Petőfi Népe, 1980. július (35. évfolyam, 152-178. szám)
1980-07-13 / 163. szám
MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET KÖNYVESPOLC SZMT művészeti díjasok A Szakszervezetek Megyei Tanácsának elnöksége 1972-ben díjat alapított azoknak a művészeknek, közművelődési szakembereknek és művészeti együtteseknek a jutalmazására, akik, illetve amelyek Bács-Kiskun megye kulturális életének fellendítéséhez színvonalas munkájukkal hozzájárulnak. A díj odaítélésére kétévenként kerül sor. Az alábbiakban bemutatjuk az idei művészeti díjasokat. Alföldi Albert Nagy felkészültségű, évek óta lelkesen munkálkodó népművelő. Hajós község és a környező vidék lakossága egyformán részesül tervszerű és lelkes munkájának gyümölcseiből. Különösen nagy szerepe van az úgynevezett „nyitott ház” kísérlet gyakorlati megvalósításában. Ennek során sikeresen járul hozzá ahhoz, hogy a hajósi emberek többsége aktív részese legyen a kulturális életnek. Az intézmény nyitottá tételével elérték, hogy a helybeliek — a különböző rétegek és korosztályok — rendszeresen látogatják a művelődési ház rendezvényeit. Alföldi Albert a német nemzetiségi hagyományok ápolásában is eredményesen munkálkodik. A Hosszúhegyi Állami Gazdasággal nagyszerű és sokoldalú kapcsolatot alakított ki az elmúlt években. A nyaranként ismétlődő képzőművészeti alkotótábor nagyban hozzájárul a község jó hírnevének növeléséhez. ' Gyümölcsöző műhelye évenként a megyében élő művészeknek, különösen a tehetséges fiataloknak. B. Mikii Ferenc Annak idején a Képzőművészeti Főiskolán Rudnay Gyula tanítványa volt. Mesterével együtt költözött Bajára, és ott részt vett a képzőművészeti szabadakadémia működésében. Később az akadémia képzőművészkörré alakult át, amelynek kezdettől fogva ő a vezetője. Hogy milyen hozzáértéssel, mennyire eredményesen végzi ezt a munkát, azt többek között az is érzékelteti, hogy az általa nevelt, tanított fiatalokból eddig mintegy félszázat vettek fel a művészeti főiskolára. A művész több mint három évtizede szoros kapcsolatban . áll a Finomposztó Vállalaital. Közreműködik a mun- . kahelyi kulturális élet alakításában, a dekorációk, rendezvények, kiállítások tervezésében és megvalósításában. A munkások körében igen népszerű. Festményein művészi módon érzékelteti a gyár életét és a különféle munkák menetét. Sokoldalúan kapcsolódik be a "város kulturális, művészeti életébe. • Alföldi Albert. 0 Lakos Kálmán. Lakos Kálmán Kereken harminc év óta vezet szakköröket Kecskeméten. Ezekben a fiatalokkal és felnőttekkel egyaránt igyekszik elsajátíttatni a fotózás tudományát, megismertetni és megszerettetni a fotóművészet lényegét. Az általa nevelt fotósok közül sokan értek el eddig kimagasló eredményt hazai és külföldi kiállításokon. Lakos Kálmán .tanítványait pem csupán a szépre, .a korszerű ízlésre neveli, hanem ugyanakkor segít nagyban azok igazi közösségi emberré válásában is. Régóta eredményesen működik közre a kecskeméti fotókiállítások rendezésében. Többek között Argentínában, az Egyesült Államokban, Kanadában, Ceylonban, Jugoszláviában, az NDK-ban és Csehszlovákiában szerepelt csoportos tárlatokon műveivel. • B. Mikii Ferenc. • Szappanos István. Szappanos István Amióta rajztanári diplomáját megszerezte, rendszeresen vezet gyermek és ifjúsági képzőművészeti szakköröket. Munkája eredményességét jelzi, hogy az általa irányított szakköri tagok eddig csaknem száz díjat kaptak különböző versenyeken. Ebből tizenhárom nemzetközi elismerés volt. Növendékei közül jelenleg» is ti-, zennégyen tanulnak tovább művészeti iskolában. Tanítványai "többször szerepeltek a televízióban. Módszertani tevékenységét, annak eredményességét mutatja, hogy a Múzeumi Módszertani Központ és a SZOT közös pályázatán már két alkalommal részesült első díjban. Mint festőművész rendszeresen részt vett a megyei tárlatokon. V. M. Falvaink sorsa A városokat tervezik és fejlesztik, a falvak épülnek és fejlődnek — hangzott el nemrégen egy területfejlesztésről vitatkozó