Petőfi Népe, 1980. szeptember (35. évfolyam, 205-229. szám)

1980-09-03 / 206. szám

1980. szeptember 3. • PETŐFI NÉPE t 5 / „Valóban világszínvonalat képviselnek..” Kecskeméti diákok a nemzetközi zenei kongresszuson A Magyar Zeneművész Szövetség és Kecskemét város Ta­nácsa támogatásával nemzetközi rendezvény résztvevői lehet­tek a közelmúltban a kecskeméti Kodály Zoltán Általános Iskola hetedik osztályos tanulói.'A Zenei Nevelés Nemzetközi Társasága — az ISME — nevet viselő szervezet yarsóban rendezett XIV. kongresszusán csaknem ötven ország képvi­selői, neves szakemberei, zenepedagógusai előtt mutatták be tudásukat. A Vass Irén által vezetett bemutatón a Kodály- módszernek nevezett zenei nevelési rendszer mindennapi munkafolyamataival ismerkedhetett meg a hallgatóság, öt földrész zenepedagógusainak immár nem hangzik ismeret­lenjei: Kecskemét és a Kodály-iskola. Kellemes nyári délutánnal fo­gad bennünket Varsó. A Hotel Metropol legfelső emeletére is fellhallatszik a város szívének za­katolása: a Marszalkowsaka su­gárút piros villamosainak csilin- gelése, az autódudák sokszólamú koncertje. Erős a kísértés, hogy mihamarabb közelről szemléljük meg ezt a lüktető forgatagot, ám a város felfedezésé még várat ma­gára ... Mindennél fontosabb a holnapután! szereplés sikere. Körtelefon: próba a hatodik eme­leten, és a harminc 'gyerek alig néhány órával a repülőút után meglepő, fegyelmezettséggel ké­szül a .bemutatóra. A szemekben a csöppnyi izgalom talán csak az Idegen hely, az ismeretlen nagy­város nyugtalanító varázsa. Másfél órányi „tréning”: hang­képzés, köizös éneklés, egy kis zeneelméleti agytorna. Mint oly sók esetben, itt sem valamiféle előre fbetanult produkcióra ké­szülnek, hanem az elmúlt hét év alatt szerzett természetes tudás bemutatására. □ □ □ Az ISME-kongresszus helyszíne Varsó egyik legnagyobb középü­lete, oSa'éiét negyzetméfcér al«hp-' téhüléttl,1 ‘áiíntóz-, hangi\iéf-séhydJ és kamaratermekkel ellátott Kul­túra és Tudomány Palotája. A .be­járat hatalmas oszlopai előtt a nemzetközi kongresszusról hírt adó színes transzparensek, az elő­térben tölbb nyelvű útmutató táb­lák. A hűvös márvány előcsar­nok ötveh ország népeinek gyü­lekezőhelye. A palota kellemes klubtársalgójálban szigorú tekin­tetű angol hölgyek, apró terme­tű japánok, népviseletbe öltözött ghánaiak. De itt pihennek, hősöd­nek, várakoznak a helybéliek is; a randevúzó kiskatonák, a gyer­meküket pátyolgató fiatalasszo­nyok, a trécselő varsói diáklányok. A félemeleten a piros jelvé- nyes szervezők négynyelvű tájé­koztató füzetet nyomnak a ke­zünkbe. A gazdag kongresszusi programot böngészve rögvest megállapítjuk: Chopin, Moniusz- ko, Számonowski hazája méltó fórumot nyújt-a világ zenei ne­veléssel foglalkozó szakemberei­nek. A .bőség zavarában végül is né­hány önn, francia, lengyel be­mutató és — nem utolsósorban — magyar előadás mellett dön­tünk. Gyönyörködünk a komlói állami zeneiskolások improvizá­ciós bemutatójában, a nyíregyhá­zi 'gyermekkórus hangversenyé­ben, az ‘óbudai zeneiskolás fiúk ütőskoncertjében. A magyar programok legtöbbjén zsúfoltak a termek. Az