Petőfi Népe, 1980. augusztus (35. évfolyam, 179-204. szám)

1980-08-03 / 181. szám

KUNSZENTMIKLOSON SZÜLETETT, KISKUNHALASON TANULT EMLÉKEZÉS EGY NAGY MAGYAR RÉGÉSZRE A madarai titok megfejtője Kunszentmiklós — ahogy mon­dani szokták — sok nagy tudóst adott nemzetünknek. A kibocsátó szülőváros-szülőfalu számon tar­totta és tartja az innen elszárma­zókat. Talán a világhírű, éppen 90 esztendeje született Fehér Gé­za régész az egyetlen kivétel. Igaz, eddigi ismereteink szerint családját kevés szál fűzte az ősi kiskun településhez. Édesapja, az egyik legutolsó vándorló kalendá­riumárus, viszonylag rövid ideig, élt az akkor városi rangú telepü­lésen. Nyilván az ott működő ki­tűnő gimnáziumnak és az onnan kikerült betűkedvelőknek is ré­sze volt abban, hogy itt remélte a biztos megélhetést. Arra számí­tott: jó eszű fiacskája az ősi tan­intézetben pallérozhatja majd az elméjét. Sajnos, másként alakult családja sorsa. Éppen a századfordulón végzett vele,' viszonylag fiatalon, valami­lyen gyilkos kór, Ügy látszott, hogy le kell mondaniuk a kis Gé­za taníttatásáról. Áldozatos lelkű édesanyjuk azonban szinte a sem­miből tartotta el három gyere­két, a két lányt és a szépre, jóra fogékony fiút. Sikerült Kiskun­halason különféle ösztöndíjakat szereznie, így a tekintélyes Szi- lády Gimnáziumban valóra válhatott az édesapa álma. Fáj­dalmas nélkülözések, lemondások nehezítették a tanulást, de Fe­hér Géza egy pillanatra sem csüg­gedt. Amikor már mindenből ki­fogyott, váltani való fehérnemű­je sem maradt, egy évig dolgozott, és a mégtakarított pénzen .fejezte be középiskolai stúdiumait. A debreceni református főisko­lában Darkó Jenő irányította ér­deklődését a magyar vonatkozású középgörög tanulmányok felé. Doktori értekezésében — Atelku- zu területe és neve, 1913 — az Etelközzel kapcsolatos bizánci forrásokat elemezte. Néhány évig példás szorgalommal tanított kö­zépiskolákban. 1918-tól foglalkoz­ható^ teljes energiával az óbol- gár-törökök históriájával, a ma­gyar—bolgár és a magyar—török kapcsolatokkal, ö irányította az aifkói'ijban <szervezett konstantiná-, polyi magyar i.intézetet, és itt gyűjtötte! első nagyobb könyvé­nek az anyagát. A német nyel­ven 1921-ben kiadott mű a ma­• Fehér Géza. gyár—bolgár kapcsolatok négy évszázadát tekinti át. Elsőként állapította meg és bi- . zonyította, hogy sem a dunai bolgár-törökök, sem a honfoglaló magyarok nem tekinthetők no­mád népeknek. Jórészt megtele­pült’ életmódot folytattak. Véle­ménye szferint rossz úton járnak azok, akik szláv eredetűnek tart­ják a bolgárokat. Nézeteit többen vitatták, de az azóta eltelt kuta­tások következtetéseinek. zömét igazolták. A .monográfia külföldön is is­mertéé tette nevét. Ennek is kö­szönhető, J|ogy Klebelsberg Kunó miniszter támogatását felhasznál­va, csaknem két évtizedig Bulgá­riában dolgozhatott. A filológus- történészből kiváló régész lett. Elsősorban a világhírű madarai domtoorrnűvek, archeológiái emlé­kek tudományos feltárásával bi­zonyította képességeit, szerzett maradandó érdemeket. A Kossuthnak is menedéket nyújtó Sumentől 10—15 kilomé­tert e alakult ki az előbolgár bi­rodalom hatalmi és kultikus köz­pontja. Meredek hegyoldalon, la­pos sziklatetőn épületmaradvá- nypk, feliratos kövek, az egykori nagyságra emlékeztető romok sej- téfik1 a’ baráti ’1 'nép 'történetében oly nagy"pzerepű, több ezer, éves település ’ jelentőségét. Fehér Géza ásatásokkal, levél­tári kutatásokkal és már fiatalon megcsodált logikai készségével tisztázta a fennmaradt emlékek keletkezését. Az időjárás viszon­tagságai és tudatos pusztítások miatt hiányos, titokzatos felira­tokat kivétel nélkül megfejtette. Azóta tudjuk, hogy a 24 méter pjqgas, trák lovast ábrázoló szik­larajz első Krum kán (804—814-ig uralkodott) dicsőségét 'hirdeti. A lólarkas kopjával ledöfött orosz­lán részben az uralkodó szemé­lyes bátorságának örök tanúsága, részben a trák kultúra perzsa— iráni kapcsolatainak a ’bizonyí­téka­Kutatásait több tanulmányban, könyvben összegezte. Mondanunk .sem kell talán, hogy viszonylag fiatalon, már 1924-ben a debrece­ni egyetem magántanárává i vá­lasztotta, majd 1931-ben nyilvá­nos rendkívüli tanár címmel tün­tették ki, A Bolgár Tudományos Akadémia 1939-ben Öntette ki „rendes tag” címmel. A második világháború vegén és a béke első esztendejében Tö­rökországban dolgozott. Magyar ösztöndíjjal isztambuli levéltá­rakban, múzeumokban kutatott, előadásokat tartott az ottani egye­temen és gyűjtötte a magyar ős­történetre vonatkozó dokumentu­mokat. 1948-ban tért haza, és mindjárt megtisztelő, teljes energiáját igénylő megbízatást kapott. A szláv—magyar kapcsolatok,^feltá­rásában és mindenekelőtt»» nagy jelentőségű zalavári ásatások irá­nyításában hasznosította akkorra vonatkozó gazdag ismereteiét, ta­pasztalatait. 1955. április 10-én a munka lá­zában hunyt el. Ez utóbbi szinte szó szerint értendő, mert annyi­ra elfoglalta feladata, hogy el­mulasztotta beteg veséje gyógyít­tatását. önmagára mindig sajnál­ta az időt. Az akkori idők dog­matikus tudománypolitikájába nem illett egyik-másik következ­telése. A hazai és külföldi tudó­sok azonban a nagy életműnek kijáró tisztelettel búcsúztatták. Harmatta János professzor szerint „kutatásainak eredményeképpen ma már meghatározottnak tekint­hetjük a honfoglalás kori szlávok régészeti hagyatékát, és megköze­lítő képünk van arról a hosszan tartó folyamatról is, amelyeknek eredményeképpen a középkori magyarság etnikai képé. 'kiala­kult”. (Archeológiái Értesítő 1955. 2 sz.) Moravcsik Gyula szerint „munkáiból hazai és külföldi kutatók hosszú sora fog ösztön­zést és tanulságot meríteni”. (An­tik tanulmányok. 1955. II. köt. 4. füzet.) Születésének 90. évfordulójára írt. a figyelem felkeltésére szánt emlékezés talán hozzájárul pá­ratlan munkásságának \ méltó megbecsüléséhez, amelynek az ér­dekében Kunszentmiklós, Kis­kunhalas még sokat tehet. • Feszült pillanatok a zalavári ásatásokon. Heltai Nándor IVAJLO PETROV: Kiáltás TJofélszobámat ezen az éjsza- kán barátommal, Petko Radilov festővel osztottam meg. Petko barna volt, mint egy beduin. A tengerről jött. Mind­ketten örültünk a váratlan talál­kozásnak. » Délben, amikor visszatértünk szobánkba, hogy kissé lepihen- jünk, Petko kinyitotta hatalmas mappáját, és megmutatta képeit. Egyik, közülük, amely pedig nem tartozott a legszebbek közé, mély benyomást tett. rám. Sziklafokot ábrázolt, amelyen megtörnek a hullámok. A sziklán fiatalember állt. Felajzott volt, kebléből fáj­dalmas kiáltás fakadt... — Ez aztán mély átérzes — je­gyeztem meg. — Ez a szamár -én vagyok — mondta Petko. — Olyan történt velem, amiért mint egy őrült or­dítottam. Elbeszélését kommentár nélkül jegyeztem le: A parton két barakk állt. Az egyikben én laktam,y á má­sikban idős házaspár az unokájá­val. Nem ismertem, mert elkerül­tem őket. Azért jöttem erre az elragadó, vad vidékre, hogy mun­kába és magányba merüljek, Egyszer azonban, déli pihenésem közben, a vízcsap felől lépések és csobogás zaja vert fel. Kinéz­tem az ablakon. Az unoka állt a vízcsapnál, fürdőruhában. — Megmosaikod hatom az ön vízcsapjánál? — kérdezte a lány. — Nálunk nincs víz, ezért bátor­kodtam önt zavarni, bocsásson meg.' jk — Kénem — válaszoltam —, mosakodjék nyugodtan. — De valóban nem zavarom? — Nem, a legkevésbé sem. Ügy .tűnt, hogy -még valamit akart