Petőfi Népe, 1980. november (35. évfolyam, 257-281. szám)
1980-11-07 / 262. szám
1980. november 7. • PETŐFI NEPE • 5 Elkötelezettség, pártosság, felelősség BÁCS-KISKUN megyére, az itt élők szőkébb hazájára ma már nem csupán a régebbi hírességek — vásárok, csengő barack stb. — miatt gondolnak a távolabbi vidékek emberei, hanem rangos szellemi élete miatt is. Néhány évtizeddel ezelőtt — sokan emlékeznek még rá —, szinte a semmiből sarjadt az a vetés, amely ma már gyönyörű terméseivel gazdagítja életünket. Pedig nem volt éppen könnyű a megtett út. Provinciális, kicsinyes önérdek, dilettáns erőlködések akadályozták az irodalmi-művészeti élet kibontakozását. Rangossá vált alkotói műhelyek — zenepeda-'' gógiai intézet, Forrás, film- és kerámiastúdió stb. — tanúsítják: nem volt hiábavaló a közös törekvés, a jobbító szándékú igyekezet. S mert ez így történt, és mert évről évre új és új tehetségek bontogatják szárnyukat szellemi életünk porondjain, nem árt eltűnődni — épp a nagy forradalom évfordulóján, — mindarról, ami az alkotók megnövekedett felelősségével kapcsolatba hozható. Kezdjük azzal, hogy az írónak, művésznek joga van az önállóságra, az alkotás szabadságára. És joga van természetesen a kísérletezésre, az útkeresésre is. Ez igaz. Ám az is igaz, hogy szabadsága és önállósága gyakorlása közben, s akár a legnemesebb célzatú kísérletezések idején sem feledkezhet meg az alkotó arról, hogy ő maga része és részese korának, társadalmának. Amiből viszont egyértelműen következik, hogy a társadalmi viszonyok folyamatos átalakulása közben nem vonhatja ki magát a közös cselekvés és a közös felelősség alól. AKI MÜVEIVEL a nyilvánosság elé lép, az egyrészt „viszi a bőrét a vásárra”, vagyis kiteszi magát annak is, hogy akár bukás is lehet a jelentkezés vége, vagy hogy éppenséggel nevetség tárgyává válik. Másrészt viszont a kiállító művész, az írásaival szereplő író akaratlanul is példái, mértéket ad másoknak, ami megnöveli jócskán a felelősségét. Ezt a fontos tényt senki nem intézheti el egyszerű kéz- legyintéssel. Nincs igaza egyáltalán annak a fiatal költőnek, aki azt vallja, hogy őt az olvasó nem érdekli, sem a szerkesztő, sem a kritikus. Az ilyen, ha bármilyen formában is a nyilvánossághoz fordul, fel kell, hogy adja eddigi nézetét, felfogását. Ha ez megtörténik, akkor a művek sora valódi harci eszközzé válik, mondjuk éppen a társadalom jobbításáért, a tisztánlátásért folytatott harcban. IGAZI ALKOTÓ viszont csakis elkötelezett író, művész lehet; éppen a fentebb jelzett cél elérése érdekében. Elkötelezett a korhoz, amelyben él, a társadalomhoz, amelynek tagjaként kifejti tevékenységét, s az eszméhez, amelyet a magáénak vall. Veres Péter a kérdés lényegét ragadta meg, amikor ezt írta: ...... a világnézeti elkötelezettség... az egész e mbert magával ragadó, szellemi-lelki diszciplína.” Vagyis: ez adja az író 'belső fegyelmét, vállalt szigorúságát és következetességét. Ami viszont azt is jelenti, hogy az írói-művészi elkötelezettség a lehető leghaladóbb emberi-alkotói magatartás. Ám ez önmagában még nem elég. Feltétlenül szükség van pártosságra is. (Természetesen nem a ,,proletkultosan”, leszűkítve értelmezett pártosságra!) Jó néhány esztendő telt el azóta, hogy az MSZMP Kulturális Elméleti Munkaközössége egész tanulmányt szentelt e témának, mely azóta sem évült el. Ebből idézünk: „A szocialista társadalom azt igényli az íróktól és művészektől, hogy alkotásaikban pártosan foglaljanak állást az alapvető társadalmi kérdésekben: a szocializmus és a kapitalizmus harcában a szocializmus mellett, a felszabadulásukért harcoló népek és a gyarmati rendszer küzdelmeiben a felszabadulásukért harcoló népek mellett, a béke és a háború erőinek világméretű viaskodásában a 'béke erői mellett. Ez a pártosság elemi követelménye. A társadalmi összefüggések mélyebb megértésének és ábrázolásának nélkülözhetetlen eszköze a világnézeti tudatosság, a mi korunkban a forradalmi munkásmozgalom ideológiájának, a marxizmus—leninizmus- nak az elsajátítása.” AKI VESZI a fáradtságot, s kissé hosszabban, alaposabban átgondolja a fentebb leírtakat, az előtt teljesen világossá lesz többek között az is, hogy a pártos író, művész nem csupán „népben-nemzetben” gondolkozik, de egyúttal úgymond emberiségben is. Hogy a pártos alkotó az egész létező • világot érzi a magáénak — s annak szebfbítésén-jobbításán munkálkodik. Az elkötelezettség haladó íróiművészi magatartás, ám a pártosság egyben írói-alkotói szemlélet, világnézet is, mely egyfajta tudatosságot feltételez; valamint a társadalmi hovátartozás felismerését és vállalását. Elsősorban ez teszi számunkra nélkülözhetetlenné. Amint Lukács György mondja: „... a valóság helyes dialektikus ábrázolása és írói megformálása feltételezi az író pártosságát.” Azért időztünk kissé hosszabban e kérdésnél, mert napjainkban még elé sok a pótolni való ilyen tekintetben. Űj .tehetségek jelentkeznek például időről Időre, köztük olyanok, akik szinte a „levegőben lógnak”, akik a világban csak úgymond „tengnek-lengnek”, eléggé céltalanul, minden határozott állásfoglalás, letisztult eszmeiség nélkül. Ha az ember ezeknek a képeit, szobrait nézi, ha olvassa írásaikat, hamar szembetűnik tértől és időtől való függetlenségük, a valóságtól való elszakadásuk. Az itt és most jegyek hiányoznak róluk sokszor. Az ilyen alkotó, ha törekvéseiről, ars poeticájáról faggatják, legfeljebb hümmögés- sel vagy vállvonogatással válaszol. PEDIG AZ ELKÖTELEZETTSÉG és a pártosság felébreszti, sőt megnöveli a felelősséget. Enélkül viszont nem szabad alkotásokkal színre lépni. A dilettáns munkák, a féromű- vek és rutintermések — sajnos — időnként elözönlik a szellemi-kulturális élet berkeit. Ha viszont a művészetpolitika, a közművelődés irányítói, szakemberei igazi elkötelezettséggel, egyértelműen pártosan lépnek fel az ilyen jelenségek ellen, akkor az eredmény aligha marad el: művészeti életünkben ritkul majd a gyom, fogyóban lesz a selejt. Ez utóbbi egyben azt is jelenti, hogy — éppen a közös felelősség megnövelése érdekében — az elkötelezettség és pártosság erősítése nem csupán a? alkotók ügye. Azöké is, akik a művészeti életet irányítják, befolyásolják. Varga Mihály Kétszeres gyémántdiplomás pedagógus Mindjárt a mélyvízben Ritka eset, 'amikor ugyanarra a közéleti tisztségre ugyanabban az évben másodszorra is esedékessé válik valakinek a megválasztása. De van ilyen is. Ahhoz persze a körülményeknek kell úgy összejátszaniuk, mint például Nyirádi Jánosné kalocsai városi népfronttitkár esetében, aki új ember ezen a poszton. Mikor választotta titkárául a városi bizottság? —. Idén április elsejével. Pont tanácsválasztások előkészítésének dandárjában. — Tehát egyből a „mélyvízbe" került? — Ügy is lehet mondani. Más volt a nő- és rétegpolitikai munkabizottság tagjaként tevékenykedni, mint most városi titkárként. Nagyon odafigyelek mindenre, nehogy hiba történjen. — A tanácsválasztás megtör- téht, s most itt van a népfrontbizottságok újjávál asztása. Sok változás lesz? — A városi népfrontbizottság mintegy negyven százalékban frissül fel új tagokkal, a három városkörzetben váltakozó mértékben. Negyven szálláson majdnem teljesen marad az eddigi bizottság. — Ennek az előkészítő munkája mikor kezdődött el? — A személyekre való javaslatkérés már júliusban megindult. Igyekeztem minél több helyről — tanácstagoktól, szervezetektől, munkahelyiektől — javaslatokat kérni. Minden bizottsági taggal találkoztam, s bár nem voltam addig sem ismeretlen, ez a beszélgetés közel hozott bennünket egymáshoz. Nagyon jó érzés volt, hogy akik továbbra is vállalták a megbízatásukat, tiszta szívvel ígérték a támogatást. Jólesett, hogy mint új embert, nem hagynak magamra ... A választással együttjáró szervezeti kérdésekről, intézkedésekről, programról olyan biztonsággal, részletekig menő alapossággal beszél Nyirádi Jánosné, hogy önkéntelenül kikívánkozott a kérdés: — Mi a „civil" foglalkozása, hol, mikor kezdte a közéleti szereplést? — Közgazdasági érettségim van, ápolónő, könyvelő, vállalati tervező és statisztikus voltam. Népfronthoz kerülésem előtt közel hat évig a Vöröskereszt váróéi titkáraként ' tevékenykedtem ... — Nem volt nehéz otthagyni? — Azt is szerettem, örömmel csináltam — elsősorban a véradó mozgalom szervezését, de éppígy nagy kedvvel vezettem önkéntes ápolónői tanfolyamot, vagy foglalkoztam az időskorúak helyzetének könnyítésével, az egyedül élők gyógyszerellátásának megszervezésével ... öregek napközije, környezetvédelem ... s máris ott tartunk, hogy sok vöröskeresztes feladat egyben a népfrontnak is „profilja", s a közös munkában már akkor kialakultak baráti kapcsolatok bizottsági tagokkal. 0 is járta a „tiszta, virágos” mozgalomba benevezett utcákat, házakat. Ebben az évben is 750 ház rendjét, tisztaságát értékelik. A „múltnál” már azért sem lehet „ottragadni”, mert ha megvannak is a szálak a kapcsolattartásra, ez a mostani, átfogóbb szemléletet, vezető áttekintést kívánó beosztás már a vele járó feladatokra koncentrálja Nyirádi Jánosné figyelmét. A városkörzeti választási gyűlésekre — találkozásunk óta ezek is lezajlottak már —, a négyéves munkáról szóló beszámoló kidolgozására, a november 28-i városi küldöttértekezlet jó előkészítésére — hogy csak a javát említsük. — Közben — november tizenkilencedikén a negyedéves beszámoló vár az esti egyetemen és a „hétköznapi” - programok ... Ahogy a naptár a következő másfél hétre jelzi: tanács vb-Ulés, lakógyűlés, hétfőre ugyancsak, rákövetkezőén vezetőségi ülés a Vöröskeresztnél, szerdán iskola, csütörtökön párt vb előtt a népfront intézkedési terve, pénteken lakógyűlés, hétfőn megint, majd magyar—NDK barátsági nap ... — Köszönöm, köszönöm... Meddig tart a munkanapja? — Reggel nyolctól indul s nem kevésszer este hét-nyolc között érek haza ... Férjem a Műanyag és Gumifeldolgozó Vállalatnál műszaki osztályvezető... Megszokta már ezt az életritmust, de azért várja, hogy kicsit csillapodjon ez a zsúfoltság. Számomra hét végére szorulnak a háziasz- szonyi teendők. Férjem el-elmon- dogatja: öt is az „vigasztalja”, hogy szjvesen, kedvvel csinálom, neki meg külön öröm, ha többet lehet együtt hároméves kislányunkkal ... ö is örült, hogy sikeresen szerepeltem — először akkora nyilvánosság előtt —, amikor a moziteremben javaslatot tettem az országgyűlési' képviselő személyére. Meggyőződésem, hogy Nyirádi Jánosné bizakodva várhatja az ez évi „második fordulót”. Tóth István SZERGEJ JESZENYIN : Szovjet-Oroszország (Részlet) Én mindent úgy veszek, miképpen adják, Isten engem! Ha kell, járjak kitaposott úton. Októberé és májusé a lelkem. . de lantom,: kedves, lantom nem, adom. Más kézbe nem adom — hozzá ne érjen anyám, barátom, feleségem. Megszólaltatni csak én értem,' az éneklése: éneklésem. Ifjak viruljatok! Legyen ép testetek! Nektek megváltozott az élet és az ének. Ismeretlen határ fele magam megyek, ahol megbékül a lázongó lélek. De akkor is, ha majd az egész földgolyóról eltűnik a törzsek gyűlölködése, el a hazugság és komorság — én akkor is magasztalom ihletben égve a föld egyhatodát, amelynek neve: Oroszország. A nyolcvanéves pedagógus, Major Sándor szívesen mesél hosszú életének sorsfordulóiról, pályafutásának emlékeiről. Meggondoltan, őszintén beszél. Lassan és tisztán fűződő szavait, mondatait könnyű követni, párbeszédre nincsen szükség. Az újságírónak csak jegyeznie kell, amit mond; életének vázlatát, mely a század történelmét idézi egyben; hiszen az idős pedagógus egyidős a századdal: „Kecskeméten születtem, a Klapka utcában, 1900. szeptemberében. Édesapám iparos, kőmű- ves-ács volt. Az első* világháborúig, 1914-ig elég jól ment a sorunk. Édesapámat elvitték katonának, elszegényedtünk. Elemi iskolába Kecskeméten, a Czollner téren jártam, aztán pedig cseregyerekként Stájerlakon. A kecskeméti Piarista Gimnáziumba írattak be, innen öt év után távoznom kellett, mert mint mondtam, szegények voltunk, s a család arra kényszerült, hogy én is mielőbb kenyeret keressek. Ezért a kiskunfélegyházi tanítóképzőben folytattam tanulmányaimat. Második éves tanítójelölt voltam, amikor 1918 januárjában besoroztak katonának. Kecskeméten, Kelenföldön, azután külföldön szolgáltam. Az őszirózsás forradalomról egy brassói kórházban értesültem. Többed magammal vonat tetején lapulva, kocsiütközőkön lógva vergődtem haza, 1918. novemberében. Katona maradtam, annál is inkább, mert kereseti lehetőség úgysem volt. Ezerkilencszáz- tizenkilenc tavaszán nemzetőrnek álltam Kecskeméten, Imre Gáborral és másokkal együtt. Hadd mondjam el mellesleg, hogy a Tanácsköztársaság pedagógus továbbképző tanfolyamról is gondoskodott. Én is így pótolhattam negvvenedmagammal, a hiányzó tanítóképzői tanulmányaimat, a budai tanítóképzőben. Emlékszem, csoportunk öttagú küldöttsége felkereste Bokányi Dezsőt és megígérte neki, hogy az oklevél megszerzése után mindenki belép a Vörös Hadseregbe. Ha jól tudom. 1919. júniusának elején alakult meg a 30-as Vörös Gyalogezred Kiskunfélegyházán. Én ide kerültem, s az alakulatnak mindvégig ezredímoka voltam. A Tanácsköztársaság bukása I után a Horthy-rendszer visszavonta a gyorsan szerzett tanítói oklevelet. A képzőt aztán Kiskunfélegyházán- sikerült befejeznem. 1920-ban. A következő év alkalmi munkákkal telt el. Ezzel is, azzal is foglalkoztam, még hírlapírással is rövid ideig,, a Kecskeméti Lapoknál. Végre sikerült állást kapni, 1922-ben, a kecskeméti Pénzügyigazgatóságon, ahonnan Budapestre helyeztek át. Már az év szeptemberében a gyógypedagógiai tanárképző hallgatója lettem, ahol 1925-ben kaptam oklevelet. Kecskeméten a süketnéma-intézetben és az iparos tanonciskolában tanítottam, látástól vakulásig. Filléreket fi- zetgettek. Aztán 1928-ban kineveztek a nagybugaci elemi iskolába tanítónak. Egyedül voltam száz gyerekkel. Négy év után Helvéciára kerültem, ugyancsak mindenes tanítónak. Itt harminckét évig, 1964-ig tanítottam. Iskolaigazgatóként mentem nyugdíjba. Utána még érékig a község könyvtárosa voltam. A könyvtári munkáért, amelynek mindig szerelmese voltam, elismerést is kaptam, a Szocialista Kultúráért kitüntetést. Megkaptam a Tanácsköztársasági Emlékérmet is. Életem jelentős részét Helvécián töltöttem. Mindig nagy figyelemmel kísértem a helvéciai K változásokat, a szocialista építőmunkát. Igyekeztem tőlem telhetőén minden eszközzel segíteni azt. Szerveztem az úttörőmozgalmat, a tsz-t, tanácstag voltam, s minden, ami kellett. Akkoriban a tanyavilágban, a kis településeken kevés volt az értelmiségi ember. A pártnak egyébként az MSZMP megalakulása óta vagyok tagja. Életem legszebb periódusa volt a helvéciai. Büszke vagyok arra, hogy ma is állandóan fejlődnek volt iskoláim. Hat kisiskola tartozott hozzám. Ha elbeszélgetek volt tanítványaimmal, kartársaimmal, úgy érzem, munkám, munkánk nem volt hiábavaló. Egykori mezítlábasaim ma tanács, elnökök, tsz-elnökök, katonatisztek s más fontos munkakörökben dolgoznak, jómódban és boldogságban élnek. Elmúltam nyolcvanéves, de pihenni ma is csak úgy tudok, ha annak értelmét látom, ha némi sikerélményem is van pihenés közben. Szeretem értékessé tenni önmagámnak a gyorsan pergő napokat. Ma is foglalkozom például könyvterjesztéssel, amit immár huszonegy éve csinálok. Itt, a Kecskeméti Kisegítő Iskolában, ahol telefonügyeletes vagyok, ugyancsak könyveket terjesztek. A munkára nem az anyagiak kényszerítenek. Az emberek megértése, jósága tart itt engem. Azt is okvetlenül el kell mondanom, hogy öröm látnom szülővárosom és a körülötte lévő városok, községek fejlődését, s megnyugtat, hogy amit évtizedekkel ezelőtt ígértünk, mindaz hatványozottan megvalósul. Tavaly, mint pedagógus, a Tanácsköztársaság idején megszerzett és ma újólag elismert tanítói oklevelemért, az idén pedig az 1920-ban Kiskunfélegyházán kiállított oklevelemért kaptam gyémántdiplomát. Megvannak természetesen az aranydiplomáim is. E szép gyűjteményemhez várom a következőt: a vasdiplomát.” Lejegyezte: Rapl Miklós SINK.Ó ERVIN: Szemben a bíróval (RÉSZLET) Özemben a bíróval, íme, azon veázem észre magam, hogy nem tudok magamról beszélni, anélkül, hogy ne a világról beszéljek. Nem lehet másképp, nyilvánvalóan. Mi a világban: azt is jelenti, hogy a világ mi- bennünk. Mi a lövészárokban, azt is jelenti, hogy a lövészárok bennünk. Ez ellen lehet küzdeni. Talán lehet börtönben is ülni, és nem a börtönfalakat, hanem a megnyílt mennyeket látni. Ez azonban csak eksztázis, és minden eksztázis csak mint egy vasárnapi -kirándulás a városból a szabadba: a vasárnapi elragadtatásunkban is determinálóan benne lesz, hogy ott van mögöttük a város. Senki se kivétel, s nem lehet másképp, nyilvánvalóan. Mindenki, akii magáról beszél, a világról is beszél; talán nincsen bűn. amely egy másik aspektusból — nem vád is. A háborút a kapitalizmus produkálta, a II. Internacionálé nemcsak félreállt az útjából, hanem pártjai háborús pártokká lettek — de ezen kívül, mint minden kollektív bűnnel, a háborúval szemben is, mindenki, aki részt vett benne, nem-. csak vádló, hanem személy Szerint éppúgy vádlott is, mint én, aki némán, vigyázzállásban néztem végig a két katonaszökevény kivégzését. Az úrrá lett bestiáról elhittem, hogy mindenható. Lehetett nem annak hinni? Nem vallott minden, de minden arra, hogy ez a legbiztosabbnak látszó ígéreteket is elnyelő gyilkos káosz, ez maga az egyetlen reális, mindig visszatérő „történelem”? Nem egy elsüllyedt világból felhangzó fájdalmas harangszóként haltak el az olyan ritka, az örök emberi értékek mellett hitet valló hangok, mint a Romain Rol- land-é? S nem éppoly tehetetlenek vo'itak, mint mi magunk? Mindez igaz, s mindezt akkor is tudtuk, s mégse lehetett „embernek lenni az embertelenségben” anélkül, hogy az ember ne érezze magát személy szerint is kétség- beesetten és szégyenletesnek bűnösnek. [ Tjsághíreken túl, melyekből alig lehetett tájékozódni, a bukovinai fronton tudtam meg, hogy mi a bolsevizmus. Alig pár száz lépésre voltak tőlünk az orosz lövészárkok, s a fegyverszünet idején mind gyakrabban jöttek át hozzánk s hozták át gépfegyvereiket orosz katonák nekünk egy-egy falat kenyér vagy fél liter rum reményében. A mi tisztjeink csak mulattak a furcsa látogatókon, akik rettenetes rongyosak és oly piszkosak voltak, hogy a mosolygó arcukban megvillanó fehér foguk meglepetésként hatott. Egy ilyen óriás orosz magyarázta meg nekem életemben először Lenin jelentőségét. Se én, se akik körülöttem álltak, nem értettünk egy szót sem oroszul, de a másik, az orosz, kézzel-lábbal irtó erőlködéssel meg akart valamit magyarázni nekünk. Végre megtalálta a módját. Az óriás ember a hatalmas karjával rajtam kívül még kettőt egyszerre átölelt, magához szorított bennünket s úgy ismételte: Lenin, Lenin ...” Máig ' énnekem se szóval, se írásban ennél jobban nem magyarázták meg Lenin programját. ielőtt még tudni lehetett, hogy objektíve mit tud majd megvalósítani a bolsevizmus,, máris nagyot tett: a puszta megjelenésével, azzal, hogy volt és lehetett, megtörte a gonosz va- . rázst. A passzív, kontemplativ pacifizmusnak, mely tehetelen vágy volt, cselekvésre mutatott lehetőséget, a kilátástalan sötétbe világos rést hasított, mert az orosz proletariátusban megfogható és megvédhető testet öltve itt állt sírjából feltámadva a nemzetközi forradalom, a világot megváltó proletariátus holtnak hitt ideája. És olyan világosan, mint még soha, mert soha olyan eklatánsán, mint a háború elleni harcában, nfem látszott meg, hogy az emberiség legszentebb érdekeiért való harc egybeesik a proletariátusnak' a maga felszabadításáért vívott harcával. Mikor kiadták a parancsot, hogy nem szabad az orosz katonákkal fraternizálni, akkor már késő volt. Akkor már tudtam, hogy a szocializmus túlélte a szociáldemokráciát — ás egyszerre a világ megint érdekes lett,\ érdekesebb és ígéretesebb, mint valaha. S mikor, a monarchia részekre bomlott, és Németország köztársaság lett, az első pillanatban az orosz prófécia beteljesedésének első fázisaként jelent meg. Minden a háború alatt felgyűlt kétségbeesés egeket verő optimizmusba csapott át, mikor a katonatisztek maguk tépték le a csillagjaikat s éljenezték meg a forradalmi Károlyi-kormány hadügyminiszterét, aki az öröm- mámoros éljenző tömegeknek azt kiáltotta oda:,„Nem alkarok többé katonát látni!” S mikor kiderült, hogy amit 1918 októberében átéltünk. az nem annyira forradalom, mint az entente-imperializmus- nak a középhatalmak imperializmusa felett való győzelmének, a frontok összeomlásának a következménye volt, akkor kétségtelenné lett á feladat: ami látszat volt, azt valósággá tenni, elindulni az orosz prófécia, az emberiséget a háborútól, erőszaktól és kizsákmányolástól minden időkre felszabadító világforradalom megvalósítása felé.
