Petőfi Népe, 1980. augusztus (35. évfolyam, 179-204. szám)

1980-08-05 / 182. szám

1980. augusztus 5. • PETŐFI NÉPE • 5 Vasutas és amatőr festő CITERAZENEKAR-VEZETŐK BÁCS-KISKUNBAN • Vajgcl Pál. Tudom, hogy a művészetben nem a téma, hanem a megformá­lás módja a fontos, s hogy ennek megfelelően, egy-egy festmény művészi értékét nem az ábrázolt táj vagy ember, hanem csakis a színek és a formák harmóniája, illetve diszharmóniája határozza meg. Számomra mégis sok^t elá­rul az, hogy a világ ezernyi je­lenségéből ki mit vesz észre, s abból mit tart megjelenítésre, megörökítésre méltónak. A Kiskunhalason élő Vajgel Pál — akinek képeiből most negye­dik alkalommal rendeztek kiállí­tást a MÁV Művelődési Házban — festményein például örömmel fedeztem fel a kiskunsági tájra oly jellemző akácfákat, az akác­fák árnyékában guggoló nádfe- deles kis tanyákat, s a tanyák előtt sütkérező, fejkendős anyó­kákat. És hosszú időt töltöttem a Helytállás című képe előtt is, amely a hóban-fagyban, az eső- ben-szélben is dolgozó vasutas­nak — egyik munkatársának — az alakját ábrázolja. Olyan témák ezek, amelyek hi­tem szerint önmagukban is érté­kek: ha művészi értelemben nem is, emberi, erkölcsi értelemben feltétlenül. Mert nagy erővel val­lanak egy táj szeretetéről, egy foglalkozás szeretetéről — a köz-~ vetlen környezet szeretetéről, ami nélkül nincs otthonteremtés. Ott­honteremtő buzgalom nélkül pe­dig nincs igazi emberség. — Helyi születésű? — kérdeztem tőle, szinte rögtön köszönés után. — Nem — felelte. — A Tiszán­túlról kerültem ide, éppen tizen­két esztendővel ezelőtt, szolgála­ti okokból. — Vasutasnak lenni: nem köny. nyű mesterség. Hogyan jut ide­je, energiája a festésre? — Sosem voltam a kényelmes élet híve, keményen kellett dol­goznom mindig. Krámpácsolóként Francia rokokó festő A rokokó festészet vezető mes­terének, Antoine Pesne-nek (1683—- 1757j egyik olajvázlatára bukkan­tak Potsdamban. A Rheinsberg- kastély mennyezetfestményének alapjául szolgáló olajvázlatot most restaurálják. Elkészülte után a Sa<nssouci-kastélyba kerül. Az érdekes felfedezés segíti a Rheinsberg-kastély restaurálásá­• A tárlat nézői. kerültem a vasúthoz, huszonkilenc esztendővel ezelőtt. Később for­galmista, még később , raktáros, majd pénztáros lettem. Jelenleg mint kocsiintéző tiszt dolgozom. Sokat kellett tanulnom, amíg idá­ig eljutottam. Persze, a jelenlegi beosztásom sem könnyű. . Hall­hatja, még most, vasárnap is szü­net nélkül csöng a telefon: jön be a rengeteg vagon, és sokáig nem időzhet nálunk egy sem. — Mégis, nagyon szeretheti ezt a munkát, ezt a világot, ha képe­ket is fest róla... — Igyekszem mindig nyitott szemmel figyelni a világot, a kö­rülöttem folyó életet. Ahhoz a képhez például, amit az imént nézegetett, egy hajnali tolatás az indító élmény, amikor megfogott valahogy a mozdonyból kilövellő gőz gomolygása. Ezt szerettem volna megfesteni. De közben iz­gatott egy másik probléma is: a hideg és a meleg színek kevere­dése, egymásba olvadása. Ezen a festményen a hideg színek az uralkodók: a hajnali derengés kékje, a gőz zöldes-kékje, a vi­harlámpa pirosa. A meleg színe­ket a vonatablakokból kiszűrődő sárga képviseli. Ügy gondoltam, hogy az ellentétes’színek egymás- mellettiségével érzékeltetem egye­bek mellett azokat az ellentétes jelenségeket, illetve érzéseket, amelyek szintén egyszerre van­nak jelen az életünkben. Mi, vas­utasok is szeretnénk például a hűvös hajnalokat meleg ágyikó- ban átvészelni. De a kényelem ■vágya mellett ott él bennünk a kötelességteljesítés parancsa is. A helytállni akarás. — Ha már a színekről beszélt: van-e kedvenc