Petőfi Népe, 1980. augusztus (35. évfolyam, 179-204. szám)
1980-08-07 / 184. szám
1980. augusztus 7. • PETŐFI NÉPÉ • 5 »» KÖZÖSSÉGET AKARUNK!...” Vallomások tűzzománcban „ ... állítólag nem ülik az épületre. De ki mondta, hogy ez a szürke, rideg, szögletesre nyomorított dinoszaurusz-tojás: épület?!” — A kérdés tagadhatatlanul indulatos és igazságtalan is kicsit, ám számomra mégis teljesen helyénvalónak tűnik ebben a környezetben és társaságban. A VI. nemzetközi zománcművészeti alkotótelep műhelyében beszélgetünk Kátai Mihály tűzzománcművésszel, az alkotótelep vezetőjével, Kerényi József építésszel, ifjú Kóffán Károly grafikussal, Cyránszki Mária szobrászszal, Ravasz Erzsébet grafikussal, és Sor Júlia ötvössel. Magas hőfokon A kérdést tehát helyénvalónak érzem, s nem csupán azért, mert a házgyári épületeket, az új lakótelepek arculatát indulatos vitákban bírálják a szakértők és a laikusok egyaránt. Sokkal inkább azért, mert megértem a művészi munka, az újat, a mást akaró szellemi tevékenység felfokozott, — s általában: mindent felfokozó — hangulatát. Megértem,, hogy nem csupán a zománc égetéséhez kell magas — nyolc-kilencszáz fokos — hőmérséklet: az útkereső, a kísérletező, a kételkedő és vitatkozó életek magas hőfokán alakulhat ki csak a zománcművészeti alkotótelep programja is. De hát mit is akarnak azok, akik a BácsnKiskun megyei Tanács mecénási támogatásának jóvoltából évente találkoznak Kecskeméten, hogy a műszaki főiskola egyik műhelyében közösen keressék az időjárás viszontagságaival dacoló, nemes csillogású zománc felihasználásának lehetőségeit? Fácánkakas a szürkeségben Válaszul történeteket mesélnek ... Kátai Mihály például egy fácánkakasról beszél, amelyet elej- tője — nyilván „érlelés” céljából — kilógatott az ablakon. Néhány nap múlva a környékbeliek így igazították útba a pontházak között tévelygő idegent: a fácános ház után forduljon balra ... Az „eszmei tartalom” szinte kézenfekvő: igaz ugyan, hogy lakótelepeink meglehetősen arcnélküliek, jellegtelenek, de igenis van rá mód, hogy a sivár monotóniát megszakítsuk, feloldjuk, s erre a feladatra — csakúgy, mint a színes tollazatú fácánkakas —, kitűnően alkalmas a vonzó melegséggel szikrázó tűzzománc. Kerényi József is egy történetet hív segítségül, hogy továbbfűzze a gondolatsort. Az uniformizált svéd lakótelepen rendre eltévedtek az iskolából hazatérő gyerekek. Az egyik lurkó mamája úgy próbált segíti a dolgon, hogy a lépcsőház ajtajába kiragasztotta a fényképét. Az ötlet viharos gyorsasággal terjedt, s hamarosan minden környékbeli gyerek számára az anyu fényképe jelezte az otthont. S a művészi kommentár: nem szabad a régi értelemben eszté- tizálni! A lakótelepi embernek elsősorban nem a kiállítási termek áhitatos hangulatára van szükségük, hanem arra, hogy hazataláljanak. Ha az épületek merevségén, színtelenségén. jellegtelensé- gén utólag nehéz is változtatni, legalább adjunk segítséget ahhoz, hogy tájékozódni tudjanak közöttük a lakók! Ha mással nem. hát utcajelző táblával vigyünk valami színt a nyomasztó szürkeségbe! Névtábla és mesefal Valami színt, valami egyszerit, egyedit; valami emberit! Szemmel láthatóan erre törekszik az alkotótelep minden művésze. Ifjú Koffán Károly leteszi a köszörűt és mutatja, kézbe veszi, gyöngéden simogatni kezdi a jókora darab, tányér alakú vasöntvényt. Szót ejt azokról a kísérletekről is, amelyeket a térhatású zománcfelületek kialakítása érdekében folytat. Ha sikerül, ennek felhasználásával készíti el a Kodály Zoltánról elnevezett utca névtábláját: jól érvényesülnének rajta például a hangjegyek. Cyranszky Mária .egy emberi testformára emlékeztető idom raj- zait teregeti elém: a félkemény fából kifaragott bábut fémes, grafitszürke zománccal vonja majd be. Ravasz Erzsébet vörösréz lemezből kivágott korongokat, csíkokat és négyzeteket rakosgat maga előtt: ezeket lesorjázza, átlátszó zománccal vonja be, aztán — egymás mellé illesztve — öt emberfigura lesz 'belőlük, amelyek az öt világrészt jelképezik. A mű egy vendégszoba falára kerül, hófehér falak, sötétre pácolt ajtók, bőrbevonatú fotelek társaságába. Sor Júlia hússütő villára emlékeztető szerszámmal a kezében áll az elektromos kemence előtt, az infralámpák sárga fényében: színpróbákat végez. Most zománcozott rézedényeket készít, ám • Cyránszki Mária, munka közben. igazán arra büszke, ami nemrégiben került ki a keze alól, s hamarosan felállítják az egyik kecskeméti óvodában: a mesefalra. A zománcozott minták ösztönzőleg hatnak a gyermeki fantáziára ... Ajánlat Bajáról Csendben, gondolataiba mélyed- ve dolgozik mindenki. Igaz, nem éppen gond, bosszúság nélkül. Most éppen nem működik a kompresszor, nem lehet fújni a zománcot, s nincs a városban szakember, aki vállalná a javítását. A lemezkivágást is házilag kell megoldani, kinek-kinek. Mégsem érzi magát senki magára hagyatottnak. Kátai Mihály levelet mutat: Bajáról írták, egy kilencven lakásos társasház kollektívája nevében, s háromezer forintot ajánlanak fel annak a művésznek, „aki a legeredményesebben oldja meg a házgyári épületek megkülönböztetett jelzéseit.” Egy másik levél Bécsből érkezett: arra kérik Kátai Mihályt, hogy — Zománc a fémen címmel — tartson előadást az iparművészet jövőjéről folyó, nemzetközi- tanácskozáson. A meghívót forgatva ismét fülembe cseng egy indulatos mondat, még a beszélgetés első perceiből; mi olyasmit akarunk, ami a lakótelepnél, de még a városnál is több: közösséget! S aki ezt mondta, az egy indián törzsre, a delavárokra hivatkozott, akik teknősbékát tetováltak a karjukra: erről ismerték fel egymást, ettől a jeltől lettek delavárok. Hát... nem tudom. A jelek csodatevő, közösségteremtő erejéről, mi tagadás, kevés tapasztalatom van. Azt viszont tudom, hogy a rosszba belenyugodni nem tudó lélek, a mégis-mondó dacos hit, a szüntelenül változtatni, jobbítani, teremteni vágyó emberi akarat igenis szülhet közösséget. Szülhet olyan szerves, élő baráti közeget, amelyik mindig is táplálta az igazán értékes szellemi produkciókat. • A műhely. (Pásztor Zoltán felvételei.) Káposztás János Több mint fél évtizede, hogy a Corvina Kiadó megindította Európa nagy stíluskorszakait bemutató sorozatát. Az egyes köteteket nem fogja össze sorozatcím, csupán a formátum azonos, megközelítőleg azonos a terjedelem, s az egyes kötetek szerkesztési módja. A 200—300 oldalas kötetek összefoglalását adják, sok — főként szövegközti — képpel illusztrálva, az újkor művészetének. Az eddig megjelent művek: Római művészet, A román kor művészete, A gótika művészete, A XIX. század művészete magyar szerzők munkája, s mindmáig egyetlen külföldi szerző szerepel e sorozatban: Champi- gneulle: Art nouveau-Jugendstil- Szecesszió. A sorozat legújabb kötete a hellénisztikus művészetet mutatja be Castiglione László tollából, akinek a római művészetről szóló műve ugyancsak e sorozatban látott napvilágot. Amit ma tudunk, azt a görögök tudták először — mondja valahol Szerb Antal, s hogy mennyire