idegeneket a kíván­csiság vonzza: mit nyújt ma a vi­lágnak Kodály és Bartók hazája? Bennünket a szolidaritás, az együ­vé tartozás tudata gyűjt egybe. A nézőtéren itt is, ott is ismerős ar­cok: zenetanárok Kecskemétről, Bajáról, Budapestről. Jóleső és bátorító érzés, hogy holnap ők is ott ülnek majd a kecskeméti bemutatón. □ □ □ Délelőtt 11 óra. A Kruczkowski- halllban minden hely foglalt Vannak, akik félig kívülrekedve, az ajtóban álcsorogva hallgatják a Kodály-iskola bemutatóját. Pattog a kréta, a harminc kék- blúzos feszülten figyeli a táblát. Vass Irén a zongorához lép: — Szolmizáljátok vissza ezt a dallamot! . mondja, s máris újabb feladatokat ad. * : Hangzatfelismerés következik, majd ismeretlen dal lapról olva­sása. Ez utóbbi különös kíváncsi­ságot vált ki a hallgatóságból; el­ismerő fejlbólogatás.t, s olykor szemmel látható kételkedést. Hamarosan az iskola igazgató­jának, Rozgonyi Évának szegezik a kérdéseket; mennyi az ének­órák száma, milyen, az iskola ok­tatási-nevelési rendszere, hivatá­sos zenészek lesznek-e az iütéz- mény tanulói? Az idő sürget, a teremben már helyet foglalnak a következő magyar fbemutató diák­jai. A hátralévő néhány perc azonban elegendő, hogy egy dán résztvevő, Ruth Rugard koppen­hágai zenetanárnő véleményét kérjem. — Nem először hallottam a kecskeméti diákokat — mondja. — Ötször jártam Magyarországon, két alkalommal a Kodály-iskolá­ban. Akárcsak most, akkor is cso­dálatos dolgokat tapasztaltam. 1968 óta a saját körülményeink­nek megfelelően mi is alkalmaz­Nemzeti kincseink megőrzéséért Védett könyvtárak magánkézben nélkülözhetetlen dokumentumo­kat, hogy ezek együtt tartatása a jövő kutatónemzedékek érdeké­ben kívánatos. Jelenleg körülbelül száz, a fen­ti kritériumoknak eleget tevő könyvtár áll az OSZK védelme alatt, holott sókkal több ilyen gyűjtemény van. Mégis, csak az önként jelentkezők könyvtárát veszik nyilvántartásiban, és nem zaklatják a védettségi rendelet értelmében szabálysértőknek mi­nősülő, a tulajdonukban talál­ható értékeket be nem jelentő gyűjtőket. Miért ez az engedé­kenység? Mert tudják, hogy a rendelet nem eléggé közismert. De ugyanakkor nagyon várják annak a társadalmi pillanatnak az eljö­vetelét, amikor a gazdasági és tu­dati fejlettség eljut arra a szint­re, hogy az értékes gyűjtemények nemzeti hasznának felismerése egyértelművé válik. E hasznosság bizonyítására ele­gendő egyetlen példát említeni. Néhány éve, egy védett könyvtár tulajdonosának elhunytál köve­tően került a Széchényi Könyvtár birtokába Arany Jánosnak a sza­badságharc idején megjelent, lel­kes verseket tartalmazó, A sza­badság zengő trombitája című fil­léres kötete. Ez a könyv azért emelkedett az unikumok közé, mert a Bach-korszaknak a „la­zító” műveket megsemmisítő in­tézkedései következtében — leg­jobb tudomásunk szerint — csu­pán két példányban maradt fenn. A nyilvántartott védett könyv­tárak értékeit illetően néhány adat magáért beszél. A gyűjte­mények állománya általában több ezer kötet, de akad tízezer egy­ségnél is többet számláló állo­mány. Értékük, a mai könyvára­kat figyelembe véve, százezrek­ben és milliókban fejezhető ki'. A jövendő bibliofilek figyelmébe A fenti számok és összegek nem a 'könyvet szerető és gyűjtő em­berek elriasztását szolgálják, nem azt hivatottak bizonyítani, hogy kár a fáradságért, míg el nem éri valaki a fenti adatok minimu­mát, nem is dicsekedhet számára oly kedves könyveivel. Ellenke­zőleg! Hiszen a védett könyvtá­rak is hosszú évtizedek alatt vál­tak értékessé. S azzal, hogy egy- egy író vagy téma — mint nap­jainkban például az -illusztrált technikatörténeti munkák — „di­vatba jön”, olyan kiadványok lesznek hirtelen keresettek, ame­lyekről néhány éve még azt hit­tük, le sem emeljük többé a leg­felső polcról. Könyvet mindig érdemes volt gyűjteni, és még ma is ki lehet alakítani szép könyvtárakat, an­nak ellenére, hogy már az auk­ciókon és az antikváriumokban is ritkán bukkannak fel egyedi pél­dányok. Idővel azonban minden kiadványból ritka és értékes könyv válhat Néha nem is kell sokat várni. erre. Kádár Gyula A Ludovikától Sopronkőhidáig című könyve például az 1978-as év leg­nagyobb példányszámban kiadott műve volt Most pedig keresett hiánycikk. Aki magáénak tudhat­ja, máris egy értékes könyv tu­lajdonosának mondhatja magát M. Zs. Az Országos Széchényi Könyv­tárat a 60-as években életbe lé­pett, a magánkézben levő műtár­gyakra és kömyvékre egyaránt vonatkozó, ún. védettségi rende­let olyan jogkörrel ruházta fel, amely igen szorosan- kapcsolódik a hazai könyvkincs megőrzését szolgáló nemzeti könyvtári funk­ciójához. E rendelet ugyanis be­jelentési kötelezettséget ír elő egyedi példányok vagy nagy ér­tékű -könyvgyűjtemények birtoko­sainak, a Széchényi Könyvtárat pedig felikéri, hogy bírálja el, szakvéleményével javasolja ezen értékek védetté tételét, s vegye a könyveket nyilvántartásba. A rendelet öélja világosan ki­rajzolódik: meg szeretné akadá­lyozni, hogy e ritkaságok elhagy­ják az országhatárt, s azt, hogy e felbecsülhetetlen értékű, egész életen át gyűjtött 'könyvtárak a tulajdonos halála után — vagy még előbb — szétszóródjanak. Előnyök és kötelezettségek Sajnálatos módon a fenti pa­ragrafusok csak szűk csatornákon és igen torzítottan jutottak a köz- tudatiba. Az emberek általában félnek a védetté nyilvánítástól, úgy gondolják, ez hátrányos, mert sok kötelezettséggel jár. Pe­dig a tulajdonosnak csupán négy feltételnek kell eleget tennie: lel­tárt készíteni a gyűjteményről; elismerni a Széchényi -Könyvtár vagy más, az állomány jellegével megegyező gyűjtőkörű intézmény elővételi jogát; megnevezni az el­adott könyvek új tulajdonosát, és a 'kutatók rendelkezésére bocsá­tani az országban egyetlen pél­dányban náluk föllelhető ritkasá­gokat. (Ez utóbbi kitételt akár törölni is lehetne, oly ritkán hangzik el ilyen óhajj Tehát érdemesebb az előnyök­ről beszélni! A védettség az állo­mány esetleges értékesítésekor az OSZK részéről nyújtott segítsé­gen túl lehetővé teszi, hogy a könyvek elhelyezése érdekében a tulajdonos nagyobb lakást kap­jon, sőt, amennyiben ez indokolt, lakibénpótlékot is térit a miniszté­rium. Továbbá nem fordulhat elő, hogy mire az örökös átveszi a gyűjteményt, annak legértékesebb darabjai már hiányozzanak. Milyen is egy védett könyvtár ? Ne gondolja azonban senki, hogy csupán azért, mert könyvei néhány ezret meghaladó számra rúgnak, nyomban megszeretheti ezeket az előnyöket! Vannak bi­zonyos követelmények is, ame­lyeket a Széchényi Könyvtár meg­bízott és hozzáértő munkatársai gondosan mérlegelnek. Védett le­het egy könyvtár a benne talál­ható védendő dokumentumok — 1711 előtt, magyar szerzők tollá­ból megjelent, és 1600-ig napvilá­got látott külföldi könyvészeti ritkaságok vagy szépen, illusztrált példányok — -nagy száma miatt, illetve azért, mert birtokosa, leg­gyakrabban. egy-egy szakterület jó ismerője, egész életén át olyan hozzáértéssel válogatta, gyűjtötte a saját mindennapi munkájához • A varsói Kultúra és Tudomány Palotájának egyik szárnya szín­házteremként szolgál. Előtte: az ISME-kongresszus plakátja az emb­lémával. • Érkezéskor a kecskeméti csoport. zük a Kodály-metódus bizonyos elemeit, ötvözve Orff és Dalcrose módszerével. □ □ □ — Nem is olyan könnyű a ma­gyar résztvevőket előkeríteni — állapítom meg, a kongresszus leg­különbözőbb helyszínein bolyong­va .Végül a rendezvények szüne­teiben sikerül meglelnem őket. Ittzés Mihály, a Kodály Zoltán Zenepedagógiai Intézet adjunktu­sa nem csupán, résztvevője, de meghívott előadója is a kongresz- szusnak. Tőle érdeklődöm, milyen elméleti, módszertani kísérletek foglalkoztatják ma a világ zene­pedagógusait? — Több előadás témája volt például a zene és a mozgás kap­csolata, az énekes és hangszeres improvizáció, a zeneterápia, a po­puláris muzsika felhasználási le­hetőségei. Arról is szó esett, hogy más-más kultúrájú országokban hogyan lés milyen mértékben használják fel a legkülönbözőbb zenepedagógiai rendszereket. Pél­dául az afrikai országokban al- kalmazlhatják-e az európai mód­szert ... A nyugodalmas teázóklubban ismerős arcokkal, megyénkbéli □ □ □ A varsói küldetés véget ért. Visszagondolva a kongresszus napjaira, dicsekvés nélkül mond­hatjuk : a kecskeméti csoport mél­tó módon öregbítette városunk és a magyar zenepedagógia hírét. A tucatnyi dicséret közül hadd áll­jon itt egy amerikai küldött vé­leménye: „Sok programot láttam, de együtt sem értek fel a magyar produkciók összességével. Való­ban világszínvonalat képvisel­nek.” Posváncz Etelka pedagógusokkal találkozom. Pajor Márta 1979-ig tanított 'Baján, je­lenleg a szekszárdi Tanítóképző Főiskola tanára. A kongresszusról a következőket mondja: — Reggeltől estig- koncerten, előadáson ülünk, egy csöppnyi szabad időt is alig engedélyezve magunknak, hogy lehetőleg sem­mit se szalasszunk él. Tizenöten vagyunk a magyar pedagógus csoportban, az ország négy-öt vá­rosából. Sajnos nem jöttünk túl sokan, pedig Varsó nem a világ végén van. Pedig elmondhatom, hogy ezernyi jó ötletet és sok-sok szakmai tapasztalatot szedtünk itt össze néhány nap alatt. A KÖNYVKÖTÉSZET MESTERMÜHELYE M egszokott, ám mégis mindig különös ér­zés szemlélődni is­meretlen, új és új tájakon a suhanó autóbusz ablaká­ból. Mert minden perc tar- O tógát változást, meglepetést számunkra. Most is: hol van már a napokkal ezelőtti si- - várság, a törökországi rideg tájak fagyos-hideg szürkesége? Itt mennyi melegség, meghittség! A szépségnek, a színeknek a tob­zódása a tájban, miközben szá- guldunk a bolgár Azsenovgrád városka felé, ahol a ’ legközelebbi szálláshelyünk vár ránk. Érdekes, melengetőén kedves kicsi város, a legendás Rodope hegység lábánál. Félkörben a ma­gas hegyek, tíz- és százmillió ton­nás sziklák, a lezúduló vizek a sűrűbbnél sűrűbb erdők mélyén. Itt lenn, a hűvös alkonyaiban viszont gyönyörködhetünk az ide- oda rohanó patakocskákban, a ki­csi hidakban, a két—háromszáz esztendős hatalmas fákban, és a fények különös játékában. Bul­gária egyik híressége, gyöngy­szeme ez a vidék; a sok közül. Az utcán — mint ebben az or­szágban másfelé is — sok sétáló ember az utakon, járdákon, a parkokban és a vizek partján. Családok lépkednek együtt, meg­hitt beszélgetések közepette. Tét­A Boszporusztól a Vitosáig A Rodope aljában szik a látvány. Gyakori, hogy az unoka a szülőkkel és a nagyszü­lőkkel sétálgat együtt, igy este­felé. Az egyik terembe benézek: csendes sakkozókat látok; egy másikban olvasgató embereket; és még ilyet: egy vendéglőben te­jet is kérhet — s kaphat — a vendég; ha éppen arra szottyan kedvé. Mielőtt aludni térnénk, néhá- nyan egy újabb sétára indulunk. És nem bánjuk meg: beleütkö­zünk egy gyönyörű lakodalomba, ahol a részegek „dajdajozása”, rekedt rikácsolása helyett való­ságos folklórműsorban gyönyör­ködhetünk. És persze a hivatalos násznép, a vendégsereg is; a többség figyelmesen, fegyelmezet­ten nézi, hallgatja a zenészeket, az énekeseket és a táncosokat. Népviseleti ruhában van az ifjú pár is. Másnap reggel indulunk to­vább; ám még nem a távolabbi úticélunk, Szófia felé, hanem ide a közeibe, az ősi, öreg Bacskovo kolostorba. Légvonalban csak né­• Pillanatkép, a kolostor udvarán. hány kilométerre van ez az ódon hangulatot árasztó történelmi ne­vezetesség, ez a magas hegyek közé beékelt, valóságos ékszer­doboz, szépségoázis, mégis úgy tű­nik az olykor hátborzongatóan félelmetes, kanyargó szerpentine­ken, mintha száz, kétszáz kilo­métert mennénk. A kolostor udvarán óriási fres­kók a falakon — nem túlzás — tucatjával, megannyi kincset érő művészeti emlék. Egyszer-egyszer átmegy az udvaron egy-egy pra­voszláv pap a számunkra szokat­lan öltözetében, szakállasán, hall­gatagon. Átélt hallgatásuk vala­hogyan a roppant hegyek néma­ságával rokon. Látunk aztán kö­zelről számunkra teljesen ért­hetetlen papi szertartást, hízott kacsa az egyik főszereplő, és az azt ajándékul hozó parasztasz- szony. A kolostorban ugyanis na­ponta zavartalanul folyik a szá­zadokon át megszokott szertartás- sorozat, a csorbítatlan hitélet. Míg a turisták tömege jön ide rendszeresen gyönyörködni, él­ményt szerezni. Távozáskor feltűnik még vala­mi furcsa dolog: egy háztetőig felérő, hatalmas fa, melynek az ágain — nem tréfa — paradi­csom terem. Ilyet sem látott még közülünk eddig senki sem. (Folytatjuk) Varga Mihály • Vácon, negyvenöt éve dolgozik Váci György kétszeres arany-díjas könyvkötő mester. Díszes munkái a világ számos országában jó hír­nevet szereztek a mesternek.

Next

/
Thumbnails
Contents