Petőfi Népe, 1980. augusztus (35. évfolyam, 179-204. szám)

1980-08-31 / 204. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET Zománcművészeti törekvések Elhangzott a Me­gyei Művelődési Köz­pontban, augusztus 17-én, a zomincmt- vétzetl tárlat meg­nyitásakor. A KECSKEMÉTI zománcmű­vészeti alkotótelep 1975-ben ala­kult meg, kezdte el munkáját. A ma még oly sokszor személyte­lennek tűnő szervezeti döntések világában teljes igazságtalanság volna nem fölemlíteni Kátai Mi­hály kezdeményezését, fáradha­tatlan munkáját. Igaz, szerencsé­je is volt: a párt- és az állami vezetés megértette és támogatta az elképzelést. Remélem, a telep munkáját összefoglaló és értéke­lő tanulmány mielőbb elkészül, és megörökíti majd mindazoknak a nevét, akik a szokatlan feladat megoldásában lelkesen és több­nyire eredményesen részt vállal­tak. Az induláskor megfogalmazott célkitűzés tisztességes és általá­nosságban helyes volt: a zománc- művészet korszerű alkalmazásá­nak keresése környezetünkben, valamint a népművészet hagyo­mányainak ápolása és korszerű felhasználása. A kezdet kezdetén már nyilvánvalóvá vált, hogy a környezetalkotás az építészet, s az építészeti tanulságok elemzé­se nélkül elképzelhetetlen. Az igény is reálisan fogalmazódott meg: elsősorban a közhellyé kop­tatott jelzőjű sivárságot művé­szettel, zománccal humanizálni, oldani. A KÖRNYEZETÜNKET (a la­kótelepit is), alapvetően megha­tározó építészet kettős jellegű. Egyik oldala a technika, a köz­gazdaság körébe, a másik oldala a kultúra, művészet, szociológia szférájába tartozik. A csak az egyik oldal tudomásulvételével megépített „közgazdasági” lakóte­lepen szinte pótolhatatlanul hiányzik a másik oldal. Ezt tük­rözi a 70-es években kialakuló, szinte neurotikus társadalmi el­várás és igény. Nyilvánvaló kép­telenség az egyoldalúan felépí­tett lakótelepen utólag megjelenő művésztől elvárni, hogy ő oldja meg a lényeges problémákat, az utca, tér hiányát, a léptékellent­mondást. Az alkotótelep képes volt prog­ramján igazítani: a lakótelepi, városi környezet zománcdíszítése helyett egyszerűen tájékozódási pontok, rendszerek kialakítását határozta el, ami természetesen nem zárja ki a díszítés, vagy akár a jó értelmű díszesség fogalmát. A téma is szerencsésen egysze­rűsödött. A nehézkesen és ritkán használható álötlethalmaz helyett például az idei kiállításon zo­máncozott erkélymellvéd kialakí­tására ad műszakilag is pontos, szellemes javaslatot Koffán Ká­roly; vagy érdekes, használható javaslat a Kátai Mihály vezetésé­vel csoportmunkában készített, megkülönböztető üveg-zománc jelsorozat, melyet a zománc mell­védekre lehet szerelni. Az igényt a bajai lakásszövetkezet levele is bizonyítja; végső soron magáno­sok tűztek ki díjat művészek ré­szére azért, hogy megkülönböz­tető jelet tervezzenek a lakóte­lepre. Mindenesetre ma már elmond­hatjuk: a zománc lakótelepi fel- használásának léptékét, mértékét, módjait reálisan tudjuk értékel­ni. Ehhez azonban szükséges volt a megelőző öt év útkeresése. A ZOMÁNCMÜVEszet sokol­dalú alkalmazhatóságát minden­napi környezetünkben, gondolom, a mostani kiállítás alkotásainak egyszerű fölsorolása is bizonyítja. Sor Júlia letisztult zománcjáték- bábparavánfalát gyermekintézmé­nyekben szívesen fogadnák a gye­rekek. Kátai Mihály szellemes­érdekes zománc-üveg térfala, Koffán Károly öntöttvas