színe? — Régebben a zöld volt. Szin­te mindent zöldre festettem. Most inkább a sárga uralkodik a képei­men: a homok sárgája, a homo­kon is megélő kutyatej sárgája, vázlata Potsdamban nak a munkáját is. Antoine Pes­ne pályája kezdetén főleg portré­festéssel foglalkozott. Amikor II. Frigyes porosz király meghívásá­ra Berlinben, mint udvari festő, megkezdte működését, lehetősé­get kapott fali- és mennyezetfest­mények készítésére is a porosz várkastélyokban. (BUDAPRESS — ADN) a hulló akáclevelek sárgája. Hi­hetetlen, hogy mennyi mindent ki lehet fejezni ezzel az egy színnel. Még a szomorúságot, az elmúlást is — gondoljon csak a kicsépelt szalma sárgájára. — A képein viszonylag kevés szomorúsággal találkoztam. Még a homokbuckák között meghúzó­dó, isten háta mögötti tanyák is vidámságot, rendet, tisztaságot su­galltak. — Említettem, hogy tizenkét esztendeje élek ezen a vidéken, s ez idő alatt nagyon megszeret­tem ezt a tájat. Valósággal sze­relmese lettem a Kiskunságnak. A buckákkal hullámzó homokten­gernek is, de a meddő homokot termésre kényszerítő embereknek is. A ligetes terjedésű akácfák­nak is, de az akácfa keménysé­gű telkeknek is. Hiszek ezeknek az embereknek a szívós életere­jében, és ezért fáj, ha mégis pusz­tulni látom az értékeiket. Fáj, ha romos tanyát látok. Festeni éppen ezért én másféle tanyákat fes­tek: a rendbentartott, a viruló, az életképes tanyákat. * Később azokról a képekről be­szélgettünk, amelyeket nem sze­ret, amelyek időközben idegenné, távolivá váltak a szánvára. Sok van ilyen is. Tervezi, hogy ezeket a témákat egyszer újra megfesti, de már egészen másként. Fejtegetése kissé bizonytalanná tett: vajon nekem sikerül-e majd végérvényes portrét rajzolni róla? Sikerül-e érzékeltetnem azt a küzdelmet, amit Vajgel Pál vas­utas az őt körülvevő világ meg­értéséért, s önmagának a kifeje­zéséért folytat? Sikerül-e meg­győzni az olvasót majd arról, hogy az ilyesfajta hevület nél­kül nincs új eredmény, nincs fej­lődés sem művészetben, sem munkában, sem pedig emberség­ben ?... Káposztás János ősi istenkópmásolatokat gyűjt Nem mindennapi gyűjteménye Mongóliában van a jelenleg már nyugdíjas E. Luvszanbaldannak: ősi istenképmásokat, festménye­ket és metszeteket gyűjt régóta. A különleges gyűjteményt most felajánlotta a Bogdo-gegeni erek­lyemúzeumnak, ahol rövidesen kiállítják. A hagyományokat őrizni kell A közel­múltban feje­ződött bé Kecs­keméten, a Bács-Kiskun Megyei Műve­lődési Köz­pontban a cite- razenekar-ve- zetők egyhe­tes szakmai tanfolyama. A nyári vizsga­előkészítőn ze­nekarvezetői feladatokra ké­szülő fiatalok és középkorú felnőttek vettek részt, a megye különböző telepü­léseiről. Egy év múlva országos szakmai bizottság előtt adnak számot tudásukról. Miért van erre szükség, meny­nyiben segíti ez megyénk citerar zenekari mozgalmának fejlődését? — erről érdeklődtünk az utolsó foglalkozáson a tanfóTyam veze­tőitől, dr. Kálmán Lajos népzene- kutatótól, és Cserey József kalo­csai ének-zene tanártól. — A nyári vizsgaelőkészítő ré­sze annak a kétéves tanfolyam­nak, mélyet az elmúlt évben in­dítottunk Kecskeméten és Baján — kezdi Cserey József. — Ezek­ben a napokban átismételtük, rendszereztük mindazt, amit ed­dig tanultunk, illetve új, nehezebb zeneelméleti anyagrészekkel is­mertettük meg a hallgatókat. Az alapvető cél tulajdonképpen az, hogy a jövő szakvizsgázott cite- razenekar-vezetői az eddigieknél is tudatosabban válogassanak a kü­lönböző zenei anyagok között. Hogy véletlenül se tévesszük ösz­sze például a műdalt, a magyar nótát a népdallal. Azt, hogy mi mindent kell tud­ni egy szakvizsgázott citerazene- kar-vezetőnek, jelzik a tanfolya­mon oktatott tantárgyak: népze­ne, zeneelmélet, szolfézs, néprajz, játéktechnika, közművelődési is­meretek. Vagy a vizsgakövetel­mények, mélyben a többi között szerepel hangköztan, pentatonika, stíluselemzés, hallás utáni dallam­jegyzés, tájegység szerinti népdal- csokor-összeáflí tás. — Komoly szellemi erőfeszítést, sok-sok időt, energiát, akaraterőt követel a tanfolyam és a vizsga is — veszi át a szót dr. Kálmán Lajos. — A résztvevők között nincs hivatásos zenész, de van. diák, szakmunkás, gépkocsiveze­tő, gyógyszerész, tanítónő. A nagy töhbség saját költségén, a szabad­sága terhére végzi ezt a tanfolya­mot. S hogy mi mindent vállalnak? Zoboki Józsefné például naponta jár be Tiszakécskéről. Mások Szabadszállásról, Kunszentmik­lósról. Nem sajnálja az időt a nyári vakációjából Vasas Erzsé­bet sem, a bajai III. Béla Gim­názium diákja. Egy év múlva — ha a gimnázium végeztével ha­zakerül — újjáalakítja falujában, Dunafalván a községi pávakört. — Ök lesznek a magyar népze­nei kultúrának és ezzel együtt Kodály elveinek, szellemének kö­vetői, továbbadói — folytatja lel­kesen dr. Kálmán Lajos. — Ne felejtsük el, hogy ebben a megyé­ben, különösen a Kiskunságon, nagy hagyománya van a citera- muzsikálásnak. Egy nemzedékkel ezelőtt csaknem minden jó hallá­sú ember tudott itt citerázni. Most ismét virágzik ez a kultúra, és valóságos mozgalommá fejlő­dött. Fiatalok és középkorú fel­nőttek kezdeményezésére ma gombamód szaporodnak a citera- zenekarok. Ezt a lehetőséget nem szalaszthatjuk el... Igen, a hagyományokat nem csak őrizni, de folytatni is kell. P. E. Talany os emlékművek Rákóczi szabadságharcát idézi az 1703—1711-es fölirat. 1789? A francia forradalmat! Minden ma­gyarnak a Dózsa-felkelés jut az eszébe az 1514-es évszámról. 19Ü9 a Tanácsköztársaságra emlékeztet. 1914—1918? írjam? Fölösleges! 1941—1945: a Nagy Honvédő Háború. Amióta világ a világ, fontos, megörökítésre mél­tó, tiszteletet keltő ügyre (személyre) emlékeztet­nek az ércből öntött, faragott kőből készült, már­ványból csiszolt emlékművek és fölirataik. Meg­különböztetett magatartásra ösztönző, milliónyi in­formációt, erős érzelmeket sűrítő jelek. Mit idéz az 1945—1975 számpár? És 1919—1959? Milyen 1975-iben, illetve 1959-ben befejeződő esemény kezdődött harminc, negyven esztendeje? Hivatkoz­hatnánk hasonló képtelenségekre, de ennyiből is sejthető: hibás logika hozta össze az így semmit sem jelentő számokat. Kiagyalóik nyilván a forradalmi esemény és a szobor, a monumentum felavatásának ideje közötti folytonosságot akarták az évforduló ürügyén hangsúlyozná. Most, az esemény után har­minc, negyven esztendővel is érvényesülnek az egy­kor meghirdetett eszmék. A felejthetetlen elődök jogos örökösei vagyunk! Ha elfogadnánk ezt a rossz útra tévedt okoskodást, akkor miért nem avattak — például — szobrot 1970-ben a demokratikus át­alakulás huszonötödik évfordulóján. 1969-ben ünne­pelték a proletárdiktatúra kikiáltásának félévszá­zados jubileumát? Hiába keresem Bács-<Kiskunban az évfordulóra utaló monumentumokat. Ha elfogad­nánk ezt a rossz útra tévedt okoskodást, akkor idő­vel sok-sok szobor, márványtábla kapcsolódna (fé- lig-meddig) ugyanazon eseményhez. Tévedni emberi dolog, tévedésben megmaradni balgaság. Javítsák ki mielőbb — kitalálóik hival­kodó nagyzolását is eláruló — föliratokat, mert a rossz példa sajnos gyorsan terjed. Annál is inkább, mert régen ismert a megemlékezők és a szoborállí­tás alkalmának, föltüntetésének a módja. Alulra, kisehb betűkkel vésik föl, hogy kik, mikor idézték fel az eseményt. Ne „írjuk át” a történelmet! H. N. Hazánk, Közép-Kelet-Európa 