Petőfi Népe, 1980. október (35. évfolyam, 230-256. szám)
1980-10-26 / 252. szám
MŰVÉSZET „ELSŐSORBAN ÍRÓ VAGYOK” Beszélgetés Jókai Annával Amióta jó egy évtizeddel ezelőtt az Írónőnek megjelent az első kötete, azóta szinte egyfolytában Jelen van az élő magyar irodalomban. Regényeivel és elbeszéléseivel rendszeresen Jelentkezik olvasói előtt, tovább szélesítve azok táborát. Népszerűségéhez elsősorban kitűnő valóságérzéke, az élet Igenlése és szeretete járul hozzá, valamint az, hogy mindazt, amit saját sorsán, személyes élményein keresztül átél, elhitető erővel, élvezetes plasztlcitással képes az olvasók elé varázsolni. Jókai Anna A labda című kisregényével, sok-sok novellájával, valamint A feladat és a Napok című regényével és más műveivel együtt sok örömet szerzett eddig az iroda- lombarátoknak. Ahhoz, hogy Igazán közkedvelt író, hozzátartozik az Is: megszállottan, fáradhatatlanul járja az országot, lelkesen vesz részt lró— olvosó találkozókon. Legutóbb egy kiskunhalasi szereplése alkalmával beszélgettünk vele életéről és munkásságáról. — ön egyszemélybeh nő, feleség, családanya, pedagógus, és író. Hogyan tudja mindezt összeegyeztetni? — Erre nagyon nehéz válaszolni. Azt azonban sietve mondom el, hogy úgy érzem: elsősorban író vagyok. Ez a tény meghatározza életemet, életem vitelét. Az viszont, hogy egyben mint nő élek és dolgozom, csupán színező, de nem meghatározó tényező. Ugyanezt mondhatom el nevelői pedagógusmivoltomról is. — Amit sok és sokféle utazása során lát és tapasztal, mennyire befolyásolja írói munkásságát? — Én nem tudok mást csinálni, csak amit átélve látok. Ügy értve, hogy képtelen vagyok mást írni, mint saját élményeimet, tapasztalataimat, meglátásaimat. Természetesen ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy jómagam minden lényeges dolgot képes vagyok meglátni. — Műveinek1 ismerői azt érezhetik, hogy önben egy jó adag pesszimizmus van, ami az emberi életjelenségek észrevételét és tálalását Jlleti. Mennyire igaz ez? — Határozottan kijelentem, hMy ' sem pesszimista, sem egyértelműen optimista nem vagyok. TJgyánW szerintem az igazi irodalom művelője egyoldalúan egyik sem lehet; csupán tárgyilagos. — Sokat jár vidékre, az ország legkülönfélébb részeibe. A jelek szerint szívesen szerepel olvasói előtt. Azt is tudjuk, hogy nem csak szeret beszélni, eszmét cserélni, vitatkozni, de igazán tud is szólni, akár a legegyszerűbb emberek nyelvén is. Jelent-e ez a tény valamiképpen külön örömet? — Igen, meglehetősen sokat utazom. Hogy miért? Elsősorban azért, mert hívnak. Jó érzés, nem tagadom, hogy szerte az országban mindenfelé vannak értő és ragaszkodó ismerőseim. — Mégis: tulajdonképpen ezeken túl mi az, ami arra ösztönzi, hogy ilyen sokat találkozzon az irodalombarátokkal? — Nem lehet örökké írni. Es ha az ember nem ir, akkor mit csináljon ennél okosabbat? Mire is fordítsa az életét, felszabaduló idejét? Engem a presszók, a nagy rvászattal egybekötött társasági összeröffenések nem kötnek le. Nekem valamiféle értelmesebb cselekvés hiányzik mindig. Ezeket aztán különféle áttételekkel közvetítem munkáimban. — Nyilván felesleges a kérdés, ám nehezen kikerülhető: mennyire érzi azt, hogy népszerű író? — Én ezt nem érzem. Illetve ez különösebben nem is fontos. Ám az bizonyos, hogy sokak által szeretettnek érzem magam. És az erőt ad. Ezzel függ össze az előbbi kérdés is, a sok utazás. Fontosnak érzem a személyes kapcsolatok állandó erősítését. Azt tartom, hogy manapság az őszinteség és közvetlenség valósággal „hiánycikk”. — Tudjuk, hogy viszonylag elég gyakran megfordul Bács-Kiskun megyében. Milyen tapasztalatokat szerzett eddig a mi szűkebb hazánkban? ■ — A kecskeméti, szeremlei, kiskunhalasi stb. szereplésem egyaránt kedvet adott az élethez, az íráshoz, a munkához. Egyébként azt tapasztalom, hogy mennél kisebb egy település, annál melegebb, meghittebb az olvasókkal való találkozás. — Említene valamilyen nagyon is emlékezetes, érdekes élményt? — Sok ilyen van. Tulajdonképpen valamilyen szempontból minden utazás, minden találkozás emlékezetes számomra. Ha mégis meg kell említeni valamit, hát azt mondom: voltam egy parányi faluban, ahol kis számú közönség ragyogó arccal, csillogó tekintettel vett körül a kicsi teremben, a doromboló olajkályha mellett; én voltam ugyanis az egyetlen író, akivel ők eddig találkoztak. Nem lehet elfelejteni. — Beszéltünk már róla, hogy sok-sok író—olvasó találkozón vesz részt. Tudna talán számot is említeni? — Igen, összeszámoltam. Eddig ezerkétszáz alkalommal néztem szembe az olvasókkal, az irodalmat, az olvasást szerető emberekkel. — Ez a szám még azt is meglepi, aki tudja, mennyire országjáró ember. Lehet, hogy illetlen a kérdés, de nem tudom kikerülni: mikor ír tulajdonképpen? — Tevékeny ember vagyok, szenvedélyem a munka; nem ismerem a pihenést. Itt említem meg, hogy sokan feleslegesnek tartják az író—olvasó találkozókat. Ez talán abból adódik, hogy sok helyen és elég gyakran az ilyeneket formális elemekkel tűzdelik tele, és így a merevség, a hidegség uralkodik el. Én annak vagyok híve, hogy közvetlenül egymást jobban megismerve beszélgessünk. Vagyis; üljük körül az asztalt. Csakis így van értelme. — Ügy tűnik, Jókai Anna a sokszoros bíráló hang mellett is nagyon szereti az embereket. — Ez igaz; ám az is igaz, hogy sokakat nem szeretek. Például akik visszaélnek a hatalmukkal, a megszerzett pozíciójukkal. Továbbá nem kedvelem a bezárkózó, zárt gondolkodású embereket. Ehhez sietve hozzáteszem, hogy az embereket, a személyiségeket szerintem minden alkalommal egyenként, külön-külön kell megítélni. — Mi az ami a legfőképpen érdekli? — Az emberi közösség érdekel leginkább. — És mi az, amit az életünk- ■ ben, munkálkodásunk során a legfőbb célnak tart? — A világban gyökeret kell eresztenünk. Varga Mihály (Straszer András felvételei) Rajzaimhoz .4 művészjelölt több festményét mutogatta Rembrandtnak: mondana véleményt színeiről, tehetségéről, s arról, érdemes-e a siker reményében tovább dolgoznia? A Mester a képekre pillantott: — Fiatal barátom, én nem tudok válaszolni a kérdéseire. Aztán magyarázóan hozzátette: — A színeket kevesebb ízléssel és valamivel több munkával, sokan összehangolhatják; rajzokat hozzon, azokat látva megmondom, tehetséges-e. ♦ Idők folyamán a grafika, a rajz fogalma átalakult. Ma nem sorolják ide a tanulmányt vagy vázlatot; de grafikának tekintik általában a fekete- fehér és kevés színnel készült sokszorosított karcokat, metszeteket és nyomatokat; de (micsoda balgaság!) ezek közöt állítják ki a különböző víz- fesményeket (akvarell, guache stb.) reklám, plakát és nyomdagrafikai munkákat; de még a fotó- grufikákat is, melyeken olykor a fotóba rajzol bele a művész, olykor meg a grafikába illeszti belé a fényképet. A rembrandti válasz tehát a festményt bevezető előkészületi munkákat: a tanulmányt és vázlatot nevezte rajznak. Magam is így gondoltam, és — mert azt tartottam, hogy a „grafikusművész” sem nélkülözheti ezeket —, sokszor tekintettem a Föld különböző pontjain bemutatott grafikákat tartalmatlan szemfényvesztésnek, még ha a laikus előtt oly magas rangot adó grafikai mlágkiállításon ékeskedtek is. 9 Pályám, életkörülményeim, időzavaraim és az eszközök hiánya talán rákényszeríthetett volna a képzőművészettől való elszakadásra, ha annak alapja, a rajz, s a szűk helyen, korlátozott idő és mozgásviszonyok között sem jelenthette volna hajlamaim bizonyos kiélését. Negyedszázad alatt szinte a grafika előbb említett minden fajtájában tevékenykedtem. S hogy nem eredménytelenül, arról a munkáimat Félegyházától Firenzéig, Szekszárdiéi Szimferopolig, Csepeltől Calgaryig, Vaskóitól Vancouverig — egyetemeken és könyvtárakban. pincékben és nemzeti galériákban rendezett kiállításaim s a munkásságomról készült filmek, s beszámolók tanúskodnak. „Mellékműfajom’’, a grafika pályámon így elfoglalta a festészetet „megillető” helyet, amiért a kényszerű megalkuvás keserű ízét gyakorta éreztem. Azt mondják, a műveken szerencsére mindez nem látszott. Talán mert a csökkent lehetőség okán mohóságom túl nagy volt. Meg aztán jó példáim akadtak arra, hogyan kell az embernek a korlátáit emlékművé varázsolni: 1. Matisse öregedése és fokozódó betegsége gyógyszeréül csodálatosan szép formákat, világosságban ragyogó színeket festett; 2. Egyetlen gyakorlati mesterem, Matis Kálmán (a nevek hasonlósága okán a két példa különösen súlyos lehet), az egyik kecskeméti iparitanuló-inté- zetben 17 szakmát tanult meg és tanított, hogy ezek mellett bennünket a művészet útján elindítson, amikor dilettánsok és giccselők, naiv művész lányok s legények elismerést és ösztöndíjat kaptak. Ily példák láttán ma miért ne lennék elégedett, amikor hatvanadik életévembe lépvén immár pusztai műteremben — tanyán — a sokáig nem művelt festés rohamléptekben kárpótol meg nem festett képeimért és — lemondván a grafika sokféle eljárási módjáról — a rajzot vázlatok és tanulmányok készítésére használom, leendő >nunkáimhoz. Az itt közöltek is arra valók, variánsok anyagixjai'akért igyekvő mindennapi futásunk kifejezéséről. Goór Imre Aw/i*T &UNI 9 Amiért élni érdemes? 9 Felszállásaink. 9 Megéri-e? Átváltozások Teste nagyot rándult, felpattantak szempillái. A Éjfél körül lehetett. Amióta az eszét tudta, minden éjszaka felriadt ez idő tájt, még akkor is, ha sötétség és csend honolt a házban. — Nem jött haza. Még nem... — fülelt egy ideig a konyha felé, az ajtó alatt beszivárgó fénycsíkra meredve. Tudta, hogy az anyja most is ott virraszt a tűzhely mellett, ahogy egy életen át, olykor hajnalokig. Várja a vacsorával. Felkattintotta az éjjelilámpát, s előkotort egy vaskos útleírást. Hosszan elmélázott egy-egy színes fotó fölött. — Párizs ... Nápoly ... Tahiti... — motyogta maga elé, s- közben elképzelte, milyen lenne ott sétálni a zsúfolt utcákon, a tarka embertömegben, egy szép fiatal lánnyal a karján, elegánsan, boldogan... Az utóbbi napokban egyre többet gondolt arra, hogy elmegy, elhagyja ezt a házat,. a faluját. Elmegy dolgozni Pestre, vagy Debrecenbe, ahol kapna munkásszállást, és csöndesen, nyugodtan élhetne. — De mi lenne akkor vele? — tűnődöft a rozoga ajtóra pillantva, amin túl, ott kint a konyhában, egy beteges, törékeny asszony üldögélt fekete kendőjében. — Soha nem láttam nevetni... És Marikával? Vlsszaihanyatlott párnájára, ahogy eszébe jutott a lány. Lehunyta szemét, s megpróbálta felidézni az arcát, mosolyát; a homályos tánctermet, ahol először simultak egymáshoz, néhány nappal ezelőtt. Marika — mormolta mint varázsigét. — Mindig együtt kéne lennünk ... Veled az éjszaka is kedves, izgalpnas, simogató. A sötétség mindig csak egy nagy fekete szárny lenne, nem - ragacsos szurok, amiben vergődik az ember. Halk, kedves szavak, amiket a száj, s a tekintet mondani tud, vagy egy-egy szelíd mozdulat... Mindent megszépíthet? Elutazni a tengerpartra, a vidám emberek városaiba, sétálni kéz a kézben, elegánsan, gondtalanul, boldogan ... — A kurva anyátokat! Miért ég a villany mindenütt? — Rekedt ordítás rántotta ki az álmodozásból, miközben hatalmasat csattant a konyhaajtó. — Hazajött — suttogta megborzongva, s reszkető ujjaival az éjjelilámpa kapcsolóját kereste. — Hazajött ...- A sötétségre meresztette szemét, a sűrű és értelmetlen sötétségre, amely hirtelen köréfonódott, ránehezült. Hallotta a tányérok csörömpölését, az üvöltözést, de a szavak értelme már nem jutott el a tudatáig, bár vastagon ömlöttek be a szitkok a rozoga szobaajtó résein. Egész testében remegett. Kimerültén, fáradtan ment másnap reggel a munkahelyére, a téeszközpont szerelőműhelyébe. Délelőtt behívatták az irodába, s a főnök az apja után érdeklődött, hogy miért nem jött ma sem dolgozni. A délután hamar eltelt. Szinte mindvégig Marika járt az eszében, s az esti mozielőadás, amire már előző nap megvette a jegyeket. Anyja a konyhában ücsörgött, az ablak meliett, mint mindig. Fekete kötényében kopott zoknik tar- kállottak, s remegő ujjai között némán ficánkolt a tű. — Megjöttél kisfiam? — hunyorgott az ajtó felé, amikor belépett. — Megyek moziba, csak még megmosakszom... Hirtelen megtorpant és elsötétült a tekintete, ahogy a ráncos, koravén megvénült arcra nézett. — Megint megverte? — Semmiség... mondta legyintve, kicsit szégyel- lősen, s a tűzhelyhez csoszogott, hogy enni adjon a fiának. — Nem mehet ez így tovább — szólalt meg némi hallgatás után, a tányérjára meredve. — Az ilyen ember börtönt érdemel. Jelentsük fel! Menjünk el az orvoshoz, anyám! — Miket nem beszélsz — dünnyögte rémülten a másik. — Csak. nem akarod rendőrkézre juttatni a saját apádat? — Ez egy vadállat, nem apa — horkant fel a fiú. — Butaság... Megver az Isten, ha ilyeneket beszélsz ... LJiába minden — gondolta, dühösen kanalazva sötétbarna bablevest. — Ez már így megy a sírig. De kinek a sírjáig? Vékony, beteges öregasszony lett anyám, alig negyvenévesen ... — Nem ízlik kisfiam? — kérdezte siránkozón, amikor eltolta maga elől a tányérját. — Nem vagyok éhes. Most is a kocsmában van ugye? Iszik, még tart a fizetéséből. Mi ruházzuk, mi etetjük évek óta, azután elszedi tőlünk azt a keveset is, ami néha marad, és üvöltözéssel, összezúzott tányérokkal, ütleggel köszöni meg. Hát hol itt az isten, anyám? Majd így szólt: — Azt mondta a főnök, kirúgják, ha még egyszer előfordul, hogy nem megy be dolgozni — mondta a sarokban levő jókora műanyag lavór fölé hajolva. — Akkor mi lesz? Kettőnknek nincs annyi jövedelmünk, ami piára elég neki. Miből élünk akkor anyám? — Nem rúgják ki... Ezt Isten nem engedheti... — motyogta és ölébe- ejtve összekulcsolt kezét, ma- gábaroskadtan ült, a homályos ablaküvegre függesztve szomorú tekintetét. — Megint imádkozik — gondolta a fiú, felegyenesedve a mosakodásból. — Miért nem lázad fel egyszer? Csak nyeli a könnyeit és tűri a sok durvaságot ellentmondás nélkül... Egy ideig idegesen to- porgott, kezében a fehér vászontörülközővel, végül odalépett hozzá s leguggolva rámosolygott, megcirógatva a fonnyadt, ráncos arcot. — Ha lenne sok-sok pénzem, vennék valahol messze egy nagy házat — mondta halkan, ahogy a gyermekek mesélnek elalvás előtt. — Egy szép tónak a partján. Hatalmas kert lenne hozzá, tele fákkal, meg virágokkal. Mint egy szép liget. Ha kitekintenénk az ablakon, a csillogó vizet látnánk, ahogy táncol rajta a fény... Azután lenne egy szép feleségem meg fiaim is. Egész nap ott hancúrozná- nak a kertben, s anyuka vigyázna rájuk egy kényelmes hintaszékben üldögélve. Anyuka tanítaná őket a szépre, a jóra... ’ p gyik kezében a vászontörülközőt, a másikban gd anyja összekulcsolt kezét fogta, s különös, furcsa tűz villogott szemében, miközben mesélt. Az anyja úgy hallgatta, mint a papot a vasárnapi miséken, s nagy, meleg könycseppek gyűltek arcának sűrű barázdáiba. A moziból hazafelé jövet, már a kapuban hallotta a kiabálást, a csörömpölést. Egy pillanatra elnémult az apja, amikor a fiú belépett, s bevágta maga mögött a konyhaajtót. Vérben forgó, zavaros szeme gyűlöletet tüzel a fia felé. — Szóval panaszkodtál rám a főnöknek, te faty- tyú! — üvöltötte, az összetört tányércserepeken to- porzékolva. — Megint elvonóra akarnak vinni, mert egy rohadt fattyú panaszkodik! A te mocskos .kis kölyköd, hallod vén szipirtyó?! — Ne merj hozzányúlni anyámhoz — mondta csöndesen, de keményen a fiú, közelebb lépve a félénk, gyönge öregasszonyhoz. — Micsoda?! — tajtékzott a másik. — Beköpöd az apádat, későn jársz haza és még pofázni mersz? Szétloccsantom a fejed, te szarházi! És ráadásul le-; tegez... , Lesöpört az asztalról mindent. A tűzhelyről lekapta a lecsóval teli lábast és kiöntötte az asztal közepére. — Zabálj fattyú, ez lesz az utolsó vacsorád! Te is vén kurva, ide a kölyköd mellé! Na, gye... — Nem tudta végigmondani. Az első ütéstől csak megtán- torodott, a másiktól az asztalnak csapódott és becsúszott alá. A fiú szemében a gyűlölet, az elszántság meg a fájdalom furcsa keveréke villogott, ahogy bement a szobájába, hogy összecsomagolja legfontosabb holmiját. Mire elkészült, az anyjának már sikerült egy kaiinányi vízzel eszméletre térítenie az apját. Rogyadozott a lába és hitetlenkedve, értetlenül bámult a fiára. Hajáról csörgött a víz, ruhájáról a kiborított lecsó. jnfE em mehetek így el — rándult össze hirte- ? len a fiúban a szégyen és bizonytalan mozdulattal előrelépett. De az apja úgy ugrott hátra, mint az űzött vad. Akkor látta először életében a fiú, a mindig véres, zavaros szemekben azt a vaksi, halvány villogást: a félelmet. — Elmegyek, de hamarosan visszajövök — mondta, kitárva a konyhaajtót. — Vigyázzon addig magára édesanyám... Odakint most nem tűnt ragacsos szuroknak a sötétség, bár nagy fekete szárnynak sem. Egyszerűen csak gyászosnak, szomorúnak, mint az anyja fekete kendője. — Nem ússza meg ez a fattyú — hörögte az apja, amikor elment a fiú. — Feljelentem a szarháziját! Kezet mer emelni rám... Apagyilkos! Lecsuka- tom... — Akkor együtt fogtok ülni a rács mögött —, mondta csöndes elszántsággal a felesége, s furcsa módon most nem látszott sem. öregnek, sem törékenynek. — Megértetted? Holnap elmegyek az orvoshoz látleletért. Még meglátszanak az ütésed nyomai rajtam. Megrökönyödten nézett a feleségére, s vérben forgó szemében újra megjelent -a félelem vaksi, halvány villogása. Nem értette, mi' történik körülötte. Mindenki rá támad, ellene fordul? — Mindenki megbolondult? Mit akartok? — hebegte maga elé. A korán megvénült, beteges asszony ábrándoz- va, de továbbra is elszántan állt az ablak mellett: — Egy nagy házat, egy szép tónak a partján, valahol messze — mondta halkan, ahogy a gyermekeknek szokta mesélni, elalvás előtt. — Sok unokám lesz és én tanítom őket a szépre, a jóra... Koloh Elek