sütőedé­nyei, Túri Endre óvodai ajtódi- szftése, Ravasz Erzsébet falbur­koló-díszítőeleme, Sor Júlia be­rendezési tárgyai sokféleségükkel, szépségükkel és használhatósá­gukkal igazolják ezt az állítást. Telitalálatnak, s részben vá­lasznak is szánom néhány kriti­kára, hogy a zománctelep ebben az évben hivatalosan is program­jába vette dísztárgyak, ajándék- tárgyak készítését. Ciránsky Má­ria egyszerűségében, visszafogott­ságában szép fazománc-kompozí- ciója, és Ravasz Erzsébet napórá­ja bizonyítja, hogy a kommersz, megszokott, de méregdrága aján­déktárgyak helyett lehet újat, igazabbat alkotni. Évről évre ta­pasztaljuk, mennyire sóvárogva nézik a látogatók általában a Szovjetunióból érkező ötvösök remek ékszereit. Most Nyina Bé­lákéivá remekelt, finom nyakékei, medáljai líraian szépek. Nem kívánom föleleveniteni a néhány éve kirobbant vitát: al­kalmas-e a zománc képzőművé­szeti alkotások anyagául. Szeren­csém van: egyszerűen munkákra hivatkozva mellőzhetem az elvi fejtegetést. A kiállítás meglepe­tés« — mégha sokan vitatják is majd — Iván Nyikolajev „Pász­torai” című alkotása. Ez a remek iróniájú, gyermekkort és roko­kót szinte abszurdan megidéző alkotás csak zománcozott vasle­mezből képzelhető el. A tadzsik Sarinov Szavazli ikon- és ázsiai hangulatú kompozícióján nagyon is XX. századi gazdálkodásmód­dal találkozunk: az alkotás meg­hökkentő kontrasztja érdekesen szép. A grúz ötvös- és zománc­művészet remek technikáját, a népművészeti motívumok gaz­dagságát élvezhetjük, Mihail Cal- kalamanidze alkotásain. MEGNYUGTATÓ képpel zár­hatnám a gondolatsort: az itt lát­ható, milliméteres nagyságú ék­szerek, több méteres nagyságú zománcfelületek élvezhetőén, szel­lemesen igazolják létjogosultsá­gukat környezetünkben; tehát a zománc bizonyítása sikerült. A kép mégsem megnyugtató; változás, változtatás szükséges. Miért? Az eddigi művésztelepi munka anyaga raktárban maradt, esetleg valamikor múzeumban lesz látható. Ot év gondolatai be­fejezetlenek, folytatás nélküliek. Minden kiállítás elmondta a le­hetőséget, újakat sorolt a régiek mellé, s közben nem történt sem­mi. Néhány számtábla, utcajelző inkább kuriózum, mintsem akár minimális eredmény. És mindez nagyon-nagyon sok pénzért. Nem dőlt el a mai napig, hogy a vé­leményem szerint egyformán fon­tos kézműves és ipari módon elő­állítható zománc hogyan éljen együtt ezen a telepen felhasz- nálhatóan, adott esetben társ­ként. Nincs összefoglalása a zománc­technikai kísérletek tapasztalatai­nak. A technikai ellátás olyany- nyira szervezetlen — ebben talán az említett bizonytalanság is köz­rejátszik —, hogy a művészek jó esetben félidőt képesek dolgozni az alkotótelepen, nagyrészt önhi­bájukon kívül. Ez is a hetvenes évek krónikájához tartozik. Arra kell törekedni, hogy pon­tos programmal dolgozzon ez a telep a nyolcvanas években iparr ral—építőiparral, nem művészeti, de munkakapcsolatban, olyan szervezetten (technikai és mű- helyfelelősökkel), mint amit a zománc- és fémtechnológia meg­követel. A KIÁLLÍTÁSOKNAK is meg­van a maguk archimédesi törvé­nye: minden kiállítás annyit ér, amennyit szellemileg és, anyagi valóságban mindennapi környe­zetünkben felhasználunk belőle. Remélem — ezt kívánja a mű­vészet, a művészek megbecsülése, s ez Bács-Kiskun és az egész társadalom érdeke —, hogy ez a törvény a nyolcvanas évek kecs­keméti zománctelepi kiállításai után valóban törvénnyé válik. Herényi József Kecskemét vonzásában Találkozom „yűSS terén a széles körben ismert szobrásszal, aki budapesti lakos ugyan, ám gyakran megfordul a hatszáz egynéhány éves város fa­lai között. Ezt mondja, ismétlődő látogatásainak magyarázatául: — Ide azért jövök szívesen, mert a jelen és a múlt hangulatát egy­forma erősséggel érzem. Na meg azért, mert lépten-nyomon olyan lokálpatriótákkal lehetek együtt, akiknek a várost szerető szenve­délye átragad rám is. Találkozom más alkalommal — egy művészeti vita szünetében az egyik fővárosi íróval, aki jó­részt sokoldalúságáról ismert: költő, kritikus, zeneesztéta, műfor­dító, irodalomszervező stb. Smég .valamiről, legalább is előttünk, Bács-Kiskun megyeiek előtt: ar­ról, hogy legalább két évtizede rendszeresen vissza-visszatér a hírős városba. Így szólott errőL amikor utoljára beszélgettünk: — Több barátom lesz itt lassanként, mint. Pesten, ahol lakom. Ezért vagyok itt olyan sokszor. Át említett élmények, em- t\L CmillCU lékek nem vé­letlenül elevenednek meg előt­tem éppen most, miközben a Mű­vészet legújabb — augusztusi — számát olvasom. Rangos folyóira­tunk lapjain a jelenleg Dunán­túlon élő grafikusművész. Kaj ári Gyula ezekkel a szavakkal válj itteni kötődéséről: „... elmentem Kecskemétre, a művésztelepre. Attól kezdve nyolc télen át ott dolgoztam. Nekem ez az időszak hihetetlenül sokat jelentett, mert a látóköröm lé­nyegesen kibővült... 1 Jó műte­rem és ellátás volt, nem szólva a nyugalomról és a csöndről. Le­hetett dolgozni. Sokan jártak oda. tehát nagyobb, több irányú volt a kitekintés ” Meghatóan nek láttán kikívánkozik az em­berből a további felsorolás, a meggyőző példáknak a sora. A hírneves régész, László Gyula professzor, aki képzőművész is egyben, régóta nem titkolja kö­tődését a hírős városhoz. Meloc- co Miklós nem egy ragyogó alko­tásához éppen itt szerzett ihle­tetet, vagy megvalósítási kedvet, erőt. Kátai Mihály zománcmű­vész a műhelyteremtés szándéká­val jön vissza ide újra és újra. Jó néhány romániai, szlovákiai és vajdasági író, költő valósággal szérelmes Kecskemétbe stb. Ezek tények. eltúlozható valóságok. Együttvéve bizonyítják egy táj, egy város szellemi-alkotói gazdagságát, élet- képességét és kisugárzó erejét. Olyan tények, melyekre építeni lehet — és kell — a jövő szem­pontjából. Arra gondolunk ezút­tal, hogy kár lenne nem kihasz­nálni e szoros kötődésekben rej­lő, nagyszerű lehetőségeket. Mert mondjuk például: mi len­ne, ha valamelyik szerv, intéz­mény munkatársainak eszükbe jutna úgymond „hivatalosan” is felvenni és tartani a kapcsolatot azokkal a művészekkel, akik sok­szori ittlétük alatt megszerették e várost, és kicsit legalább a ma­gukénak érzik azt? Mi lenne, ha találkozóra hívnák őket, ahol vallomásukat, örömteli és kriti­kai észrevételeiket mások előtt elmondhatnák? Nyilván nem ma­radna el az ilyen jellegű esemény sikere, eredménye. Hiszen ha meggondoljuk, hogy csupán az el­múlt évtizedben hányán és há­nyán töltöttek el itt alkotásokban s élményekben gazdag, szellemi­leg termékeny napokat, akkor aligha kételkedünk az ilyen meg­mozdulás hasznosságában. Jó alkalom gj” Ä zés arra is, hogy Kecskemét mél­tán megérdemelt jó hírnevét to­vább növeljük; s egyben arra is, hogy a kívüliílók szemével még tisztábban lássuk önmagunkat. Márpedig, ha alkalmat keríthet­nénk rá, hogy a régóta külön- külön ide kötődő írók, festők, szobrászok, építészek stb. együtt legyenek — természetesen értel­mes program keretében —, ak­kor ez a „látáscsiszolás” biztosan bekövetkezne. Varga Mihály RATKÓ JÓZSEF: Nagymosás A szél minden ruhát levert Virágos lett a kert. A bokron szoknyád szirmai elkezdtek bomlani. Kéklett egy árvácska-kötény a szilvafa tövén, s szétnyíló blúzodra, íme, rászállt egy méhike. Kiskendöd felröppent az ág hegyére, mórikált, s aztán, hogy fölfigyelt a kert, egy csöppet énekelt. PROVAZNIK GÉZA: prológ „s mint napra éj következik” nyertek a kofák vitték a zöldséget mint a cukrot s ami vers volt a standon tapétás falakon kocsma padlókon szerte hullott Vonaton A z öregasszonynak apró, fe- kete színű szemölcs volt a bal szeme alatt. Velem szemben, a vonatfülke ablakánál ült, hátát a saroknak dütötte, lábával az aj­tó felé kitámasztoúa magát, hogy a vonat zökkenései ne remegtes- sék kezében a tűt. Kék, sárga és piros virágokat hímzett egy vá­szondarabra. Minden döfésnél megrándult a szeme alatt a fekete pötty, mintha oda lett volna cso­mózva a cérna vége. Az öregasszonnyal egy vonal­ban, az ajtónál, előrebukó vállal üDt a fehérhajú öregember, húst és kenyeret evett, s csak arra fi­gyelt mereven, tartogatnak-e még valamit átlátszó ujjai. Nehezen nyelt, a nyakkendő szorosan fogta a torkát. Az öregasszony egy-egy pillanatra abbahagyta a döfkö- dést, merev arccal ránézett a fér­fira, majd folytatta a kék, sárga és piros virágokat tovább. Két hely volt közöttük, méternyi tá­volság, mintha fenntartották vol­na valaminek vagy valakiknek. Hárman ültünk a fülkében. — Szörnyű vagy! — mondta az Öregasszony, és a levegőbe döfött a tűvel. — Hogy eszel már me­gint? összezsírozod a nadrágodat. Lemorzsázól! Most nézd meg, mit csináltál! Csupa morzsa minden. Ne nyúlj ilyen kézzel semmihez! Ú, istenem! Az öregember mozdulatlanul ÜU, száját kifeszitette az utolsó falat, kezeit úgy tartotta, mint a fagylalttal álldogáló gyerekek ünnepnapi öltözetükben vasárnap délelőtt T1 erikéé knél is mondtam már í neked, hogy vigyázz egy ki­csit! — Rám nézett az öregasz- szony, mig az embert szidta, és keserűen ingatta a fejét. — Azt hiszed, nem láttam, hogy a sző­nyegre esett a sütemény? Azt hi­szed, Tériké nem látta? Csak 6 egy finom nő, aki nem szól, aki megvárja, amíg mi elmegyünk, és csak utána hajol le a fájós dere­kával. De megvan a véleménye rólad, mikor megtalálja a mor­zsáidat összenyomoritva a szőnye­gen. És 6 tudja, hogy én nem ej­tettem le, mert régtől ismer. Tud­ja, hogy sohasem ejtenék le a szőnyegre egy süteményt. Hogy csak te lehetsz ilyen. Te, tel C gy-egy táblányi földből már ■*-' fölbukkant a növények rit­káé zöldje, de többnyire csak a szántások végtelen árkai húzód­tak a horizont felé. Varjak ültek a fekete göröngyökön, egy-egy pillanatra felijedtek a levegőbe, majd visszaereszkedtek és vára­koztak tovább. Távolabb egy-egy tanya guggolt néhány árnyékot adó fa között, majd a töltés olda­lában két tehenet láttam, mellet­tük fiúcska állt, kezében vessző. Az öregember gyors szájmozdu­latokkal rágta el az utolsó falatot, kezeit összeütötte, majd ijedten félrenézett, és összedörzsölte két — zsírral, morzsával pettyezett — tenyerét. Az öregasszony ölébe helyezte hímzését, és az ülésen heverő