Petőfi Népe, 1980. szeptember (35. évfolyam, 205-229. szám)
1980-09-28 / 228. szám
MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET KÖNYV A VAJDASÁGBÓL Balladák nyomában Egy éve alig múlt, hogy ismertettük" Kalapis Zoltán Bánat könyve című riportkötetét, melyről nemrég a Forrás is közölt értékelő cikket. Az Újvidéken megjelenő napilap, a Magyar Szó volt főszerkesztője, akit egy szívinfarktus kényszerített „csöndesebb vizekre”, rövid idő alatt már a második kötetével jeletkezik olvasói előtt. Mintha csak bizonyítani akarná, hogy igazi újságírói, írói vénája — felszabadulva a szerkesztői nyűgök alól — most bontakozik ki igazán. Ehhez, persze, az olyan kiadói háttér is szükségeltetik, mint az újvidéki Fórum, amely jó gazdája a jugoszláviai magyar nyelvű irodalomnak. honismereti, szociográfiai, néprajzi indíttatású műveknek. Ezek közé ' sorolandó Kalapis Zoltán Balladaénekesek, mesemondók, vásárosok című kötete is. Az előző’ könyvéből a Bánát népének mába érkező, napjainkig érő sokszínű, gondokat, ellentmondásokat is hordozó életével, küzdelmeivel, sorsával ismerkedtünk meg érzékletes riportok révén. Ez az újabb könyv inkább a múlt lapjait térképezi. Mintha szándékosan haladna időben visszafelé a szerző, egyre mélyebbre ásva a népélet múltbeli rétegeiben. De az is lehet, hogy éppen a máról a mának szóló riportok útján jutott el a néprajzi értékek meglátásáig. Máskor sietősen haladt el mellettük, s most lehajolt, hogy a témát felemelje, kibontsa, kíváncsian körbejárja. Így eredt nyomába Deák Gyuri történetének is, aminek a magvát ez a balladai négy sor adja: Deák Gyuri elindult a búcsúra, De nem tudta, hogy nem tér többet vissza, Hogy nem megy többet édesanyja elébe, Mer' Bálint Jód kést szúr majd a szívébe. A szerzőt az izgatja, hogy „Vajon lehetséges-e, hogy félévszázaddal ezelőtt még ezen a mi tájunkon élt a balladaalkotás kényszere?” S arra a következtetésre jut, hogy a népi alkotókedv mécsese, a megváltozott feltételek ellenére, itt-ott még pislákol századunkban, annak második felében is, bár ez a körülmény nem változtat a tényen, hogy ez már a sorvadás, a hanyatlás korszaka. Megpróbálja kibogozni a balladaalkotás folyamatát. öregekkel, a falusi búcsú tragikus eseményére még emlékezőkkel beszélget, fáradhatatlanul jegyzetel, s a modern technikát, a magnót is igénybe veszi, énekelteti a balladat vagy foszlányait ismerőket Talán az utolsó lehetőséget ragadta meg, amikor ilyen vállalkozásba fogott. Hogy a néprajzos szakmabeliek értékelik-e ezt a nagy munkát, az olvasó számára talán nem is fontos. A Magyar Szóban is megjelent írások érdekessége, egyik értéke is az, hogy közben hírt hoz az emlékezők emberi világáról, egyszerű gesztusairól, életmódjáról, a hajdaniról és mellékesen a mostaniról is. A kulturális tudat homályos rétegeit fejti fel óvatos boncolókéssel és riporteri ügyességgel, szívóssággal. Ügy, ahogy a szakmabeliek nem tehetik, hiszen őket* csak a végeredmény, a ballada vagy az ének szövege, szövete, yáltozata érdekli. Kalapist pedig az ember, a létrehozó és. az emlékező emt Borbély Mihály, a mesemondó, életepár jával... bér elsősorban. így ered aztán. kedvet kapva, az újabb kori törökbecsei népballadák, lappangó szájhagyományok nyomába is. Rábukkant vagy féltucat helyi jellegű balladára ezen a vidéken. S fel is teszi a kérdést:" vajon a nephagyo- mánynak még mennyi ilyen feltáratlan fehér foltja lehet a Vajdaságban, különösképpen pedig a Bánátban? (Polner Zoltán Szeged környéki gyűjtőmunkáját ismerve mondhatjuk: talán még a mi j vi- m dékünkön, a Duna—Tisza közén is!) Annak idején Ortutay Gyula lelkesen írt Kál- mány Lajos népköltési gyűjteményeiről, s a híres bánáti mesemondóról. Borbély Mihályról. A Fórum Kiadó Hagyományaink című sorozatában önálló kötetben újra kiadta az utoljára 1919-ben megjelent Pingált szobák című mesegyűjteményt, ahogy Kálmány lejegyezte. Kalapis most Borbély Mihály életrajzához gyűjtögetett újabb adalékokat. Itt is bizonyára az utolsó lehetőség az övé. hiszen akit megszólaltatott — a mesemondó édeshúga, Borbély Róza — már 83 éves volt találkozásukkor. Mindenesetre nemcsak „adalékok” keletkeztek Borbély Mihály életrajzához, de annak, aki nem ismerte őt, gondos, figyelemkeltő útbaigazítást jelent az életközeli színekkel átszőtt írás. Egy torontáli vásár aranykora címmel írta meg a nagy múltú — már az 1300-as években is vásárt tartó — debélyacsai, azaz debellácsi, délnyugat-bánáti település híres-nevezetes vásárainak a történetét. Több ez. mint vásártörténet. Az ottani nép vagyon- közösségi szokásai, gazdasági, és életviszonyai, termelési, értékesítési gondjai, a mindenkori hatósággal való küzdelmei villannak fel a néprajzi érdekességeket, vásári históriákat, hagyományokat is bőven feljegyző leírásaiban. / . Megint csak az jut az eszébe, hogy milyen sok kutatásra, búvárkodásra érdemes téma volna még mifelénk, Bács-Kiskunban is. amihez kedvcsinálónak először a kiadói lehetőségeket kellene megja- vítapi. Kalapis Zoltán könyvét — sajnos nálunk alig hozzáférhető, a becsei Proletár Nyomdában készítették, dr. Bori Imre volt a recenzese. Külön értéke a gazdag archív és jelenkori fotóanyag. A jugoszláviai Vajdaság szépen sorakozatja egymás után a magyar nyelvű hagyományok könyvben maradandóvá tett érékeit Nekünk is szolgálnak példával. F. Tóth Pál A hazatalált művész Kalocsa város művészetkedvelő közönsége immár két hét óta gyönyörködhet egy olyan kiállításban, melynek keretében egy helybeli születésű alkotó. Prokop Péter Hutaija be műveit. Az I. István úti bemutatóteremben kereken ötven különleges technikájú festmény látható. A művész életrajza dióhéjban: 1919-ben született Kalocsán, majd tanulmányai befejeztével egy ideig Dunapatajon és szülővárosában dolgozott, a katolikus egyház keretein belül. Később külföldre távozóit, azóta is Rómában él. A jelenlegi kalocsai kiállítás egyik érdekessége, hogy a művész az itt látható képek mindegyikét szülővárosának adományozta. A különös képességű, egyéni látású alkotó önmagáról nagyon keveset beszél, ám amikor erre sor kerül, olyankor ilyen és hasonló mondatokkal vall önmagáról: ..Nemcsak tilinkóval játszottam, hanem egész zenekarral.” „Ihletem mindig van. ezért nagy kedvvel, szívfájdulásig dolgozom.” „Most is naponként tanulok.” Prokop Pétert gazdag érzelemvilága sok szállal kapcsolta össze mindig az emberekkel, az emberiséggel. Ugyanakkor az általa oly sokszor „megénekelt”, szép tájakhoz, a számára kedves tárgyakhoz. Egy időben az expresz- szicnisták, a kubisták és a szürrealisták hatottak művészetére. Sokan felemlítették szoros kapcsolatát, rokonságát századunk egyik legnagyobb alkotójával. Klee-vei. Egyik méltatója, az olasz Wittorio Scorza így jellemezte: „Megőrizte hazája emlékét is, közép-európai művészete magyar ízekkel egészül ki, ami nekünk, dél-európaiaknak mindig újszerűén hat." ..... Festményeit sokszor keli megnézn i, hogy gondolatvilágába behatolhassunk: lépésről lépésre tudunk csak közeledni megértéséhez, és a kulturális eredők feltartásához, akkor azonban már nem lehet esztétikai megindult- ság nélkül tekinteni művészetét.” — írta róla Biachioni Gazzoli olasz kritikus. Amikor nézegettük ezt a minden szempontból tartalmas, igényes tárlatot, legelőször is a harmónia és a színvonal egyenletessége tűnik a szemünkbe. Kro- nológikus sorrendben láthatjuk a művész alkotásait. Könnyű észrevenni,. hogy az évek, évtizedek múlásával egyre gazdagodott a festő színvilága. Es azt is, hogy fokozatosan tett szert formai tökélyre Mondanivalója letisztul• Anya gyermekével. tabb, kifejezési eszköztára egyszerűbb lett az évek során. A szürrealisztikus, impresszioniszti- kus és kubista elemek, az alkotó egyéni látásán átszűrve, egyértelműen valóságfeltáró műveket eredményeztek. Szembetűnő a művész tematikai gazdagsága. Az emberalakok (bohócok, koldusok, lovagok, mesefigurák, halászok, fejedelmek, madonnák stb.); az utca- és városrészletek (elmosódó falak, épületek, terek, sziluettek); a tájak (szétszóródó fények, lenyűgöző ragyogás, színek pompá- zása) egyformán sugallják a művészi elhivatottságot. A kalocsai tárlaton látható festményeknek szinte mindegyikéről külön tanulmányt lehetne írni. A Koldusok színorgiájáról, az Este előtt vörös-fekete, érdekes színskálájáról, a Spártai ifjak magával ragadó dinamizmusáról, a Fu- volázó fiú kecsességéről, a Hálóhú- zólc színekkel is kifejező lendületéről stb. Ide kívánkozik, hogy a Fénybe fulladnak a fák című festmény a kiállítás mottója is lehetne. Nicolas Schöffer után tehát Prokop Péter is hazatalált szülővárosába, Kalocsára. Ez többek között azt is jelenti, hogy ebben a városban megbecsülik az igazi művészi értéket, helyet adnak azoknak, igyekeznek közkinccsé tenni. Ez mindenéppen jó dolog, csak üdvözölni lehet. Mint ahogy azt is. hogy egy Rómában élő hazánkfia szeretett szülővárosának adományozza értékes gyűjteményét. • A lány visszafordul. • Barnacsíkos csendélet. (Méhesi Éva felvételei) Papóka, csitt! D óbiskolva ült az öregasszony a karosszékben. ü Amikor öléből a könyv a földre esett, akkor riadt fel. A félhomályban odabotorkátt az éjjeli- szekrényhez, ahol az óra állt. Fél négy. Ez a tél átka, ez a korai sötétség. Villanyt pedig még nem akart gyújtani. A múlt hónapban is nagyon sok volt a villanyszámla: ötvennégy forint. Már egy hete. hogy a férje nincs itthon. Szúrt a szíve, orvoshoz ment, azonnal kórházba utalták. Lehet, hogy ki sem jön többé. 0 nem kísérte el. Mindig irtózott a kórházszagtól. Fiatalabb korukban sokat beszéltek arról, hogy egyszer majd eljön az idő, amikor valamelyikük egyedül marad. De akkor még viccesen fogták fel: „Fapa, én nem halhatok meg előbb, mert azt még halálomban sem élném túl, ha újra megnősülnél...” „Te pedig nagyon jól el tudod képzelni magad, mint vígözvegy!” „Tuäod, mit, papa?! Haljunk meg együtt!” Ezen akkoriban jókat nevettek. De most már igazában is szembe kell nézni a-ténnyel, hogy valamelyikük... A gyerekeik sem állnak mellettük, hogy átsegítsék őket a nehezén. Az egyik lányuk vidéken, jó módban él. Evek óta feléjük sem néz. A másik, a fiatalabb, korán özvegyen maradt két gyerekkel, ő szokta olykor meglátogatni őket. Amrota egyedül van, nem is igen vásárolt. Ami itthon van, azt éli fel.) Bab. krumpli, tészta. Ma látogatási nap van. mehet a kórházba. Az öreg mindig kitalál valamit. Hogy vegyen neki pizsamát. Miből? Azt az egyet szépen megfoltozta, ne kelljen szégyenkeznie. Most másikat is akar. Ilyen egy vénember! Lehet, hogy ki sem jön többé! Arról is beszél, hogy majd az orvosnak kellene adni valamit. Nem arról van szó, ő szívesen adná, de mi van ha... Akkor hiányozni fog a temetési pénzből. Sok koplalás árán évekig kuporgatta össze azt a háromezer forintot, amit a szekrény mélyén őriz, ha egyszer majd szükség lesz rá. A lánya persze ezt nem érti. „El lesznek temetve, anya. koporsóra ne spóroljon.” Az öreg mára várja a pizsamát. A lánya is mondta, kérjen a kórházban ott is adnak. De hajthatatlan az öreg: „Itt mindenkinek saját pizsamája van!" Ilyen önfejű volt mindig. 1/’ icsoszogott a konyhába. Felkattintotta a világ) lányt, arra a rövid időre, amíg keres magának ennivalót. Hideget kellene enni, ne fogyjon a gáz. Száraz kalácsot talált a kredencben, azt aprította egy bögre tejbe. Visszament a szobába, az ablak mellé ült, mégse vaktában kanalazzon. Nézte az utca forgalmát, autók suhantak el a ház előtt, behallatszott a szemközti térről a gyerekek ricsaja. Soha nem tudta megszokni a lármát, a zajt. Néha panaszkodott a férjének erről. Ha csak a liftajtót erősebben becsapták, összerezzent. Az öreg ilyenkor nvomban rámordult. Nem is mordu\t, inkább keserűen mondta: „Te akartál Pestre jönni! Te nem akartál parasztasszony maradni. A pénzünk is több volna. Meglehetne, az asztalosműhelyünk. Es a csend, ami után áhítozol. Hiába ámítod magad, sose* tudtál beilleszkedni ebbe a kőrengetegbe.” „Papóka, csitt!” — feleli ő ilyenkor ingerülten. Hiszen tudja nagyon jól, hogy az ő nagyravágyása miatt hagyták ott a falut, a műhelyt negyven évvel ezelőtt, mert ö mindenáron városi asszony a- kart lenni. Az öreg pedig ragaszkodott a földhöz, a szülőföldhöz, a megszokotthoz. Ö viszont összepakolta lányait és felutazott Pestre. Mit tehetett a férje? Felszámolt mindent, és utánuk jött. Így a pesti élethez a kezdő tőkéjük meg is lett volna, de nemsokára kitört a háború, s ami pénzük volt, mindet felélték. Aztán soha többé nem tudták összeszedni magukat. 0 soha nem volt hajlandó dolgozni. Most már ugyan bánja. Legalább neki is lenne nyugdíja. Isten ne adja, az öreggel történik valami, hogyan fog ő megélni az özvegyi nyugdíjból? Most már hetvenen felül nem tud elhelyezkedni. E rőteljes kopogás riasztotta fel gondolataiból. A lánya jött. Mindjárt öt óra. Öltözködni kezdett. A tükörből figyelte a lányát. „Alig vagyok őszebb, mint ő.” A szekrényből parfümöt vett elő. A füle mögött jól bedörzsölte. „Hilda mindig sajnálta ilyesmire a pénzt. — Viszünk valamit apának? — kérdezte fakó hangon a lánya. Az öregasszony már a kendőjét kötötte fel. Utolsó műveletként pirositót is rakott az arcára. Mikor elkészült, akkor válaszolt csak. — Nem kell annak semmi. A kórházban mindene megvan. Már a kapuban voltak, amikor megkérdezte: — Taxival megyünk? A lánya ingerülten válaszolt. — Nem tudok fizetni, anya, nincsen pénzem. Az öregasszony visszament a lakásba. A konyha- kredencből, egy pohárból kivett húsz forintot, kis nájlonzacskóba tette, és a zsebébe csúsztatta. Az István korházig huszonöt forint volt a taxi. —Toldd meg öt forinttal lányom. A belgyógyászat a kaputól a negyedik épület volt, emelkedőn kellett felmenni. Az öregasszony a lányába kapaszkodott. „Így megyünk majd a temetésen is. a halottas kocsi után” — gondolta. Még jó, hogy a saját-nevére íratta a lakást. Mert hiába mondják, hogy az özvegy haszonélvező, nem bízik ebben. Jobb ez így. Egyszer már földönfutókká lettek a lányuk miatt. Amikor Hilda özvegy maradt, száműzte őket a lakásból. Arra hivatkozott, a két gyermekét kell eltartania, az öregek gondját nem tudja felvállalni. Es különben is : jobb, ha mindenki a saját életét éli. Tudták ezt az öreggel, hogy erről van szó, hiszen Hilda elég hamar kimondta, ”... az élet megy tovább, és a gyerekeknek apa kell!” Gonosz mosollyal a lányára sandított: „Hiába a nagy erőfeszítés, mégis pártában maradtál, fiam!” "Mem akart hinni a szemének, az öregember a folyosón várta őket. A meglepetéstől szóhoz sem tudott jutni. — Megfázol, papa! — mondta, amikor végre magához tért. — Csókolom, papóka — üdvözölte a lánya. Az öregember gyengéden megcsókolta mindkettőjüket. Bementek a kórterembe. "Az'öreg lefeküdt. A lánya az ágy szélére ült, felesége pedig mereven az ágy lábánál állt meg. — En jól vagyok, papa. nincs semmi baj otthon — mondta. 1— Örülök, kedves... — szólt az öreg, és könnyes lett a szeme. A lánya félrefordult, és sírva fakadt. — Tudjátok-e, hogy nincs semmi bajom? — nevetett az öreg. — Hogy-hogy nincs? — kérdezte az öregasszony szigorúan. — Akkor nem lennél itt. — Hidd el, anyukám, nincs. Minden vizsgálat eredménye negatív... Holnap gyomorröntgenre megyek. Gipszet iszom, kedves, tudod-e — mondta az öreg és jóízűen nevetett. — Ha az is negatív, egykét nap múlva mehetek haza! psitt — dobbantott mérgesen az öregasszony. ^ — Maradj csak nyugodtan. Folyton nyugtalankodsz. Jó dolgod van itt..1. Mi pedig itt vagyunk minden látogatáson. Szélesre tárult a kórterem ajtaja. A vacsorát hozták. Az öregasszony a tányérra nézett. Vajas zsömle, sonka, egy pohár tej. Az éjjeliszekrényen egy szelet torta. Az ebédből maradhatott meg. Úgy nézte az ennivalót, látszott rajta, ebben a pillanatban sajnálja,, hogy nem ő a beteg. — Nincs fogad, papa. Hogyan eszed meg a felvágottat? — Vidd haza, majd megeszed — mondta a férje kedvesen. — Biztos, hogy neked nem kell? — kérdezte az asszony, de már csomagolta is szalvétába. — Tudod, mennyit híztam, mióta itt vagyok? Húsz dekát Olyan erősnek érzem magam-, talán még gyalulni is bírnék! Az öregasszony kifejezéstelen arccal hallgatta férjét. Tekintete a paplanon heverő két vézna, inas. karra tapadt. Majd a lányára pillantott. Az szede- lőzködni kezdett. — Mi már megyünk... Az öreg kikísérte őket. A lány az apjához bújt. — Vigyázzon magára, papóka! — szólt könnyes szemmel. — Az unokáim jól vannak? — Jól, persze. Ha apa kijön a kórházból, majd eljön hozzánk. A gyerekek is örülni fognak. A z öreg a lépcső tetejéről integetett, amíg lá- togatói el nem tűntek a kijáraton. A folyosón leült egy padra. Rágyújtott. Még több, mint egy óra van a látogatás végéig. Nem akart még bemenni a kórterembe. Hét után jön majd a nővérke, hogy „köszönjük a látogatást”. Veszekedni kell, hogy a látogatók elmenjenek, öt meg magára hagyják. Mint mindig. A főorvos mondta, hogy az egész kórteremben ő a legegészségesebb. Az ő betegsége a nyolcvanhét év. Kiment a fürdőszobába. Kimosta a pizsamáját. Reggelig talán megszárad a fűtőtesten. Majd a köntösben alszik. A nővér még lámpaoltás előtt bejött hozzá. Egy üveg meggykompótot hozott. — Egye meg, Miklós bácsi, jobb minit a cigaretta. A magokat meg kicsúzlizza az ablakon — mondta, és nevetve kacsintott az öregre. Végre sötét van. Párnájába fúrta fejét,, sírt. Sokáig. Amíg el nem aludt. Álmában régi otthonában a kis kertes falusi házban diófából gyönyörű bútorokat faragott. Két kislány a hulladékból1 babahá- zaí épített. Felesége baboskendőben etette a csirkéket. Borsinyi Vera. • A művész és munkája. • A bal oldali képen: Szent István.
