Petőfi Népe, 1980. július (35. évfolyam, 152-178. szám)
1980-07-27 / 175. szám
MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET „KICSI RIGÓM, FOLYTASD!” Tóth Menyhért- emlékkiállítás a Vigadó Galériában Négy év után — az 1976 őszi műcsarnoki gyűjteményes tárlatát követően — Tóth Menyhértnek július 16-án ismét kiállítása nyílt Budapesten, most a felújított Vígadó Galériában. Az épület két szintjén a művész életművét reprezentáló mintegy száz festmény és hét szobor látható augusztus 20-ig. a tárgyi környezet, a természeti organizmus monumentálissá növekedett festményein, parasztasz- szonyai földistenasszonyokká magasodtak. Világszemlélete nagyszabású festői vízióban tárulkozott fel. Emberségében, világ- szemléletében, festői problémakörében szerves világot teremtett, és olyan önös stílust, amely ritka uniformizált korunkban." Tóth Menyhért abban is eredeti, hogy mindig végtelenül ragaszkodott a szülőföldjéhez, s különösen Miskéhez. „Mi köt engem ehhez a világhoz? — tette fel önmagának a kérdést. — Ha valaki megkérdezi a napraforgót, hogy miért fordul a Nap felé, hogy miért kívánja a Napot, vagy a gyermek miért szereti édesanyját?! Így vagyok én a falummal." S ahogy egyre nőtt szülőföldjének a felismerése, fokozódott a Tóth Menyhért-i tisztaság és szeretet viszonzásának a szándéka, ez a megbecsülés az alkotóban is mély visszhangra talált. Féltve-őrizve rakta félre a Bács-Kiskun megyének szánt műveit a majdan létesülő múzeum számára, állandóan tervezgette, hogy milyen sorsa legyen a miskei szülőháznak, melyet a Bács-Kiskun megyei Tanácstól a festményeiért kapott pénzből teljesen felújított. Hirtelen bekövetkezett halála megakadályozta ugyan „gyermekei” ’ jövőjének a jogi elrendezésében, özvegye azonban, végakaratát követve, a hatalmas életműből százötven festményt, (mintegy ötmillió forint értékben) és a miskei házat is Bács-Kiskun megyének ajándékozta. Most ismét rajtunk van a sor, hogy a miskei házat otthonává tegyük a megye szellemi embereinek, a létrehozandó Tóth Menyhért Emlékmúzeum pedig állandó hírnöke legyen az emberért és az új világért elkötelezett, magyar és egyben egyetemes rangú művészetének. Emlékkiállítás — hirdeti a plakát, a katalógus, s e fogalom jelentéstartalma kérlelhetetlen, de a művészet maradandósága szempontjából mégis fontos momentumot hordoz: Tóth Menyhértnek ez év januárjában bekövetkezett halálával művei folytatják céljainak a megvalósítását. A továbbélés lehetőségét az alkotó versben is megfogalmazta: Ízes meséket hallhatok, Jó nagyokat alhiatok. Párom ,meggyet hoz fatálon, Ringok korhadt gondbatáron Határán az estnek, Kell a fáradt testnek. Fehér szőttesemet nyírfára akasztom Bástya, menedékház, fogadó vagy klastrom, Egész vagyonom ez, Mindenkinek adom. Kicsi rigóm folytasd Ha én abbahagyom. A művészet céljáról azt tartotta: „egyetlen rendeltetése van, mégpedig az, hogy a történelmi ember minél teljesebb, minél tökéletesebb életet éljen.” És nemcsak hirdette, hanem cselekedte is a felvállalt programot. Minden rezdülése, emberi magatartása ezt a célt szolgálta. Amikor például két-három éve a Képzőművészeti Szövetség festőszakosztályának az ülésén többen azt javasolták, hogy szervezzék meg a magyar képek' exportját, ő — szándékaival teljes egyezésben — tiltakozott ellene, mondván, hogy a jó művészetet nem szabad áruba bocsátani, hanem itthon kell tartani népünk jobbítására. Nála az erkölcsi meggyőződés és az önkifejezés eszköze lett a művészet. Következetes filozófiai és etikai alapállásával — nagyon nehéz élete árán is — mindig az emberiség szolgálatát tartotta feladatának. • Parasztcsalád (1945). Valami sajátos küldetéstudat hajtotta. Pályája kezdetén a jó szellem jelképeivel űzte ki a faluból a gonoszt, s később hasonló programmal, de a vizuális kifejezésnek (színnek, tömegnek, formának stb.) még magasabb hőfokán „fehér izzás”-ával küzdött a jóért, a minőségi emberért. E mostani emlékkiállítás katalógus-előszavában írja Németh Lajos: „... festészetét sajátos világképe megfogalmazójának tekintette; szimbolikus értelmet is tulajdonított motívumainak, sőt — mint a fehér mutatja — színeinek is. Műveiben panteisztíkus élménye, világszemlélete már-már mitikussá növekedett; a paraszti élei apró eseményei, az állatok, • Ifjúkori önarckép (1935). • Édesanyám (1962). (Fotó: Kiss Béla) Bánszky Pál A jövőjét, kisasszonykám ...! Kiolvasnám a tenyeréből! A kilátóhoz igyekvő csoportunk megállt. Visszanéztünk. Ott ült a Jövendőmondó a templom mellett, a temetőhöz vezető úton. Ült? Inkább kucorgott, valamiféle tö- rökülésszerű pózban, seszínű szoknyája ölébe húzott ráncai közé rejtve kezeit. Rám meredt, nyújtott lassúsággal húzta elő a kezet, aztán hirtelen rám mutatott. Kiválasztott. Alkonyízű vasárnap délután, volt a háttér a lehető legalkalmasabb a sejtelmek megidézésé- hez. Erre járnak a bánatos özvegyek, meg az andalgó szerelmesek. Alighanem mestere a „szakmájának" — gondoltam. Tanulhatok tőle, én, az amatőr, s kíváncsian kuporodtam elé, várva a varázslat bódulatát. Időnként ugyanis felcsapok jósnak. S nincs ebben semmi rendkívüli. Ha már a saját sorsomat nem tudom kézben tartani, legalább a mások életébe beleszólok egy kicsit. Tudom, a józan tanácsok nem mindig célravezetők. Engem is óvtak annak idején. Sorsom tanulságait levonva, derűs bölcsességgel óvok én is másokat, felfedezve, hogy kívánatosabbak a józan érvek némi horoszkóp- és cigánykártya-körí- téssel. Mert nemcsak igazra, varázslatokra is vágyik az ember. r* '“gyöngéden veszi kezem a kezébe, duruzsolva, lágyan simogat. Ujjaim hegyét hosszan tapogatja. Ez az ismétlődő monoton inger bevezető a zsIBBadásba, a hipnotikus altatás kezdete. Mellesleg a foglalkozásra is lehet tippelni belőle. — Űri nő volt egész életében, az is marad. (No, ugye megmondtam, ezt úgy érti, hogy nem végzek fizikai munkát.) Lassan fordítja át a kezeimet, tenyérrel felfelé. Felfedezi a kapanyél nyomait. — Sorsa most nehéz, pályája megtört... de rövidesen visszakerül hivatásába, sok sikerrel... (Vigyázat! A tenyerem izzad, pirul az arcom,- rebben a szemem. Megannyi jel, hogy érzékeny témára talált. Míg kezem ingereire figyeltem, sandán az arcomat leste, onnan „olvasott”.) — Két férfi közül nem tud választani ... 0 sem, hogy hogyan folytassa. Ez nem jött be. Pedig be kellett volna azok után, amit észrevett. Bal és jobb kezemen csaknem egyforma gyűrű. Nem óarany, hanem ezüst. Jelképesen hangsúlyozva a köztük levő egyenlőséget, mindkettő a gyűrűsujjamon. Nem tudhatja, hogy az egyiket a Nagy Hűség zálogaként kaptam, a másikkal meg én leptem meg magam, emlékeztetőül: a Hűtlenség lett a győztes. — Boldog lesz az egyikkel. (Csodásán kivágta magát. A kezem nem remeg, érverésem nem szaporább, arcom közönyös, témát kell váltania.) — Három gyereke lesz. (Az is valami, hogy nem mondott kevesebbet a meglevő kettőnél.) — Nem marad Magyarországon. (Ez nagy baki volt. A szomszéd városban honvágy fog el.) — Milliomos lesz a férje. (Halmozza, halmozza a hibát!) — Vigyázzon, a nők ellenségei! (Végre valami, amivel elméletileg egyetérthetek. Rivalizálunk néha, ennyi bizonyos.) Megmondom a nevét is, ha akarja... (Ez cifra lesz! Miután én mindenkinek megbocsájtottam, aki ellen vétkezni kényszerültem, ellenségemről nem tudok.)... megmondom a nevét, ha ideteszi a tenyerembe, amit nekem szánt... Valóban, ideje fizetni. Mennyi lehet a tarifa? Tízes? Nagyvonalúan kezébe nyomok egy húszast. Kevesli. „Van, aki egy százast sem sajnál.” (Az ellensége nevéért? Ugyan! Én inkább a barátaim kilétére lennék kíváncsi.) Kiegyezünk még egy húszasban. Felfedezte, hogy ötszázas van nálam, csak úgy bedobva a táskámba, ezért oly engedékeny. — Ilonka! — súgja sejtelmesen. P * echje van velem. Nem is ismerek Ilonát. De ügyesen csinálja, meg kell hagyni. A jámbor áldozat ilyenkor esik bűvöletbe. Néhány általánosság a múltról, néhány általános igazság, de a konkrét név minden kételyt eloszlat, még több konkrétumra lesz kíváncsi, s ettől kezdve bármit hall, mindenért fizet. Csak egy a baj. A Jövendőmondó nem halad a korral, Ilonkák helyett az Amarillák és Henriették idejét éljük. Kezdi elölről, amit már hallottam tőle. Érzi,'' hogy nem bír velem,. Erőlködik. Tudom az okát,i hiába jelez neki megannyi reflex, figyelme átterelődött a pénzre. Már fordítva játszunk. Én játszom vele. Segítek is neki, hogy mi érdekelné. Minden válasza után fölényes mosollyal rázom a fejem. Űjra összeszedi magát. Susog, simogat, szuggerál, de ezek már nem nekem szólnak, csak a gyakorlat hozza ki belőle. Színpadias jelenetre készül, esküre emeli a kezét: „Itt a templom előtt mondom, a mai naptól leveszek magáról minden rontást és szenvedést...” Megérdemelne ezért a produkcióért valamit. Fel kellene vele váltatnom az ötszázast, s kipróbálni, vajon ki akarja-e csalni tőlem maradéktalanul. Ki tudná-e még vajon? De letett a pénzről. Beérné kevesebbel. A gyűrűmre fáj a foga. — A kislányomnak vinném ajándékba. A kislányom beteg ... —' részletesen ecseteli nyomorukat. Nyöszörög. Megalázza magát. Mennyire hajtja a haszon vágya! Dehát még ezt a szivszorító képsort, amit láttatni szeretne velem, még ezt sem éli át rendesen! Legalább azt a „munkát" végezné teljesen, amire vállalkozott! Hogy lehet egy ember ennyire nyomorult?! Képtelen vagyok tovább hallgatni. — Mondja, mit adjak magának?! — sóhajtom. Sóvár fény csillan a szemében, a gyűrűm után kap, csaknem lehúzza, nehogy meggondoljam magam. ^ ühösen ugrok fel. Bele tudnék rúgni!... Inkább elfutok. Hát még ennyit sem érzett n\eg, hogy a másikat kellett volna kérnie?! A Nagy Hűséget nem adom! Gyűlölöm. Pedig inkább magamra kellene haragudnom, hiszen pontosan tudtam, hogy mire számíthatok. Rendben van, az ember varázslatokra vágyik. De mennyit kell még tapasztalnom, hogy megértsem: kiszáradt tóban a víz sem csillan, nemhogy a a jövő... Kovács Klára Ahol víz sem csillan PINTÉR LAJOS: Ráolvasó a fiúra Múltat vagy jövőt keresek benned, újszülött fiú? huszonhat évvel visszanéző múltat, lélegző kő: mikor anyámból kifordultam. Vagy huszonhat év múltán eljövendőt? Mikorra önmagadhoz oly közel kerülsz te, mint az énhez éppen én kerültem. Mikorra önmagámról én meg azt tudom már, mint önmagáról tud folyó s folyondár. TÁRNÁI LÁSZLÓ : Látogató Mozdony-fekete szemed száguld a síneken Tűzhamvasztó borod fékez ' Nagyapám sűrűn látogatsz drága vendég vas-arcodra fagyott halállal. KELEMEN LÁSZLÓ KONTRA SEHY FERENC AZ ELSŐ MAGYAR JÁTÉKSZÍN! TÄRSULAT, ÉS EURÓPA Megkésve is korai vállalkozás? Illúziókergetőnek, egyszerre sokat markolónak, gyógyíthatatlan lelkendezőnek, szeleverdinek bélyegezték a 220 esztendeje született Kelemen Lászlót, mert dacolva az előnytelen körülményekkel, 1790. szeptember 21-én megalakította az első magyar játékszíni társulatot. Nyakába varrták sokan a kísérlet kudarcát: „elevenségét nem támogatta férfias kitartás, szereplésre vágyása nagyobbnak látszik képességeinél, vállalkozási hajlama okosságánál. ... hiú, kapkodó ember lehetett” — így jellemezte Bayer József színháztörténész tanulmánya. Százötven esztendeig azt sem tudták róla, hogy hol látta meg a napvilágot. A viszonylag friss A színház világtörténete szerint „hivatalosan sohasem vezette az együttest”. Kecskeméten, a szülővárosában is csak másfél évtizede hirdeti szobor, utca az emlékét. Valóban korán, idő előtt toborzott állandó színtársulatot? A párizsi színpadokon már a tizenhetedik század közepén három-négy hivatásos társulat működött. Hamburgban polgárok adományaiból 1767-ben alapítottak nemzeti színházat, nagyszerű állandó együttes szerveződött Mannheimben. A közeli Bécs már 1711-től a Teutsche Komödianten sikereitől volt hangos, háromnegyed évszázad múltán a Burg- theater próbálkozott az egységes német nemzeti stílus meghonosításával. Lengyelországban is előbbre tartottak. Szaniszló Ágost, az utolsó lengyel király nemzeti hagyományokra hivatkozva (!) áldozhatott teátrumokra. Áll még az 1788-ban épített Télikert Színháza. Szövetkezetbe tömörült színészek kérték a nagy francia forradalom évétől a lwowiak pártfogását. Megkapták! Üzletnek sem volt rossz az 1783-ban megnyílt prágai Nostitz Színház. Korparancsnak engedelmeskedett az önálló magyar színjátszást sürgető Kazinczy és köre, a kivitelezés terheit vállaló Kelemen László! A késlekedők, a mindenről elkésők kiáltották ki műveletlennek (!) azt az embert, aki bámulatosan megérezte a kor fejlődésirányát. Fantaszta lett volna? Volt esély a sikerre! Ködösít, félrevezet, aki kizárólag a hatalmi viszonyokra, a német túlsúlyra, a Bécsből kirajzott társulatok aknamunkájára hárítja a balsikert. Az ország polgárosulását sürgető befolyásos emberek álltak a vállalkozás mögé. Berzeviczy Gergelyhez, a Martinovics-mozgalom egyik szellemi előkészítőjéhez kerültek ügyeik a Helytartótanácsban. Strohmayer könyvkereskedőnél gyülekeztek a leendő teátristák, Eugen Busch üzleti érzékének, körültekintésének köszönhették 1793-tól anyagi gondjaik csökkenését. A színháztulajdonos polgár azt szerette volna, ha a magyar társulat felnő a tapasztaltabb, gyakorlottabb némethez. Kölcsönadta a zenekart, így tűzhették műsorra 1793 júniusában a Pikkó hertzeg és Jutka Perzsi című első magyar daljátékot. A kecskeméti származék, Szerelemhegyi András vezetésével megszerveztette a magyar színészek tervszerű zenei képzését. (A cseh színjátszók is bécsi rendezőktől, dramaturgoktól tanulták a mesterség fortélyait!) A polgárság és a demokratikus közgondolkodás teljes hiánya, a közéletet megülő bigott maradi- ság, rendőrségi machináció, a primitívnek sem minősíthető játszási feltételek, a fegyelmezetlenség, a polgári rend elutasítása fojtotta meg az. első nemzeti játszó társaságot. A hazafias szólamok csak ideig-óráig felejtették a játék fogyatékosságait, Kelemen Lászlónak és barátainak önzetlensége átmenetileg ellensúlyozhatta a mindenható megyék feudális merevségét. Akkor érthetjük meg keserves küzdelmét, ha tudjuk, hogy milyen sötét, gátlástalan emberek gáncsolták, piszkolták, akadályozták. Ha Sehy Ferenc, az egykori rovott múltú tanító nem férkőzik a csoportba, talán átvészelik a nehézségeket. Űjra és újra klikkeket szervezett a rendet sürgető, a fegyelmet követelő alapító-szervező lejáratására. O jelentette föl Martinovicsékat, ő járatta le szemforgató kétszínűséggel Kelement több pártfogójánál, feltehetően ő hívta föl az európai forradalmaktól megrettent rendőrség figyelmét „a honi nyelven előadott bármely igazság veszélyeire”. Téved, aki ünneprontásnak vélné Kelemen László és Sehy Ferenc együttes emlegetését. Csak akkor igazodunk el egy korban, csak akkor válik hitelessé nemzeti önismeretünk, ha a fény mellett az árnyékot is meglátjuk. Tiszteljük az érdemet, és vonjuk le a tanulságokat: egy ország szellemi, közéleti viszonyai gyorsítják, vagy lassítják, erősítik, vagy gyengítik, könnyítik, vagy nehezítik a megvalósításra érett ügyek sikerét. Az első magyar színigazgató tehát legfeljebb a naivság vétkében marasztalható el. „Még meg nem vesztegetődött becsülettel” elképzelni sem tudta, hogy mire képes az emberi aljassággal szövetkező „agyarkodó irigység”, mire képes a „Szabadságnak kelle- metes szavá”-tól iszonyodó Elnyomás. Heltai Nándor
