Petőfi Népe, 1980. október (35. évfolyam, 230-256. szám)

1980-10-16 / 243. szám

1980. október 16. • PETŐFI NÉPE • 5 I < 1 I u D y I y I i M n A világ Kossuth-szobrai GYAKORLAT KÉRDŐJELEI Buktatók és lehetőségek n Az oktatási szerkezet változását a népgazdasági • igények sürgetik. Logikus tehát: a termelőüzemek járuljanak hozzá legjobb tehetségükkel, a várható eredmé­nyekhez. Rangos kiadvány jelent meg a napokban a könyvpiacon. Címe: A világ Kossűth-szobrai. Szerzője megyénk szülötte, dr. Adámfy Jó­zsef, aki 1893. december 7-én szü­letett Bácsalmáson, uradalmi cse­léd családból. A gimnáziumot és az orvosegyetemet csak úgy vé­gezhette el, hogy a szünidőben va3úti munkásként dolgozott. Nincstelensége és hosszú front­szolgálata miatt csak harminchá­rom éves korában, 1923-ban szer­zett orvosi diplomát. Ennek bir­tokában visszatért szülőfalujába, s mint községi orvos csaknem négy évtizedig működött Bácsal­máson és a vele szomszédos te­lepüléseken. Nyugdíjba vonulása után, 1962-ben Szegedén telepe­dett le. A Budapesti Orvostudomá­nyi Egyetem értékes orvosi tevé­kenységét 1973-ban aranydiplo­mával ismerte el. Bácsalmásról elköltözve továbbra is hű maradt szülőfalujához, s egykori bácsal­mási, kelebiai és tompái betegei­hez, akik Szegeden is felkeresték, s itt is istápolója volt a szegedi klinikákon gyógyítást kereső egy­kori betegeinek. 1980. január 9-én hunyt el Szegeden, de hamvait kívánsága szerint szülőfalujában helyezték örök nyugalomra. Nyugdíjas éveiben életcélul tűz­te ki, hogy felkutatja és tudó- mányos igénnyel feldolgozza az országban és külföldön található köztéri, valamint közgyűjtemé­nyek és magánszemélyek tulajdo­nában levő Kossuth-szobrokat. 1978-ban fejezte be a kutatómun­kát, s készítette el kéziratát. Saj­nos, munkájának nyomtatásban való megjelenését már nem ég­hette' meg. A könyv gazdája a Magyarok Világszövetsége,- s ki­adója a Népművelési Propaganda Iroda. A gondos szerkesztés Vígh Károly muzeológus érdeme. A könyvet bevezető ajánlásban a Magyarok Világszövetségének el­nöke, Bognár József akadémikus nagy elismeréssel állapítja meg: Adámfy József műve a hazánk­ban,. valamint külföldön megta­lálható Kossuth-szobrok első átfo­gó lajstroma, s olyan munka, amelynek áttekintése után „büsz­kébbé válhatunk magyar szárma­zásunkra és a magyar kultúra kö­zösségéhez való tartozásunkra, anélkül, hogy mások jogos nem­zeti büszkeségét megsértenénk.” Kossuth államférfiúi nagyságát mutatja az a tény is, hogy köztéri szobra New Yorktól Torinólg és Sumenig megtalálhatók. Adámfy olyan államférfinak állítottméltó emjeket ^3n}atíítja meg, Bógrtár József —, aki áttekintetté k Ittít* minden lényeges társadalmi áram­latát. megértette' a politikai erők konkrét változásait, és azok hatá­sait. de e világkép birtokában is hűséges maradt ifjúsága és férfi­kora nagy ideáljaihqz, és változó horizontok mellett mindig a ma­gyar megújulás lehetőségeit és aspektusait kereste. Ezért vált személyisége, példája és életműve a magyar nemzetet változó törté­nelmi viszonyok között megtartó kohéziós erővé és válságok esetén megújulásunk egyik alapjává. A szerző pontos adatokat közöl a hazai és a külföldi szobrok al­kotójáról, jellegéről, anyagáról, méretéről, esetleges mellékalakjai­ról és feliratáról, a* felállítás ide­jéről és körülményeiről. Értékes része Vayer Lajos neves művé­szettörténész 1952-ben írt, s ma már szinte hozzáférhetetlen „A Kossuth-kultusz a magyar művé­szetben” című tanulmánya. Emeljünk ki néhány érdekes adatot a munkából: köztéren ha­zánkban 102, külföldön 7 Kos- sulh-szobor van. A zárt helyen álló Kossuth-szobrok száma Bu­dapesten 28, vidéken 40. Az or­szágban 62 szobor van magántu­lajdonban, ebből 7 Adámfy özve­gyéé. Az első köztéri Kossuth- szobrot 1894 júliusában állították fel Siómaroson (ma Balatonsza- badi), a másodikat még az év végén, a megyénkbeli Dunapata- jon. A falu 48-as köre gyűjtötte össze a szobor költségét, s a kö­vetkező szavakat vésette annak talapzatára: „Te leborultál a nem­zet nagysága... Mi leborulunk drága emléked előtt!" Az egyko­ron Bács megyéhez tartozó Bács- kossuthfalván 1896-ban leplezték le Kossuth szobrát, s a szabadság- harcunknak több hős katonát adó Kötő család vállalta a költségek nagy részét. Soltvadkert a Füg­getlenségi Párt kezdeményezésére 1003-ban adózott köztéri szobor­ra Kossuth Lajos emlékének. Kecskemét városának Kossuth- szobra a bajai születésű neves szobrász. Teles Ede alkotása: 1906-ban avatták fel. A talapzaton egy ülő, kiegyenesített kaszát tar­tó harcos, mint a szolgaságot le­rázó nép jelképes képviselője lát­ható. A kecskeméti szobor főalak­jának fejéről készített gipszmá­solatot a bajai Türr István Mú­zeumban láthatjuk, a szobor fő­alakjának gipszből készített, ki­csinyített másolatát pedig megyei könyvtárunk őrzi. Kossuth Lajos neve és életmű­ve ma is összekötő erő az öt kon­tinens küTönböző országaiban élő magyarok között — állapítja meg az előzőekben citált ajánlás. E kapocs egyik újabb, szerény, de értékes láncszeme Ádámífy József rrtUhRájá. Emellett adataival és képanyagával hasznos segítője megújuló iskolai történelemokta­tásunknak. H. A. Meglehet, hogy egymás mellett fog dolgozni a szakközépiskolát, illetve a szakmunkásképzőt vég­zett fiú vagy lány. Az egyiknek valamivel nagyobb a műveltsége, elméiét! tudása, a másik valami­vel kimüveltebb gyakorlati kész­ség birtokában, otthonosabban mozog és igazodik el a termelés­ben. A szakközépiskolai négy év nem több egy-egy szakma elsajátításá­ra, mint a szakmunkásképző in­tézetek három éve. Sőt annyiival marad rá kevesebb idő, amennyi­vel járatlanabb az út. Kacskarin- gőkban pedig nincs hiány. Nem egészen simák például a kötelező nyári termelési gyakor­latok. Ezeknek a színvonaljavu­lását lehetne, sőt kellene is ösz­tönözni. Miközben a példaszerű üzemeket kerestem Baján- és má­sutt, a törődés, szakmai igényes­ség kétségtelen jelei mellett to­vábbi kihagyott lehetőségeket ta­láltam. És tapasztaltam, hogy a szakközépiskola követelményei, amelyeknek pontosan tudatában vannak az igazgatók és az okta­tók, nem jutnak el pontosan, köz­vetlenül azokhoz a munkásokhoz, akik mellé a tanulók kerülnek a gyakorlati időre. . Némi szépséghibával Hogyan választanak ki valakit épp annak a vállalatnak abba a műhelyébe, ahol' a kötelező nyári hónapját tölti? Előzetes tájékozó­dás után — és szűkülő lehetőségek közepette — a bajai Tóth Kálmán szakközépiskola-jelentkezési lapot kiüld az illető munkahelyre, s on­nan visszaigazolják: fogadják a tanulót, szakmunkás mellett tud­ják foglalkoztatni. Megkezdődik a szakmai gyakorlat. Végezetül mi­nősítési lap rögzíti az eltöltött idő eredményességi fokát. Például: Fiú I. és II. szerkezeti lakatos és hegesztő munkát vég­zett. Önállóan dolgozott. A vál­lalati gyakorlatvezető véleménye az egyik esetben: munkáját be­csülettel, jól látta el. Szorgalmas, kötelességtudó, fegyelmezett. A másik esetben: a rábízott munká­kat maradéktalanul, becsülete­sen, jó szakmai érzékkel végezte. Szorgalmas, kötelességtudó, fe­gyelmezett. A munkához és mun­katársaihoz való viszonya jó. Fiú III. a gyakorlat alatt gép­szerelő lakatos. Az önállóan, va­lamint a gépszereléseknéi végzett közös munkákat felkészültségének megfelelően látta el. Magatartásá­ra semmi kifogásunk nem volt. A munkához és munkatársaihoz való viszonyát jónak értékeljük... Aláírás, pecsét. Íme, a dokumentum tehát meg­van. A vállalatok fogadták a ta­nulókat, a gyakorlat lezajlott, iga­zolás tanúsítja az eredményessé­gét. Igaz, némi szépséghibával. A fiatalok ugyanis kritikusabbak: igényesebbek magukkal és az üze­mekkel szemben is. Érzik a közös érdekeltséget, a vállalatok és a leendő szakmunkások — saját maguk — egymásrautaltságát. Tudják, hogy mit kellett volna csinálniuk, és azt is, hogy mit csináltak: Fiú I—II: — " A legtöbbször konténereket javítottunk, hozzá­erősítettük a vázhoz a drótot. A maradék időben gépeket szerel­tünk, lemezeket fűrészeltünk. Na­gyon gyakran a munkások is ül­tek, és vártak a munkára. Fiú III. — Az első héten nem volt ott a vezetőnk, és csak akkor dolgoztunk, amikor elromlott egy gép, és meg kellett javítani. Az utolsó hét nagyon egyhangúan telt el, állandóan fúrni kellett. Lássunk hát tisztán Másik két társuk zömében szi­vattyúkat csavarozott. És mi he­lyett? A feladat általánosságban: az iskola elméleti és szakmai ok­tatásában tanultak begyakorlása immár nem tanműhelyi körülmé­nyek között, hanem a folyamatos termelésben. Konkrétabban: la­katosipari alapmunkák, fémmeg­munkálás, fűrészelés, reszelés, menetkészítés... A tanulók pontosan tudják, hogy ki mellé osztották be őket, ki törődött velük és ki nem. Osz- szegyüjtve a neveket, mindenek­előtt arra kértem választ, ‘hogy a követelmények miféle ismereté­ben dolgoztak. Nyolcán írásba is adták a véleményüket — együtt hátha tisztábban látunk. Igazán megnyugtatóan négyen nyilatkoztak. Nyilván, nem vélet­len, hogy valamennyien a Ganz bajai gyárában dolgoznak. Hal­mos István szerszámkészítő, a tanulók szakoktatójával beszélt előzetesen arról, hogy főleg a szerszámok szerkezeti felépítésé­re, mechanikájára, javítására és szerelésére fordítsanak figyelmet. Tóth Attilától a vasipari alapmű­veletek gyakoroltatását kérték. Horváth Józsefék részlege sokol­dalú képzettséget kíván, s a ma­rástól kezdive az esztergálásig szinte mindent gyakorolhattak. Rabata Jánost ugyan nem készí­tették fel külön a teendőkre, de a műhelyben igen vegyes munka­folyamatokat végeznek, s ezeket ismertette meg a tanulókkal. A többi munkahelyen általáno­sabb síkon határozták meg a gya­korlatvezetők a vélt feladatokat: a szakma gyakoroltatása, a szer­számok bemutatása, alapfogalmak tisztázása. Jó esetben, valamikor menet közben sikerült kapcsolat­ba lépni az iskolai szakoktatóval, akivel aztán tisztázták a további tennivalókat. Így aztán előfordul­hatott, hogy a napi hétórás mun­kaidő felében kihasználatlanul maradt. Hol az elismerés? Ha a jövőben a vállalatok nem­csak felsőbb vezetői szinten kap­nának tájékoztatást a szakmai gyakorlatok céljáról, hanem a szempontok közvetlenül a „mes­terekhez” jutnának el, valószínű­leg kevesebb lenne az üresjárat. Bár az egyéni jó szándékuk szin­te kivétel nélkül elvitathatatlan, ez kevés. Különösen akkor, ha a többletmunkájuk elismerésére is van lehetőség. Mert az a szakmunkás, aki mellé tizenéves fiatalt osztanak be, óhatatlanul.nagyobb-felelős­séget vállal, mint a többiek. Fe­lelősséget " a szakmai előrehala­dásért, a tanuló személyes bizton­ságáért, balesetvédelméért. Ma­gyarázni és szemléltetni kell, az elrontott munkadarabot kijavíta­ni, a munkanapló -bejegyzéseit és műszaki rajzait ellenőrizni. Vannak, akik ezt — teljes ön­zetlenséggel — természetesnek ve­szik. Tóth Attilát például kárpó­tolta a tanulók igyekvése, és min- dent-tudni-akarása. Horváth Jó­zsef vászont-segítségben kapta meg a törődése „sokszorosát”. „Ezért a munkámért nem vártam semmilyen elismerést. Az idő, amit a gyerekkel való foglalko­zásra fordítottam, nem jelentett problémát. Örömmel csináltam” — jelentette ki Horváth József. De azért hozzátette: — Nem tudom, milyen ambí­ciókkal jöttek hozzánk ezek a ti­zenöt-tizenhat éves fiatalok, de valami mást vártak. Úgy érzem, hogy csalódtak egy kicsit. Az is­kolai gyakorlatokon ugyanis tel­jesen más jellegű feladatokat kapnak, s komolyabban kellene őket munkára fogni. Nagyon sok­ra képesek, csak több törődést igényelnek. Nem szabad félvállról kezelni őket, ami a mai időkben nagy divat. Érdemes velük fog­lalkozni. Ezért a törődésért emberi elis­merés jár. A többletmunkáért, a fizikai és szellemi fáradozásért viszont anyagi ellenszolgáltatás is. A Minisztertanács 1019/1976. (VI. 24.) határozata alapján született 14/1976. (XIII. 1.) munkaügyi és oktatásügyi minisztériumi együt­tes rendelet 14. §.-nak 3. cikkelye kimondja: „Ha a tanuló gyakor­lati oktatása szakmunkás mellé beosztva történik, a szakmunkás részére a vállalat az oktatott ta­nulók számától és osztályától füg­gően az alapbére 5—20 százalé­káig terjedő külön díjazást köte­les biztosítani”. A nyolc szakmunkás egyike sem részesült anyagi vagy erköl­csi megbecsülésben azért a több­letért, amit tett. A tanulók hálá­sak voltak vagy nem, a szakmun­kás-utánpótlásban közvetlenül érdekelt szervezetek viszont kö­zömbösek maradtak a dolgozóik iránt. Ezt érdemlik? Vagy a vállala­tok, szövetkezetek nem ismerik a rendelkezést? Talán nem idősze­rű? A tanácsok és az iskolák sem szorgalmazzák az érvényesítését, mert akkor még nehezebb lesz olyan Jizemet találni, amely szak­mai gyakorlatra fogadja a fiata­- lókat? A szakmunka becsülete sem ér­né meg a "helyzet rendezését? Halász Ferenc tudósok, Írók, művészek, emlékek írók a bugaci idegenforgalomért Az idén ismét föllendült a bugaci idegenforgalom. Külföldi uta­zási irodák szívesen hoznak csoportokat az ősi pusztára. Osisége vitathatatlan. Már a török időkben vonuló ridegmarhák mentették meg a túlerőtől szorongatott gyulai vitézeket. Felmentő csapatnak vélték a legelésző gulyát. A kisvasút felavatása után gondolhattak arra, hogy a gyönyörű tájat, a pásztorvilágot bekapcsolják a szervezett turizmusba. Nagy­vonalúan fogtak munkához. „Kecskemét városa olyan lépést tett, ami úttörő a magyar vidéki városok életében. Megindította az ide­genforgalom iránti akcióit... felkapta a harmincezer holdas Bugac pusztáját, s meglobogtatta Európa felé. ... És ez komoly dolog. Mert u puszta van olyan csoda, mint a hegyek, és van olyan üdítő és lélekemelő, mint a természetnek bármilyen más rendkívüli dolga. Hamar összevont száznyolcvan újságírót és szakembert, felültette jó kis parasztszekerekre és huszonöt kilométeres kocsizásban körül­vitte a fehér gulyák és a pej ménesek promenádján...” A Magyar- ország 1933. május 28-án megjelent, Idegenek a pusztán című ára- dozását néhány esztendeje élvezhették olvasóink is. Hivatkoztam már a kirándulásról beszámoló más újságcikkekre is. Most került a ke­zembe Zilahy Lajos szép írása. A Színházi Elet, majd a Kecskeméti Lapok közölte a Móricz-riport előtt néhány nappal. Az akkoriban „egyszerre kormányhü publicista és lázadó értel­miség" írót megkülönböztetett tisztelettel fogadták. Már műkö­dött a Süt a nap bölcsőde. Azért emlegették igy, mert a Zilahy- dráma előadásainak teljes bevételéből alapították lelkes amatőrök. Az akkor már népszerű író ellátogatott a bölcsődébe és 100 pengős adománnyal járult a berendezéshez. A felszabadulás Után is járt Kecskeméten. A Magyar—Szovjet Művelődési Társaság elnökeként szerepelt egy 1946 júniusában rendezett Corkij-esten. (H. N.) • Móricz Zsigmond és Dékány bácsi. ZILAHY LAJOS Bugac (Részletek) Nád fedi a nagy színt, fehér nyárfa frissen vágott törzsei tart­ják a magas tetőt, valami kétszáz ember szorong az asztaloknál. A nagy zsivajban itt-ott francia szó selyme zizeg, odébb egy magyar gróf angol mondatokat öblöget az amerikai vendégnek, az asztal másik táján bécsi beszéd kevere­dik a tányércsörgésbe, meg a szi­varfüstbe, és a sok idegenségből kiütközik néhá a kecskeméti szó, mint a pipacs a búzából, ahogy a tálakkal sürögnek: — Mönj arrébb, fiam ... És az egészet, mint az zápor, veri a cigánymuzsika. Megvoltba nagy felvonulás, be­mutatták a bugaci pusztát a kül­földi és belföldi vendégseregnek, most azután jöhet a nyárson sült csirke. (Erről majd még külön.) Voltak persze bészédek is, már hogyne lettek volna. Lajos bácsi beszélt legelőször, a helyettes pol­gármester. Lelkes és okos szavak repültek el szép fehér bajusza alól — a magyar erő, a magyar tehetség fénye sugárzott az ar­cán. Borzasztóan féltem, hogy ezt a szép beszédet a trianoni béké­vé1 fogja befejezni, mert régi bá­natom, hogy az összes magyar bankettszónokok mindig ide lyu­kadnak ki, és félórákig nem száll­nak le róla, nyilvánvaló jeléül annak, hogy nincsen mondani­valójuk. Ennélfogva rettentő hosz- szan beszélnek, a zsír odafagy az ember tányérjára... Hogy mit látott Bugacon az ide­gen? Semmit, csak felültetik a kocsira, valami két óráig suhog­nak a kerekek a hangtalan, sely­mes füvön, néhol a totyogók ezüst vadvizét loccsantja szét a futó kocsikerék, ilyenkor vadrucák szállnak fel a fellegekbe, a bíbi­cek libbennek nesztelenül, a pa­gonyok mellett nehéz fácánka­kasok zörögnek fel a levegőbe, messze a láthatáron gémes kutak finom keleti rajza, arra legel va­• Balra: Zilahy Lajos a bugaci vendégkönyvvel. • Fönn: a Süt a nap bölcsődében az író és felesége a híres Merétey doktorral. lahol a gulya, fehéren világit a pásztorok ingujja, gatyája —, idáig hallatszik a kolompok sza­va, égi zene ez a városi fülnek, vagy a messzi idegennek, aki liftzúgással, motor berregéssel, autódudával ébred és fekszik le. Ott áll a pásztorember, árva- lányhaj a fekete kalapja mellett. — What is this funny thing? — kérdi izgatottan az amerikai. Hát most hogy magyarázza meg az ember neki, hogy mi az a „kiskezű”? Az a hosszú bot, ami­nek a végén ollószerű vas* van, amivel a pásztorember kiszurkál- ja tövestől a tüskét a legelőből, gyomlálja Isten nagy kertjét, a pusztát. Az idegen nézi a kiskezűt, nem akarja levenni a szemét róla. Ha Árva Tóth Mihály egy meztelen görlöt tartana a kezében, az ame­rikai akkor sem nézné jobban, mert olyat már látott, de kiskezűt még soha. És a cserény. Ahogy ott áll, mint valami apró bárka a puszta mozdulatlan nagy tengerében. Semmi az egész, náddal elkerített udvarféle, szélte-hossza három lé­pés, egyik oldalán teteje van az eső ellen, az „udvaron” áll a bog­rács, (azért van a nádkerités, hogy a szél el ne kapja a tűz lángját — bent a „házban” pe­dig a sarokban a szalonnás láda, a heverőn juhászbunda, lopótök­ből vájt korsó, a kanalak a nád­falba tűzve, odébb egy zsák krumpli támaszkodik a falhoz, s aztán, ami a legfontosabb: négy­szögletű nyárfaléc, olyan, mint a méter rúd ja, és' rajta rovásírás. Hogy hány a barom és kié. Ilát bizony ez nem nagyon iz­galmas. És mégis, mégis, minden, ami ott van, ez a sok kis semmiség, aztán a láthatár mélysége, a szél hangja, a fellegek és barmok bal­lagása, mindez együttvéve csodá­latos és hatalmas valami, ami szive gyökeréig megfogja az ide­gent. megajándékbzza lelkét sej­tésekkel, érzi, hogy valami álom­világ mesgyéin járkál, ami itt ke­mény, nehéz élet a pásztorember­nek. de neki, az idegennek álom­világ. A fáradt Nyugatnak Kelet ereje és költészete. Igazsága van a szónokoknak: utat, utat, jó autóutat Kecske­métre, Bugacnak nagy jövője van az idegenforgalom szempontjából. 1 ;Y tv I

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents