Petőfi Népe, 1980. augusztus (35. évfolyam, 179-204. szám)
1980-08-06 / 183. szám
/ 1980. augusztus 6. • PETŐFI NÉTE • 5 Fölismerni és kimondani Valami van... KECSKEMÉTI VENDÉGRENDEZÉS TÖPRENG, VIVŐDIK a fülöp- szállási párttitkár: lovaglóiskola, vagy színjátszó csoport? Mindkettőért többen> hadakoznak, de könnyen előfordulhat, hogy csak az egyikre futja. S akkor melyik mellé tegye a voksát? Mert csakugyan jó volna, ha születne egy látványosságával is vonzó valami, ami bekapcsolhatná végre Fülöpszállást az idegen- forgalomba. Ám tagadhatatlanul nagy szükség van az olyan kezdeményezésre is, amelyek nem annyira a világnak, hanem inkább a világra akarnak ajtót nyitni. Hiszen öröm volna az, ha a kecskeméti orvos, a budapesti színész .vagy a nyugati üzletkötő otthonosan mozogna ebben a kis alföldi faluban, s élményekkel gazdagodva távozna. Ám ennél is kívánatosabb talán, hogy a fü- löpszállásiak számára legyen otthonosabb a világ a jelenleginél: hogy ne elszoruló torokkal, hanem felszabadult, magabiztos öntudattal lépjenek az orvosi rendelőbe, az ügyvédi irodába vagy a színházi előcsarnokba, bármely táján az országnak, a világnak. Tudjanak mindenütt otthonosan kezet fogni, megszólalni. Természetes hangon és mondatokkal tudják elmondani, ha kell, hogy az adott esetben mitől fáj a fejük, mitől zakatol rendetlenül a szívük. Talán kitetszik az érvelésből:a párttitkár szíve a látókört bővítő magatartási mintákat is szemléltető színjátszó csoport felé húz jobban. S meg kell vallanom: egyetértünk. AZ ÁLDÁSFOGLALÁST és a mellette szóló, nyilvánosság előtti érvelést megkönnyíti számomra egy alig néhány hetes élmény: a huszonegynéhány esztendős szakoktató beszámolt baráti körében arról, hogy miképpen képviselte intézményét a szakmai konferencián. Idézem néhány mondatát: „Késve érkeztem, nem mertem bemenni. Tudjátok, hogy van az. Ilyenkor az ember még azt se tudja, hogyan kell köszönni, sőt, hogy melyik a nagyobb illetlenség: ha nem köszön, vagy ha köszönésével zavarja a megkezdett munkát. Szóval, „tanácstalannak éreztem magam. De éppen mi következtünk, mondanom is kellett a beszámolómat. Ügy megijedtem, hogy mindent elfelejtettem, amit az úton szépen kigondoltam. Csak hebegtem, habog- tam. Soroltam már mindent- a végén, olyat is, aminek a fele sem volt igaz, csak bele ne süljek szégyenszemre ... ’ AZ ÁLTALÁNOSABB jelenség persze az, hogy zavarában vagy tudatlanságában inkább hallgat az ember. Hányszor elhangzik: „Felszólaltam volna én is, lett volna mondanivalóm, de nem mertem. Féltem, hogy valami ostobaságot találok mondani.” Vagy: „Megbuktam. Pedig esküszöm, ismerem az anyagot, csak nem tudtam magamat kimagyarázni.” SAJNOS SOKAN és sokszor vagyunk így: nem tudjuk magunkat kifejezni se vizsgán, se értekezleten, se hivatalban, se társaságban. Pedig a szocializmus által hozott minőségi változás, a munkahelyi és a közéleti demokrácia egyre gyakrabban követeli tőlünk, hogy szólaljunk meg, nyilvánítsunk véleményt a különböző fórumokon. S gyakran tapasztalható, hogy emberek nem azért nem mondják meg az igazat, mert félnek a következményektől, hanem egyszerűen azért, mert nem tudják megfogalmazni. S aki ebbe belenyugszik, eljuthat oda, hogy nemcsak kimondani — felismerni is nehezére esik az igazat, az igazságot. Káposztás János „Nem mondom: valami van... — de nem az igazi!” Ez a mondás Arkagyij Rajkin első vendégszereplése óta szinte szállóigévé lett Magyarországon. A hazánkban is oly népszerű művészt világszerte ismerik. Egy személyben egyesíti a szatíraíró és a lírikus, a publicista és a pszichológus adottságait. Monológjai úgy hatnak, mintha rögtönözné őket. mintha ott születnének a gondolatai. Rajkin ezerféle maszkban lép a néző elé. Korábban szívesen alkalmazott különféle parókát, jellegzetes bajuszt, szakállt, furcsa szemöldököt, sőt, néha egész álöltözetet. De művészetének lényege az átlényegülő készség, az az adottság, hogy pillanatok alatt vált át új meg új karakterre, figurára. Varázsló, aki egyetlen este figurák egész sorozatát állítja elénk. Rajkin 40 éve áll a leningrádi Miniatúra színház élén. A PJATNYICKIJ KÓRUS ÚJ MŰSORA • Táncol at együttes. Az állami, akadémiai orosz dal- és népitánckar- naik, a Pjatnyickij kórusnak megadatik az a csodálatos lehetőség, hogy népének lelkét fejezze ki. Amikor a kötényruhácskás orosz lányok és a legkülönbözőbb színárnyalatú selyemingekben feszítő fiúk táncolnak a színpadon, nagukkal ragadják a nézőiket Mexikóban és Kanadában, Ausztráliában és Űj-Zélandon, az Egyesült Államokban és Svédországban« Franciaországban és Spanyolországban — mindenütt. A kórüs. Vaíentyin Levasov zeneszerző irányításával, alapítójának, Mitrofan Pjatnyickij híres orosz muzsikusnak és népzenegyűjtőnek a nyomdokain halad. Pjatnyickij először 1911-ben vezényelte a moszkvai műértők előtt az „orosz parasztikórust”, Oroszország első hivatásos népi énnekarát. Olyan művészek őszinte csodálatát vívta ki, mint Fjodor Saljapin és Szergej Rahmanyinov. A kórus nem csak közvetlenségével és őszinteségével hódította meg hallgatóit, hanem hallatlan improvizációs készségével is, mely a folklórnak szerves alkotóeleme. A Pjatnyickij-kórus most új műsorral mutatkozik be, „Szeretlek, Oroszországom” címmel. A műsorban az orosz népzenei hagyományok legszebb kincseit mutatják be, ugyanakkor szovjet zeneszerzők dalai is felcsendülnek. Az orosz dalművészet elképzelhetetlen táncbetétek nélkül — ebben a műsorban sincs ez másképp. Az új koreográfiát a Szovjetunió Népművésze, az Állami Díjjal kitüntetett Tatjana Vsztyinova tervezte, gazdag folklórhagyományokra alapozva a tánckar munkáját. A Macskajáték Szimferopolban és Jaltában Bács-Kiskun és a szovjetunióbeli Krím testvér- megyei 'kapcsolata kulturális mozzanattal gazdagodott legutóbb. A kecskeméti Katonai József Színház főrendezője, Beke Sándor a szimferopoli Gorkij Színház vezetőinek megbízásából Örkény: Macskajáték című darabját állította színpadra. A meghívás előzménye: a Gorkij Színház főrendezőjének, Ana- tolij Novikovnak korábbi, a Katona József színházbeli vendégmunkája, Stein: Verzió című drámájának 1977-es kecskeméti bemutatója. A viszontren- dezés — a krími rádió, tévé és sajtó visszhangja alapján — kitűnően sikerült. Beke Sándor a napokban tért haza Jaltából, a bemutató helyszínéről. — Hogyan jellemezné a szimferopoli Gorkij Színházat? — Kitűnően szervezett intézmény. Színházkomplexumnak is nevezhetnénk egy' kamarateremmel, két kisebb és egy nagy színpaddal. Volt olyan este, hogy egyszerre három helyszínen is folyt az előadás, zsúfolt nézőtér előtt. Önmagáért beszél az a tény is, hogy évente huszonhat darabot tartanak műsoron. Ugyanakkor a színészgárdájuk alig valamivel nagyobb létszámú, mint a mienk, a műszaki személyzet pedig sóikkal kevesebb. — Miből áll a repertoár? — Egyaránt játszanak klasszikus orosz, mai szovjet és modem nyugati drámákat. Az a meggyőződésünk, hogy a színháznak igen nagy szerepe van az anyanyelvi műveltség színvonalának emelésében, a szovjet—orosz kultúra megismertetésében. Egyébként hadd jegyezzem meg, színházba járni nemes szokás. Soha nem láttam a nézőtereken üres helyet ... — Miként esett a választás Örkény: Macskajáték című darabjára? — Az elmúlt évben, a magyar drámai hetek alkalmával igen nagy sikerrel játszották mai szerzőink műveit. Ez alkalommal Szakonyi, Sarkadi és Örkény neve vetődött fel választási lehetőségként. Végül. közös megegyezéssel döntöttünk. Örkény hangja, stílusa nem áll távol az orosz—szovjet dráma- irodalom szatirikus, ironikus alkotásaiból. Gondol• Próba közben Beke Sándor és az Orbánnét alakító szovjet színésznő, Larisza Bojko. junk csak Gribojedov, Gogol, Majakovszkij műveire ... — Hogyan hangolódtak rá a színészek Örkény gondolatvilágára, sajátos stílusára? — Érdekes, hogy először a drámai részekre, a főszereplők jelleméből, élethelyzetéből fakadó tragikus elemekre éreztek rá. Éppen ezért a próbák alatt inkább a szatirikus, komikus részekkel kellett többet foglalkoznunk. Minden nehézségen átsegített bennünket a közös munka során kialakult nagyszerű alkotói-emberi kapcsolat. A színészgárdáról csak a legnagyobb elismeréssel szólhatok. Öt hétig pórbáltuk a Macskajátékot, napi. hét-nyolc órát dolgoztunk együtt, ami elég komoly megterhelést jelentett. Ennek ellenére soha egyetlen panaszos szót nem hallottam. Valamennyi színész igazi, jó alkotókedvvel jött a próbára. — Milyen volt a szimferopoli főpróba és a jaltai bemutató hangulata? — Nagy érdeklődés fogadta a darabot. Igaz, a rádió és a televízió próbákról készített felvételei, az újságok előzetesei felhívták a figyelmet a bemutatóra. Szimferopolban végül is egy nyilvános főpróba helyett hármat tartottunk. Azt hiszem, jó választás volt a Macskajáték. — Lesz-e folytatás a két színház kapcsolatában? — Igen. Csererendez^s föltétlenül, de talán színházi vendégjáték is. Posváncz Etelka • A kecskeméti főrendező a Macskajáték szereplőgárdájának társa-ságában. Hazánk, Közép-Kelet-Európa 2. A nemzeti ébredés kora Az Alpoktól és az Elbától keletre fekvő területeken a XVIII. század végén a társadalom több mint 90 százaléka még az agrár- népességhez tartozott. A földet művelő parasztok jobbágyokként kötelesek voltak földesuruknak munkával, termékkel, esetleg pénzzel adózni. Sokuknak még jobbágyi földtulajdona sem volt. ezek cselédként, részesművelőként, dolgoztak a nagybirtokosok majorságain. Az országok politikai és társadalmi vezető ereje a (vagyon és pozíció alapján persze korántsem egységes) nemesség volt, a maga kiterjedt előjogaival. A hosszú iclön át idegen uralom alatt élő népeknél ez a réteg nyelvében és kultúrájában mind s inkább elkülönült, vagy más etnikumúakkal töltődött föl (Csehország, román fejedelemségek). A városi polgárság Nyugat- Európához képest számban és vagyonban csekély volt, gyakran külföldi bevándorlók, telepesek leszármazottaiból (főként németekből állt, s mindez rányomta bélyegét politikai érvényesülésére. .A nemesség hegemóniáját egyetlen tényező fékezte, de az mind jobban: az uralmát a társadalom életének minden szférája fölé kiterjesztő erősödő központi hatalom, az osztrák császár, áz orosz cát és a porosz király abszolutizmusa, az uralkodók és környezetük által kiépített állam, ez a racionális-bürokratikus erőszakszerv. A fölvilágosodott abszolutizmus úgy próbálta meghonosítani és saját szolgálatába állítani a Nyugat-Európában elterjedő gazdasági, technikai és szervezeti újdonságokat, hogy e közben a társadalom hierarchiája mit se változzék. Ez azonban már csak azért sem volt lehetséges, mert a megszülető kapitalizmus ipari találmányaival együtt, sőt azokat sokszor megelőzve^ a francia forradalom hármas eszménye, a szabadság—egyenlőség—testvériség gondolata is betört Európa középső részébe. Mondhatnánk, utópisztikus volt ez a program, olyannyira, hogy egészében nem is valósulhatott meg. Perspektívája azonban annyira lelkesített, mozgósított, hogy ahol gazdasági és politikai föltételekkel lehetőséget nyújtottak, ott néhány év vagy évtized alatt gyökeresen átalakult az állam és a társadalom. Az átalakulást irányító hármas jelszó fő hordozója Nyugat-Európában a polgárság volt, ő vezette a régi rend elleni harcot, de szövetségesként, bázisként az ösz- szes alárendelt helyzetben élő társadalmi csoportot fölhasználta. E szövetség eszmei alapjául a közös nyelvet beszélők, közös területtel és kultúrával rendelkezők összetartozását és természetes egységét hirdető nemzeti gondolat (kevésbé szép nevén: nacionalizmus) szolgált, gazü.-isági bázisa pedig a kialakuló egységes nemzeti piac volt. Európa középső és keleti felében' a polgári nemzetállam kialakulásához nem volt elgendö a régi társadalmi Válaszfalak föllazítása és a fönnálló állami keretek meghódítása. A nyugat-európai polgárságtól kölcsönzött programot összhangba kellett hozni a kelet-európai agrártársadalmi realitással; egyesíteni kellett a polgári, a különféle indokokból ugyancsak változást igénylő nemesi és a paraszti érdekeket. Még nehezebb föladatot jelentett az etnikai és a politikai határoknak a közelítése, lehetőleg fedésbe hozása, hiszen ez lényegében véve a soknemzetiségű birodalmak fölszámolását igényelte. A birodalmakat összetartó, nem lebecsülendő erőket úgy kellett legyőzni, hogy Európa többi hatalma a folyamatot tudomásul vegye, tétlenül szemlélje, s ne próbálja saját hatalmi érdekei, terjeszkedése szolgálatába állítani. A napóleoni háborúk, az Európát újjá rendező 1815-ös bécsi kongresszus után Kelet-Közép- Európa népeinek politikai elhelyezkedése a következőképpen alakult. A balti népek és a finnek a cári birodalom alattvalói voltak. A lengyelek háromfelé osztva éltek Oroszország, Porosz- ország és az Osztrák Birodalom keretében. A román nép zöme a török szultán szuverenitása alá tartozó, de mind erősebben orosz befolyás alatt álló Havasalföld és Moldova fejedelemségben tengődött, de egyharmaduk a Habsburgokat uraló Erdély és Magyarország lakosa volt, illetve közvetlenül az Orosz Birodalomhoz tartozott (Besszarábia). A 'bolgárok és (1830-ig) a görögök teljesen a török Porta kezében voltak, míg a szerbeknek sikerült korlátozott autonómiára szert tenni. A magyarok, Rórvátok, csehek, szlovákok, szlovének és ruszinok (mai nevükön kárpát-ukránok) teljes egészükben, a már említett lengyeleknek és románoknak, valamint az olaszoknak, ukránoknak és a szerbeknek egy része (az osztrák örökös tartományok németjeivel együtt) a Habsburgok égisze alatt élt. különböző fokú belső önállósággal rendelkező, de az etnikai határokat teljesen figyelmen kívül hagyó, történelmileg kialakult tartományokban, országokban. Láthatjuk, tehát, hogy a XIX. század elején a térség népei is idegen állami-birodalmi keretben élve jutottak a polgári nemzetté válás, korabeli szóhasználattal a nemzeti ébredés korszakába. Jeszenszky Géza (Folytatjuk.) Ülök a moziban Ülök a nézőtéren és irigykedem. Irigylem a forgatókönyvírót, milyen egyszerűen és gyorsan képes mosolyt — mit mosolyt, hangos hahotát, vad röhejt — varázsolni a nagyérdemű publikumból. Amit egy humorista még véres verejtékkel sem tud elérni, azt játszva megteszi a forgatókönyv írója. Nem kell más neki, minthogy trágár szavakat ad hősei szájába, s máris dőlnek a nézők a kacagástól. Azt mondja az egyik mozihős, hogy.'.. Persze ezt a szót egy humorista nem írja le, mert nála teljesen hatástalan lenne. Sót, a szerkesztő egészen bizonyosan kihúzná a kéziratból. Még le is tolná a humoristát: „Mit képzeltél, öregem? Én humoreszket kértem tőled, nem szépirodalmat.’’ A szerző legföljebb meditálhat azon, miért éppen a szépirodalomban lehet csúnya szavakat használni. Na, de hiába is írnám én le mondjuk azt, hogy... (Tetszenek lát-, ni, a szerkesztő kihúzta ezt a szót, és helyette három pontot tett!) Nálam hatástalan lenne. A moziban más. Ott dől a közönség, úgy rötyög azon szavak hallatán, amelyeket ő maga munkahelyen, otthon lépten-nyomon, hol indulattal, hol anélkül használ, hogy majd leesik a székről. Otthon ő sem kacarászik, de a mozi, az más. A film, amelyet nézünk, valahogy az átlagnál is szókimondóbb. Lesem, vajon nem annak szól-e a fVihorászás, hogy még nem hallották filmen mondjuk azt, hogy ... De nem. Amikor hatodszor hangzik el, ugyanolyan a hatás. Még csitítják is egymást a kacagok, hogy jól hallják azt a kifejezést, amelyet ők maguk kötőszóként emlegetnek, különösebb derű nélkül. Irigylésre méltó helyzetben vannak a filmesek. Képzeljenek el egy mulattatót, amint hatodjá- ra mondja el ugyanazt a poént. A harmadikig sem jutna el, kifütyülnék. Ilyesformán gondolkodom, miközben a sokaság dől a harsány kacajtól. Kicsit zavar ez, mert a szöveget nem nagyon értem, a bosszankodás is csökkenti műélvezetemet, de aztán földerülök. Ha a váratlanság a nevetés forrása, akkor szüret! Akkor önmagát megszüntető folyamatról van szó. Mert meddig tart ez a forrás? Amíg a filmvásznon is kötelezővé válik az irodalomban már megszokott szókimondás. Akkor senkinek sem lesz váratlan, hogy az egyik szereplő azt mondja, hogy ... Meg fog szűnni a röhögés a moziban. A forgatókönyvek írói nem élhetnek többé ezzel a fogással. Kénytelenek lesznek humoros ötleteket, poénokat kiagyalni, ha meg akarják nevettetni a tisztelt nagyérdeműt. Akárcsak a humoristák. Mire véget ér a film, megnyugszom. Most már nem irigylem a filmeseket, pünkösdi királyságuknak vége lesz. De vajon addig hány filmen röhögik magukat halálra az emberek?