társaságban a sommás megjegyzés. Ettől — a 'harminc-negyvenévesekből álló csoport — kettészakadt. Az egyik fél határozottan bizonygatta, hogy sokan vitatkoztak már az urbanisztikáról, könyvek serege született a jelenről és a jövőről, nem szólva azokról, akik városokat terveztek, építettek. A falvakról kevés szó esik! A másik csoportból egy vitatkozó annak bizonyítására, hogy a falvak sorsának gazdag irodalma van, lekapta könyvespolcáról Hollander több mint harminc éve Amszterdamban és most itthon is kiadott könyvet Az Alföld települései és lakói-t. Ennek a különleges „történelemkönyvnek” viszonylag friss jegyzetanyagából sorolta a 30-as években bőségesen, és mostanában ismét gyarapodó számban napvilágot látott • munkákat. Szó esett Andorka Rudolf múlt évben megjelent tanulmányáról A magyar községek társadalmának átalakulásá-ról. Mások Márkus Istvánt idézték, aki a Forrás júniusi számában nyilatkoztak, hogy szükség van a falu- és mezőváros-kutatás megújhodására. Ebben a vitában fontos érv lett volna Enyedi György napokban a könyvesboltokba került munkája, a Falvaink sorsa. A Gyorsuló idő sorozatban megjelent vékony kötet hátoldalán figyelem felkeltőként ezt olvashatjuk. „Lassan — elég lassan — kezdünk kigyógyulni a frissen LEHÓCZKY KÁROLY: Az építész Téglákat rakok nem Hetüket ha felraktam össze is dőlhet költő segédmunkási oklevéllel falazom össze a földet az éggel Kerítésen innen és túl Czokatlanul szeles ez a június ^ végi szombat délelőtt. Jó lenne napozni, de fürdőruhában fázom. Felöltözve melegem van. Sehogyan sem jó. Váltogatom az öltözékem, ahogyan a munkát. Hol a kötözésbe fogok, hol a kapával megyek neki a kásafűnek, időnként a saját lábamnak. Szeretem ezt a kertet. Egyszerre lehet elfutni benne a magány és az emberek elől. Kényszerből vettük — menteni kellett a pénzt az emelkedő lakásárakkal szemben, lehetőség volt a majdani otthonteremtéshez, remény ... Aztán ott voltunk, ahol elindultunk, vagy még visszabb, mert sorsára maradt a kert, s elgazosodott a házasság. Mindkettőtől szabadulni kellett. Az elhanyagolt föld viszont áron alul sem kellett senkinek, hát megtartottam küszködéseim, gondolataim színhelyének. Fáj a hátam. Hiába, elkorcso- sulit fajta vagyok, a fizikai munka nem kenyerem. Bezzeg az anyám! Ennyi idő alatt már a háromszorosát megcsinálta volna! Bezzeg ő ilyen idős korában metszett, permetezett,, ahelyett, hdgy mint én, munkás után futkosott volna. De hát nekem a kötözés is nehéz. A csomók egyre lassabban csúsznak egymásra, valami rátapad az ujjaimra, nyirkos por, amit hiába dörzsölök a szőlőlevelekhez, még vastagabban érzem. — Meg ne tessék ijedni! Csókolom. A szomszéd. Figyelmeztetett, mégis összerezzenek. Felállók, odamegyek a kerítéshez, hogy kezet fogjak vele. 1 Akkor látom, hogy még a tenyerem is szürkéskék. Feddően kérdezi: — Ej, hát nem tetszett látni, hogy most permeteztek? Ilyenkor nem szabad kötözni, majd délutánra felszárad. Ilyen gyönge asszonykának hamar megárthat a méreg, azért is jöttem, hogy figyelmeztessem. Legjobb lenne ecettel lemosni, de az biztosan nincs... A múltkor én is borral mostam le a permetet a kezemről. Van a pincében vagy öt hektó. Tetszik kérni? Zavarban vagyok, mert a nevét sem tudom. Csak köszönünk egymásnak, néha beszélgetünk, ha mindketten a kerítés mellett dolgozunk. Akkor is csak arról, hogy milyen az idő, milyen lesz a termés, mennyi minden érheti még. Motyogok valami köszönetfélét, s míg a borért megy, azon töprengek, hány éves lehet? ötvenhatvan? Anyám fajtája, szikár, szívós parasztember, akit hamar öregít a robot, aztán meg mintha jóvátenni akarná a korai herva- dást, még hetvenen túl- is megtartja erejét. "E'gy kis kancsóval tér vissza, a kerítésen keresztül önti kezemre a bort. Szép piros, kár érte. Egy kicsi még marad a kanosában, de restellem elkérni. Elköszönök. Ö is, de nem mozdul. Álldogálunk egy darabig, majd hogy haladjak is, a kerítés tövénél kezdek gyomlálni. — Tegnap nem tetszett kint lenni — szólal meg végre. — Nem, én dolgozom hétköznap, csak szombaton, vasárpap jöhetek. — De valaki kint volt.I. — Igen. Az édesanyám. — Milyen fiatal, fürge asszony! Akárcsak az én feleségem... — Hát már hetvenéves — kicsit büszkélkedve mondom. — Én meg hetvenöt vagyok — ő is büszkélkedve mondja, kivárja, amíg meglepődök. Megint hallgatunk. — Beszélgettünk arról, hogy hogyan tetszett járni... — a válásomra céloz. Már éppen közbeszólnék, hogy másfelé tereljem a beszélgetést, de megelőz: —... én meg úgy jártam, hogy negyvenkilenc évi házasság után ... — sírásba csuklik a hangja. — Nem tetszett hallani? — szedi össze magát. — Januárban meghalt a feleségem. Megdöbbenek. Ugyan mit illene ilyenkor/ mondanom? Kellene-e egyáltalán? — Nekünk húsz hold földünk volt, neki meg semmije. Ki is tagadott az apám azért, mert őt vettem feleségül... De mi úgy éltünk, ahogy rajtunk kívül senki a földön! Soha egy rossz szó köztünk nem esett. „Anyukám” — mondtam. „Tessék!” — mondta. És viszont. „Apukám!” — „Tessék!" Sokan azt hitték, mi csak mások előtt vagyunk ilyenek. Kirakatból... — megint sírni kezd: — Azóta nem találom a helyemet. Üres a ház. Sem enni, sem inni nem tudok. Négy gyerekem van, egy zokszavam se lehet, majdnem mindig ott van valaki. A menyeim gondoskodnak rólam. Vigasztalódjon már apuka — 'kérlelnek. De minek vigasztalódjam? Miért egyek? Nélküle nem kell az élet! Olyan asszony nincs több az egész világon se, mint ő volt! A halál könyörtelen. Többet vesz el, mint ami megilleti. Az asszony felmagasztosodott emlékképéhez az élet minden szépsége kevés. A míg kisírja magát, mindig el- fordul. A sírástól meg-meg- könnyebbül, aztán ahogy felocsúdik. mesél, újra meg újra hevesen tör fel belőle a zokogás. — Milyen vallásúnak tetszik lenni? — kérdezi váratlanul —, katolikus? — Bólintok. Minek magyarázkodjam. Ökölbe szorítja a kezét. Hosz- szas csend után kifakad olyan hangosan, mintha azt akarná, hogy az égig hallatsszon: — Én már soha... én már soha életemben semmi isten kedvéért nem fogok jó lenni! A kerítésbe markol görcsösen. Ráteszem a kezem az övére. Szeretném nyugtatni, 'mindenféléket kitalálok magamban, de egy szót sem tudok 'kinyögni. Vajon mivel vívódhat most magában? Az istennel? Az emlékekkel? T assan ocsúdik fel. Nyugodtab- ■a-J ban meséli, mennyit dolgoztak. Van is eredménye. Szép háza van a városban, két kocsija, a gyerekeinek is megvan mindene. Nehogy azt higgyem, dicsekszik, csak hát mit ér minden, ha nincs kivel megosztania. Megértőén bólogatok. Ügy érzem, kibeszélte magát, megint teljes odaadással kezdhetek a gyom- iá lásnak. Elköszön ő is. Kétszer. De csak marad. Aztán megindul, s félútról visszafordul: — Holnap is kijövök. Kint lesznek? — Csak az édesanyám. Elmosolyodik. — Most már tényleg megyek — mondja, és zavartan még hozzáteszi: — Ügy vettem észre tegnap, hogy kint volt, hallottam, ahogy dudorászott. Szerettem volna mondani neki, hogy dudorásszon már egy kicsit hangosabban... Nekem is! Anyám ezüst hajára fényzuha- tag árad, valahonnan felbukkan egy emlék: „szeretem a hangodat!” A halál többet elvesz, mint ami az övé. Az élet visszaköveteli. Kovács Klára urbanizálódó országok szokásos gyermekbetegségéből, amely a városok mennyiségnövekedését a fejlődés mindenekfölött váló mércéjének, sőt céljának tekinti. Most már aggódunk falvaink sorsa miatt. Az aggodalom azonban nem sokat segít; elemezni, tervezni, dönteni kell”. Bhihez nyújt segítséget ez a terjedelmi. okok miatt egyes témákban — érthetően — vázlatos, de egészében hasznos, továbbgondolásra érdemes, a gyakorlati munkában jól használható tanulmány. Nevezhetnénk vitairatnak is, hiszen bátran szól arról; ha a munkás- osztály helyzetével foglalkozunk, a városokat és a falvakat egyaránt vizsgálnunk kelL % Ha javítani akarjuk az életkörülményeket, akkor a falvakra ugyanolyan mértékben kell erőfeszítéseinket irányítani, mint a városokra. Hiszen a tény az, hogy a falusi népesség több mint fele nem mezőgazdasági, főleg ipari foglalkozású. Szenvedélyesen kérdőjelezi meg azok véleményét, akik a nemzet fejlettségét és jólétét a városi népességarány nagyságán, a városi infrastruktúra fejlettségén mérik. A városi lakosság növekvő arányát társadalmi - gazdasági fejlődésünk kísérőjének és nem feltételének vagy céljának tartja. Igyekszik a faluval foglalkozó szakirodalom lényeges kérdéseit ismertetni. Többek között szól a falvak mai gazdasági-társadalmi típusainak, más-más kutatók osztályozásainak különbözőségéről és egyezéseiről. Megállapítja, hogy településhálózatunk ma az átmenet állapotában van. Erre a hosz- szú időszakra a falusi és városi ismérvek összemosódása, településegyüttesekben történő felol- dozása a jellemző. Első állomása már most is érzékelhető, mert a falu és, a város közötti különbség lényegesen csökkent. Ennek bizonyítható jegye nemcsak falvaink külső képe, hanem a lakosság nagyarányú foglalkozásváltása, az életmód fokozatos változása. Megállapítja, hogy á korábbi faluforgalom változott; de a falusi települések nem szűntek meg, a falusi népesség lényegesen nem csökkent. Egy nagyobb fejezetben szól a modern mezőgazdaság és a falugondoktól nem mentes kapcsolatáról. Elemzi a környezeti tényezők szerepét a gazdálkodásban. Fontosnak tartja a modem mező- gazdaságnak napjainkban legjellemzőbb szervezeti átalakulását, az integrációs folyamatok kiterjedését, de aláhúzza a háztáji és kisegítő gazdaságok nagy jelentőségét is. Nem tagadja ennek a csökkenő mennyiségű formának konzerváló hatását, de jelzi a kisgazdaságok megmaradásának, modernizálásának 'lehetőségét és szükségességét is. A falusi átalakulás útjai a világon című részben a szerző lényegre törő ismertetést ad a hazánk határain túli változásokról. Röviden — figyelemre méltó ötletekkel is — ír az új, vagy megújuló falusi funkciókról: az iparról, az idegenforgalomról, a szolgáltatásokról és tájvédelemről. Mindezeket azért tartja fontosnak, hogy a falusi népesség kiáramlása fékeződjön annak érdekében. is, hogy elkerüljük az egyoldalú, pusztán a városnövekedésre korlátozott fejlesztést. Az utolsó fejezetben a falusi jövővel foglalkozik. Elképzelései — véleménye szerint — szükségképpen egyetlen ember szubjektív ítéletét tükrözik; ám egy olyan közösségben gondolkodó, aggódó és cselekedni akaró emberét, aki felelősséggel szól a falvakról éppen úgy, mint e téma haladó kutatói és nagy ismerői. Komáromi Attila Magyar művészet 1780 és 1830 között 1780^-1830: ezt a fél évszázadot sosem tartották a magyar képzőművészetben reprezentatív szakasznak. Múzeumainkban. állandó kiállításokon megoszlott a késő barokk és a reformkor művészete között, önálló kiállításon sem szerepelt. Nem volt ez másképpen a korszak kutatásában, művészet- történeti feldolgozásokban sem, és noha e jó félszázadnyi idő alatt készült jelesebb műalkotások nem hiányoztak sem a kiállításokról, sem a művészettörténeti irodalomból, mégis viszonylag „üres" és jobbára csak fehér foltokból álló időszaknak könyvelhetett el. Erre a korszakra az elmúlt tíz esztendőben irányult a művészettörténeti kutatás figyelme. Ennek egyik oka a Magyarországi művészettörténeti kézikönyv előkészítése, a másik ok, hogy a nemzetközi kutatás is nagy figyelmet szentel e korszaknak. Ez a kiállítás — jegyzik meg a tárlat rendezői — mint mindazok, amelyeket a Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Kutatócsoportja korábban kezdeményezett, elsősorban kísérleti,' műhely jellegű. A kiállítás azt kívánja bizonyítani, hogy e fél évszázad művészetének — annak ellenére, hogy sok benne a kezdeti, kiforratlan, az átmeneti — van szó szerinti értelemben „korszakot alkotó”' jellegzetessége. A Magyar Nemzeti Galéria e kiállítása nemzeti művészetünknek egy eddig kevéssé méltatott, kevéssé ismert korszakát kívánja bemutatni. Azt az időszakot, amelyet az irodalom és a társadalom- tudományok a felvilágosodás korának jegyeznek. (Képeink a kiállításon készültek.! 0 Donát János: Vénusz. • Dorffmaister István: II. Lajos képmása.
