Petőfi Népe, 1980. szeptember (35. évfolyam, 205-229. szám)
1980-09-14 / 216. szám
MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZÉT Fényes Festők Tiszakécskén Népi kollégisták. Mennyi mindent fölidéz ez a fogalom! Például: a felszabadulás utáni új — beleértve a szellemi — honfoglalást, a népi értelmiség útnak indító fölnevelését, a tehetséges munkás- és parasztfiatalok továbbtanul ását, a világszemlélet és erkölcsi tartás egységének a próbáját, a kedvezőtlen adottságokat és cselekvési készséget, az oktatás és nevelés, a mesterek és tanítványok emberformáló közelségét. Az irodalomnak, film- és színművészeinek, pedagógiának, egyszóval: a művészeteknek és különféle hivatásoknak egyaránt létezik népi kollégista indíttatása. Utak a népi kollégiumból A képző- és iparművészek között már négy éve jócskán a derékhad soraiiban emlegették azokat, akik a negyvenes évek második leiében indultak útnak a Dési Huber István, Derkovits Gyula és Nagy Balogh János nevét viselő közösségekben. Ekkor, 1976 decemberében mutatkoztak be több mint 'hetvenen a Magyar Nemzeti Galéria 'budavári termetben. A gyűjteményes tárlatot külföldi elismerések sora előzte meg többek életében: kiállítások Rómáiban, Krakkóiban, Tokióban, Amszterdamban, Velencében, Tel-Aviviban, Zürichben, Chicagóban. A Munkácsy- díj majdnem valamennyiük neve mellé odakerült, számosán az Érdemes Művész címet, néhány an a Kossuth-d'íjat is kiérdemelték. idáig jutottak el a művészpályát választó egykori kollégisták, akik maguk hozták rendbe, tették lakhatóvá a szálláshelyet, építettek és rendeztek be közös műtermet. Az ipari munkás ma főiskolai rajztanár, más esetben a summásévek, hadifogság után nyílt lehetőség a művészi önmegvalósításra. Előlfordult korai halál, az élet- és alkotópályát megtörő csalódottság is, s akad aki külföldön dolgozik. Van-e, és iha igen, milyen kő-... zük van Bács-Kiskun megyéhez? Egyebek között származási szálakkal kötődnek ide: a gyermekkor, az ifjúság élményei nagyon fontosak. Kovács Ferenc szobrász Kiskunfélegyházán, Jánosi Sándor és Szurcsik János festőművész Űjkécskén, illetve Hercegszántón született. Rudnay-növendékként kezdte a Képzőművészeti Főiskola tanáraként is ismert Sarkantyú Simon, Rudnay Gyula bajai szabadiskolájában tanult Kóthay Ernő, a helybeli születésű Novák Lajos és Szurcsik János. A kiskunmaj- sai származású Konecsni György, aki egyébként szintén Rudnay-nö- vendék volt, tanította Csohány Kálmánt, Gross Arnoldot, Kajári Gyulát, Szabó Endrét. A szülőváros, Kiskunfélegyháza, 1972szellők hozták őket... ben kiállítást rendezett Kovács Ferencnek, Vecsési Sándor ugyanitt, Nyári Lóránt 1959-iben Kiskunhalason, Szabó Lajos a Fényes Adolf terem és Milánó között Kecskeméten, Veszprémi Endre szintén Bács-Kiskun megyeszékhelyén mutatkozott ibe egy alkalommal. öten — együtt öten' pedig négy éve megjelennek egy-egy hónapra Tiszakécskén és környékén: Batári László, B. Séday Mária, Jánosi Sándor, Szurcsik János és Würtz Adám. Összeköti őket a közös indulás; éltető baráti., szálak szövődtek, s az együvétartozás tudatát — úgy látszik —, még a művészi teljesítmények egyébként elég nagy szóródása sem kezdte ki. Különbözőképp jutott ki nekik a sikerből is. Hitük szerint valamennyien a realista, természetközeli irányzathoz állnak közéi. Mégsem egyformák, hiszen példáiul a képzettársításokban' gazdag, meseszerű és többszörösen áttételes világú Würtz Adám stílusa aligha tartozik az inkább látványfestészetet művelőkhöz. Tény, hogy az idei év közös nyári hónapija elmúlt, s a vázlatokat, megkezdett műveket már nagyon különbözően fejezik be. Az eredményeket fölvonultató kiállítás viszont még csak ezután következik Tiszakécskén. Miért éppen itt találkoznak rendszeresen egymással, a hozzájuk közel érzett pályatársakkal és néhány fiatallal? A kapcsolatot Jánosi Sándor teremtette meg szülőhelye és az egykori kollégista csoport tagjai között. Asztalos volt, amikor 1946. 'ban a Derkovits-kollégiumba lépett, majd szakérettségit tett, és 1950-iben már ösztöndíjjal tanulhatott a Román Akadémián. — Én indultam a legmélyebbről, agrárproletár környezetből — emlékezik. — Ide a kultúra porszeme sem jutott el annakidején. Bár gyermekkorom óta élt 'bennem a képzőművészet utáni vágy, ha nincs a, Derkovits-kollé- gium, akkor most nem Vagyok itt, • A Csodafát festi Batári László. 9 Szurcsik János festménye. nem lett volna kiállításom Tiszakécskén, és nem érzem azt a boldogságot, hogy — kollégáim szerint — sikerűit előbbre jutnom a pik túrában. — Jánosi a 'beszerzőnk volt — veszi át a szót Batári László, akire ma is úgy néznek a többiek, mintha változatlanul a kollégiumi titkáruk lenne. — Mert élni akartunk, hajtott bennünket a megmaradás, egy rangos házból kollégiumot hoztunk létre, műtermet építettünk, s a mindennapi kenyeret is elő kellett teremteni. Ezzel a szívóssággal, jofobra- szebbre törekvéssel találkoztam a tiszakécskeiek életével és múltjával ismerkedve. Meg is festettem, hiszen jélképesnek érzem, hogy itt vadszilvafába oltottak 'barack- ágat: a vadalany gyökerei mélyre nyúlnak, szerteágazóak, éltető' vizet szívnak az új termésnek. Á képnek a Csodafa címet adom. — A szivattyútelepen végeztem éppen kubikos munkát, amikor Batári László aláírásával megérkezett 1949 augusztusában Hercegszántóra az értesítés: fölvettek a Derkovits-kollégiumba — folytatja Szurcsik János. — Feltétele volt ez annak, hogy Rudnay Gyula ibajai szabadiskolája után a Képzőművészeti Főiskolára járhassak. A kollégium nemcsak laodagurulna a tiszakécskei busz a sok kedves kollégával, baráttal és ismerőssel. De úgy érzem, hogy ti is, mindannyian itt vagytok velem, hisz a föld, amelyből az erőmet merítem: a hazai és már a tiszakécskei is.” — Egyszerre látom itt a város felé fordulást, és a régi, bezárt kapukat, öreg házakat — teszi hozzá, immár szóban. — Ez az ellentmondás nem szomorít el, inkább a mához tartozónak érzem. S én festve, rajzolva is emberi érzelmekről beszélek, legyen bár a gondolatrend fájó, költői vagy szimbolikus. Az óhatatlanul érződő eltérések dacára mégis mi 'bennük — ötükben — a közös? Talán példázatként, fölidézték az egyik tanító- mesterüket, aki arra a magatartásra igyekezett megtanítani őket, hogy miként éljenek, gazdálkodjanak a tehetségükkel. A népi kollégiumban emellett mesterségbeli alapot kaptak, elsajátították a festői látás hogyanját. S azonos az alapállásuk: tisztelik a képzőművész elődök tiszteletre méltó teljesítményeit, becsülik a tudást, amit ki-ki a maga módján és képességeinek szintjén a tiszakécskei alkotótelep többi vendégével is igyekszik megosztani. Halász Ferenc .v-3ü9SB9j3bh!h óünaJiqs 9d ■mmmiís* kást, hanem ajánlót és emberiképzőművészeti közösséget jelentett És állandó emlékeztetést arra, hogy korábbi indulásomat se felejtsem el. Azóta is szeretem a vidéki környezetet, ahol újra közel kerülök a gyermekkoromhoz, a mezőgazdasági tájhoz és emberekhez. S ez inspirál, bárhová jutok. Vallomás a távolból — Nap mint nap együtt voltunk a népi kollégiumban és később, a főiskolán — mondja B. Séday Mária. — Számomra egy kicsit nosztalgikus érzéssel jár együtt, hogy harminc év után újra találkoztunk. Most, minden nyáron egy hónapra Tiszakécske adja a közös otthonunkat, s a környezet hatása alól senki sem vonhatja ki magát. Természetelvű festőnek vallom magam: realista alapokon próbálom meg képpé formálni a növényeket, virágokat — mindazt, aminek a látványát átérzem. Würtz Adám ritka vendég, csak az utolsó napokra sikerült megérkeznie a New York-i kiállításról, két és fél hónapos amerikai tartózkodás után. A levele hamarabb érkezett meg, mint ő: .Azért jó lenne, ha a West Broadway Bruce-galériája elé a megnyitón SIMONYI IMRE: Nosztalgia a nap süt még a menny kék már elmennék egy emlék tűnő uszályán lengve valami végtelenbe valami könnyű másba a pontiból a vonásiba jókora kerülőre a térből az időbe a holnapból a mába tegnap éjfél- utánba onnét meg átugorva lét előtti koromba aztán megint előre a még nem létezőbe és még tovább utazva anyagból a tudatiba tűnő emlékké múlva az innétből a tútba. • Ifjúkori emlék (Borbély Ferenc grafikája) KRÉMER ISTVÁN: Vágyakozás ^'VágJrakŐzas egy város előtt egy vízpart után Vágyakozás az értés függvénye a .megértés hiánya Vágyakozás felszabadult türelem félbemaradt szerelem Vágyakozás feszített lendület horgas félelem Vágyakozás remény-osztódás pazarló hit És várakozás Találkozásom I egy medve-emberrel Uárom hétig csodálatos világ- ban éltem: medvék között. Egészen olyanok, mint az emberek; van köztük jó és gonosz, van jó és rossz tulajdonságuk, valahogy mégis jobbak az embereknél: egyszerűbbek, természetesebbek. Dino Buzzati A medvék nevezetes hadjárata Szicíliában című regényét fordítottam magyarra. Az időtlen idők mélyén, a népmeséi időkben játszódik, amelyben min- I den megtörténhet, mindaz való- I sággá válhat, ami az ember fejében megfordul, amit a szíve sugall. A medvék Szicília fenség I ges hegyei között élnek („amelyek nem léteznek ma már, any- nyi, de annyi év eltelt”), zord, hófödte csúcsokon, kemény magányban — de békességben, nyugalomban. Fgyszer aztán minden addiginál borzalmasabb tél jött, elfagyott minden ennivaló: gomba, borókabogyó, az éhségtől álmukban felsírtak a kis medvebocsok. A medvék az irdatlan magasságból vágyakozva tekintettek le a termékeny, virágzó völgyekre, ahol füstölt az emberek házainak kéménye —. s ez a világ minden táján azt ielzi: ennivalót készítenek ott És a medvék, amilyen „együgyűek”, azt képzelték: mi sem természetesebb, mint hogy az emberek élelmüket megosztják velük, a szűkölködőkkel. Le kell hát menni a völgybe, a virágzó paradicsomba! Hosszú, végeláthatatlan sorokban indult a medvék menete az emberek közé. Az emberek vajon kaláccsal, mézzel teli .csuprokkal fogadták' őket.? Ágyúkkal, puskákkal, mordályok- kal! A medvék azonban — ahogy a mesébe illik — legyőztek minden földi és földöntúli hatalmat: a gonosz Nagyherceget, Szicília zsarnokát, a mágust, szellemeket, emberevő óriásokat, a félelmetes Banyamacskát, a világfaló tengeri kígyót. Elfoglalták Szicília mesés gazdagságú fővárosát, és tizenhárom éven át Leonzió. a bölcs medvekirály uralkodott békében, nyugalomban — a medvék és az emberek megelégedésére. Minden jóra fordult tehát, ahogy a mesében illik. Csakhogy a medvék kezdtek emberi módra élni, elirigyelték az embertől a pompát, rangot, gazdagságot, sőt merényletet szőttek a bölcs medvekirály ellen. A haldokló király utolsó kívánsága: népe térjen vissza a hegyekbe, hagyja itt a gazdagságot, s éljen úgy. mint régen — medvemódra. És megindulnak a medvék királyuk holttestével végeláthatatlan sorokban visszafelé azon az úton, amit tizenhárom évvel ezelőtt megtettek. Az emberek megsiratják a királyt, megsiratják a medvéket, mert szivük mélyén kicsit ők is — medvék. Azóta, soha senki sem tudja, hogyan élnek a medvék, s nem is fogja megtudni többé. Buzzati „ravasz” író: engem, az olvasót kényszerít arra, hogy keressem a medvéket, magamban, másban: Mert a medvéknek léteznie kell! Hogyne léteznének, ha egyszer ő megírta. És most már talán bennem is élnek. P lindultam Szicíliába, Bu- ■*"' zatti medvéinek nyomát keresni. Palermo. Régi dicsőségét idéző pompás királyi, főúri paloták — meglehetősen elhanyagolva. Sötét, bűzös sikátorok — és az újabb gazdagságot hirdető elegáns főútvonalak. És körben a csupasz, sziklás hegyek. Nem nehéz mögéjük képzelni' a még magasabb, még zordabb1 hófödte csúcsokat, amit az írói fantázia teremtett. És itt vannak a . termékeny, virágzó völgyek is. A hatalmas kertekben virít a narancs, a citrom. Most szüretelik. Szicília egész sorsát, lényegét jeiképezi ez az ellentét: zord kietlenség és minden fantáziát felülmúló szépség, termékenység. A Piac lenyűgöz. Feleségemmel járjuk gyalog a várost, és léoé- seinket szinte öntudatlanul is úgy igazítjuk, hogy a piacot naponta többször útba ejtsük. Nem tudok szabadulni az ismert és ismeretlen gyümölcsök, zöldségek halmaitól. És a tenger „gyümölcsei”! Halak, kagylók, . polipok, rákok, homárok ezernyi fajtája, jég között tartva, vagy percenként friss vízzel locsolva. Hatalmas, kétméteres kardhalak, egy szelet belőlük egy egész családnak elég. A piac benne él a városban, a főút melletti sikátorok egész szövevénye van tele bódékkal, asztalokkal. Reggeltől estig zsong elevenen, hangosan, az árusok nagy hanggal kínálják portékáikat, nem úgy, mint a ki mértebb északi városokban. Persze lehet itt enni, inni is olcsón, egymást érik a lacikonyhák. A választék bőséges: fasírtszerű rizses húsgombóc, kagylók, főtt halak, polipok, húsok, két szelet kenyér közé rakott belsőségek, vagy egyszerű főtt krumpli. Megsózva, papírzacskóban. Kipróbáltam, ízlett. Lehet, hogy csak a gyerekkori nosztalgia miatt; amikor nagyanyám üstben főzte az apró krumplit a malacoknak, mindig elcsentünk belőle A feleségem vállalkozóbb szellemű nálam, kipróbálja a tengeri herkentyűket. Én valami hagyományosabb ételt keresek. Egy signore főtt marhahúst árul, azt nézem ki magamnak. Megérzi a szándékot, már messziről invitál. — Pofásodjon a signora — mutatja is, soványnak ítélvén a feleségemet. A signora viszont már jóllakott. így hát én akarom átvenni a késhegyen kínált kostolót. Nem engedi. Ragaszkodik hozzá, hogy a signora kóstolja meg először, én utána következem. Kérünk egy adagot. Tányérba rakja szelet kenyérrel, citrommal. — Mennyit fizetek? — kérdezem. Csak legyint. No jó, nyilván a végén szokás fizetni. "M" ézem az őszhajú, hatvan év körüli embert. Beszédhibás, nem szívesen beszél, inkább kézmozdulatokkal fejezi ki magát. Az arca szigorúnak tűnik, el se mosolyodik, körülötte mégis derű van, mindenki más mosolyog. Pultja mellett egy háziasz- szony megy el, egyik kezében nagy bevásárlókosár, a másikkal egy négy év körüli kisfiút vonszol maga után. Látszik, a fiú szívesen megállna. Az őszhajú signore egy falat húst nyújt neki. — Ízlik? — kérdezi. — Igen — válaszol a bambino. Az öreg boldog. Nekem is felteszi az „izlik-e” kérdést, ,s aztán faggatni kezd. — Franciák? Németek? — Nem, magyarok vagyunk. — látszik rajta, hirtelen nem tudja hova tenni Magyarországot. — Luigi Tüköry honfitársai vagyunk — mondom —, akiről utca van itt Palermóban elnevezve. Méltóságteljesen bólint. Pedig lehet, hogy nem tudja, ki is volt Tüköry Lajos. Próbáljam elmagyarázni, hogy Tüköry a 48-as magyar szabadságharc hadnagya, később Garibaldi ezredese Palermo ostromakor esett el az olasz szabadságért? Hogy Garibaldi megbízására ötven vörösinges élén elsőnek tört utat a városba, elfoglalta a Porta Terminit, de közben halálos sebet kapott? És idézhetném Garibaldi 1860. június 6-i napiparancsát: „Igen, az olaszok esküvel fogadják a hős vértanú sírjánál, hogy Magyarország ugye az ő ügyük is, a testvéri vérért vért fognak cserébe adni”. Kioktatás lenne a magyarázat. Nem tudom miért, de biztos vagyok benne, hogy mindezt, ha nem is tudja pontosan, de érzi. —Befejezem az evést, fizetni akarok. — Inkább egyen még — mondja. — Köszönöm elég volt. — Nyitom a pénztárcámat. — Tegye el, mert ellopják — mondja, s egy kézmozdulattal mintha azt adná tudtomra: mit értetlenkedek itt; menjek már. Zavaromban alig tudom megköszönni a vendéglátást. Pár lépés után eszembe jut, mivel viszonozhatnám legalább jelképesen a viszonzás nélkül adottakat. Visszamegyek hozzá. — Kérem, fogadja el, magyar cigaretta. A signore kijön a pult mögül, s kezem szorongatja, ölelget. Őszintén örül — nem a csekély ajándéknak. Találkoztam egy medve-emberrel. Angyal János
