Petőfi Népe, 1980. november (35. évfolyam, 257-281. szám)
1980-11-02 / 258. szám
A LEGSZEBBEN TUD BESZÉLNI, ÍRNI Margitka, a magyar nyelv őre KÖNYV A VAJDASÁGBÓL Urbán János: Tűzsziget A Sátoraljaújhelyen október 24 _ —26-án megrendezett Édes anya- ' nyelvünk országos verseny díjait* Széphalmon, a Kazinczy Ferenc- mauzóleumnál rendezett megemlékezésen adták át ünnepélyesen. Sátoraljaújhely emlékplakettjét és oklevelét tizenöten kapták meg, kimagasló eredményeikért. A díjazottak egyike a Kecskeméti Egészségügyi Szakiskola utolsóéves, harmadikos tanulója: Horváth Margit. Körülbelül ezt tartalmazta az a rövid MTI-hír, amely lapunk október 28-i, 'keddi számában megjelent. Margitkával ugyanezen a napon . sikerült találkoznunk. Még ki sem pihente a verseny izgalmait, kérésünkre bejött szerkesztőségünkbe, s vállalkozott arra, hogy beszéljen önmagáról, a versenyre való felkészüléséről, az országos döntő eseményeiről: — Kecskeméti születésű vagyok, itt is élek, szüleimmel. A Hosszú utcai általános iskolába jártam, s már ott a magyar irodalom és nyelvtan volt a kedvenc tantárgyam, s az maradt a szakiskolában is, bár a többit is szeretem. Most boldog, vagyok. Sátoraljaújhelyen száztizenöten küzdöttünk azért, hogy a legjobbak közé kerüljünk, s ez csak - tizenötünknek sikerült, középiskolásoknak, szakmunkástanulóknak. — Hogyan sikerülhetett, mit gondol? — Ügy, hogy tanárommal, dr. Mészárosáé Nyitrai Évával hosz- szú ideig rendszeresen és rengeteget gyakoroltunk. Különösen a nyelvhelyesség problémáival foglalkoztunk sokat. Ennek az eredményeként megnyertem az Édes anyanyelvűnk megyei versenyt, s így mehettem az országos vetélkedőre. Egyébként velem együtt most Éva néni is megkapta az emlékplakettet és az emléklapot, mivel tavaly az ugyancsak általa felkészített egészségügyi szakiskolás Baksa Ági is a legjobbak között végzett az országos versenyen. A szabály szerint ugyanis a díj annak a tanárnak is kijár, aki kétszer ér el kimagasló eredményt tanítványaival. — Milyen feladatokat kaptak? — Írásbeli és szóbeli feladványokat. Az írásbelin többek között idegen szavakról kellett megállapítani, hogy az adott mondatokban helyes-e a használatuk. Tudni kellett a hangrendről, a hangsúlyról és a hanglejtésről, hogy mit jelentenek ezek. Kaptunk egy Írásjelek nélküli szöveget is, s ezt ki kellett javítani. — Izgult? — Különösen a szóbeli előtt. Attól nagyon féltem. Három témát adtak, én a „Szülőhelyem bemu- tatása” címűt választottam. Három percig kellett beszélni úgy, mintha egy ismeretlen diákcsoportnak mutatnám be városomat. Egyébként a beszédtechnikát is sokat „nyúztuk” tanárommal. — Az egészségügyi szakiskola elvégzése után ápolónő lesz. Megelégszik e szép szakmával? — kérdenem, s kíváncsian várom a válaszát. Margitka, a magyar nyelv ifjú őre, gondolkodás nélkül ezt feleli: — Egyenlőre igen, de mindenáron pszichológus szeretnék lenni. — Milyen módon, hiszen a szakiskolából nem mehet egyetemre? — Két évig munka mellett tanulni fogok, különbözeti vizsgákkal megszerzem az érettségi bizonyítványt és jelentkezem majd az Eötvös Lóránd Tudományegyetemre. — Mit mondana még el a legszívesebben? — Azt, hogy tanáromnak, Éva néninek nagy hálával tartozom, mert azt nem lehet kifejezni, hogy mennyit dolgozott az én sikeremért. Rapi Miklós KATONA JUDIT: Egyedül Evek szélsöpört udvarán elüldögél a ház előtt s várja haza a holtakat, kiket idő és fű benőtt! Küszöbén vályogszag hasal, rövid éjjeit őrzi rég. Gyorsan gördülő könny után szeméhez kapja kézfejét. Fakó kendőjén igazít, most már senkit se vár haza — nyárfáján fészket rak a nap széllel kötözött madara. (Kovács László grafikája) VARGA MIHÁLY: Kint és bent A félelem éjszakáján megdermednek a csillagok, elnémulnak a tücskök. Amíg a tél is, tavasz is elszáll, becsukott szemmel nézünk. A süket csendben az alvás istene nem csurgatja mézét. Fakóarcú nyugalmunkra magányunk ólomfalának _ ütődve ordítanak a sakálok. LEHOCZKY KÁROLY Akácosban Emlék mi bennem él, mintha melletted élnék bozontos erdő óvó mélyein, tevéled járnék, tevéled beszélnék ösvények fénylő tekervényein? Vagy való, s az élet álom, mi feszes hurokként övez, fejem vigyázó karodban találom, ha vágyam haragja ismét megkövez? Sűrű, amibe most kerültünk s kósza útjaink célja ág: virágok, tövisek közt szerelmem egymásig barangoljunk tovább. ■ A JUGOSZLÁVIAI Vajdaság magyar írónernizedéke a második világháború' utáni évtizedekben nőtte ki magáit igazán naggyá, pontosabban 1952-rtől, 'amikor megszervezte az első vajdasági ínótá- bont a Tisza menti Kanizsám. Az azóta eltelt csaknem három évtized alatt ezt sikerült is immáron patinás hagyománnyá ötvözni. Mert a kanizsai írótábor nemcsak a vajdasági magyar írók, köttök, műfordítók, képzőművészek, esztéták és újságírók őszi seregszemléje, hanem a Vajdaság vaáameny- nyi nemzetiségének képviselői is. Ám ennél is örvendetesebb, hogy a Bácskán és Bánáton, kívül Baranyából, sőt a Muraközbőd is „elzarándokolnak” a Tiszai-parti Kanizsáira az irodalom reprezentáló! korra és nemire való tekintet nélkül. Szentelek]/ Kornél, majd az 1919-ies Magyar Tanácsköztársaság leverése után Újvidékre emigrált Csuka Zoltán — még később pedig Majtényí Mihály és Herceg János — a Kalangya című szépirodalmi és társadalomtudományi havi folyóirat megalapítói — a szó teljes és nemes érteimében magvetői voltaik a két világháború közötti és a felszabadulás utáni jugoszláviai magyar irodáilimi , /termésnek”. Mert termékeny ínónemzedék nőtt fel az elmúlt hatvan esztendő elaitt. S velük együtt haladó szellemű zsurnaliszták'^publicistáik és még sok, immár ,/fémjelzett” művész, szerbek, harvátck, szlovének a Dráva—Száva—Muraköz vidékéről, akúk legalább két nyelvet beszélnek. Urban János az adai születésű, ám már élég régen Szabadkán élő író—műfordító csaknem az egész felnőtt életét a vajdasági Tisza1 vidék munkásmozgalmi történetének (s a vele kapcsolatos események/ felkutatásával töltötte el. Ugyancsak felfedte szülővárosának történetét is, s megírta könyvének első kötetében. így tudhatjuk meg, hogy jutott el Ada a végleges településig. URBÁN JÁNOS ifjú ember volt még, amikor a második világháború félelmetes vihara végigzú- dU'Jt a Bácskán is, a Tiszarvidéken, & csaknem négy évig üldözte, gyötörte, kínozta vagy éppen megsemmisítette mindazokat, családjukkal egy ütt, akik a 'bűnös háború ellen fordultak fegyverrel a kezükben, de puszta kézzel is, a meggyőző okos szó erejével. Mindenkit, aki a Délvidék megszállását mélységesen elítélte, nemre, korra és nemzetiségi hovatartozásukra való tekintet nélkül. Általában a magyarokat és a szerbeket, akiknek volt 'bátorságuk szembeszállűim — mindenkor és mindenhol — az igazgazságtalain- sá'giga'l, a terrorral, a kiizsákmá- nyolókkal, az emberi jogokat semmibe vevőkkel; volt merszük kockáztatni az életüket, a testi épségüket, családjukat, otthonukat egy szabad és baldog életközösség, egy mindenképpen új, a réginél sokkal tisztább, felhőtlenebb — okosabb és szebb társadalom megteremtésének reményében. .Urbán János a Tűzszigetben, ebben a hatalmas, kétkötetes történelmi regényében pontosan erről ír; arról az élet-lha|lláll harcról értekezik a roppant anyaghalmaz 'közül is kiszűrve és összetömörít- ve a számunkra is minden, hi- zotnnyal érdekes, és a Bácska- Bámát küzdelemmel teli, izgalmakban bővelkedő történelmi fejezeteit Hatalmas anyagot kutatott — és dolgozott fel nyolicszáz oldalon, külön közzétéve az ugyancsak tetemes forrásanyagolt, nehogy .valaki is kételkedjék a szerző szavahihetőségében, aminek úgysem lenne értelme, mert Untján János gyerekkora óta. nemcsak jól ismerte a Tisza-vidék szegényednék küzdelmes életét, az illegalitásban működd kammunis- ták osztályharcát, hanem iskoláinak, tanulmányainak .befejezése után együtt is élt és küzdött velük — ahogyan könyvében írja —, a történelemailakító, a 'boldogabb viliágért életüket is feláldozó hősöddcol ÁM LEHETETLEN felsorolná valamennyiük nevét, olyan sokqn voltak magyarok, szerbek és egyéb nemzetiségű antifasiszta harcosok, akiket állandó megfigyelés alatt tartottak; zaklatott és üldözött a királyi ' Jugoszlávia, majd 1941 áprilisától a Horthy- rendszer csendőrsége, mégimkább a titkos rendőrség, a 'besúgók, az árulók nem is kis segítségével, így 'történhetett meg tömeges letartóztatásuk: Cseh Károly adai tanítót a topolai internálótáborban először félholtra kínozták, majd Budapestre szállították a Margit körúti fegyházbai, onnan 1944. november 27-én 'Hegyeshalmon át a saschenhauseni haláltáborba vitték, ahol a iboraaömas kínzásokiba belehalt. Ifjú Varga János 1941. október 20-án este hat órakor az adai városháza udvarán felállított ibitófa alá elsőnek lépett, utána Krizsán Máté, harmadiknak Halász József, a negyediknek pedig „a tegkommunis- itább kommunista”, Bakos Kálmán — mégpedig a haditörvényszék határozata alapján, hogy nézze végig három társa haláltusáját. ALIG FÉL ÉVVEL a Délvidék megszállása után, végig a Bácskában, a! Tisza-.vidéken a Jiorthy- randszer talpa alatt ég a talaj — írja könyvének második kötetében Urbán János. Ada az ellenállás egyik legveszedelmesebb tűzfészke. (Innen is kapta nevét a kétkötetes Tűzsziget, mert Ada voltaképpen szigetet jelent török nyelven, s a török /uralom alatt kapta nevét a település./ Urban János azonban nemcsak történelmet írt a Tűzsziget-ben, s nemcsak örök emléket állított a hősöknek, a mártíroknak, .hanem bizonyított is: a bajban, a veszedelemben, a harcban igenis lehet test-vérré; hűséges 'bajtárssá válni, s ledönteni a nyelvi barikádokat még akkor is, ha a szent cél eléréséig szembe kell nézni a legrosszabbat — olykor a halállal is. . Vass Imre Kiábrándulás 'M' agyob'hiik lányom természe- ' te éppen olyan, amilyennek egy iskolás gyereket a szülők és a pedagógusok megálmodhatnak. Figyel az órán, szófogadó, a napköziben elsők 'között tanulja még a leckéjét, otthon, meg a könyveket bújja, megtöltve fejét, lelkét mindazon „tudományokkal”, melyeiket a gyermeknevelés íratlan törvényei szerint tőlem keltene megkapnia, ha... Ha nem szorítana az idő, s ezer más tennivaló. A telkét vagy testét tápláljam dilemmájában? Naponta! eldől a kérdés az utóbbi javára. Bezzeg a kisebb! A ,/problémás" gyerek! Hét ördög veszett el benne, örökké izgő-mozgó, örökké máshol jár az esze, minit ahol kellene. Ezerfelé figyel az órán, csak épp a tanárra nem; a leckéjével meg épp csak annyit törődik; amíg kifogást talál, hogy miért nem tudja megcsinálni. A szép szó, a könyörgés, a szidás és'a verés mit sem használ: nem vezet célra sem dicséret, sem' büntetés. diploma, hogy a mamánál hajnaliban elsőként keljen és megetesse a csirkéket. 'Ahhoz sem, hogy naponta hazahozza a táskájában a tízóraiját, amit majd hét végén a marna pocája kap meg. Kóbor kutyák és macskák összegyűjtéséhez sem kell nagy tudomány. Én, a „lelketlen szülő”' viszont sorra kihajítom bérházi lakásunkból az állatseregletet. Sikoltozok, amikor meglátom a kezében a farkánál fogva tartott patkányt, a nylonzacskóba rakott békát, s ha az úton-útfélen összeszedett bogarait ma&íroztatja íróasztalán, a szívbaj kerülget. így aztán megkönnyebbültem, amikor a nyár elején közölte vetem, hogy ő mostantól nem lesz állatidomár, hanem: csöves. „És az mit csinál?” — tudakoltam, óvatosan „Hát van egy barátnője, és azzal mászkál.” „És ki az a barátnő?” „A Tímea. Ki tenne más?!” „No, jó, legyél csöves!” 1/ étéves kora óta az állato- kon ikívül semmi nem érdekli. Ezt viszont az iskolában nem díjazzák. Kétségbeesve 'hajtogatom hát néki, hogy mire ő felnő, még állatgondozó sem lehet érettségi nélkül. Holott már az általánosban is küszködünk. Törődik is vele! Nem kell ahhoz "P bben maradtunk. Kezdetben nem történt semmi különös. Azaz —■, hogy sikeresen vége Illett az iskolának. Nem bukott meg! Ehhez képest eltörpült az az öröm, hogy a nagyobbiknek a bizonyítványában csak két négyes volt, a többi ötös. (Hát nem tudtál volna azokból is egy kicsit \ 5 jobban igyekezni?! — íme a szülői logika!/ Kisebb lányom viszont élte „csöves” életét, vagyis a nyári szünet alatt napközis táboriban volt a nagyobbikkel, nem jött haza több horzsolással a térdén, mint máskor. Bevásárolt, mint azelőtt, segített este a főzésnél (az ilyes. miben nagyon ügyes/; szóval az idő alatt, míg olyan lehetett, amilyen, s nem akartam nagyon (Bodri Ferenc illusztrációja) jó tanulót fabrikálni' belőle, az életünk zavartalanul folyt. Esténként felcsillanó szemmel érdeklődött; „Ugye a csövesek...?” 'Ez azt jelenítette, hogy bátrak, jók, mindenben, kiemelkedő, rendkívüli' lények, akik minden cselekedetükért megérdemlik az elismerést. Hogy miért nem kisdobos vagy úttörő, s miért csöves, ezt csak ő tudta volna megmagyarázni. De ehhez előbb annyi mindent kellett volna tisztáznunk, amire megint csak nem voCit idő. Tehát hagytuk. Kényelmes is volt, célravezető is. Üj ruhát vettünk? „Ilyet hordanak a csövesék!” A kegyes hazugság elejét vette minden további vitának. Még azt is megkockáztattam, hogy a csövesek rendet raknak maguk után, és amikor bevált, akikor tovább 'léptünk: „a csövesek megtanulják a leckét!” A varázsszó bevált. Boldog" 'boldogtalannak elmeséltem a nagy titkot, figyelmeztetve, nehogy vétetlenül elszólja magát, s szétrombolja gyermekem illúzióját. Így kezdtük az új tanévet. Könnyeivel küszködve ugyan (nehéz leélt évi kihagyást bepótolni/, de még otthon is kínozta magát a matematika feladványokkal. Igaz, hogy a legrövidebb meséket kereste ki, de mégiscsak 'könyvet vett a kezébe! És akikor, találkoztunk egy igazi csövessel! A nagymamához utaztunk, mikor az egyik buszmegállóban felszállt egy fiú. Hosszú haja a vallóig ért, két oldalt lelógó vékony copfjában piros rongydarab 'befonva, Nyakéban; csuklóin ugyanilyen színű 'rongydarab. Mellére hosszú láncon fityegő hatalmas kereszt ereszkedett. Oldalán tarisznya, felöltője ócska viharkabát. Ing helyett fakókék munkáskabátot viselt, s mindehhez feltűnően' ép farmernadrágot.. Rágógumiit rágott, mulatságosan mozgott, közben az egész arcát befedő, szakállnak nevezett bo- zorot. Az autóbusz utasai izgatottan, nevetgélve súgtak össze. Haök moraj hullámzott végig a buszon: „ott egy csöves!” Én is, e szenzációtól' felvillanyozva meggondo- 'Jatianul súgtam kislányomnak: „■Nézd, ott van egy igazi csöves!” Hiszen hallotta ő, minek keltett még nekem is megerősíteni? Ütöttem volna már a számra, de késő volt. A csöves, mintha nem is ő lenne az érdeklődés központjában, egykedvűen mozgatta rágóizma it, közönyösen nézett rajiunk kérésziül'. Gyermekem szótlanul bámulta. Amikor leszálltunk a buszról, megkérdezte: „anyu, mit rágott...?” (Még nem mondta ki, hagy kicsoda./ „Mit rágott volna?! Rágógumit.” Sokára- szólalt meg újra: „Szerintem az szösz volt. Szöszt rágott az a csöves!” T-Tja! Ha az illúziók összeom- lanaik, a valóság is feketébb! Nem tudtam erre mit felelni. Hallgattam, mint a gyerek, aki rossz fát tett a tűzre, s azt hiszi, hogy a némasággal megússza a büntetést. Mintha a hallgatással meg nem itöntánitté tudnánk tenni a dolgokat. Amíg mentünk, elterveztem, hogy majd a mamánál az ölembe húzom, megmagyarázom amit kéül, és mentegetőzöm, hogy anyukának, tenni nagyon nehéz... Aztán nem szóltam semmit, mert féltem, hogy így válaszol: „Tudom. De miből gondolod, hogy gyereknek lenni könnyebb?!” Kovács Klára \