igaza van, azt ez a kötet is alátámasztja. Az emberiség történetében egyik nagy fordulópontot hozó, s meghatározó volt a görög civilizáció, mindenekelőtt a városállamok, a poliszok kialakulása, ahol egyén és közösség, kétkezi és szellemi munka csodálatos összhangban volt egymással (sajnos, utoljára talán csak ott és akkor). A hellénizmust mint kulturális jelenséget sokan és nem alaptalanul tartják igen hosszú életűnek, mert beleszámítják a Római Birodalom, sőt bizonyos vonatkozásban a Bizánci Birodalom görög nyelvű és hellénisztikus kultúráját is, azokon a területeken, melyeket Nagy Sándor meghódított. Castiglione új művében csak a szó legszorosabb értelmében vett hellénisztikus korszakkal foglalkozik, vagyis ameddig a hellénisztikus birodalmak fennállottak. Ez nem fog be többet, mint három évszázadot Nagy Sándor és Augustus uralkodása között. A „polgári” vagy „városi” görög művészet hordozója, a makedón—görög uralkodó réteg elvesztette a városállamok korában meglevő szabadságát, önrendelkezését, királyok szolgálatába állt, s kicsúszott kezéből a politikai élet irányítása — a művészeté azonban nem. Az ide-oda költöző (innen a-szó: koszmopoli- tész =' kozmopolita) görögök megtartották, s tovább sugározták kultúrájukat, nyelvüket. Ezt a nagy hatású és sokoldalú művészetet mutatja be a szerző, alapos. de ugyanakkor könnyedén áttekinthető és világos történeti. kultúrtörténeti bevezetéssel úgy, hogy abból az egész hellén világ lényege, kialakulása és továbbélése megérthető. Castiglione külön foglalkozik az építészettel, szobrászattal, a portréval, a dombormű-szobrászattal, a festészettel és a mozaikkal és a kismű- vészetekkel, úgymint érmékkel. és a kézművesipar megannyi gyakorlati tárgyat gyártó termékeivel. Castiglione könyve nemcsak szépségekkel ismerteti meg az olvasót, hanem mint olvasmányélmény is figyelemre méltó. Mi sem természetesebb, hogy a Magyarországon élő Munkácsy- díias görög szobrász, Makrisz Agamemnon művészetét is a hel- lénikus, illetve a klasszikus görög szobrászat tradíciói jellemzik. Művészi formanyelvére magától értetődően hatottak a modern plasztikai törekvések, mindenekelőtt Henry Moore művészete. A Corvina Kiadó szép kiállítású kötetben mutatja be Makrisz Agamemnon ' művészetét számtalan színes és fekete-fehér reprodukcióval. Nemcsak azt a művészt, akit a nemzetközi munkásmozgalom, a görög szabadságharc, a második világháború áldozatainak sorsa érdekelt, s ábrázolta hőseiket döbbenetes erővel — gondoljunk a mauthauseni Mártír-emlékmű szoborcsoportjára —, hanem a legújabb és legmodernebb művészt is, aki külföldi kiállításokon is sikert aratott. Makrisz életútját, művészi fejlődését Pogány ö. Gábor rajzolta meg, szug- gesztív erővel, s a nagy művésznek kijáró hozzáértéssel és alapossággal. Bálint Endréről, napjaink egyik legnagyobb szürrealista ihletett- ségű festőjéről a Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata jelentett meg mutatós albumot. A kötet szerzője a festő régi barátja, tisztelője Román József, aki a portrét a költő eddig nem publikált kéziratai, valamint a művésszel folytatott beszélgetései alapján állította össze. Talán túl sokat is tudunk meg a művész környezetéről, belső életéről Román József tollából: „A művész életútját követve szeretném megtalálni fejlődésének főbb állomásait, és művészetének az életből, a történelemből, . társ 'dalmi körülményekből fakadó indítékait, vagyis azt - a .találkozási pontot, ahol az egyén élete, élményei alkotássá válnak" — írja elöljáróban a szerző. Bálint Endrét ez a kötet mutatja be először monografikus részletességgel rajongóinak, azoknak, akik Vajda Lajos méltó folytatóját, törekvéseinek továbbfejlesztőjét látják benne. ŰJ SZOBOR 0 A fővárosban a közelmúltban számos új szobrot állítottak fel. Kerényi Jenő „Anya gyermekével” című alkotása a Petőfi-hid budai hídfőjénél egy parkot díszít. (MTI-fotó: Fényes Tamás felvételei — KS) Hazánk, Közép-Kelet-Európa 3. A nemzetté válás nyelvi-kulturális szakasza A polgári nemzet kialakulásának folyamatában Közép- és Kelet-Európábán a nyelvi-kulturális tényezőnek jóval fontosabb szerep jutott, mint kontinensünk nyugati részén. Nem véletlen, hogy Herder és a német romantikusok nemzetfogalma (amely az anyanyelvre, a sajátos kultúrára, a népköltészetre helyezte a hangsúlyt) sok követőre talált térségünkben. Fontos politikai kérdés lett a nyelv; írók, tudósok (főleg történészek és néprajzosok) munkája politikai következményekkel járt, a kulturális és irodalmi élet folyamatai nagy jelentőséggel bírtak a nemzetté válás szempontjából. Természetesen a társadalmi viszonyoktól sem függetlenül, hiszen az egységes irodalmi nyelv, a polgári kulturális élet megteremtése közben kevesebb akadályt’ kellett legyűrni a viszonylag pol- gárosult német államban, cseh tartományokban, mint például a balkáni szláv népek körében. A polgári fejlődés, az idegen állá mkeret fölidézte a nyelvi-kulturális asszimiláció, a „nemzethalál” veszélyét. Mindenütt középpontba került az egységes nemzeti nyelv kérdése. A XVIII. század végétől szinte az egész XIX. századon keresztül tart a térség népeinél a nyelvújítás mozgalma. Az egész etnikumot átsugárzó korszerű közvetítő eszközre, anyanyelvre volt szükség, amely alkalmas lehetett a társadalmi kommunikációra éppúgy, mint szép- irodalom és tudomány művelésére. Könnyebb volt ott megteremteni a modern nemzeti nyelvet, ahol az egységes irodalmi nyelvnek már voltak hagyományai. A lengyel, a cseh és a magyar nyelv a múlt század elején több évszázados irodalmi hagyományra tekinthetett vissza. A nyelvújítás itt elsősorban a nyelv korszerűsítését, szókincsének bővítését jelentette. Közép-Európa keleti felén és Kelet-Európábán azonban népek sora élt igen sovány vagy nem egységes irodalmi nyelv hagyományával. A szlovákok körében a XVIII. és XIX. század fordulóján két irodalmi nyelvi változat élt: az evangélikusok a XVI. századi, úgynevezett králicei cseh biblia nyelvén írtak, a katolikusok egy része a nyugat-szlovák nyelvjárás alapján 'kialakított Bernolák-féle normát követte. A moldvai és havasföldi román értelmiség a görög, illetőleg az egyházi szláv nyelvet használta. A három fő horvát nyelvjárás mindegyikének volt külön irodalmi hagyománya. Számos népnek tehát ekkor kellett megteremtenie, kodifikálnia egységes irodalmi nyelvét. A nyelvi változatok melletti döntés nemcsak a nyelvjárások „fölötti” köznyelv elfogadását jelentette; a választásnak komoly politikai konzekvenciái lettek. 1843-ban a szlovákok a közép-szlovák nyelven alapuló, L. Stúr által kialakított normát fogadták el, ami véglegessé tette a cseh és a szlovák nemzetté válás külön útját. A horvátok és a szerbek olyan dialektust fogadtak el 'közösen alapul, amely a két rokon délszláv nyelv majdnem egybeeső változata, úgyhogy mindmáig a két népnek közös az irodalmi nyelve. A szlovének viszont saját, a horváttól eltérő nyelvi forma kialakítása mellet döntöttek. Ehhez persze magyarázatul hozzá kell tenni, hogy a nyelvi különü- lés az egységesülés kérdései másként vetődnek föl az egymáshoz igen közel álló szláv népek, illetve a más-más nyelvcsaládhoz tartozó népek között. A nemzeti célok megfogalmazása és az érettük indított harc Közép- és Kelet-Európábán a romantika korára esett. Így még erősebb hangsúlyt kaptak a nemzeti sajátosságok a kor irodalmában, mint Nyugat-Európában. A múlt kultusza, a történelem és a népi kultúra iránti érdeklődés szorosan kapcsolódott a nemzeti ideológiához. A romantika eszméi hatékonyan szolgálták a nemzetté válás céljait. A nemzeti romantika nagy írói-költői máig ható érvénnyel- a közép- és kelet-európai népek identitásának szimbólumai. A lengyel Mickiewicz, a saolvák Lu- dovit Stúr, a magyar Vörösmarty, a román Vasile Alecsandri, a szlovén Preseren irodalmi teljesítményét nehéz volna elválasztani a nemzeti tudat kialakításában végzett munkájától. S a költők maguk is gyakran vállaltak szerepet közvetlenül a politikában, hogy csak Hriszto Botev és Petőfi harctéri halálát említsük. Ahogy mindegyik népnek voltak nyelvújító Kazinczyjai, úgy voltak népdalgyűjtő Erdélyi Jánosai is. És nemcsak nálunk szorgalmazták a nemzeti múlt föltárását. Sorra megjelentek a romantikus történelemszemlélet túlzásai is, a múltba vetített vágyképek nemzeti nagyságról, dicső ősök példáiról, akik a jelen harcaihoz adhatnak segítséget. Ahogy a reformkor magyarja Attila király, a hun—magyar rokonság délibábjait szemlélte, úgy tekintett a szlovák a Nagymorva Birodalomra; a román a dák—római folytonosság ködképét dédelgette. Az irodalom vállalta az eszményített hősök -megfestését, az újabb közép- és kelet-európai irodalom a nemzetre nevelés jegyében született. Nem véletlenül nevezte- nevezi a szláv népek irodalomtudománya a korszakot a „nemzeti ébredés korá”-nak. Közép- és Kelet-Európa népei a múltban is bonyolult etnikai sakktáblát alkotva éltek együtt és egymás mellett. Ezért a nyelvi- kulturális mozgalmak gyakran ugyanabban a városban fejlőd- tek-bontakoztak, egymás közvetlen szomszédságában alkottak a különböző nemzetiségű írók, tudósok. Az is előfordult, hogy diákkorukban együtt tanultak ugyanabban az iskolában. / A Habsburg birodalomban Bécs például egy rövid időre a magyar felvilágosodás irodalmának is a központja volt, de jelentős szerepet játszott a császárváros a szláv népek kultúrájában is. A reformkori Pest-Buda a magyaron kívül még három-négy népnek volt kulturális központja. S a nyelvi-kulturális mozgalmak első szakaszában még nem volt szégyen kapcsolatot tartani a másik nemzeti mozgalom képviselőivel. A régi Magyarországon sokáig járta az £ szokás például, hogy más nyelvű iskolába küldték néhány évre a diákokat. Jókait például német szóra — Pozsonyba, a szlovák Stúrt magyarra — Győrbe. A nyelvi mozgalmakban azonban csakhamar fölülkérekedett a türelmetlenség, a nemzetté válás időszaka magával hozta a más- nyelvűekkel szembeni ingerültséget is. Mivel a nemzeti célok Közép- és Kelet-Európábán gyakran keresztezték egymást, a nyelvi mozgalmak — az erősebbeké éppúgy, mint a hátrányban levőké — a kizárólagosságot, az egy- nyelvűséget is fölvették nyíltan vagy burkoltan céljaik közé. Az asszimiláció, a nyelvváltás is a célok közé került. Elsősorban éppen a politikai-állami és etnikai terület különbözősége miatt. A nyelvi türelmetlenség negatív öröksége előítéletek formájában rakódott le az itt élő népek tudatában. Kiss Gy. Csaba (Folytatjuk) JN t Kiadói újdonságok