mpndani, de én . visszahú­zódtam áz ablaktól, és tovább olvastam. Egyszencsak 'hallom, hogy kényeskedő hangon hívják. — Mindjárt jövök! Ne zavarj, nagymama! Nem akarok ordíta­ni, mert akkor valóban zavarom az urat. — Majd maga elé: — Oh, ezek az Unalmas öregeik! Az ide­geimre mennek az állandó Toni, Toni-jukkal!... Másnap újra megjelent Toni fürdőruhában, és míg mosakod­tam, a homokra panaszkodott, amely rátapad a bőrre. Ügyetlen kacérsággal mutogatta vállát és rövid, kerek, feszes combjait. Ügy húszéves lehetett, de nem az a nőtípus, amely érdeklődésemet felkelthette. A feje túl nagy volt, és valahogy férfiasán hatott, miként az arca is kissé erős és dünva volt. Alacsony homlok, vastag szemöldök, kissé hajlott, lapos orr, erős, kihívó ajkak. Ta­lán enyhén kancsal, hosszas met­szésű szemében volt valami, de Toni ezzel sem tudott élni. Te­kintetét úgy meresztette rám, mint egy fiatal állat. V/T indunta'lan belém botlott, és minden alkalmat meg­ragadott, hogy beszélgessen ve­lem. Leginkább az érdekelte, mit festek. Megmutattam képeimet, majd anélkül, hogy lelkes kitöré­seit , meghallgattam volna, to­vábbmentem. Később parti sétára hívott, és kérte, hogy tanítsam úszni. Legközelebb két kiló para­dicsomot hozott a faluiból. Attól kezdve, valahányszor bevásárolt, nekem is ,hozott ennivalót. Nem engedte, hogy kifizessem. Amikor a pénzt felajánlottam, elkesere­dett arcot vágott és elrohant. Közeledési . kísérletei Megha­tottak. Ügy éreztem, belém sze­retett. Ezt nem hagyhattam némi viszonzás nélkül. Beleegyeztem hát a sétába. A séta a közeli pa­taktorkolatig egy órácskát tartott. Toni boldog volt: úgy érezte, győ­zött. jnslpaponta délidőben kiúsztam a tengerbe, és amikor a há_ tamra feküdtem, hogy kipihenjem magam, ujjam hegyén éreztem a sötét tengerfenék hidegét Ilyen­kor félelem fogott el, és sietve partra úsztam. Toni már várt. Nem volt számára mondanivalóm. A munkámra gondoltam, és az éggel ölelkező végtelen vizet szemléltem. A távolság nyugalmat adott, és vágyat valami elérhe­tetlen szépség iránt. Délutánonként, amikor munká­hoz fogtam, Toni valami ürügy­gyei rendszeresen megjelent a ba­rakkban és órákig maradt,' Mun­ka közben nem szeretek 'beszélni. Ö csak ült az állvány mellett, ol- .vásott, vagy rakodott a szobában. Néha hozott egy szendvicset, amit a nagyanyja készített. Lassacs­kán megszoktam Tónit, anélkül, hogy a bizalmasság érzését fel­keltette volna bennem. Ellenke­zőleg, gyakran a terhemre volt, különösen, amikor gondolkodni szerettem volna, hogy vásznam valamely problémáját megoldjam. Idővel sikerült magamat jelenlé­tében is egyedül érezni... Egy reggel Toni elment, és többé nem láttam... Kora reggel ki szoktam állni a barakk elé a .tengert nézni. Meg­ragadott fenséges nyugalma, a fel­kelő nap reszkető színeit tükröző Százéves a magyar iparművész­képzés <­Százéves a magyar iparművész- képzés oím/mel a Műcsarnokban nyílt kiállítás. A termekben a most végző iparművész-növendé­kek munkáiból mutatnak be vá­logatást. I • Képeink a kiállításon készültek. (Hauer Lajos felvételei — KS) hatalmas vízfelület. A sirályok, éktelen vijjogással szálltak fel a parti sziklákról, és keringtek a pant felett. Hallottam szárnyaik suhogását, láttam felhúzott fekete lábaikat. Azon a reggelen viharos volt a tenger. A hullámok elborítot­ták a strandot, és minden moz­gatható .tárgyat magukkal ragad­tak. Meglepődtem: első ízben lát­tam reggel a tengert haragosan. Kimentem a partra, és felálltam egy sziklára. A hullámok iszappal borították a lábam. Eelkelt a nap. És akkor megláttam Tónit és az öregeket. Az országútra vezető meredek ösvényen haladtak fel­felé, a buszmegállóhoz. Mindhár­muk csomagokkal megrakva. To­ni bizonyosan a barákkpn^toz fu­tott, hogy elbúcsúzzon és elmond­ja: az öregek váratlanul határoz­ták el az utazást. Ezt persze nem tudtam biztosan, de kívántam, hogy így legyen. Láttam, amikor bőröndjét felcipelte a lejtőn, és egyszerre borzasztó fájdalom fo­gott el. A bánat oly váratlan és heves volt, hogy elállt a lélegze­tem, a szívem görcsbe szorult. Ügy éreztem, többé nem tudom magam átadni a munkámnak, a nyugodt szemlélődésnek, nem tu­dok többé örülni a felkelő nap­nak, lelkesedni alkotó álmaimtól. Egyszóval: Toni nélkül elveszett számomra ennek az elragadó vi­déknek a varázsa. ___ Tofü* Gyere vissza! Szeret­1 lek! .Hangos kiáltásomat még a hullámok zúgása sem nyomta el. mert Toni hirtelen megfordult. Abban a pillanatban jött az au­tóbusz. Megállt, majd továbbin­dult.” Fordította: Gáti István ZELK ZOLTÁN: Micsoda Út Esőtől csörgő arccal ----------­de előbb még a dallamtalan napszak, a láthatár nélküli délután. Esőtől csörgő arccal —------­• de előbb még a vakolatig mocskos falak az árulkodó napsütésben, a pöffeszkcdő plakátoszlopok, s a járdaszéli fák szinte már nem földi türelme. Esőtől csörgő arccal----------­de előbb még a gazdátlan falka, a kerekek, a fékek vonítása — a szurokszagú, földúlt sivatag. Micsoda út a céltalan sínek közt a tűzfalak mögé zárt tartományba,-az erdőt álmodó bokrok közé, hogy elérjem a percet, mely enyém, hogy megállva a csönd dombtetején esőtől csörgő arccal, szájamban is esővel, számban a gyermekkor ízével---------­micsoda út a mindennapi percért! KÖNYVESPOLC OROSZ LÁSZLÓ: A magyar verstani eszmélkedés kezdetei Bár hagyományos műfaji pri­mátusát mostanában mindinkább vitatják, nem kétséges, hogy nap­jainkban is rengeteg vers íródik és jelenik meg Magyarországon. Az igényes olvasó elégedetlensége nem csak a nyomtatásban eléje került költemények nehezen ke­zelhető volta miatt, a kifejezés pontatlansága, homálya. vagy bőbeszédű semmitmondása miatt jogos, nemegyszer a mesterség­beli elégtelenséget, á verstan elemi szabályaiban való járatlan­ságot is leleplezheti az esetlege­sen alakított, formátlan versezetek mögött. Mert hogy az olyan versíró. aki a hangok, metrumok törvényeivel nincs tisztában, éppen olyan gya­nús, mint az absztrakt festő, aki az egyvonalas rajzra képtelen, vagy az aleatórikus (..ahogy esik, koppan”-stílusú) komponista, aki a motívum tonális fejlesztését nem tudja megoldani. Orosz László könyvéből meg­tudjuk, eleink semmiképpen sem hibásaik abban, hogy a verstan iránti érdeklődés utódaik köré­ben ennyire megcsappant. Az iro­dalmi nyelv felelős újításával, pallérozásával egyidöben a hazai irodalmárok a költészetünkhöz il­lő versidom kialakítását is úgy kezelték, mint a „nemzet csinoso- dásának” fontos ügyét. A felvilágosodás korával kez­dődő, Vörösmarty föllépését meg­előző fél évszázadot méltán ne­vezi Orosz „a magyar verstani eszmélkedés kezdeti szakaszának”. S ahogy sorra veszi az antik mérték meghonosítóinak (Baróti Szabó, Révad Miklós, Rájnis Jó­zsef), vagy a nyugat-európai for­mák bevezetőinek (Földi János, Csokonai, Verseghy Ferenc) ér­veit, kiviláglik, hogy bármi heve­sen támadják az addigi, hagyomá­nyos magyar verselést, nem ide­gen törvénynek dogmáját akarják a nyelvre kényszeríteni. A Cso­konai által oly nagy'rabecsült, kö­vetett Földi J$hos például ki­mondja, nyelviirt-k alkalmas a mértékes verseidre, mivel „ter­mészeti különbséget tart a hosz- szú és rövid nangzatok között.” De ugyancsak ő ismeri el: a rím nemcsak .megköti, inspirálja is a gondolatot. S a rímes formának nem kell a Gyöngyössy István, vagy Gvadányi-féle négyszer egy­formán kicsendülő monotóniánál megkötnie magát. (Apropó: rím! Az idézetek szemléjéből látjuk, a viták, érvek gazdagsága miként alakította ki a hiányzó verstani terminológiát, hogyan lett az eleinte kódencia- kénit emlegetett sorvégi összhang­zás „koccanó”-vá, „sarkálat”-tá, majd a mindmáig elfogadott ,,rím”-mé.) S ahogy mindinkább elmélye­dünk a magyar verstan úttörői­nek csaknem ikét évszázados esz- mélkedéseibe, meglepve látjuk, hogy amit legfrissebben Nemes Nagy Ágnes, vagy Lator László verstani fejtegetéseiben, vagy a Nyugat-nemzedék formai vívmá­nyainak tiszteletében vélünk mér­tékadónak, arról már eleink is nemegyszer hasonlóan nyilat­koztak. Már Kazinczy büszke rá, hogy magyarul minder^ forma visszaadható. A veszprémi Pápay Sámuel pedig 1808-ban szögezi le: nyelvünk a rímes és görög-latin verselésre egyaránt ■ alkalmas. Ugyanebben az évben Batsányi János ilyen nagyralátó türelem­mel fogalmaz: „A vers nemeiről azt tartom; hogy ott ahol helye van, mindenik jó lehet, tsak poézis legyen benne.. Orosz László előadásmódjának külön érdeme, hogy mindig érez­teti a közeget is, mellyel a kü­lönféle nézetek megütköznek. Így képes új aspektusok fölmutatásá­ra, nem utolsósorban a tárgyi­lagos vizsgálódásra. Nem restelli beismerni például, hogy Kazinczy ellenlábasa, a Mondolat szerzője, Somogyi Gedeon is reálisan ítélt, amikor „egy szabályozottabb, rí­mes, mértékes formára, a magyar és külföldi zenéhez egyaránt il­leszthető verselésre” szavazott. Ezért kapunk hiteles képet a foly­tonos jobbító igyekezetében oly ellentmondásos Kazinczyról. Á pályatárs költők ép nyelvérzékén csődöt vallott abbeli igyekezete, hogy olasz, francia mintára mi is alkalmazzuk ^időmértékes ver­seinkben a sBtagkivétés elvét. A soráthajlítást viszont hiába kifo­gásolta, máig is élünk a megol­dással, „midőn az értelem nem áll meg a sor utolsó szaván, ha­nem által mégyen a más sornak első szavára vagy szavaira.” A jambusért való küzdelme azonban győzedelmeskedett. Hiszen akár­csak ő, Babits újrafogalmazása óta mindnyájan valljuk, a szabályos szótagok méregetése helyett a fül ítélete a döntő. „A magyar jam- busi sor tökéletes hangzású és fél­reismerhetetlen lejtésű lehet ak­kor is, ha az utolsót kivéve egyet­len jambus sincs benne.” * Végül, ami Berzsenyi és Köl­csey verstani vitáját illeti: egyik­nek tenyeres-talpas valóságérzé­ke, érzéki-eleven stílusa remek. („ ... a német metrum- medve­táncához képest a magyar kapu­cédula is pindarosi darutánc.”) Kölcseynek viszont elméleti lele­ménye, a fejlődés, az alkalmazko­dás törvényéit megérző okossága lebilincselő. Kölcseynek lett igaza, — sum­máz végül Orosz László — hiszen a görög—latin verselés helyett a nyugat-európai jambikus forma vált uralkodóvá költészetünkben. Ám a kecskeméti szerző a város nagy szülöttének józan-fanyar számvetését is mementóul idézi. A jambusnak teljesen behódolt tizenkilencedik századi költésze­tünknek Kodály szerint ugyanis az lett a „következménye, hogy irodalmunk számlálhatatlan re­meke a zene számára elveszett...” A görög—’latin formák változato­sabb szótagcsoportokat szolgáltat­tak, mint a folytonos jambus, tro- cheus. De a természetes evolúció min­dig ellentéteken át érvényesüL Ady, majd éppen Kodály és Bar­tók révén az újra fölfedezett folk­lór meghozta végül a hangsúlyos verselés lehetőségeit a magyar lírában. Teremhetett például olyan jelentős kortársi költészet — Nagy Lászlóé —, mely nem hódolt be az egyetemes jambus­nak, s a versformák változatos­ságában Balassihoz, sőt, .tempera­mentumában Berzsenyihez híven; új magyar és kelet-európai szinté­zist hozott létre. Fodor András

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents