Petőfi Népe, 1980. július (35. évfolyam, 152-178. szám)

1980-07-11 / 161. szám

1980. július 11. •. PETŐFI NÉPE • 5 TAPASZTALAT, IGAZSÁGÉRZET Harminc éve az ülnöki székben Nemrégiben, a tanácsok alakuló ülésein a testületi tisztségviselők, a munkabizottságok mellett meg­választották a bírósági népi ülnö­köket is. Közöttük számosán friss erőként kezdik meg felelősségtel­jes közéleti megbízatásuk ellátá­sát. Nagy részük azonban már több-kevesebb gyakorlattal ren­delkezik. Deák István kecskeméti nyugdíjas, az Országos Takarék- pénztár megyei igazgatóságának volt vezetője, ama kevesek közé tartozik, akiknek tapasztalatai — immár három évtizedes gyakor­lattal maguk mögött — aligha­nem több kötetet kitennének. Amikor népi ülnökként végzett munkájáról beszélgettünk vele, nem volt szüksége gondolatait összpontosító, emlékeit felfrissítő elmélyedésre. Délelőttje a járás- bíróságon, tárgyalásokkal telt el — nagyon is elevenek az élmé­nyei. S néhány ilyen tárgyalása maradt délutánra is. Kínálkozott tehát a kérdés: milyen kötelezett­ségekkel jár együtt a népi ülnöki megbízatás? — Bvenite egy hónap kötelező szolgálat a tanácsvezető bíró mel­lett. Ez teljes bírói jogkörrel jár együtt, tehát a hivatásos bíróéval azonos jogokkal, kötelességekkel. A mi feladatunk azonban nem a jogszabályok alkalmazása, ha­nem az afféle bíráskodás, ame­lyet az élettapasztalat, s az igaz­ságérzet sugall. Hozzáteszem azonban, hogy az ítélkezésiben való közreműködésünk végered­ményben politikai munka is — taglalta Deák István. Majd hoz­zátette: ha történetesen nem ala­kul ki az egyetértés az ítéletben, a népi ülnöknek jogában áll vé­leményét írásban a járásbíróság elnökéhez benyújtani. — Részemről ilyen felszólam­lásra az 1949-ben történt első megválasztásom óta nem került sor. Olyan viszont volt, hogy a kérdéseim, esetleg higgadtabb, ta­pasztaltabb megnyilatkozásaim hatottak. Együtt maradtak pél­dául ^a válófelek, egyetértésben távoztak, kibékültek a haragosok. — Ügy értem ezt, hogy a pol­gári peres ügyek tárgyalásában^ vesz részt? — Nemcsak. Az elsőfokú polgá­ri és büntető peres ügyekben egyaránt. Kezdetben főleg a pol­gári perekkel voltam barátság­ban, azoknál tudtam hasznosítani a számviteli munka tapasztalatait. A kisajátítási, vagyonközössége megosztási ügyekben. megalapo­zottan mondhattam, hogy kérem, nem kerül annyiba, mert a taka­rékpénztár ennyiért értékesít... Amióta nyugdíjas vagyok, szükség szerint, de zömében a magánvá- das ügyek előkészítésével, a bé­kéltetéssel bíznak meg. — Neihrégiben illetékes forrás­ból hallottam, hogy a megyében évente keletkező valamennyi pe­res ügynek mintegy negyedét a magánvádas perek teszik ki. Ez pedig meglehetősen magas arány, amely mögött ezerötszáz körüli ügy húzódik meg. — Sajnos, vatóban sok. Ügy tűnik, nem mindenkinek erőssége még a kulturált, a békés egymás mellett élés. Ezt a tapasztalatok is alátámasztják. Pedig az új Büntető TönvénykJönyv hatályba lépése óta a kisebb fajsúlyú ügyek, így a birtokháborítás, a becsületsértés stb., szabálysértés­nek minősülve, átkerültek a ta­nácsi hatóságihoz. A súlyosabbak, a tettleges becsületsértés, magán­laksértés, a verekedések tartoz­nak a bíróság hatáskörébe. A hát­térben, az esetek mintegy 99 szá­zalékában kimutatható az italo­zás, az alkoholos befolyásoltság... — Tapasztalatai szerint, előfor­dulásuk gyakoriságából következ­tetve, melyek a legjellemzőbb ma­gánvádas pereskedések? — A legelszomorítóbb, amikor a gyerek a szülőt megveri. Sajnos, ez sem csak elvétve fordul elő. Megesett, hogy a hatvanéves lány megverte a 87 éves mamát, akit időközben zárt intézetben kellett elhelyezni. A lánya azonban ak­kor sem nyugodott, követelte a mama megbüntetését... Gyakori, hogy a meglettebb fiatalemberek italozás után'össze­kapnak, megpofozzák egymást. Az ember szépen beszél velük, ész­érvekkel igyekszik hatni, s a vé­gén kiderül, hogy barátok. Ezek viszonylag könnyű esetek. Tavaly is körülbelül 490 ügy ment a ke­zemen keresztül, s közülük 390 a békéltetőn elcsendesült. Lehangolóak a válóperek. Ki­vált, amikor az emberségből ki­vetkőzve, az odahaza megkezdett szidalmazás a tárgyalóteremben folytatódik. Például egy lakásban a válófelek, ilyenkor gyakori a tettlegesség. S a gyűlölködés, a fékevesztett indulatok alól nem kivételek a műveltnek hitt, dip­lomás emberek sem. Akkor fur­csa az eset, amikor az ítélet ki­mondja a férj hibáját, iszákossá- gát, s ez az ember ugyanabba a lakásba megy haza. Tessék elkép­zelni, mit élhet át, hogyan ret­teghet az a szerencsétlen asz- szony. Elképzelem. Népi ülnök ismerő­söm azonban újabb gondolatot említ. — A legnehezebb az idősekkel boldogulni. Esetükben kevéssé használ az okos szó, nem akarják megérteni, hogy értelmetlen a pe­reskedés. Olyan furcsa: a bíró­ságon jámboran, szinte meghu­nyászkodva jelennek meg, és mégsem értik. Állítom, hogy a jogpropaganda a munkahelyeken és a lakóterületen sokat tehetne a jobb munkatársi, szomszédi kapcsolat érdekében. Rádöbben­tené az emberekét, hogy a becsü­letet nem a bíróságon kell keres­ni, hanem azt kinek-kinek magá­nak kell megvédenie.' Az ügyvédeket én, a népi ülnök szemével nézem. Ezeket a kis ügyeket nem lenne szabad kere­seti forrásként tekinteniük. Eze- iket az irodában kellene jó szóval, tanáccsal megoldani. Főleg az idős emberek esetében. Hisz ez sem történik ingyen. Megmonda­ni, hogy kérem, ez nem bírósági ügy, tessék felnőtt módon, becsü­letes emberként viselkedni. A vita ugyanis az ítélettel nem zárul, hanem rendszerint továhb mélyül. Ezt megelőzendő lenne a jogpro­pagandának, így a szakszervezeti jogsegélyszolgálatnak is felbe- csülhetetlenül nagy szerepe — magyarázza mintegy hangosan gondolkodva Deák István és na­gyot 'sóhaj't. Jómagam meg eltűnődöm: más­különben dolgos, olykor egyazon munkahelyen kiválóan helytálló emberek, vagy egyébként derék szomszédok indulataik szabadjára engedése és konokságuk miatt ■perbe szállnak... Es megjegyzem: — Üjra és újra az emberi gyar­lósággal találkozni, lehangoló le­het. Nem fárasztja? — Egy-egy ügy, vagy tárgyalá­sokkal eltelt nap után elfáradok, szólni sincs kedvem. Ha például a szabadszállási bunkeres bűnö­zőkre, vagy a szakszövetkezeti főkönyvelőnő ügyére gondolok, amelynél ugyancsak sokat segített a számviteli tapasztalatom... Párszor azt is mondtam már, hogy nem csinálom, különösen kedvszegőek azok az esetek, ami­kor nyomozati szakból látlelettel érkezik az ügy, de az ügyész nem vállalja a vád képviseletét. Az ■iratokból ugyanis arra következ­tét, hogy nem közvádas eset, így magán vádasként kerül a járásbí­rósághoz. Ott, a két fél békélteté­sére órák mennek rá, gyakran ■hiába. — Mi az, amiért mégis, immár a sokadik ciklusban ismétlődőn és szívesen vállalja a megbízatást? — Mindig sok ember . között voltam, rengeteg tapasztalatot sze­reztem. Az a tény például, hogy a júniusban kitűzött 22 ügy kö­zül 14 békével zárult, sikerél­ményt is jelent. És nem foglalkoz­tat bírósági apparátust, egy egész utcát, vagy éppen munkahelyi kollektívát. A per aktakötegek keletkezésével jár együtt. És ta­núk felvonultatásával. A . beidé­zett tanúnak — aki többnyire jó­val a tárgyalás előtt elindul — a munkahely költeles fizetni az át­lagkeresetet. Mennyi elfecsérelt pénz, csak azért, mert valaki sep­rűvel átnyúlt a kerítésen, és meg­ütött valakit! És mennyi egyéb velejárója van még ezeknek az emberi jószándékot nélkülöző ügyeknek... Perny Irén ÚTTÖRŐÉLET Szilvásváradon, táborozóknál Eger tövében, a Bükk nyuga­ti peremén fes­tői 'környezet­ben, Szilvásvá­radon alakítot­ták ki táborhe­lyüket az idén a kecskeméti úttörőcsapa tóik. Az erdők övez­te völgyben . szoros rendben sorakozó sát­rakban laknak, élnek mozgalmi keretek között gondosan meg­tervezett turis­taéletet. Vendéglátónk, a Tóth László úttörőcsapat száznyolcvan tagja második' csoportként ér­kezett a sok eső áztatta tábor­helyre. Nyomban divatosak let­tek a gumicsizmák, az esőkabá­tok, és megoldották a víz alá ke­rült sátrak ifjú lakóinak elhelye­zését is. A konyhasátor — hála Sótányi Mihálynénak, már az ér­kezés óráiban üzemelt. A konyha körüli tevékenységek között a fiúk körében nagy örömet jelent a favágás, hiszen közülük leg­többen gázfűtéses lakásokban él­nek ... Látogatásunk napján a bősé­ges reggeli elfogyasztása után a községi sportpályára, tábori olim­piára indultak. A Misa mackó raj kisdobosainak mégis akadt annyi idejük, hogy elmondják első él­ményeiket. — Itt az első sátor lett a mi­énk — mondta Herczeg Edina —, tízen laktunk benne. Első túránk a Szalajka völgyébe vitt... Lát­tunk őzet, szarvast, tizennyolc­lépcsős vízesést, és kisvasutat. Megmutatták nekünk a Szalajka- patak pisztrángosait, ilyen hala­kat eddig még nem láttunk... Hajnik Verának a lovasmúze­um tetszett, a sok hosszú nyakú, hosszú lábú lipicai,. Illés Krisztá­nak és Kristóf Anikónak a mis­kolctapolcai kirándulás, a bar­• Ütra kelt a vidám csapat! Túra a Szalajka völgyében. langfürdő. Kökény Anita az is- tállóskői barlangot találta érde­kesnek, részletesen megjegyezte a látottakat, azt, hogy ebben a bar­langban is élt ősember, hiszen megtalálták szerszámait, tűzhe­lyét. A község másik érdekességéről, a kör alakú műemléktemplomról, Kasza Marianna számolt be. Ala­posan szemügyre vették, még ki is próbálták, ötvennégyen érték át a templomot,' egymás kezét fpgva. Közben javában folyt a tábori olimpia, a rajok végezték az ügyességi és szellemi gyakorlato­kat. Az eredményhirdetés előtt még moziba is elmentek — a Mi van, doki? című filmre. Fehér Teri a hétfői napot vár­ja! Ekkor mennek Aggtelekre, Jósvafőre, temrészetesen gyalogo­san. Ez egy középtúra lesz — mondja szakszerűen —, tudja te­hát, hogy így jelölik a 7—8 kilo­méteres távolságokat turistanyel­ven. Az úttörők meg Bánkútra indulnak, ez pedig nagytúrának számít, 20 kilométer a gyalogol- nivaló. Véget ért a vetélkedő, indulhat­tunk vissza a táborba, a csapat- vezetőnek. Balogh Jolánnak, aki ebben az esetben a táborvezető is, most van lélegzetvételnyi ide­je beszélni a további programról, az eddigi eseményekről. — A község nyugalmazott is­kolaigazgatója Gál Gyula évtize­dek óta foglalkozik néprajzkuta­tással, helytörténettel. Szívesen vállalta #a feladatot, beszámolt a. falu múltjáról, felhívta figyelmün­ket a nevezetességekre. Terveinkben még egy aggteleki kirándulás szerepel. Természete­sen Jósvafőre is elmegyünk — csak már egy kis napfény is lenne... lesz még égy tábortűz és jelmezverseny is, és bárki fel­léphet itt írt’ költeményeivel, da­laival. Ekkor lesz idő a mesemon­dóverseny megtartására. — A csapat mindössze nyolc­esztendős múltára tekint vissza. A technikai feltételek nagyszerűek, csak időközben a városrész ki­nőtte iskoláját, csaknem három­szor annyian érkeznek reggelente a tanítás kezdetére, mint kezdet­ben ... De ezek a gondok cseppet sem érződnek, hiszen a Tóth Lász­ló úttörőcsapatot az idén kitün­tették... Van valami titkuk? A csapatvezető jóízűen nevet feltételezésemen. — Nem, titok nincs, csak össze­fogás, és munkaszeretet. Kiváló rajvezetőink vannak, nagyon ér­tik, érzik a mozgalmi munka fon­tosságát. Gyerekeink közül egyre többen mehetnek jutalomtáboro­zásra, , ^Zánkára, Csillebércre, Fenyvesre, Öröm ez valamennyi­ünknek ... A tábort meglátogatta az is­kola igazgatónője, Terbe Dezsőné • is. Örömmel, szeretettel fogadták, vitték a pajtások magukkal, mu­tatták be a környező helyeket, mondták el, merre jártak! Remek iskolai légkörről tettek bizonysá­got. 0 Rajvezetök tanácskoznak, mivel foglalkozzanak holnap, ha netán megint esik az eső. A hunyadivárosiak csoportját tíznapos váltásokkal követi a me­gyeszékhely többi iskolája. Nagy­szerű dolog, a váltótábor! De egy­re égetőbben jelentkezik a hi­ány, az állandó táborhely hiánya. Olyan formában, ahogy azt pél­dául a kiskunfélegyháziak, vagy a kecskeméti járás úttörőelnöksé­gei megoldották... Selmeci Katalin Különös asszony volt... 4. A legénység él Pjotr Ivanovics Csebotyko artyomoszki lakásán párbeszéddel folytatódik a történetek felelevenítése. A volt tankparancsnok szavait sokszor megszakí­tom. ■ i — Mennyi ideig volt együtt Marija Oktyabrszka- jával? , — Kilenc hónapig. — Mi történt az első riadó után? — Aggódva figyeltem Marija Oktyabrszkaját. Elő­ször vezetett tankot frontvonalban. Belorussziában harcoltunk. Erdősáv volt előttünk. A tank megha­tározott sebességgel, egyenletesen haladt előre. Az­tán az erdő hirtelen véget ért. Előttünk széles mező, futóárkokkal felszántva. Sűrű robbanások fogadták a tankegységet. Marija Oktyabrszkaja akkor egy pil­lanatra megtorpant. De azután parancsra indult to­vább, és a tank könnyedén vágta át a drótakadályo­kat. De alig egy perc, Marija Oktyabrszkaja egy pillanatra ismét megijedt a különös látványtól: csak lassan értette meg, hogy a tank körül futó embe­rek a lövészárkokból kerültek elő, a mi harcosa­ink, a gyalogság, amely a tankok mellett és mö­gött rohamra indul. Majd az egyik lövészárokból egy felemelkedő embert pillantott meg. Német volt. Felemelte a kezét a gránáttal. A tank megrázkó­dott, a német katona a tank alá került. A fel nem robbant gránát csikorgóit a páncélon. — Mikor érte a tankot az első találat? — öt hét után. Tankunk az ostromlók első so­rában haladt. Előttünk aknásitott mező húzódott, és közvetlen közelben, szemben velünk az ellenség harcegységei. Minden méterért meg kellett harcol­ni. Az ellenség kétségbeesetten védekezett. Két nap alatt mindössze százötven métert tettünk előre. A második napon a harckocsi hirtelen megrázkódott, balra fordult és megállt. Tapasztalatból tudtam, mi történt, egy lövedék szétvágta a hernyótalpat. Oktyabrszkaja kikapcsolta a motort A beálló csend­ben hallani lehetett, hogy az ellenség golyói élesen csattognak a páncélon. Tankunk szinte egyedül állt a mező nagy térségében. Mozdulatlan célpont volt. Szerencsére sötétedett. Egy pillanatig én sem tud­tam, mit tegyünk. Aztán határoztam. Tűzparancsot adtam Gálkinnak, ameddig tudjuk, tartjuk magun­kat. Teljes sötétedéskor pedig parancsot adtam Ma­rija Oktyabrszkajának: ugorjon ki a tankból, kúsz­va érje el a gyalogság vonalát, mi hárman, Fér­fiak, éjjel, ha lehetséges, kijavítjuk a tankot. De Marija Oktyabrszkaja nem mozdult. Tudtam, arra gondol, nem hagy cserben bennünket. A parancsot kiadtam, teljesítenie kellett volna. De újabb pa­ranccsal visszavontam. — Mi történt éjjel? — Négyen javítottuk ki a tankot. Oktyabrszkaja úgy dolgozott, alkár Gálkin, akár Jászko. Ezeket a pillanatokat nehéz visszaidézni. Feszült, életet jelentő pillanatok voltak. Az ellenség a. tüzelést fokozta. Egy idő után már nem tudtunk dolgozni. Ekkor Jászko tüzelni kezdett a tankágyúval. So­káig tartott-e a munka, nehéz megmondani: egy- egy pillanat a végtelenségig tartott. De sikerült. A hernyótalp három szétlőtt láncszemét kicseréltük, a tank ismét harcba állt. — Mi történt ezután? — Ez volt az első győzelem. És amikor az egység előbbre vonult, nagy terjedelmű cikk jelent meg rólunk, a Hazáért című nyugati frontújságban. A cikket egy fiatal haditudósító írta. Ügy tudom, most Moszkvában újságíró. — Marija Oktyabrszkaját mikor érte a halálos sé­rülés? — Két hónap után, 1944. január 17-én. — Hol harcoltak akkor? — Vityebszktől harminc kilométerre, a Szmolenszk előtti frontszakaszon. Ez volt a legnehezebb front- szakaszunk. Hitler parancsot adott a németeknek: ezt a vonalat minden áron meg kell tartani! Itt vezetett a legrövidebb útvonal Németországból * az utánpótlás biztosítására. Túlerővel álltunk szemben. A tankegység parancsot kapott, hogy' el kell' fog­lalnunk az előttünk álló, a Krinki-szovhozhoz tar­tozó dombot. Emlékszem, reggel hét órakor indult el az első húsz tank. Sok veszteségünk volt, a domb jól látható harcszakasz. Szinte lépésben topogtunk, csend volt. De akkor egy ház udvarából hirtelen német tank fordult felénk, és közvetlen közelről a tankba lőtt. Majd újabb és újabb 'tankok kerültek elénk: az ellenség a házak mögött lesben állt. Tud­tam, megint a lánctalpat lőtték szét, a két hónap­pal ezelőtt bekövetkezett hiba megismétlődött. Ki­ugrottunk a tankból. — Marija Oktyabrszkaja is? — Igen. A tank mögé bújva, gyorsan kezdtünk a lánctalp megsérült részeinek kijavításához! A né­metek a tank másik oldala felől tüzelitek. De sze­rencsére elég távolról. És közben harckocsik jöt­tek segítségünkre. A munka jól haladt. Néhány percre lett volna még szükségünk, hogy elkészül­jünk. S ekkor hirtelen a hátunk mögé csapódott egy akna. Elkiáltottam magam: fűidre! Mindnyájan a földre dobtuk magunkat. Robbant az akna. Vas­tag pufajka volt rajtam, éreztem, amint a repesz- darabok szétvágják a szövetet és a vattát. De semmit nem láttam. Aztán csend lett. Hirtelen felálltam, akkor láttam, hogy Jászko és Gálkin is mellettem állnak, de Marija Oktyabrszkaja még a földön fek­szik. Odaugrottam. Emlékszem, azt mondta: „Én nagyon megsebesültem.” A homlokán repeszsérülés volt, gyorsan bekötöttük, megállítottuk a legelső tankot, ráfektettük, visszavittük a két kilométerre eső állomáshelyre. — Tábori kórházba került? — Nem. Getmanov ezredes, az egység politikai parancsnoka azonnal betegszállító repülőgépet kért. Mi csak a szanitécekig vittük. A repülőgép gyor­san érkezett. Szmolenszkbe vitte. Ott 'működött a nagy katonai kórház, egy volt iskola épületében. — Később mi történt? — Mi ismét a frontra mentünk. Harcoltunk to­vább. — Mikor hallottak ismét Marija Oktyabrszkajá- ról? — Két hét múlv£. Kilőtték ismét a tankunkat, visszavonultunk az egységhez, Ott tudtuk meg, ’hogy állapota válságos* — Mi történt a „Harcostársnő” tankkal? — Már nem lehetett megjavítani, szétlőtték. Be­olvasztásra került. — Mit tudtak meg később Marija Oktyabrszka- járól? ' — Üj tankkal folytattuk a harcot. Egyik nap rö­vidhullámú adóvevő készülékünkön Getmanov ez­redes, az egység politikai tisztje értesít bennünket, jelentkezzünk nála, meglátogatjuk Marija Oktyabrsz­kaját a szmolenszki kórházban. Gépkocsit kaptunk, azzal mentünk Szmolenszkbe. Getmanov ezredes, Jászko, Gálkin és én. Marija Oktyabrszkaja szinte mozdulatlanul feküdt: Néha ránk nézett, de a kö­vetkező pillanatban már elvesztette eszméletét. — Mit mondtak az orvosok? — Őszinték voltak. Megmondták, a sérülés élet- veszélyes, Marija Oktyabrszkaja állapota válságos. A homlokába fúródott egy rep>eszdarab... Ekkor láttam utoljára Marija Oktyabrszkaját. — Mikor értesült haláláról? — 1944. március 15-én. Az orvosok két hónapig küzdöttek életéért De sajnos nem segíthettek. Ezen a napon ismét értesítést kaptunk rádiókészüléken. A temetésre mindannyian elmentünk. Szmolenszk ősi Kreml-falába helyezték el hamvait. Fej fának egy kis faágat tettünk. — Mit tud a többiekről? — Jászko egyszer írt nekem, és képet is küldött magáról. A volgográdi kerületben él, műszerész. — S mi lett Gálkinnal? — Róla is tudok. Néha levelezünk. Az Urálban dolgozik, egy szovhozban gépész. És tudok Getma­nov ezredesről is, nem ig sejtem, hogyan, felkutatta a címemet, irt és elküldte a fényképét. Nyugdíjas. Már alig ismertem rá. Megöregedett. — Mikor járt legutóbb a harcok színterén, Szmo- lenszkben, Vityebszkben, Krinki faluban? — A háború óta nem. Évek óta készülök, hogy újra járom az utat, de valami mindig közbejön. — Mi a véleménye, a volt szmolenszki katonai kórházat megtaláljuk? Mit tud az orvosokról? — Az orvosokait név szerint nem ismertem, és ma sem ismerem. De úgy gondolom, a kórházat megtalálja. Kőépület volt. Ezt azért hangsúlyozom, mert Szmolénszk épületeinek kilencvennyolc száza­léka a háború ideje alatt fából volt, s a németek lángszóróval felégették az egész várost... Ha Szmo­lenszkbe megy és megtud valamit, kérem, hívjon, fel telefonon. H. Barta Lajos (Következik: V. Ütban a helyszínre)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents