Petőfi Népe, 1980. július (35. évfolyam, 152-178. szám)

1980-07-10 / 160. szám

1980. július 10. • PETŐFI NÉPE • 5 „A DUNA VIZSGÁLATÁVAL FOGLALKOZOM” Apáczai Csere-díjas pedagógus Szombathelyen született, 1932-ben. Szeged­re járt egyetemre, s Nyíregyházán tanított, mielőtt 1957-ben Bajára került. A ma negy­vennyolc esztendős pedagógus azóta egyfoly­tában itt él: s a Hermann Ottó kollégium igaz­gatója. A nős, kétgyermekes Richnovszky An­dor időközben megszerezte a biológiai tudo­mányok kandidátusa tudományos fokozatot, majd „Az Oktatásügy Kiváló Dolgozója” jel­vény mellé »megkapta az idén a megtisztelő „Apáczai-'Csere-díj” kitüntetést is. Bajai la­kásán, a sok száz emléktárgy, a több ezer kö­tet könyv és számos képzőművészeti alkotás „társaságban” beszélgetünk életéről, alkotói jellegű tevékenységéről. — Nem mondható éppen álta­lánosnak, sőt éppenséggel ritka­ság számba megy, hogy valaki egy kollégiumot igazgat, s egyben tudományos munkát végest. Ho­gyan lehetséges ez? — Egyszerűen úgy, hogy tudok gazdálkodni az idővel. — Szereti a beosztását, a mun­kakörét? S ha igen: miért? Mit tart a legszebbnek benne? És ha vdn ilyen, mi az, ami nem tetszik, amit esetleg nyűgnek érez? — Nem akartam pedagógus len­ni soha. Aztán, 1950-ben úgyne­vezett „kényszerpályára” kerül­tem; pedig vegyészmérnök szeret­tem volna lenni. Aztán kémia­biológia szakos tanár lettem. Azt viszont előre eltökéltem magam­ban, hogy bármilyen munkakör­be kerülök is, azt ellátom tőlem telhetőén, tisztességesén. Nyűg? Az számomra egyedül az osztá­lyozás. Na meg a felesleges kol­légiumi adminisztrációs, munka. Ezt amennyire tudjuk, igyekszünk lecsökkenteni. — Sohasem gondolt arra, hogy állást változtasson, hogy elköltöz­zön Bajáról? — Annak idején sokszor. Ügy éreztem, nem fogad 'be a város; legalábbis nem olyan mérték­ben, ahogyan munkálkodom érte, falai között. Ám azóta megbékél­tünk egymással; nincs ilyen gon­dom, panaszom. — Mióta foglalkozik tudomá­nyos munkával? És mi a fő mű­ködési területe? — Már kezdő tanár koromban, Nyíregyházán foglalkoztam bio­lógiával, állattannal. Ügy értem, hogy túl az egyetemi tananyagon is. Bajára kerülésem idején véd­tem meg A magyarországi Duna- szakasz puhatestű faunájának ökológiája és rendszertana című disszertációmat. • Az értékes gyűjtemény egyik szép darabja. — Azóta publikálja kutatási eredményeit? — Nem számoltam össze, de mintegy negyven szakmai írásom jelent meg, itthon és külföldön. S írtam két könyvet is. — Hogyan tudja összeegyeztet­ni az igazgatói, nevelői és oktatói munkáját a tudományos-kutatói és szakirodalmi tevékenységével? — Talán azért, mert a szigo­rúan kötelező elfoglaltságom mel­lett nincs pontos időbeosztásom. Szertelen vagyok, s. tán- ebből ere­dően képes vagyok gyorsan is dolgozni. — Van elegendő ideje? S ha igen: hogyan gazdálkodik vele? — A fentiekből jórészt követ­kezik, hogy bizony túl sok időm nincsen. Leginkább fájdalmas, hogy az igényeimnél kevesebbet tudok ezért odvasni. — Mikor kezdte el a csigák, a kagylók gyűjtését? — Annak idején, Nyíregyházán, mint fiatal tanárra, rám bízták a szertár kezelését. Akkor az egyik szekrényben egy nagy doboz meghatározatlan csiga és kagyló hevert. Elkezdtem, 'hogy-elvégez­zem a meghatározásukat. Ami nem sikerült, azt elküldtem dr. Horváth Andor néhai professzo­romnak, atyai barátomnak és ta­nítómesteremnek. 0 volt az, aki további munkára ösztönzött. Ez­után itt, Baján a Duna „tálcán kínálta” a vízi puhatestű fajok vizsgálatának lehetőségét. — Jelenleg néhány darabból áll a gyűjteménye? Melyek a legér­tékesebbek köztük? Van-e olyan, ami igazi „csemege", ami ritkaság számba megy? — Soha nem számoltam meg; nem is fogom. Van néhány szép fajom, de... En nem csigagyűjtő vagyok, hangsúlyozom! Hanem biológus, alki a puhatestűekkel foglalkozik. A gyűjtemény csupán a tudományos munka „mellékter­méke”. —v Mi a „haszna" a gyűjtemény­nek? Hogyan lehet — vagy lehet-e hasznosítani, mások számára hoz­záférhetővé tenni? — Nem a gyűjteményt kell hasznosítani, azonkívül, hogy az szép,, gyönyörködtető; ez másod­lagos kérdés. A hangsúly a vizs­gálatok eredményein van. Azon például, hogyan lehet elősegíteni a víztisztítást. — Sokat utazik? És utazásai során gyűjt, keres is. valamit? Néhány példát jó lenne hallani. — Minden pénzem szinte erre megy el. Itthon és külföldön egy­forma kedvvel utazom. Közben persze gyűjtök is., Cserekapcsolat­ban állok sok külföldi szakértő­vel. — Nagy könyvtára van. Mióta gyűjti a könyveket? Említsen meg néhány érdekességet. .— Talán háromezer kötet le­het. Van néhány szép, értékes szakkönyvem. Múlt századi ter­mészetrajz tankönyv, meg ilye­nek. Ami pénz az utazásokból megmarad, „elcsorog” az antik­váriumokban. — Jut ideje — ha kevés is —, olvasásra, említette. Főként mit olvas? — Nincs olyan nap, hogy ne olvasnék. Nem könnyű a szakte­rületemmel lépésit tartani, s. en­gem érdekel a szépirodalom is. Juhász Ferencet szeretem, Né­meth László pedig hatással volt rám. Most pedig éppen Nagy László költészetével ismerkedem közelebbről. — Sokan húzódoznak attól az egyetem elvégzése után, hogy fa­lura, kisvárosba, egyáltalán: hogy vidékre menjenek. S egyesek, ha mégis oda kerülnek, elvágyódnak a fővárosba. Mi erről a vélemé­nye? — Nem teljesen érthető .ez szá­momra. Régebben igenis hátrá­nyos volt a helyzete a vidéki ér­telmiségi embernek. De ma, a tévé, a gépkocsi koráiban? En nem vágyódom a fővárosba *— soha nem is kívánkoztam oda. — Kérem, szóljon néhány szót a terveiről is. — Továbbra is a Duna vizsgá­latával akarok foglalkozni; bár van már újabb „szerelmem” is: a szikes tavak és a Balaton. Varga Mihály A viseletek a korszak jellemzői A Magyar Nemzeti Mú­zeumban 'talál­ható az ország egyik leggaz- ■ dagabb textil­gyűjteményé. , „Mindent gyűjtünk, ami tipikus egy korszakra — mondja Földi­né dr. Dózsa Katalin1, a gyűj­temény veze-, tője. Viselete­ket, hímzése­ket, szőnyege­ket, vágy ami­nek az anyaga textil, azt itt megtalálhatjuk. Ha egy-egy korszak jelleg­zetes darabjai neves személyekhez vagy esemé­nyekhez is kötődnek, különösen becses darabjai gyűjteményünk­nek! A történelmi vagy neves sze­mélyek tárgyai, ruházatuk szinte az élő személyiség jelenlétét, „lé- . tezését” valószínűsitik számunk­ra, akár a kiállítások vitrinjeiben, akár a kinyílt szekrényajtók gon­dosan letakart fogasai alól elő­bukkanó öltözeteiben. így csodál­hatjuk meg Kossuth kormányzói atilláját, amelyet 1848—49-ben viselt, Deák Ferenc hímzett bőr- ^tárcáját, vagy Erzsébet királyné • fekete selyem ruhaderekát, melyet a véres dráma idején viselt. A 12 ezer darabból álló gyűjtemény a hímzésektől a szőnyegekig, a gye­rek takaróktól a zászlókig, uszály­fogótól a zsebkendőtar.tóig és a kesztyűtágítóig, a ruhadíszítő ék­szerekig mindent magába foglal, aimi kapcsolatban áll a divattal, a lakáskultúrával. Számos nagy­sikerű nemzetközi kiállítás is bi­zonyítja a gyűjtemény gazdagsá­gát. — „De nem okoz-e gondot en­nek a sok különféle textíliának a tárolása?” — kérdem Dózsa Ka­talintól. — „Valóban, igen rossz körül­mények között voltunk eddig. Évekig kellett raktározási gond­jaink megoldására várni. A mú­zeumi főosztály két és fél milliós beruházása, most teljesen korsze­• Sípos Enikő és Kralovánszky Mária restaurátorok. rű raktárt rendezett be. Nagyobb gondunk most már az, hogy nincs megfelelő restaurátorműhelyünk". Beszélgetésünk színtere, a szűk restaurátori szoba,' ‘rögvest el­árulja, hogy egyik alapvető felté­telük is hiányzik: a tér. A ruhák — olykor-8 méter széles kerületű aljakkal nehezen tisztíthatok, ke­zelhetők, ezekről a problémákról szól Sípos Enikő restaurátor, aki 13 éve dolgozik a szakmában: — „Elvben nincs is hely na­gyabb szabású restaurálásokra, ezért gyakran .albérletbe’ kény­szerülünk, például az Iparművé­szeti Múzeum restaurátorműhe­lyébe. A textilrestaurálás igen összetett feladat. A munka több fázisra oszlik. Tisztában kell len­ni a kémiai eljárásokkal, és biztos anyagismerettel kell rendelkezni. A varrás, a textilrestaurátor mun­kájának tartanak, csak egyik ré­sze, töredéke az összrestaurátori feladatnak”. Mikor afelől érdeklődöm, van-e jelenleg olyan munkája, amin ke­resztül közelebbről is megismer­hetnénk e szakma nehézségeit 'és szépségeit, Sipos Enikő egy köteg fotót vesz elő. A képeken Mária királyné (II. Lajos király felesége) menyasszonyi ruháját láthatjuk. # Mária királyné esküvői ruhája. 1928-ban vásárolták meg Mária- cellből, eddig csak állagmegóvás céljából végeztek rajta javításo­kat, az első komoly restaurálásra most kerülhet sor. Az 1500-as évek első évtizedeiből származó ruhát alaposan .megviselték az évszázadok. Eleve^ nagy. gondot okoz, hogy hogyan tudják alábé­lelni megfelelő anyaggal, hiszen egészen .más alapanyagú. szövete- , két használnák ma már. De nem közömbös az sem, milyen varró­fonalat, festéket használnak. Ezeknek az anyagoknak a meg­szerzéséhez valóságos társadalmi összefogásra volt szükség, hiszen a gyárakban kellett megrendel­niük a megfelelő anyagokat. így például á Goldberger és a Lőrinci Fonó textilüzeméi ingyen, térítés nélkül járultak hozzá e nemzeti kincset érő jelentős ruhadarab restaurálásához. A képeken tel­jes pompájában • láthatjuk a ru- í}át, itt' a műhelyben már csak darabjaiban csodálhatjuk meg az aranyszállal átszőtt zöld selyem­anyagot. A restaurátor évszázadok hal­ványuló kezemunkáját varázsolja újjá, élővé, nem kis feladatot és felelősséget vállalva. M. I. nyereg. (Hauer • XVII. századi hímzett bársony Lajos felvételei — KS.) Különös asszony volt... 3. Az első riadó Pjotr Ivanovics Gsebotyko a háború óta nem do­hányzik, de most rágyújt. Furcsán hosszút 'szív a cigarettából. — Marija Oktyabrszkajával 1943-ban ismerked­tem meg. Frontsebesülésem, kórházban töltött két hónap után Omszkba irányítottak, tankvezető is­kolába — oktatónak. Ott találkoztunk. Különös volt: egyik nap jelentik, Marija Oktyabrszkaja ki­hallgatásra vár. Azt hittem, egyik katonám fele­sége. Mondtam, küldjék be. Kiderült, hogy a ta­nítványom lesz. Nagy lett a felfordulás: asszony a tankiskolán! Rajta kívül ott nem, volt nő. Dehát a behívó szabályos volt: intézkedni kellett. Kiürí­tettünk egy kis szobát, az lett a lakhelye. —Egyszer elmondta, hogyan került ide. Közölte: megtakarított pénzét, amit még a háború előtt gyűj­tött össze, -és az eladott értékeiért kapott összeget már elküldte a bankba — tanképítésre. Nem cso­dálkoztam ezen. Akkoriban országunk egész terü­letén megkezdődött az össznépi gyűjtés, a hadsereg harci erejének növelésére. Megtakarított pénzét, fölösleges ruháját, bútorát mindenki felajánlotta az államnak. Kilencvenöt milliárd rubelt adtak öszs^ az emberek. — Marija Oktyabrszkaja közölte azt is, hogy a tank, amit a pénzéért építenek, a Harcostársnő ne­vet fogja viselni. Ennek története: Marija Oktyabrsz- kaját, mielőtt a’ tankiskolára került, s mielőtt en­gedélyezték, hogy megtakarított pénzén, jelképes összegért tankot vásároljon, Tomszkból a szibériai asszonyok tanácskozására Novoszibirszkbe küldték. A tanácskozás a novoszibirszki operában volt. Ott egymás után emelkedtek szólásra a küldöttek. A gyárukról, a kolhozról beszéltek, s elsősorban arról, munkahelyük hogyan segíti a hadsereget. Oktyabrsz­kaja az elnökségben ült. Hallgatta a felszólalásokat. A dobogón akkor Zója Letunovszkaja, a nehéz — FD — mozdony vezetője beszélt. Felhívással for­dult az asszonyokhoz: ne féljenek a technikától, szükség van most arra, amikor a férfiak a fron­ton harcolnak, hogy minél jobban, gyorsabban el­sajátítsák az addigi férfimunka fogásait. Ekkor Oktyabrszkaja előreszólt: — Derék ember vagy, Zó­ja.-.A szünetben összeismerkedtek. Oktyabrszkaja azt mondta: — Ha tudnád, mennyit segítettél nekem. — Miben? — kérdezte Zója. De Marija Oktyabrsz­kaja már nem válaszolhatott, csöngettek, véget ért a szünet. A kérdésre felszólalásában adott választ. Javaslatot tett, hogy ott a kongresszuson Szibéria asszonyai kezdjenek gyűjtést, vegyenek repülőgépet a frontnak. Majd egy kis szünet után így foly­tatta: — Es én, én egy tankot veszek. Es magam vi­szem a harcba. Elküldtem a pénzem Moszkvába. Vá­lasz még* nincs, de remélem, megengedik. A második szünetben most már Zója kereste meg Marija Oktyabrszkaját. Es ezt követően nem vál­tak el, sem aznap, sem másnap, egészen a tanács­kozás végéig. A kis, vékony Zója, három gyerek anyja, leningrádi asszony volt. Barátságot kötöttek, s emlékül egymás naplójába írtak. Zója ezt írta: „A tank erős lesz, ha lesz akaraterőd. Es ha majd egy pillanatban a gép már nem bír többet, akkor egész akaraterődet gyújtsd szivedbe és a tank en­gedelmeskedni fog. Zója.” Marija Oktyabrszkaja pe­dig ezt írta Zója naplójába: „Vigyázz a gyerekekre, neveld őket, és minden nap segítsd a frontot. Min­den vonat, amit vezetsz, segítség lesz a frontnak, vigyél tankokat, lövedéket, szenet Emléked örökké velem lesz. Kívánok neked sok szerencsét, hogy vi­szontlásd férjedet. Marija.” Együtt mentek a te­rületi bizottságra‘is. Zója az utcán várta meg Ma­riját. Es amikor végre kinyílt az ajtó és megjelent Oktyabrszkaja, Zója a zavart mosolyból megértett«: á területi bizottság engedélyt adott Marija a tank­kal a frontra mehet. Ekkor Marija Oktyabrszkaja el­mondta Zójának, hogy a tankot Harcostársnőnek fogja nevezni. Először Hja Oktyabrszkijnak akarta nevezni, de meggondolta, ez igazságtalan lenne. Nemcsak a férje halt meg. — Különös asszony volt. Szép, és ne higgye senki, hogy katonának született. A családjának akart él­ni, két fiát sűrűn emlegette, az egyik hegedűmű­vésznek készült, a másik gépészmérnöknek. És hogy nő volt mindig kitűnt még a laktanyában is: olyan tisztaság, mint az ő szobájában, sehol nem volt. És sohase felejtem, milyen harcot folytatott, míg meg­szerezte magának a garázsból az egyik kiürült, nagy ballonpalackot vázának: 'kiforrázta és abba tett vi­rágot. — Hat hónap után Marija Oktyabrszkaja érte­sítést kapott: elkészült a tank, vegye át a hadiüzem­ben. Együtt mentünk. Marija Oktyabrszkaja kéré­sére és festettem a páncélra a feliratot: „Harcos­társnő”. Amikor elindultunk, a hadiüzemben dol­gozó asszonyok sokáig kísértek bennünket, Marija Oktyabrszkajának ajándékokat adtak, egy evakuá- cióban élő ukrán asszony pedig átadta Ukrgjna tér­képét. És azt mondta: „Szabadítsátok fel Ukrajnát. Két nap múlva indultunk állomáshelyünkre. Marija Oktyabrszkaja kérésére a parancsnokság hozzájá­rult: én lettem a tank parancsnoka. A tank legény­ségét pedig a tankiskolán végzett két fiatal katona egészítette ki: Gálkin híradós és Jászko lövegke­zelő. Szmolenszkbe, a hacrkocsizótáborba irányítot­tak 'bennünket. , — A szmolenszki harckocsizótáborba hajnalban érkeztünk. Különös volt a fogadtatás. Amikor meg­állt a harckocsink, és kinéztem a tank fedélzetén, katonák gyűrűjében álltunk. Mindenki a' felírást olvasta: „Harcostársnő”. Egy őrmester oda is szólt: „Mondd, mi ez a különös tank?” Azt feleltem: „Mi­ért különös? Ugyanolyan, mint a többi. Te talán még nem láttál tankot?” Kis ideig csend volt, köz­ben kiszálltak a többiek is, Gálkin, Jászko és Ma­rija. Marija Oktyabrszkaja katonaruhában, - kezes­lábasban, kucsmában állt a tömeg gyűrűjében, sen­ki sem vette észre, hogy nő. De aztán Marija Ok­tyabrszkaja levetette tankvezető sapkáját és azt mondta: „Bizonyára a tank neve miatt kérdezős­ködtök. A tank neve: Harcostársnő. Megengedték, hogy így nevezzem.” A fiatal őrmester most Ma­rija Oktyabrszkajához fordult: „És maga ki? A tan­kot jött átadni?” Mosolyogtunk. — „Nem, minek adnám át? En vagyok a tank gépészvezetője.” Majd odalépett a fiatal őrmesterhez és bemutatkozott. Megint csend lett. Senki nem mozdult. Ilyet még nem láttak. De Marija Oktyabrszkaja határozottabb volt mindnyájuknál. Elindult az egyik nagy földkunyhó felé, ahol a parancsnoki szakasz gépfegyveresei lak­ták. Vizet kért, megszomjazott. A földkúnyhó egyik sarka esősátorral volt elválasztva, ez volt az ét­kező, benne a katonák készítette asztalok, padok. De köröskörül ételhulladék, újságdarabok, cigaret­tavégek. Marija Oktyabrszkaja megitta a pohár vi­zet és most már — a még mindig bámuló katonák legnagyobb megdöbbenésére, ő intézkedett. Sorba­állította őket, felsepertette a fpldpadlót, lemosatta az asztalokat, padokat, ki tiszti ttatta a katonák sá­ros csizmáit. Aztán megint sorakoztatta, őket, és most már meghívta mindegyiket teára. Lekvárunk volt, a frontra utazás előtt ajándékozták nekünk. Marija teát főzött, a már kitisztított edények mel­lé kétszersültet rakott, megkente lekvárral és meg­kínálta a katonákat. — így kezdődött az első nap a szmolenszki harc­kocsizótáborban. És beszélgetéssel folytatódott. Min­denki Marija Oktyabrszkaja után érdeklődött. De a beszélgetés nem sokáig tarthatott. Délben hirte­len, váratlanul megszólalt a riadókürt. H. Barta Lajos (Következik: IV. A legénység él) i t Richnovszky Andor kincsei között. (Straszer András (elvételei.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents