Petőfi Népe, 1980. október (35. évfolyam, 230-256. szám)

1980-10-14 / 241. szám

1980. október 14. • PETŐFI NÉPE • 5

9 Fiú: „Mik ezek? Ez nem orvosság! Kukorica?” (Kiss Jenő, Jablonkay Mária.)

• Csömöre: „...Ez a hurkától tő pillanata”. (Kiss Jenő, Balogh Tamás.)

Tolnai Ottó :

Végeladás

Valódi színházat köszöntött a Végeladás bemutatóját követő viharos ünneplés. Legjobb pillanataiban minden megelevenedik, él, játszik, a díszlet, valamennyi kellék, többet mond önmagánál a keret. A tárgyak kifejeznek ás kommentálnak, jellemzik emberüket és önállóan léteznek. Megszűnik színész, szöveg, eszköz, zene különállása — ismétlem — a legjobb pillanatokban.

A felszabadított, képességeinek, lehetőségeinek felismerésétől jókedvű képzelet, a költészettől ösztönzött fantázia, mindenkiben külön-külön is színházat teremt. Kétszázan zsúfolódtak a Kelemen László Kamaraszínházban a premieren. Kétszázegy előadás játszódott bgyidőben! Ránk kényszerítette magát Tolnai Ottó és Tómöry Péter színháza! Az előadás magaslatáról láthattunk be életünk zugaiba. A meglódított képzelet állványzatáról nagyobb távokat markolhattunk össze tekintetünkkel, jobban kitetszettek az összefüggések. Éltük és szemléltük magunkat.

# Igazgató: „Egy színdarabhoz kell, Csömöre űr! Egy színdarabhoz!” (Kiss Jenő, Flórián Antal, Kovács Zsolt, Jablonkay Mária.)

(Straszer András felvételei.)

A Végeladás legsikerültebb mozzanatainál, a szertartás önfeledt részeivé váltunk. Jelenetei Annyira nyilvánvalóak, hogy a megmagyarázás, az elmondás nyűgétől, kötelességétől felszabadult szöveg az adott eseten, a mindennapok esetlegességein túlmutató tartalmakat, víziókat felezhet ki, kelthet.

i Szélsőséges élethelyzetben, a lét és nemlét határán mozgó Csömöre Bácsitól, az újvidéki szerző főhősétől az alkalmanként képtelen viselkedés a természetes. Az egyes ember, a számára gyakran abszurd történe’lem szorításában abszurd módon reagál a kiszámíthatatlan helyzetekben.

Ennyi is elégséges Ok, hogy egy újra, szokatlanra hangolódó, az „így is lehet” örömétől feldöbódó közönség elégedetten távozzék. Ami ennél is fontosabb: útközben, odahaza, társaságban újra és újra szembenézzen, megvívjon a látottakkal, hallottakkal, újra ösz- szerakja magában a kelet-, közép- európai kisember számadásának ^ételeit. Ennyii is indokolja szín- házdicsérő megállapításomat: efféle, kísérletező, az unt szokvá-' nyokon átlépő előadásokat várunk a kamaraszínházban. A mostani 'rímelt először a nem is tudom

hány éve bemutatott nyitóprogramra, Szőke István izgalmas Sa- vonarolájára.

Felmentve érzem magam Tolnai Ottó művének alapos elemzésétől, „erény”-, . és _ „hiba”-serpenyők m^rre billenésének kidekázásától. Helyem sincs hozzá. Bizonyára a mű javára válna, ha még ritkábban csak szemléltetne, ha tovább mélyítené a távozására készülő parasztember kiürülésének folyamatát, ha az előesszé és a mű- kedvélő' csö'pbrt közös nevezője nyilvánvalóbb; meggyőzőbben szervesülnének Csömöre bácsi sorsához.

Jaj a telhetetleneknek! örüljünk, hogy időnként — nem győzöm hangsúlyozni — pompás színházat láttunk. Láthattunk, mert Tolnai szövege jó teljesítményekre kötelezte a közreműködőket. Mindenekelőtt a különféle ha. táselemeket bátran, találékonyan vegyítő, alkalmazó Tömöry Péter rendező. Természetesen illeszkedett realitás és látomás. Még jobb lett volna az előadás, ha a rendező következetesebben vállalja a szerző elvontabb, a dolgok lényegét fényszórózó stílusát, szándékát. Mindjárt az elején például, ha már a villanynál tartunk: „a térkép a művészetekben,” esszé során elhangzó fényóhajtás nem a kecskeméti színház ügyelőjének címződött, nem a 220 voltos hálózatból táplálkozó égők felkapcsolására vonatkozott. József Attila szép szavaival szólván, a távolsággal, mint üveggolyóval gaz- dagult ember örömét sugallta. A tetszetősnek szánt befejezés némiképp felesel a mű alaprétegeivel, hangulatával. Csömöre bácsi föl- magasztosulása önmagában szép jelkép, csak kissé váratlan.

A kecskeméti Végeladás játékossága, a remek epizódok, állóképek sora könnyen feledteti az erőtlenebb vagy vitatható megoldásokat. (Kár, hogy a második előadást szerepcsere, a harmadikat vakuzás zavarta...)

A lehetetlent kísértette Kiss Jenő Csömöre bácsiként. Nyolc évtizedet arcára manipuláló masz- kírozás nélkül; esett, ernyedt mozgással próbálta Csömöre totyo- gását, testi elerőtlenedését, figuráját érzékeltetni'. Fontosabb volt,,- lett volna — mikor — hogy — a gondolkodás téblábolásának, a lelki totyogásnak a felidézése. Gyakran hittünk neki, de adós maradt a kiürülés, a lecsupaszolódás folyamatának meggyőző ábrázolásával.

Balogh Tamás, a borbély, •here- emberke volt a javából. Csömöre bá'csi a múlandósággal mérte az időt, a fürge-siürge a szerzésre hasznosított percekkel1, órákkal. Két ember, két világ! Az öreg számára mit sem jelentett egy-egy tárgy használati értéke, a „praktikus” szerző ember amire csak lőhetett, rátette a kezét, hogy könnyebben élhessen.

Flórián Antal (Igazgató), Szeny- nyai Mária (Színész-Fiatalasszony), Jablonkay Mária (Liliké — Fiú) értették leginkább az előadás stílusát, a többiek közül.

Probstner János keramikusművész, a 'Végeladás díszleteinek tervezője, érzi a színházat, még inkább Tolnai Ottó játékát. Füzy Sári, külön-kiülön leleményes jelmezei erősebben kötődtek korhoz, adott helyhez a játék egészénél. Fuchs László a szó jó értelmében hatásos zenét állított össze.

Heltai Nándor

KÖNYVESPOLC

Gáli István: Vaskor

Nagy létszámúnak és szerencsésnek nevezi nemzedékét Gáli István új könyvének, a „Vaskornak fülszövegén. Talán igaza van. Amikor ez a korosztály a világra és a társadalomra eszmélt, a háború tüzeinek fényében tűntek fel a valóság körvonalai. Láthatta az önmagát újjáteremtő és átformáló társadalmat, a szabadságnak gazdasági, politikai és szellemi feltételeit létrehozó, a fejlődésért küzdő embert. De átélte a magyar társadalmi átalakulás legnehezebb idejét, 1950—52-t, a politikai önkényt, az ideológiai dogmatizmust. Szinte egyszer volt éljenző, tapsoló, megalázott és kiszolgáltatott. Egy részét megperzselte az ellenforradalom. Részese volt a konszolidációnak és derékhadként alakítója napjainknak.

Gáli István egyéni és művészi magatartásának, látásmódjának, érdeklődésének kialakulása szorosan összefügg életével, emberi és társadalmi útjával, eredendő és szerzett élményanyagával. Mindezek természetesen más írók fejlődésére is hatnak, de nála — ebből a novellafüzérből is úgy látszik — különleges, determináló erejűvé váltak. 1951-ig Tatabányán élt, majd a határőrségnél szolgált. Az ötvenes évek politikai viszonyai, emberi tragédiái és apró örömei oly hatással voltak rá, hogy a megélt élmények „kiírása” markáns, izgalmas, katar- tikus hatású novellákat eredményezett. Olyan időszakról ír, amely sok embert foglalkoztat.

A politikai gondolkodásban, de sokkal inkább a kor erkölcsi és emberi vonatkozásainak megragadásában adóssága van az irodalomnak, amiből jelentősét törlesztett Gáli István. Fontos kötelességének tesz eleget, mert még a mostani húsz-harminc éveseknek is ' csak homályos vagy egyoldalú — és ebből következően torz képe van erről az időszakról.

Novelláit fikciónak mondta a szerző egy legutóbbi nyilatkozatában. Higgyünk neki, de könyvét olvasva joggal érezhetjük: mindaz, amit leírt, vele történt meg.

minden történésben cselekvőként vagy szemlélőként jelen van. Ezt az érzésünket erősíti a könyv végén a Parnasszuson címet viselő ciklus három írása is. Élményanyagát a katonaévek szolgálták, amikor — ahogy ő mondta — gyermekfejjel „furcsa háborúba” keveredett: az osztrák—jugoszláv határon kószált, szinte háborús helyzetben, fegyverropogás közepette. Csak látszólag katonatörténetek ezek, mert a zárt világba be-betör a civil élet számtalan alakja, és minden írásából az ötvenes évek politikai levegője árad. A nyomasztó légkör hatását a bőrükön érzik a zöld parolisok, akik sokszor megalázottak, de maguk is megaláznak másokat. A koncepciós percek kicsinyített másának éppen úgy tanúi (Pálforduló), mint a testet széttépő, idegeket rongyoló aknászmesterség feszültségének (Pihenjünk le a hűvösben). A takarodó és villanyoltás utáni erotikus „háryjáriosko- dásuk” elfeledteti az ötven százalékot, amely a kisebb-nagyobb robbanások arányát jelzi az aknász egységeknél (ötven).

Ha ezeket a novellákat regényként olvassuk — mert a végigvonuló gondolatfonal ez is megengedi — különösen feltűnik a szerző rutinos biztonsága (Majális), atmoszférateremtő tehetsége (A herceg); a történet és a téma szerencsés kiválasztása (Végtisztesség); a konfliktusok megragadása. Nyelvi tisztasága mellett érződik, hogy valaha költőként kezdte pályáját. Nála a „fenyők minden széljárásra zizegve-zúgva orgonáinak”, a november „alattomos- hidegen kúszott le a hegyekből”. Különös érzéke van a szikár, asz- szociációkat kiváltó fogalmazáshoz: „A sűrű és büdös köd égiháborút jelez, a József-napi jó idő, jó esztendőt ígér. A gazda naplója: Meghalt Sztálin”.

Időtálló novellái tudósítanak egy korról, egy generáció ifjúságának vaskoráról, gondolkodásáról. Kíváncsian várjuk az „adósság” további törlesztését.

Komáromi Attila

A gyermekálmok világa Csehszlovákiában

„Engem a hatéves znojmoi (Dél- Morvaország) >Renata Pisariková festett, és küldött el a kiállításra, azután, mivel tetszettem a zsűrinek, idekerültem az első csehszlovák gyermek képzőművészeti galériába’’ — mondhatná a kislány, aki egy cicával szerepel azon a képen, amely annyi más társával együtt az első gyermekgaléria termeit díszíti.

Ez évtől kezdve ugyanis az 5— 15 éves gyermekek alkotásainak külön fóruma van Csehszlovákiában: a plzeni gyermek képzőművészeti kiállítás, ahol gyermekrajzok, gyermekkezek festette, faragta, égette tárgyak, textil és fa alapanyagú művészi alkotások

Ü* X Jt É

kapnak helyet. A hazai kiállítást tárgyakon kívül a világ hetven országából láthatunk még itt gyermekek által készített művészi alkotásokat. A kiállítást negyedévenként megújítják, s hol egy- egy ország gyermekei jutnak itt „szóhoz", hol pedig szélesebb körű, nemzetközi gyermek-képzőművészeti bemutató szerepel a programban.

Jelenleg a csehszlovák gyermekeken kívül NDK-beli, bolgár, ro- mán, magyar, kubai, mongol, szovjet, japán, hindu, jugoszláv és francia gyermekművészek művei szerepelnek a kiállításon, amelyet pedagógusok is gyakran felkeresnek. (BUDAPRESS — ORBIS)

#■

; HAZAI TÁJAKON

A hortobágyi kilenclyukú híd

• Hortobágyi lovas. • A hortobágyi csárda. (MTI-fotó — KS)

I A dal szerint valamikor Debre- I pen vize volt a Hortobágy folyó, I rajta a kilenclyukú híddal. Ma már kevésbé érezzük a híd fon- tosságát, mint egykor az utasok — úgy néhány száz évvel ezelőtt. A sajátos műemléki hármas — a híd,

I a csárda és a szekérállás — látvá- nyosság az idegeneknek, a Horto- págy jelképének tartja, és büszke rá az alföldi ember is.

Hazánk leghosszabb kőhídja 1827-től 1933-ig épült Povolni Fe- ! renc tervei szerint, helyén a XIV. századtól fahíd volt.

| A jellegzetes alakú kőhidat — lamely mint a puszta nyugalmának évszázados őre íveli át a Hortobágy folyót — nemcsak a pásztorok dala örökítette meg. Megie- j lent díszítőelemként a pásztoremberek mindennapi eszközein, a bicskán, pásztorboton, tűziszer- számtartón. Számos irodáim! és képzőművészeti alkotásban is ta- I lálkozunk vele. Mint átkelőhelyet valószínűleg már a honfoglalás előtti időkben használták. Több egykori oklevél említi, a források 1346-ban emlékeznek meg először a hídról. Történetéről tanulmányok születtek. Még több a nép 'ajkán élő legendák száma.

.. a hozzá való meszet tejjel oltották..

Az egykor szeszélyes Hortobágy folyón át vezetett az út az ország északkeleti részéből Pest és Buda

irányába, fő közlekedési útvonal volt már a XIII. században is. Hídvámszedés jogában a Hortobágy folyón megerősítette Debrecent 1460-ban Mátyás király, mivel ez a terűiét a Hunyadiak, pontosabban Szilágyi Erzsébet birtoka. A hldvám bérlője ugyanaz a személy volt, aki a csárdát is bérelte, a városi tanácsnak kellett elszámolnia. 1944 októberében még megvolt a kapu, ma már csak a két árván álló kapuoszlop őrzi a híd csárda felé eső végénél a hídvámszedés emlékét. A török hódoltság után 1697-ben gondoskodtak a híd újjáépítéséről, gyorsan elkészült, és körülbelül egy évszázadig állt fenn. Ez a tizennégy nyílású fahíd később elavult, s a város által kiküldött szenátorok 1825-ben új, állandó kőhíd építését javasolták, de építéséhez csak két évvel később fogtak hozzá.

Povolni Ferencen kívül más mesterek is pályáztak, végül Povolni Ferencre esett a választás, mert ő tervezte kevesebb építőanyaggal és kisebb költséggel a híd megépítését: 845 ezer téglát és 1100 köböl meszet kért a munkához. Az építkezésben addig szokatlan, új módszerrel, cementhabarcs alkalmazásával készítették a hidat. Egyesek azt tartják, hogy a meszet szárazon szórták a kövek közé, s az ott forrt ki, ezért annyira erős és tartós a híd. A burkoláshoz Tokajból szállították a köveket a város szekeresei. Povolni Egerből povolánföldet (a cement alapanyaga) hozatott. A szokatlan új kötőanyag tejszerű, fehér pép volt, ezért keletkezett az a hiedelem, hogy a kötőanyagot tejjel oltották.

A híd formája népi klasszicista stílusú, amely a csárda ívezetében éppúgy megtalálható, mint más Hortobágy környéki építményeken is. A folyó két párján épült ellenfalak közötti hossza 92,13. a szárnyfalakkal mért teljes hossza

167,30 méter. Magassága az átlagos mederfenéktől a karfal tetejéig 7,90 méter. A karfalak védelmére minden pillér felett egy darabból kifaragott háromnegyed tömb alakú kerékvető van beépítve a mellvédfalba. Egyedüli díszítése a falazott választópárkány, amely a boltozatok felett fut. Feljárói a puszta jellegének megfelelően készültek: az öblö- södő alaprajzi elrendezés az átkelő ménesek és gulyák felhajtását könnyítette meg.

Hány lába van a hídnak?

Egyik elbeszélő .népiesen kilenc- lábúnak mondja a hidat. Ha ez igaz volna, nem nevezhetnénk ki- lenclyukúnak, ugyanis a pillérek száma mindig kevesebb eggyel a nyílások, illetve boltozatok számánál, így — mivel a hídnak kilenc nyílása van, pilléreinek, azaz lábainak száma csak nyolc lehet.

Hogy miért éppen kilenclyukú lett a híd, arról megalkotta a maga legendáját a nép is: egyik be-, tyár a csárdából menekülvén ; a pandúrok elől, úgy nyert egéruta .t, hogy kilenc leány hajolt meg ele )t- te, s az ő hátukon kelt át a folyón.

Régen is votak „lovasnap ok”, de olyan virtusra senki sem vállalkozott, mint Biriszló Jáno' s csi- kóslegéay: a híd túlsó végé n felugrott a lovával a bal olda ii karfára, végigment rajta és a kapu támpillérénél ugratott le róla.

D. Karádi ’ Katarin ,