nem kellene tétováznia, hiszen ki más segít­het a baján? De attól tart, ha előadja a panaszát, ki fogják ok­tatni: — Mondtam én, ugye, mondtam az apádnak, hogy ne menjen, mert ez lesz a vége... — Ezt nem akarja hallani. Ezért nem akar odamenni. Egy csenevész fűzfabokor mö­gül a legidősebb öccse bukkan elő. Kezében hosszú tüzéren ap­ró, döglött keszegek. Tavasszal kiáradt a patak, a gödrökben megmaradt a víz, most apad. s könnyű kiszedni a halakat. — Nézd! — emeli fel büszkén az öccse. ö is megáll, végignéz a meg­meredt halacskákon. Nem szól semmit, éppen csak végigméri őket. — Meglesz a vacsoránk — magyarázza a kicsi, amikor ész- reyeszi, hogy bátyja nem lelke­sedik a zsákmányért. Most ér hozzájuk szimatolva a pernyeszí­nű' Pici kutya is. — Siess, mert megbüdösödnek. Legyint, aztán otthagyja az' öccsét. Megy tovább a patakocs­ka felé. Orrában a halak áporo- dott iszapszaga. Nem messze tőle gólya száll föl a lápról. Fehér tolla piszkos. Lomha, nagy csapósokkal húz el fölötte. Utánanéz, még három pár kifeszített szárny köröz fö­lötte. Átgázol a patak sekély medrén. Nem akarja, hogy bárki is bántsa az apját. Űjra felidézi a táborozáskor hallott beszélgetést, mégis megy a patak túlsó part­ján vezető ösvényen. Nem áll meg a gyerekeknél. Távolabb búzatáblák. Beérik a gabona. Nemsokára aratni kell. Az aratás megint az apját jut­tatja eszébe. Azt remélték, ha előbb nem is, akkorra legalább hazaér. De még hír sincs felőle. Azt mondta, aratásra megjön, betakarítják a gabonát, aztán fel­szedik a sátorfájukat, és mennek erről az - aszályos, komisz vidék­ről vissza a jó bácskai földre. Bandukolva, tanácstalanul lép­ked. Hirtelen fölkapja fejét: jobb kéz felől, a budai út irányá­ból lónyeritést hall. Megáll. A látóhatár peremén lovasok! Ku­rucok! — villan át az agyán. Megindul, fut feléjük eszeveszet­ten. Talán az apjától hoznak üze­netet. Alig tett meg száz métert, mi­kor fájdalom hasit a lábába. Nagy tüsök fúródott a bal sar­kába. Gyorsan kihúzza, 'és indul tovább, vigyázva, nehogy vérző bal sarka a porba érjen. II. Idősebb Balogh János nem tudja beváltani családjának adott szavát. Pedig amit megígért, min­dig betartotta. Itt a nyár, s a se­reg még mindig a Dunánál tábo­roz. Gyakorlatozással, sáncépítés­sel múlatják az időt. S várják, milyen parancs jön a fejedelem sátrából. Június tizenötödike. A parancs egyre késik. Pedig hadakozásra való idő van. Langyos, csillagos az éjszaka. Ilyenkor csöndes a tábor. Tervezgessek, ábrándozá­sok éjszakája ez. Az először sze­relmes fiataloké. Csakhogy a fejedelem ezen az éjszakán nem gondolt a szere­lemre. Másféle gondolatok, érzések foglalkoztatták. II. Rákóczi Ferenc az 1704. esz­tendőnek ezen az éjszakáján néz­te - át a nagyszabású dunántúli hadjárat tervét. Nagyszerű hadi­tervet kovácsolt, s nem sejtette, hogy félóra múlva már máskép­pen alakul a helyzet. Alig egy esztendeje, hogy hu­szonöt éves fejjel élére állt a maroknyi kuruc csapatnak. Lengyelországi száműzetésé­ben keresték fel a felkelők köve­tei: Esze Tamás és Pap Mihály. Arra kérték, hogy legyen az oszt­rák elnyomás ellen iázadók ve­zére. Átadta nekik a zászlaját. Nem­sokára ő is megindult. Haza, Ma­gyarországra. A törököktől fölége­tett földre, az agyonsanyargatott nép felszabadítására. A török után az országban ma­radt osztrák katonák nem ismer­tek kegyelmet: dúltak, gyilkoltak, fosztogattak. Különösen sokat szenvedett a Duna—Tisza köze. Ez a hadak útja évszázadokon át. A mohácsi vész előtt virágz:ó városok elnéptelenedtek. A szé­pen művelt szántóföldek helyén pusztaság, vad kóró. S alighogy reménykedve, féléin­ken, bizalmatlankodva visszasziil- lingóztak az életben maradottak, máris nyakukon a császári 'pa­rancs, hogy őfelsége vitézi számá­ra az abrakot, szénát, vágót és bort mönnél hamarább beszolgál­tassa kegyelmetek jószága s feje vesztése alatt, sőt, ha nem küldi be kegyelmetek, ö excellenciája minden irgalom nélkül a szófo- gadatlanokra ennyihány ezer ka­tonát fog küldeni egzekűciióra ... A jelszó: nincs kegyéiem. Aki nem teljesíti a parancsot, karóba húzzák. Teljesíteni meg nem lehetett. . Abrakot, szénát, vágót nem ad­hattak, maguknak sem volt. Mi maradt hátra? Fegyvert fogni, kaszát, vasvillát, és szem­beszállni. Védekezni. Megvédeni önmagunkat. Saját maguk, a csa­ládjuk életét, az egész országot. Valóban így volt: a puszta éle­tükért vasvillával harcoló jobbá­gyok vére, mint azelőtt még soha, az egész Magyarországért folyt. Thököly felkelését leverték. Ca- raffa eperjesi vérengzése után elbujdostak a vitézek. Rákóczi új reménységet jelentett. Az egysze­rű parasztemberek tízezrei jöt­tek zászlaja alá. Ezen az éjszákén Rákóczi újra számba vette, melyik tábornoka hány katonával rendelkezik. “Megelégedéssel állapította meg, hogy kedvezően alakulnak a dol­gok, a sereg növekszik, a tavaszi hadjáratok sikerrel jártak, s nem panaszkodhat már a főurakra sem. Bercsényi Miklós mindjárt vele volt, együtt ették a bujdosók ke­nyerét Lengyelországban, aztán csatlakozott hozzá az osztrák ud­var állhatatlanságából végérvé­nyesen kiábrándult és vérig sér» tett gróf Károlyi Sándor, aztán az Esterházyak, Forgách. Erdély­ből Pekry... Egyedül ül a fejedelmi sátor­ban, a tervezgetéstől, a lehetősé­gek latolgatásától zúg a feje. Ér­zi, hogy most jót tenne a friss levegő. Föláll, nyújtózik egyet, s megindul, hogy szétnézzen a tá­bor fölött. Elégedett. A terv jó. Ha a du­nántúli hadjárat sikerül — s mért ne sikerülne —, nyitva az út Bécs felé, nyitva a szabadság felé. Tá­bornokait átküldi a Dunántúlra, szedjék össze az erdőkbe bujdo­sott harcosokat, aztán Földvárnál ő is átkel a Dunán. Még jó, hogy itt vannak a francia mérnökök, gyorsan elkészül a híd, a sáncot is megerősítik. Néha el sem hiszi, hogy ilyen gyorsan, ilyen jól alakult a hadi helyzet, örül, hogy jól számított, az osztrák—francia ellentét ked­vez a magyar szabadság ügyé­nek. Hiába, az igaz ügynek győze­delmeskednie kell — gondolja. — Ezt bizonyítja az is, hogy, íme. Károlyi után csak azok maradtak meg német hűségen, akik auszt­riai vagy stíriai nőket vettek fele­ségül. vagy Becsben nevelkedtek, s az ausztriai, stíriai vagy mor­va határokon bírták ősi birtokai­kat. Ez volt az oka, hogy szivük­ben Ausztriát pártolták, s nem akarták kockára tenni szerencsé­jüket és javaikat. Magas alakját kissé meghajtva lép ki a sátorból. Csönd borul a tábor fölé, csak a szolgálatot tel­jesítő palotások beszélgetnek hal­kan. Sehonnan sem hallatszik része­gek kornyikálása, mulatozók lár­mája. Egyre inkább otthon lesz a fe­gyelem a sólti táborban. (Folytatjuk.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents