Petőfi Népe, 1980. december (35. évfolyam, 282-305. szám)
1980-12-18 / 296. szám
IHM. december It. • PETŐFI NÉPE • 5 Az utak nyitottak Ex librisek alkotója: Diskay Lenke A szakmában, de Európában is úgy ismerik, mint az ex librisek tehetséges művészalkotóját. — Kis grafikákkal foglalkozom. Rendkívül komoly manuális munka — mondja Diskay Lenke. — Kevesen vállalják manapság a fametszést, mert időigényes és fizikai erőt is kíván. Gyakran fáj a karom, a vállam. Nem is említve a préselést, ami ezzel együtt jár, és én mindent magam végzek. — Hogy készült a pályájára? Honnan jölt? — Faluról, Dorozsmáról származom. Édesapám tanító volt, édesanyám pedig a családot tartotta kézben. Elég tudatosan készülődtem a jövőre. Jól rajzoltam, ezért a szegedi középiskolai évek után tanáraim tanácsára Pestre jöttem. A Képzőművészeti Főis-_ kólára simán sikerült bekerülnöm. Rajztanári diplomát akartam szerezni. Bevallom, titokban arról ábrándoztam, hogy majd festő leszek. A vidéki életforma óriási hátrányaival érkeztem a fővárosba, szinte alig láttam mindaddig egy-két múzeumot. Azonban nyitott füllel és szemmel jár- tam-keltem diákéveimben. Ez még a háború előtt volt, s két év után félbeszakadtaik tanulmányaim. Az utolsó háborús időszak otthon marasztalt, s csak 1947-ben tértem vissza a főiskolára. Addig gyárban dplgoz.tam. Végül is rajztanár i diplomát szereztem, és egy újpesti- általános iskolában tanítottam, de nemcsak rajzot, hanem biológiát is, bevallom örömmel. — Es a rajzolás? — Igyekeztem közben minél többet rajzolni, de valójában az első években elég kevés időm jutott a képzőművészetre. Már a főiskolán is a fametszés izgatott, meg a sokszorosítás, s ha tehettem, linómétszeteket készítettem tanulmányi jelleggel. Többre nem futotta az energiámból. A férjem is képzőművész, együtt , vettünk részt a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának hajdani kiállításain. Az első önálló bemutatkozásomra, kiállításomra azonban csak 1967-ben kerülhetett sor, már akkor is fametszetekkel. Tizenhét éven át tanítottam., Szabad időm a pedagóguspályán legfeljebb a nyári szünidő alatt volt. Amíg meg nem született a kislányunk, alkotótelepekre jártunk. . — Mért hagyta abba a tanítást? — Túlságosan sok terhet akasztottak rám, már nem foglalkozhattam azzal, amit szerettem. A döntő ok persze az volt, hogy kis- graifikákat, ex' libriseket kezdtem készíteni. Ezeknek a grafikáknak külföldön is sikerük volt. Több díjat hoztak az 1966—67-es években. Aztán jöttek a pályázatok és a kiállítások. — Kiknek kell ma az ex libris? — Vannak egyéni megrendelőim, az ex libris-gyűjtők. Egy rendszeresen jelentkező olasz mecénásom például meghívókat küld különböző pályázatokra, kiállításokra. Csak borítékba teszek néhány grafikát, és elküldöm postán. A külföldi kiállításokon, pályázatokon sok eredményt értem már él: érmeket, díjakat, sőt pénzt is kaptam. A hiúságom kiel égült. — Egyedül dolgozik? — Néha valóban fájdalmasan gyötör az egyedüllét, mert itt a hegyoldalban álló kis házunkban magányosan dolgozom egész nap. A férjem és a lányom reggel elmennek. Gyakran megesik velem, hogy felugróm és elrohanok a városba, emberek között akarok lenni. Viszont elmélyült, nyugodt körülmények között végezhetem a munkámat, és ez nem mellékes.-o'm Elégedett azzal, amit a pályáján elért? — Ha a munkámmal foglalkozom, minden mást elfeledek. Hogyne lennék hát elégedett! Mindig tele voltam tervekkel, elképzelésekkel. Soha életemben nem unatkoztam. Csak egyetlen olyan évem volt, amikor súlyos betegség miatt leálltam, nem dolgozhattam. Akkor meg kötöttem. Egy időben textilképeket is festettem, de abbahagytam, mindent kicsikartam ebből a műfajból. Ma is vannak még be nem teljesült vágyaim: rézkarcokat szeretnék készíteni, csakhogy már erősen kötődöm a fametszéshez. Mindent számba véve úgy érzem, beteljesedett az életem. Persze még többet szeretnék elérni. Az utak nyitottak, és vannak vágyaim, terveim. . Sz. B. Játszótér romokban I Zűrömmel tudósítottunk ^ róla annak idején, hogy Helvécia községben szép játszóteret készítettek, jócskán társadalmi munkában. Nos, azóta ez a létesítmény tökéletesen az enyészet áldozata lett, a teljes elárvult- ság képét mutatja. Azután beszámoltunk a fülöpszállási játszótér megépítéséről is, mely rövid idő alatt valóságos csatatérré — vagy inkább szemétdombot írjunk? — változott. A két, sajnálatos eseten érdemes elgondolkozni. Ezúttal a fü- löpszállásiak gondját-szégyenét igyekszünk körüljárni. Legalább százötvenezer forint értékű társadalmi munkával — és a* fafaragónak adott néhány tízezres honorárium árán — lett Fülöpszállásnak játszótere. Egyeseknek örömére, másoknak bosz- szankodására. Mert a szülők és a pedagógusok egy része az ügy mellett volt.. Mások ellenezték, elsősorban a környék lakói, akik féltették nyugalmukat, rendjüket a gyerekseregtől. Így alig-alig lehetett kedvére á gyerekeknek, mert az ellenzők aknamunkája roncsolást eredményezett. És segítette őket a discóból hazaigyekvők randalírozása is. És még valami. Az a tény, hogy a játszótér faanyaga nem bizonyult időtállónak. Ha ezekhez hozzáadjuk váz ügy gazdátlanságát, gondozatlan- ságát, úgy érthető a lehangoló végeredmény. Eddig az ügy háttere. A többiről beszéljenek a fotók; Méhes! Éva felvételei. Ám mégis: elkerülhetetlenül felmerül a kérdés, hogy mi lesz ezután? Íme, néhány vélemény: A tanácselnök: — Akartuk, hogy legyen — s akarjuk — az értetlenek ellenére is. A gyerekeinknek kell egy hely. ahol nyugodtan játszhatnak. Sajnos, a rosszindulatú rombolók ellenünk dolgoznak. Egy járókelő: — Esztelenség volt egy ilyen utca közepére játszóteret erőltetni. Többen ellenezzük, mint ahá- nyan támogatják. Azonkívül rossz volt a kivitelezése is, szétesett az egész, még sérülés is volt. Most meg szégyene a községnek. Egy pedagógus: — Ha másutt, jobb helyen lenne, támogatnánk. Itt nem lehet. Nincs gazdája, azt mondják. De 9 íme. a játszótér egyik „szép" darabja. • Darabokban az óriáshinta. Az újságíró megjegyzése: Hogy hol építenek Fülöpszálláson — vagy építenek-e — játszóteret, az ott élők dolga. Hogy a lakosság véleményét milyen mértékben kérik ki, az a helybeli demokratizmus milyenségére vet fényt. S hogy végül marad-e vagy nem a jelenlegi játszótér, ugyancsak ott, helyben kell eldönteni. Egy azonban bizonyos: az, hogy a jelenlegi bűzt árasztó, veszélyes, felháborítóan ronda állapotában ez a játszótérnek álcázott szemétdomb sokáig nem csúfíthatja Fülöpszállást. Varga Mihály nem ez a lényeg, hanem az, hogy ez így kezdettől egy otrombaság, ami a kivitelezést illeti. Szerintem el kell takarítani innen a maradékát is. A fafaragó: — Én elvégeztem, amit rámbíztak. Arról nem tehetek, hogy rossz faanyagot adtak, vizeset, korhadtat. És hogy agyag helyett csak homok jutott ide. A rongá- lókról nem is szólva, az a falu lakóinak s vezetőinek a dolga. De azt ma már én is belátom, hogy a hely megválasztása nem volt szerencsés. 9 Az illemhelynek használt barlang bejárata. OLVASTAM, LÁTTAM, HALLOTTAM Városépítészet „Nem szabad ennek az alföldi szép városnak jellegét, karakterét megbontani, s történelmi értéket jelentő utca- és tömbrendgzerét megszüntetni”, olvastam lelkesedve, fanyalogva, bizakodva a Városépítészet idei ötödik számában dr. Mező Mihály tanácselnök nyilatkozatát. Lelkesedtem, mert ki nem ért egyet a .célszerű és észszerű városépítő magatartás ilyen határozott, nyomatékos kinyilvánításával. Fanyalogtam, mert a letarolt Batthyány utca, a Kisfaludy utca eldózerolt pompás, értékes házait felidézve arra a népi mondásra gondoltam, amely szerint ebéd után forgatjuk a nyársat ... Biztató a tanácselnök állás- foglalása; maradtak védelemre szoruló utcák. Cikke további részében meggyőzően bizonyította dr. Mező Mihály: „Nekünk, városi vezetőknek, nagy segítséget jelentenek a lakossági észrevételek, javaslatok és bírálatok.” A sokszor tolakodó pillanatnyi érdekek, látszatmegoldások és átgondolatlan ötletek szorításában számíthat a közvélemény támogatására! Bács-Kiskun megyei számnak is mondhatnánk a nemcsak az érdekelt szakemberek, irányítók számára hasznos Városépítészetet. A címlapon a kecskeméti fűrészfogas házak nagyvárosias látképe utal a kiadvány tartalmára. (Nem ártott volna, ha a hátsó borítón a másik oldalról is bemutatták volna a Petőfi utcai házakat, a forgalom is kétirányú! Naponta láthatjuk az épületsor színét és fonákját.) Kecskemét-belváros északnyugati részének rendezési tervpályázatát Bakonyi Dezső ismertette. Kiemelte a Farkas Gábor Ybl- díjas irányításával dolgozó csoport díjnyertes munkájának' eredeti elgondolásait. Jónak ítélte a pályázat színvonalát, amit a díjazott művekben talált, hasznosítható elképzelések, javaslatok, megoldások elemző felsorolásával is igazolt. Hegyes Ferenc osztályvezető is elégedett, és felhasználta az alkalmat általánosabb érvényű tanulságok kimondására. „A pályamunkák megerősítették a város vezetőinek azon szemléletét és törekvését, hogy a lakástermelés elsődlegessége helyébe — de ezzel összhangban és ezt is magában foglalóan — a körúton belül a városépítészeti, városesztétikai követelményeket helyezze. „Ezt mindenképpen összhangba lehet és kell hozni a gazdasági és műszaki lehetőségekkel is, valamivel türelmesebb, esetleg hosszabb időtávot igénylő, de mindenképpen helyesebb magatartással és munkával.” Kerényi Józsefnek a Városépítészet 1980/5. számában olvasható, a mellébeszélő szakmai zsargont ostorozó „szubjektív jegyzetei” is eredményesnek minősítették a pályázatot, bár — szerinte — a tömeges lakásépítésre kijelölt terület beépítésére nem adott megnyugtató megoldást. H. N. mm (15.) Mikor a kecskemétiek a császárnál panaszt emelnek csapatainak rablásai miatt, Monasterli nyilatkozatot tesz közzé, amelyben felhívja a lakosságot, hogy a ragadozókat, .ország és szegénység pusztítóit, valahol találtatnak, megfogják s Budára vagy őhozzá vigyék ... Néhány szarvasmarhát a tolvajoktól visszavettem — szól tovább a nyilatkozat —, melyet is hajdúimmal őriztetek; ha kinek elveszett a marhája, jöjjön énhozzám, és ha megösmeri, magáénak lenni bizonyíthatja, kezébe adom, mivel senki jószágát bitangul nem kívánom... Unja már, hogy a császár egyik nap azt parancsolja, pusztítsa a magyarokat, másnap meg — hogy a magyaroknak kedvezzen — korholja a pusztításért. Tartja szavát az alvajda. A nyilatkozatot követő időben a kuruc hadajc sem hatolnak lejjebb, s ahol azok nem mutatkoznak, a szerbek is, békében vannak. Rác György örül ennek a békés hangulatnak. Elmúlik a rettegés ideje, mégint jó idők jönnek a kereskedőkre. Mondják, hogy Hellebront ezredes kapitány, aki a szerbek és magyarok barátságának mindig híve volt, ittjár- táöan jóleső érzéssel állapította meg, hogy a Zombor környéki szerbek úgy vélik, vége a háborúskodásnak, s szorgalmasan művelik a földjüket. Az alvajda nem fiatal már, ele- . get háborúzott, nem egy fényes győzelmet aratott csapataival a torok fölött. Legnagyobbat ott Szalánkeménnél, ahol tízezer vitézt vezetett. Komáromban született, magyarul , is kitűnően -beszélt, egyik nővére magyar emberhez ment férjhez, miért hadakozzon most öreg napjaira a magyarokkal. Egyetlen vágya még. hogy megkapja évi járadékát meg a kért birtokot a császártól... De az udvar csak hitegeti. Nem csupán ő szorgalmazza a magyarokkal való békés kapcsolatokat. S mikor az egyik tanácskozáson ki is derül, elhatározzák, hogy követet küldenek Károlyi táborába. 0 legbizalmasabb emberét választja ki. A szerémségi és a Dráva menti szerbek képviselői is követségbe mennek a Balaton melletti Sümegen táborozó Károlyi Sándorhoz. Már jó előre meghány- ták-vetették egymás között a dolgot. A tábornok fogadja őket, s ók kertelés nélkül elmondják'jövetelük célját. Nem másért jöttek, mint hogy hódolatukat fejezzék ki a fejedelem iránt. Nem fognak többé a magyarok ellen harcolni, békében kívánnak velük élni. Hogy igaz hűségüket a 'magyar haza iránt bizonyítsák, ötezer fegyveres katonát állítanak a magyar szabadságharc szolgálatába. 1704. január 'tizenharmadikán történt' a fogadalom. Károlyi Sándor aranybetűkkel irta be tábori' könyvébe ezt a dátumot. Csakhogy vége szakad már annak a rengeteg veszedelemnek, amit a déli országrészek szenvedtek. Vége lesz a rettegésnek, teljes erejével a császár ellen fordulhat a magyar. Nem kell a katonáknak a hátbatámadástól, otthonuk feldúlásától tartaniuk. Elképzelte már, hogy fog ennek a hírnek örülni Rákóczi. Jól tudja, mennyit fáradozott azon, hogy a szerbeket a magyar szabadság ügyének megnyerje. Már tavály augusztusban felhívást intézett hozzájuk a székelyhídi táborból. Figyelmeztette őket eddigi* sérelmeikre, megígérte, hogy ameny- nyiben ■ zászlaja alá állnak, ők is éh ezni fogják a magyarokkal együtt a kivívott szabadság gyümölcsét. Mérhetetlen öröm fogta el Károlyi tábornokot, s mert a vigasságban, mulatozásban mindig nagy kedvét lelte, most is egykettőre csapra ütötték a boroshordókat, s koccintottak a szer- bek, magyarok az egészségre. Nem sokat teketóriáztak aztán. Máris elkészültek az oltalomlevelek, ezeken a szigorú parancs: minden kurucnak fejvesztés terhe alatt megtiltatik, hogy a szer- beket sértegesse, vagyonában bántalmazza... — Menjetek egyenest Rákóczi fejedelemhez. Ti magatok adjátok elő, minő egyezséget kötöttünk — indította útnak a fejedelmi táborba az oltalomlevéllel ellátott szerb vitézeket Károlyi. Mennyire másként lehetne most — sóhajtotta Rác György. Annyira elmerült gondolataiban, hogy megfeledkezett Balogh János kérdéséről. — Mért no? Nem mondja kend?' — kérdezi az megint. — Kezdje kend, akkor... — ejtette ki, hogy időt nyerjen, aztán tovább merengett arról a du- naföldvári éjszakáról, amikor a Rákóczihoz igyekvő szerb követek betértek Monasterlihez. — Már, hogy én-e? ! — húzódozott Balogh. — Hót. — Kurtán válaszolt, mint aki mérges, amiért zavarják gondolataiban. — És miért én? — Kend a házigazda. — Éppen azért, átengedem a vendégnek az elsőbbséget. J- Csakugyan nagylelkűek a magyarok. — A szerbek vendégszeretete is közismert. — Remélem, lesz alkalmam kendnek viszonozni. — Én is igyekszem majd rászolgálni. — Akkor kezdje gj, no! Ejnye, gondolta az öreg Balogh, kerülgeti, kerülgeti, de csak nem akar ráharapni. Nagyon feszegette az oldalát. Elmondta volna neki tervét a letelepedésről. Szerette volna hallani, mit szól hozzá ez az odavaló ember, de paraszti ösztöne óvatosságra intette. — Mit? — kérdezte ártatlanul a sötétség palástja mögött. — Jól van no — mosolyodott el a hajdú, s egyenesbe kérdezett, ne lehessen félreérteni: — Mondja el kend, mi nyomja a szivét. A mocsarak ‘egyhangú békakórusát egy ravasz hang türelmetlenül túlkiabálta. Balogh János látta, az egyenes kérdésre bizony egyenes választ kellene adni. Huncut ez a hajdú — gondolta —, nemhiába kereskedő, nem engedi becsapni magát. — Nem szokás az ellenségek között — ejtette ki a szavakat, de gyorsan meg is bánta. Kiesett szájából a pipa, kihullott a parázs, s ijedten, ügyetlenkedve kapkodott, nehogy tüzet fogjon ez a rongyos mentéje is. — Hát ellenségek vagyunk? — kérdezte megátalkodva a hajdú. Balogh János most látta csak igazán, milyen ügyetlenséget követett el. A szíve is összeszorult a gondolatra, hogy ezzel most mindent elrontott. Összeomlik mindén reménysége, amit erre az ismeretségre épített. Pedig ha valaki segíthet mSjd odalent, akkor éppen' ez az. Ütne is már a szájára, hogy miért nem vigyázott. — Nem úgy gondoltam ■ én — próbálta kiigazítani, amit az előbb majd elrontott. Aztán fülelt, mintha neszezést hallott volna a kunyhó előtt. Nem akarta, hogy kihallgassák ezt a beszélgetést. — Pedig hogy lehetne másként értelmezni? . Megint köhögött, el-elkapta az asztma. — Nahát — köszörülte a torkát fölöslegesen —, már csak háború van. és ilyenkor ... — Np ha nem fejezi be kend, hát megtehetem én is: háború van bizony, kegyetlen egy öldöklés ... De nem fejezi be. Egy pillanatig azon gondolkozik, elmondja-e azt a bajai éjszakáját. Hajnalodott már, amikor a követek megérkeztek. Nagy örömmel jöttek. Elégedettek voltak azzal a szívélyes és barái fogadtatással, amelyben Károlyi Sándor részesítette őket. A hideg télben nem kellett sokat keresgélniük a mocsarak gázlóit. Fagyos földön ügettek a lovak. Útközben gyakran emlegették a tokaji borokat. (Folytatása következik)