1. A térség és régmúltja „../gyalázatunk, keservünk Már ezer év óta rokon." SZÜLŐFÖLD anyaföld, otthon­ország, apaország — hány­féleképpen fejezik ki az egyes nyelvek a társadalom egyik leg­fontosabb közösségi formájának a nevét! A magyarnak erre leg­gyakrabban használt szava az otthon fogalmát idéző „haza”, amit általában azonosítunk az ál­lami-politikai kerettel, az ország­gal, Létezik azonban lazább, rur galmasabb értelmezése is. Szűkebb hazánkról beszélve egy falura, városra, tájra vagy országrészre szoktunk gondolni, de nem ritkán nevezzük hazánknak földrészün­ket sőt az egész világot. A táguló hazafogalom, abból adódik, hogy az emberi kö­zösségek értékei, céljai, örömei és gondjai hol kisebb, hol nagyobb körben azonosak: egymásra épülő, vagy koncentrikus köröket alko­tó halmazokként foghatók föl. A családtól az emberiségig terjedő skálán a nemzeti közösség után következik a hasonló földrajzi, gazdasági társadalmi vagy poli­tikai körülmények között élő nem­zetek, illetve államok történetileg kialakult területe, tája, közös ha­zája. A magyar nép esetében ez a tágabb, de közös haza a közvetlen és a valamivel távolibb szomszé­dokkal együtt lakott Kelet-Euró- pa, vagy talán pontosabb elneve­zéssel Kelet-Közép-Európa. EGY FÖLDRAJZI vagy törté­neti táj léte a közös, más terüle­tekről eltérő sajátosságokból fa­kad. A klíma, a hegy- és vízrajz, a fauna és a flóra, a természeti föltételekből adódó gazdasági le­hetőségek már eleve seregnyi kö­zös vpnást adnak, s a Baltikum­tól a Kárpát-medencén át a Bal­kánig és a mediterrán térségig terjedő övezetet egyetlen nagy természeti-gazdasági egységbe foglalják. Nyelvi-néprajzi alapon Európa két legnagyobb népe, a német és az orosz között élő vi­szonylag kisebb lélekszámú etni­kumok területe képez határozot­tan elkülöníthető tájat. A gazdasági, politikai és kultu­rális viszonyokat nézve a hason­lóságok mellett természetesen nagy különbségeket is találunk, az egész övezeten belül mindig más és más területek alkottak az egyes történelmi korszakokban szorosabb egységet. Keleteurópai hazánk történeti képződmény, ma is jól érzékelhető, hogy a régebbi és a közelebbi múlt milyen erő­sen rányomta bélyegét az egészre és egyes részeire. A történelemből fakad, hogy e táj elnevezése és pontos határai­nak a megállapítása olyan nehéz. A nevek térén tapasztalható ijesz­tő sokaság (Kelet-Európa, Kelet- Közép-Európa, Közép-Kelet-Eu­rópa, Közép-Európa, Délkelet- Európa, Dunatáj — hogy csak a legelterjedtebbeket említsük) a ki­terjedés változásaiból ered. A tör­ténelem során az egyes országok, részegységek fejlődése hol közele­dett valamiféle „kelet-közép-eu- rópai ideá'ltípus”-hóz, hol távolo­dott tőle; egyes országok vagy or­szágrészek leváltak és valamelyik másik, szomszédos történelmi táj­ba olvadtak bele (ez történt pél­dául Svájccal). Mások viszont el­térő indulás után ebbe integrá­lódtak, ahogy például a Hanzavá- rosok többségével történt. A tér­ség fejlődésének rövid áttekinté­sével nyomon követhető az „ideál­típus” alakulása, s valamennyire a táj változó tartalma is. Mindez pedig komoly segítséget nyújt a jelen megértéséhez. A TÉRSÉG két nagy folyama, a Visztula és a Duna medencéjé­ben, a határoló Alpok és a Balkán völgyeiben a jó közlekedési lehe­tőségek és a mezőgazdasági mű­velésre alkalmas természeti viszo­nyok a hasonló irányú fejlődés alapját képezték. Ám óriási kü­lönbséget jelentett a térségen be­lül, hogy a délibb részek római provinciák voltak, míg a többi „barbár” maradt. A népvándorlás viszont „tabula-rasa”-t csinált, elsöpörte az ókori civilizáció ered­ményeit, s az újrakezdésre vállal­kozó szláv, finnugor és török né­pek legföljebb annak romjaira, annak köveit fölhasználva épít­kezhettek. Az ezredforduló idején ez a térség volt Európa határöve­zete, a két császárság, a német­római és a bizánci ütközőzónája, a keresztény kultúra újonnan meghódított területé. A hegyek között síkságokon alakult ki Bulgária, Lengyelor­szág, Csehország, Magyarország, a kijevi Rusz, Szerbia, és Horvát­ország, nagyjából egyidejűleg: párszáz évvel később pedig a két román fejedelemség és Litvánia. Kialakuló feudális intézményeik, mindenek előtt a földbirtoklás rendszere a nyugat-európai alap­típus önálló variánsát alkották. A Német-római Birodalom velük határos és sok rokon vonást föl­mutató tartományai (a mai Auszt­ria, Svájc- és Bajorország) viszont a nyugati modellt követték. Az új államok között hamar kiala­kultak az intenzív gazdaság és politikai kapcsolatok, (ezt tükröz­ték az uralkodó dinasztiák közötti gyakori házzaságok is). A KAPCSOLATOKAT nem szüntette meg a Róma és Bizánc közötti nagy egyházszakadás sem, amely egyébként kéttévágta Ke- let-Közép-Európát, s annak észak- nyugati felét a germán-latin vi- x lúghoz közelítette. A különbség a kultúrában erősebben jelentke­zett, mint a politikában, a gótika és a reneszánsz (majd a reformá­ció) az ortodox (keleti) keresz­ténység területén nem jelent meg. Közös vonás volt viszont a Német és a Bizánci Birodalom bekebele­ző törekvéseivel szembeni ellen­állás. A MONGOLOK, majd a törö­kök megjelenése a kelet-európai népek számára közös veszedelmet jelentett, bár ez a veszedelem nem jelentkezett azonos időpontján és azonos mértékben. A hódítók el­leni önvédelmi harcban így is sokszor került sor közös föllépés­re, még gyakoribb volt azonban, hogy a fő ellenséggel szemben szükséges nagyobb erőt a közösen fenyegettek az egymás rovására történő terjeszkedéssel próbálták megteremteni, vagy pedig egymás rovására megegyezni próbáltak a támadóval, a csapás irányát más­felé terelve. A heroikus küzdelem mellett árulásokban és súlyos baklövésekben is bővelkedő szá­zadok végeredménye az lett, hogy a közel tucatnyi önálló feudális állam helyét három nagy biroda­lom foglalta el, az érintett népek többsége számára idegen uralmat hozva. Az Orosz, az Ottomán és a Habsburg Birodalom belső szer­kezete természetesen nagyon el­tért egymástól, de határterületü­kön, egymás elleni harcaik szín­terén (vagyis Kelet-Közép-Euró- pában) mindhárom egység hatása érvényesült, nyomot hagyott. Mindezzel nagyjából egyidőben a nagy földrajzi felfedezések ha­tására a világkereskedelem fő út­vonalai nyugatra helyeződtek át, s a meginduló eredeti tőkefelhal­mozás eredményeként Európa nyugati és keleti felének gazda­sági-társadalmi fejlődése határo­zottan szétvált. A nyugaton las­san eltűnő jobbágyrendszer kele­ten konzerválódott, kialakult „második kiadása”. A KAPITALIZMUS erősen megkésve, csak a nagy francia forradalom nyomában hatolt be a kelet-európai térségbe, s jelleg­zetesen kísérőjelensége, a nacio­nalizmus csak a XX. században robbantotta föl a három soknem­zetiségű birodalmat Helyükön torz, nem tiszta formában jöttek, létre független, nemzeti államok, amelyek területi viszályainak folytán nem tudtak ellenállni az agresszív náci Németország nyo­másának. A második világháború szenve­dései után a kelet-közép-európai kisebb nemzetek egyidőben léptek a szocialista fejlődés útjára, s ma a szocialista táborop belül alkot­nak gazdaságilag, társadalmilag és kulturálisan oly sok közös vo­nást mutató csoportot. Folytatjuk Jeszenszky Géza

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents