Petőfi Népe, 1980. október (35. évfolyam, 230-256. szám)

1980-10-05 / 234. szám

IRODALOM

BÍZTATÓ ÉVADKEZDET

Gogol:

A revizor

A „legjobb orosz színdarabnak” mondja Szerb Antal, „világviszonylatban is előkelő helyet foglal el A revizor”, olvasható a Gondolat Kiadó kisenciklopédiájában, Kosztolányi így hangsúlyozza jelentőségét: „erről a darabról külön fejezet szól az orosz irodalom történetében”. Turgenyev szerint „a világirodalom legtekintélyrombolóbb vígjátéka”.

Kiváló színészek, híres rendezők mérték meg tehetségüket számtalan színrevitelkor, készültek megkülönböztetett figyelemmel, a nagy feladattól' feltáplált ambícióval. A remélt, a várt siker, az óhajtott hatás azonban általában elmaradt várakozásuktól. A bemutatókról megjelent kritikák elismerő soraiban de, sajnos, mindamellett, bár kezdetű fá- nyalgások, fenntartások, kifogások bujkáltak.

„A részletek kidolgozásának lenyűgöző szakmai tökélye ellenére sem lehetünk részesei olyan egyértelmű művészi élménynek, mint a...” panaszkodott egyik fővárosi kollégám a leningrádi vendégrendező revizora után. A Madách Színház korábbi, 1962-es Gogol-felűjítását ekként dicsérte a tekintélyes újságíró: „A rendező érezhetően kivételes gondot forditótt a gogoli előadásokra... mindennek ellenére. sajnos, nem mondhatjuk el az előadásról, hogy jó, hogy korszerű, s legfőként, hogy hatásos.” Kosztolányi ellentmondásba bonyolódva méltatta a Hevesi Sándor rendezésében létrejött előadást. „A tempós, a stílusos... az ötletes, a friss rendezés”, a jó színészek révén „kedves este volt”. Vagyis rossz, mert — újra őt idézem — „Nincs ennél megrázóbb és szomorúbb vígjáték..., mérges és epezöld mosoly ez, amilyen dührohamok után je• Anna Andre je vna: Szőke vagy barna? (Vitéz László, Réti Erika.)

• Marja Antonovna: így kurizálnak a fővárosban... (M. Horváth József, Ribár Éva.)

0 A Polgármester: ö excellenciája személyesen kérte Miklós). (Karáth Imre felvételei)

LÁTÓHATÁR

Horváth István:

Magyarózdi toronyalja

Volt időszak, amikor nem értettem pontosan, hogy mi mozgatja azoknak az embereknek a cselekedeteit, akik szorgalommal kutatják szülőhelyük történetét, gyűjtik a paraszti munka tárgyi emlékeit, szellemi értékeit. Nem azokrá gondolok, akik a helyi történelmet mindennél fontosabbnak, jelentősebbnek tartják és feltétlenül kiadót követelnek — vagy ügyeskedve szereznek dolgozataiknak —, hanem a szülőhelyhez ragaszkodókra, a csendesen és szerényen munkálkodókra.

Az igazi hagyományőrök nem azt akarják bizonyítani, hogy feltétlenül különb értékek vannak a közelükben, hanem azt, hogy ezek mások, mint a szomszéd faluban, vagy néhány száz kilométerrel arrébb, s más értékkel kell mérni, mint a többit. Hiszen ezeket az.értékeket így ismeri a település népe, így nevelődött, szegődött melléjük, így őrzi — és ha jó kezekbe kerül — így fejleszti tovább. Mindez akkor vált igazán világossá, amikor átolvastam Horváth István írói falurajzát, egy erdélyi magyar faluról. A kötetet a Magyar Helikon jelentette meg Magyarózdi toronyalja címen.

lentkezik a fáradt szájon.”

Itt az első bökkenő. Az emberek általában azonosulnak valakivel, beleélik magukat a sorsába, együttéreznek vele. Siratják, ha elbukik, gyűlölik ellenségeit, kikacagják, akiket joggal rászedett. A revizor gügye, szemét, ostoba, aljas, cinikus, céltalan, számító, pitiáner tengődök szomorú gyülekezete. Érdemtelenek a sajnálatra. Utál'kozva vesszük tudomásul fölsülésüket. Szánalmas figurák! Az évszázados elnyomástól megrohadt alakok, még sajnálatot sem keltenek.

Éppen a zseniális szituáció, a társadalom- és embernyomorító politikai önkénynek ilyen végletes megjelenítése, a hihetetlent is valószerűsítő ábrázolása csökkenti a tragikai és komikai hatásokat, a motivációk általánosíthatóságát. Minél következetesebben érvényesülnek ugyanis a szerző elgbndolásai, szándékai, annál többet követel a nézőtől. A különféle benyomások, hatások, közlések, jelzések csak agyunkban elvonatkoztatva, közreműködésünkkel állnak össze.

Gogol sohase kommentál, magyaráz,. nem rágja meg előre számunkra a mondandót: akinek füle van a hallásra hallja, akinek szeme a látásra, látja. Éber jelenlétet kér, ajánl, 'hogy A revizor segítségével könnyebben fölismerhessük a mi „polgármestereinket, Hlesztakovjainkat’.', a köröttünk élőket és a bennünk pöfffeszke- dőket egyaránt.

Jól értette üzenetét a mű szolgálatába szegődött Szőke István. Tudván tudja, a szatíra ama bizonyos nagyítóját ojyan közel és olyan hosszan tartja a megromlott részek fölé a szerző, hogy az égetve sebez. Fapadokra ültetné a nézőket, ha lehetősége lenne erre. Egy percig se andalogjanak,. ne adják át magukat a kárpitozott karosszékek kényelmének. Az előadás áramkörébe kapcsolódva töltődjenek meg felháborodással. Mellőzi a Gogolra rakodó tévhiteket; a kürtőkalapos biedermeier kedélyességet, a poénok anekdotá- zó kijátszását.

Hosszú, feneketlennek érzett sötétségből bukkannak ki már- már idegesítő — no, mi lesz—várakozás után a kisvárosi potentátok. Néma mozdulatlanságba merevednek a színpadon. A cári birodalom mérhetetlen nagyságát, fenségesnek hazudott dicsőségét idéző, méltóságteljesen hömpölygő zenével (Simon Zoltán munkája) feleselve hallgatagon ülnek es csak kétszázhatvan másodperc múltán hangzik el az eddigi létüket, világukat felkavaró szörnyű bejelentés: „Uraim! ...revizor jön hozzánk.”

A műhöz méltó indítás! Újabb két-három perc elegendő lenne megriadt, elbizonytalanodott környezetének teljes lelepleződéséhez, a napjaikat mérgező félelem szét- szivárogtatásához, a nézőtér teljes beavatásához, ha a jelenet második része a kezdéshez hasonló erejű. Elég néhány súlytalanul tolmácsolt mondat, elég néhány ritmuszavar, és máris elillan a fölhalmozódott feszültség.

Így vagyunk az összességében jó színvonalú, általában erőteljes, mindenképpen jelentős előadással mindvégig. Helyenként — tíz-tizenöt percre — Kecskeméten ritkán élvezhető színházat látunk, amelyet laposabb, szokványosabb részek követnek. Szőke István kezében tartja a játékot, bizonyítja mesterségbeli felkészültségét, a gondolati egységért vállalt „stílus talanságok” keverésében már tapasztalt arány- és stílusérzékét, de... Időhiány és szereposztási 'kötöttségek, talán a Csodaszarvas fogadtatásával magyarázható megtorpanások, következetlenségek miatt időnként le-leenged a kecskeméti A revizor.

Mindig felizzik a nézőtér, amikor a Polgármester és Hlesztakov színen van. Tolnai Miklós érti legjobban a mű és a rendezés groteszkbe hajló stílusát. Valóságos, reális figura. Több esze van, mint a környezetében élőknek, a korlátlan hatalom birtokában gátlástalanabb: így kerekedhet a tőle tüggők fölé. Természetes számára ez a helyzet, meg is ideologizálja, hogy miért igazságos megkülön- iböztetett állapota. Lélektanilag indokoltnak érezzük hiszékenységét, bravúrosnak azt a folyamatot, amelyben majdnem fölébe kerekedik „az incifinci alakocská- nak". Nyilvánvalóvá teszi, hogy ez a Polgármester, ilyen körülmények között sohase magasodhat Hlesztakovnál parányibb (ál)- tevizor fölé sem, bármennyire is közel kerül1 hozzá. A kitűnő színészi alakításból talán egoista kegyetlenségére utaló vonások hiányolna tók.

M. Horváth József megfelelt a bizalomnak. Tovsztogonov nyomán Szőke is jelentéktelen küllemű, szürke figurára bízta Hlesz- takovot. KétszeV-kettő = négy: minél semmibb, minél kisszerűbb, annál nagyobb a botrány, annál kiaöálóibban igazolódik, hogy a (vélt) tisztség teszi az embert. Sarokba szorított kóklerként kitűnő, revizori mivoltának hasznosításakor el-elfogyott a szufléja, nem győzte újabb ötletekkel.

Réti Erika, mint Anna Andre- jevna, és Ribár Éva (Marja Antonovna, a lánya) érezték meg a többiek közül, 'hogy milyen stílust kíván Gogol művének már jelzett fölfogása. Másokhoz hasonlóan napról napra jobb teljesítményt nyújtottak: a harmadiknegyedik előadásra ért be a kecskeméti A revizor. (A főpróba bonyodalmas elmaradása miatti izgalom károsan befolyásolta a premiert.)

A beugró Gáspár Antal (Dob- csinszkij) és a most ideszerződött. Vitéz László (Bobcsinszkij) új' színeket adtak figurákjukhoz. Talpraesett, ügyes művészek, ellenálltak a szerepüket elsablono- sító csábításoknak. Füzy Sári jelmeztervező főként a hivatalnoki kar öltöztetésében bizonyult találékonynak. A típustermtéshez ki többet, ki kevesebbet adott tehetségéből; sajnos elhalványultak a Polgármester és Hlesztakov környezetében. Lakky József (Hlopov tanifelügyelő) általában sikerrel küzdött régi szerepemlékeivel, Fekete Tibor a megvesztegetési jelenetben tetszett, Lengyel János a tőle szokott lendületű Zemljanyiika főgondnok volt, Bácskai Jánosban (Spekin postamester) ígéretes, eredeti tehetséget ismertünk meg,

meg a lányom kezét. (Tolnai

Oszip fontos figurája Kölgyesi György megformálásában kissé szürkére sikeredett.

Mit 'kívánhat az ember egy új idény kezdetekor? Minél több ilyen törekvő, valamit akaró előadást! A korszerű színház megteremtését legalább annyira támogató, a jó teljesítményeket legalább annyira méltányoló közönséget, mint amilyen — a szó igazi értelmében nem hatásos — A revizor előadását általában fogadta.

Holtai Nándor

A könyv nagyszerűsége, hogy figyelmezteti az olvasót; lássa meg a nagyot a kicsiben, mert benne van. Az író nem akart úgy járni, mint a mesebeli indiai koldus, aki egy helyen kucorgott, és sose tudta meg, hogy milyen értékeket rejt a föld a lába alatt. Harmincegy éves koráig parasztként lakott és dolgozott Magyarózdon; több kötettel a háta mögött, közel a hatvanhoz fejezte be ezt a könyvét a zárt, eldugott helyen lapuló szülőfaluról, ahová mindig visszatért, és így vette észre a kincset: a néprajzi, folklorisztikai, nyelvészeti anyagot, mindazt, ami más falvakban már-már a feledésbe merült. Így írni, a lényeget láttatni csak olyan valaki tud, aki ismeri és szereti az ott élőket A téma teherbírása és az író teherbírása ebben a kötetben arányban van egymással. A falu rajza lépésről lépésre bontakozik ki, színes magyarsággal és nyelvi bőséggel.

Őskori települési nyomok Magyarózdon, A helytörténeti Magyarózd, A nagycsalád közösség, Hiedelmek, varázslások, tilalmak, Népi gyógymódok, gyógyszerek, Játékok, Ünnepi szokások, Párválasztással kapcsolatos és lakodalmi szokások, Halálozással kapcsolatos szokások, siratózások, Oidi- pusz Magyarózdon, Találós kérdések, Táncszók, Népi szerelmes levelek, Népdalok, balladák, Gyermekmondókák, Magyarózdi tájszók gyűjtéséről, Magyarózdi tájszók, Ragadványnevek, Becenevek, Nagyállatok nevei Magyarózdon, Magyarózd helynevei — a főbb fejezetek felsorolása is jelzi, hogy Horváth István nagy buzgalommal rendszerezte szülőfaluja történetét és szellemi értékeit — példát adva a helytörténeti kutatóknak is.

A közölt balladák, gyermekdalok, az irodalom egyetemes kincsestárába tartoznak. íme, az utolérhetetlen tökéletességig csiszolódott ősrégi keserves strófája: „Zöld fűre szokott a harmat le- szállni, / Nehéz tőled, édes rózsám megválni. / Ügy elválok, mint ősszel a falevél, / Kedves babám, be hiába szerettél.” Olyan tömör egyszerűség ez, amilyent csak ezer meg ezer daloskedvű vagy szomorú ember formálhatott századokon át.

Az olvasó a meglepetés örömével halad előre a könyvben, nem kötelességből — ha már drága pénzen megvette, akkor elolvassa — hanem gyönyörködve, kíváncsiságának növekedésével jut a végéig. Mert különösen érdekes az olyan mű, amely nemcsak leíró jellegű, hanem vallomás is. Vallomás arról, hogy a nemzeti nem ellentéte a nemzetközinek, mert ez utóbbi megbecsüli és megőrzi mindazt, ami megmaradásra hivatott. Bizonyíték, hogy amilyen lehetetlenség a nemzeti tudat történelmi tudat nélkül, olyan lehetetlen a nemzeti teljesség a nép ismerete nélkül. Figyelmeztetés, hogy a népművészet értékeinek megbecsülése a népek egymást- értésének is eszköze: csak az ismeri valamennyire is a világot, aki saját lakóhelyét is ismeri.

„Az utánam jövőket szándékozom kutatásommal végigvinni a falun, visszavezetve a múltba őket, mert a múlt ismerete nélkül magunkat sem ismerhetjük eléggé; múltunk ismeretével a mát is átfogóbban láthatjuk. Hány régi szokás van, amelyről azt sem tudjuk, honnan van, s hány visszahúz, gátol már, míg nem egyet érdemes, beépítve mai életünkbe továbbfejleszteni” — írja a szerző. Megfogadásra érdemes szavak.

Komáromi Attila

Rádiós műsor Simon yi Imréről

Csatlakozva az újságok, irodalmi lapok és folyóiratok sorához, a kecskeméti kiadású .Forrás, Évszám-szonetlek című művének közreadásával köszöntötte múlt havi számában Simonyi Imrét. A Magyar Rádió még nagyobb nyilvánosságnak készített felvételt: Gyulán, az Erkel Ferenc Művelődési Központ impozáns színháztermében rendezte meg a 60. születésnapját ünneplő József Attila-díjas költő irodalmi estjét a héten. A napjaink irodalmi életében — immár értékének megfelelő helyre került — gyulai költő tisztelői zsúfolásig megtöltötték a több száz helyes nézőteret. Az est.be- vezetőjeként Dénes István, a rádió Magyar Múzsa irodalmi sorozatának szerkesztője mondott értő elemzést Simonyi Imre munkásságáról. S hasonlóképpen őt dicséri a

költő több mint 20 éves pályafutását reprezentáló műsor kiváló szerkesztése is.

Az est első felében Gombos Katalin. Oszter Sándor, Sinkovits Imre, Sólyom Ildikó és Szokolay Ottó színművészek tolmácsolásában ízlelgethették újra az irodalmi est résztvevői Simonyi különleges, talán leginkább Krúdyhoz hasonlítható hangulatú, múltidéző verseit, s a közélet tisztaságáért aggódó indulatos, pengeélességű epigrammáit, perlekedését a világgal és önmagával.

Az est második részében maga az ünnepelt, Simonyi Imre szenvedélyes, előadó- művészekkel is vetekedő kiváló tolmácsolásában hangzottak el a költő életről, halálról. szerelemről, az átélt történelmi leckék fájdalmas tanulságairól megfogalmazott hitvallásai.

B. S. E.

0 Képűnkön a 60. születésnapját ünneplő költő. (Fotó: Martin Gábor)

Gesztenyefák alatt a gyulai Reinhardt teraszán*

Ö, csak még egyszer az a régi Tábor: az a fészekaljnyi népség ott a tetősátor alatt — ottan a Reinhardt teraszán!

(Ahogyan harminckilenc tavaszán ...)

Csak még egyszer a Fiúk meg a Lányok, a málnaszörpök meg a habosfánkok, s — hűvösen — mind a négy gesztenyefák! a lenge bókok, s mind a diszkrét kézcsók... (Mert az mi szép volt: minden a miénk volt!)

S ha „magasröptűn” lengettük a zászlót:

— „Olvasta kegyed az új Németh Lászlót?” Oktöndian néztek: — „Ki az?” — így a lányok, s visszakérdeztek: — „És ön Gyula-Diákot?”

Hát így volt — így! — és mégis gyönyörű volt: a Nagytemplom fölött megállt a félhold

félúton — miként a fenti diskurzus. Legyintettünk: — „Ezt tette lám a kurzus, a neobarokk, s az Üriasszonyok Lapja...” Aztán „váltottunk ...” — és mindent egy lapra tettünk fel: — „Kisasszony! esetleg este hétkor fel tudna jönni a Népkertbe; a Színkör mögött, tudja, ahol a pad...”

Halk sikoly: — „Jaj, maga rémes alak! hogy képzeli? hétre? az lehetetlen! sőt mi több: egyáltalán lehetetlen!

... legfeljebb nyolcra... amikor már setét van...”

— S illendően lesütötte szemét.

• A legújabb, Faforgácsok egy fakeresztröl című kötetéből olvasta fel ezt a verset Simonyi Imre, a rádiós felvételen.