tasakból előhúzott egy pa­pírszalvétát. Maga elé tartotta mozdulatlanul. Állomáshoz közeledtünk, a vo­nat fütyült, vágtatása lelassult. Az öregember felállt, kivette az öregasszony kezéből a szalvétát, és megtörölte az ujjait. Kicsit álldogált még a szalvétával, mint az utazó, aki nézi az ismeretlen tájat valami különös, megsejtett, de mégis váratlan látványt re­mélve. A vonat megérkezett az állo­másra. Az öregember visszaült a sarokba. AAi öröme van abból Teriké- nek, hogy gyermeket szült? — kérdezte az öregasszony sűrűn döfködve a kék, sárga és piros virágokat. — Kínlódás, gyötrődés, mig felneveli, lehúzzák a bőrét, a húsát, megvádolják, hogy rosz- szul gondozta őket. Hallhattad, mit mondott a szomszédasszony: .^Szegény Tériké!” Mit gondolsz, mire mondja? Szegény Tériké, bo­lond Tériké! Hol vannak a gyer­mekeid? Budapesten, Stockholm­ban ... Hallod? Mit csinálsz? Már alszol? Alszik. Jaj, de megvert az isten veled! — Mit? Mit? — kapta fel a fe­jét az öregember, és a kezével legyező mozdulatokat végzett ma­ga mellett. — Mindig alszol, folyton alszol Terikééknél is! Majd otthon M- alhatod magad! A kisszobában! Aztán, ha reggeli meg ebéd van, kijöhetsz. Nem fogsz az udvaron heverészni, nem fogsz siránkozni a szomszédoknak. Csendben le­szel! A főorvos úr is megmondta: csendre van szükséged. Nyuga­lomra. Es tudod, mit mondott még? Hogy nincs sok hátra. Vi­gyázni kell magadra, mert meg­halsz. Csend és nyugalom, az kell neked a kisszobában. Az öregember ujjai az elemó­zsiát tasak mellett kaparásztak tétován, riadt pillantása az ablak felé csapott. — Nem kapsz többet, elég volt — csapott le az öregasszony keze a tasakra, és frissen ondolált ha­ja megremegett. — Csak az inggombot keres­tem, hátha ideesett — mormolta az öregember, és az ölébe mene­kítette az ujjait. — A földre esett, amikor levet­ted a kabátodat. Elvesztetted. Ilyen vagy, mit mondjak! — né­zett rám az öregasszony. —. Nincs meg az inggombod. Ó, istenem! Az öregember fölemelkedett, egyszer megfordult maga körül, mintha keresne valamit, aztán gömyedten megállt. Barna szeme volt, mint az apámnak. Gyermek­koromban, ha Így nézett rám az öreg, mindig hadarni kezdtem sók bűnöm miatt. Csak később tanul­tam meg a hallgatás hazugságát. .— Ülj le, menj ki, vagy csinálj valamit.’ Ne álldogálj ilyen sze­rencsétlenül! — mondta az öreg­asszony a felemelt vékony tűvel a kezében. — Csinálj valamit! — ismételte meg, és heszegető moz­dulatot tett, mint amikor az asz­talra helyezett étel felől elker­getjük a legyeket. Az öregember félrehúzta az ajtót és kiment. A folyosó ablaka előtt egy pillanatra megállt, visszanézett, mint akit megszólíta­nak, majd elindult a kocsi vége felé. A mikor néhány perc múlva kiléptem a folyosóra, ott ta­láltam a szomszéd fülke előtti ablaknál. Vizenyős, szittyós vidék mellett futott a vonat. Egymástól kissé távolabb csupasz, göcsörtös fák hajoltak a viz fölé. — Nem tetszik tudni, mikor ér­kezünk meg? — kérdeztem köny- nyed csevegő hányon, ahogyan az effajta beszélgetést indítani szo­kás. — Már nem lehet sok hátra — mondta az öregember, és elindult a kocsi vége felé. Nógrádi Gábor • Ivan Nylkolajev: Pásztorai. • Kátal—Kotlán—Somkútl: Erkély mell védterv. • Mihail Calkalamanidie: Dal. • ltja kottán Károly: Tűzzománc erkélymellvéd.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents