Petőfi Népe, 1980. július (35. évfolyam, 152-178. szám)

1980-07-15 / 164. szám

1080. Július 13. • PETŐFI NEPE • 5 Választék, ízlés, választás Panaszkodik a művelődési ház igazgatója: a kis falúba meghívott művésznő jócskán késett, azután versmondás címén másfél óráig riszálta magát a színpadon. A fia­talember azonban nem emiatt ke­sereg elsősonban, hanem azért, mert az előadás ennek ellenére „siker” volt: a jelenlévők hosszan tartó tapssal jutalmazták a mű­vésznő minden egyes pukedli- jét. Ismerősöm ebből azt a követ­keztetést vonta le, hogy kár törnie magát a továbbiakban, hiszen a közönségnek jó akármi. Sajnos, elég gyakori tapaszta­lat: a közönség művészeti kérdé­sekben könnyen megtéveszthető, rászedhető. Ám ezzel szemben gyakran tapasztalható az is, hogy a közönség igenis beleszól a mű­vészeti életbe: véleményt mond, vitatkozik és választ. Választani természetesen csak akkor lehet, ha van miből. A választék egyre szélesebb, gazdagabb, és nem csupán a mű­alkotások számát tekintve, hanem a stílusáramlatok sokféleségét is. Ha például képzőművészetről van szó, akkor a piaci giccstől és bóv­litól az értékes* a népi élet hagyo­mányait féltve őrző, s a ma vilá­gát meggyőzően ábrázoló műalko­tásokig sok -mindemből vásárolha­tunk. Az elmúlt korok örökbecsű alkotásaival is megismerkedhe­tünk az egyre jobb minőségű rep­rodukciók segítségével, sőt — a turisztikai lehetőségek következ­tében — közvetlen közelről, saját szemünkkel is gyönyörködhetünk szépségükben. Az irodalmi műfajokat illetően is kiszélesedett a skála: a hagyo­mányos műfajok — a versek, a. novellák, a regények — mellett újjászületett az irodalmi értékű értekező próza, vagyis az esszé, s nemcsak mennyiséget, hanem minőséget tekintve is egyre tekin­télyesebb a dokumentumirodalom. Meglehetősen szabad kezet kaptak a „könnyű” olvasmányok, az úgy­nevezett lektűr, s — nem beszélve most arról, hogy helyesen, vagy helytelenül —• tömegével özönlik a minden művészi értéket nélkülöző, a szellemi erőkifejtést egyáltalán nem igénylő, füzetes, diverzáns — és háborús történet. A zene területén egyenrangú műfajként él egymás mellett a régi é$ az új szimfonikus muzsika az eredeti és a nemzeti folklór­ból táplálkozó modern dzsessz, a hitelesen eredetű népzene és a divatos rock, a szirupos sláger. A színházakban a népszínműtől az úgynevezett irodalmi műsorig, a klasszikus drámáiktól az avant-" garde kísérletig mindent látha­tunk. S mennyi minden maradt még említés nélkül! Nem soroltuk fel például a film, a televízió, és a rá­dió újabb műfajait. Igaz, hogy tu­datosan hagytuk őket figyelmen kívül. Ezeknek a műfajoknak a vonzása, a közöttük történő válasz-. tás ugyanis nem kizárólag az em­berek, a közönség művészi-eszté­tikai 'igényeitől függ, hanem igen erősen befolyásolja, szinte paran- csolóan kikényszeríti az elfoga­dást — az „eszi nem eszi, nem kap mást” elv érvényesülésével — az, ami éppen van. Ezeket a művészeti szolgáltató eszközöket ugyanis jó­részt puszta megszokásból veszik igénybe: igen sokan úgy nézik a televíziót, úgy hallgatják a rádiót, úgy mennek el a moziba, mint aho­gyan bizonyos időszakonként esz­nek, isznak, pihennek. Márpedig választásról csak ott és csak akkor lehet beszélni, ahol és amikor a választást aktivitás, mozgás, cselekvés követi. Egyszerű példával élve: ahol a választás után fel kell öltözni, el kell menni hazulról, sorba kell állni a pénz­tárnál és a ruhatárnál — azaz időt. energiát kell befektetni. Mindez persze — mint a beve­zetőben említett példa is bizonyít­ja, nem jelenti azt, hogy ezek után mindig élünk is a választás lehetőségével. Mert 'csakugyan igaz, és csakugyan elkeserítő, hogy a közönség egy része elfelejtette (vágy még nem tanulta meg), hogy egy színdarabot, irodalmi estet, hangversenyt többféleképpen lehet fogadni. A minden körülmények között felcsattanó tapsban rejlik ugyan bizonyos pozitívum: közön­ség örül annak, hogy újra ott lehet a nézőtéren, hogy életéhez hozzá­tartoznak ezek az ünnepnapok. De jókora negatívumot rejt a köteles­ségszerű taps, az udvarias taps, amely akkor is felhangzik, amikor az egészséges ízlésű néző önmagá­ban a pokolra kívánja az előadót, vagy éppen az általa közvetített művet. Meg kell tehát tanulni választa­nunk — ha már van miből. Meg kell tanulnunk felismerni az igazi értéket, s ünnepelni, odaállni mel­lé. S meg kell tanulni elfordulni attól, ami silány, ami talmi... Káposztás János Kulturális tudósítások az NDK-ból 220 népfőiskola működik az NDK-ban. Évente 300 ezer dolgozó tanul ezekben az oktatási intézmé­nyekben. A népfőiskolákon idegen nyelvek oktatása is folyik. Az elő­adások többek között társadalom- tudományi, matematikai, termé­szettudományos, természettudomá­nyi-technikai és kulturális-művé­szeti területeket ölelnek fel. Alexander von Humboldt (1769— 1859) német természettudós leve­leit és naplóit adja ki az NDK Tu­dományos Akadémiája. A szer­kesztők a tudós 15 000 levelét ren­dezték sajtó alá. Huszonhét ország 360 levéltára, könyvtára, múzeuma, valamint számos magánszemély 1 mintegy tízezer különféle doku­mentumot bocsátott rendelkezésre a kiadványthoz. A gyűjteményes kiadás érdekes része az a napló, amelyet Humboldt 1799 és 1804 kö­zötti kutatóútján írt a mai Vene­zuela, Kuba, Kolumbia, Ecuador, Peru és Mexikó területén. A könyv a tudós 150 évvel ezelőtti eredmé­nyes szibériai útjának feljegyzése­it is tartalmazza. A meisseni Albrechtsburg ren­delkezik a legjelentősebb középko­ri és barokk faszobrászati gyűjte­ménnyel. A vármúzeum kutatói­nak sikerült a közelmúltban több középkori fafaragás eredetét meg- határozniok. A vármúzeumban őr­zött, 1518-ból származó faragott házioltárról például kiderült, hogy a délnémet fafaragó Hans Wydyz műhelyében készült, annak a mes­ternek a keze nyomán, aki a frei- burgi székesegyház Schnewlin-ol- tár ereklyetartóját faragta. A fáradhatatlan Holló-brigád H ajókajütnyi he­lyiség a keceli postahivatal vezetőjének szobája. Igaz — máshol se vádolhatnának meg postafőnököt azzal, hogy hodály méretű szobát fog­lal le magának. Ogy látszik, ez „stílus” postáséknál. Mindenesetre szimpatikus. És hogy felvisz egy ilyen parányi helyiséget is az olyan oklevél, amilyen a kecel inek a főfalát ékesíti: Kiváló Hivatal — olvas­ható le szemüveg nélkül is a friss színű dokumen­tumról. — Most először kiválóak? — Már negyedszer — és zsinórban — közli sze­rény tárgyilagossággal Schindler János, a fiatal hi­vatalvezető. — Ezerkilencszázhetvenhéttől minden évben... Előtte soha nem volt kiváló. — Soha? — Nem ... Pedig már 112 éves a keceli hivatal... Az is érdekessége, hogy 1929-ig női vezetője volt. Alaposan meglepődtem, amikor arra bukkantam, hogy -1889-401 1910-ig szintén Schindler nevű fő- nökösködött itt: Schindler Mi-hályné. A férje ki­segítő beosztott volt. Egy kéabesítő dolgozott még velük... Akkor még naponta ötször kézbesítettek; annyiszor hozták a postát, s mindjárt indították is ... Akkor még kürttel adták hírül, hogy jön a posta. — Mikor volt az az „akkor”? — 1895-ben ... Onnan tudom, hogy egy cikkhez sok hivataltörténeti adatot összegyűjöttem ... Most meg­próbálom kinyomozni, nem volt-e rokon az a bizo­nyos Schindler Mihály... Hogy mik „összejönnek” egy hajókabinnyi iro- dácskában! S milyen szívesen elfantáziálgatnánk azon, hogy a Császártöltésről 1976-ban idenősült fia­talember talán csakugyan „nyomot” fedezett fel a Schindler-elődök kutatásához, de bármily érdekes is a történet, vissza kell térnünk a „hétköznapi valósághoz”. Ami nem is olyan nagyon „hétköznapi”, hiszen a keceli posta 24 dolgozója (60 százalékuk 30 éven aluli) nem afféle átlag-megfelelő teljesít­ménnyel érdemli ki a kiváló hivatali rangot év ről évre. S amióta ez a csupalendület, ugyanakkor mértéket tartó fiatalember vezeti őket, aki mind­össze 10 esztendeje — 24 éves kora óta — postás. A tartósan hozott kiváló minősítésnek egyik fő kovásza a jó sajtóterjesztői-‘kézbesítői munka. A 12 kézbesítő — köztük 3 nő —naponta 1500 napilapot visz házhoz. Emellett természetesen más sajtóter­méket is. hiszen több mint 100-fajta újságot járat­nak a kecellek. Barátságos modoruknak, készséges­ségüknek, pontosságuknak oroszlánrésze van abban, hogy 1976 óta — az akkori 3100-zal szemben idénre 3900-ra futott fel a lapelőfizetők száma. Ami azt is jelenti, hogy elvileg minden családra jut egy-egy újság, beleszámítva az 5—6-félét járatókat is. — Rég nyoma sincs már a la'páremelkedést kö­vető visszaesésnek, sőt... Idén decemberre a mos­tani 683-ról ezerre szeretnénk növelni a Petőfi Né­pe előfizetőinek számát — s ahogy a jó kézbesítői gárdát ismerem, ez sikerülni is fog — közli a hi­vatalvezető. Szervező kollégám a napilapokat járatók számá­ból arra a következtetésre jut, hogy az olvasottság 50 százalékon felüli. — Milyen az egyes társadalmi rétegeké, például a vezetőké? Schindler János diplomatikusan fogalmaz: — Van még javítanivaló... Legszorgalmasabb ol­vasók az értelmiségiek, köztük is a tanárok. Nem véletlen, hogy a négy iskolában nagy keletje van az ifjúsági lapoknak. Pajtásnak,-Dörmögőnek, Kis­dobosnak, Kincskeresőnek, sőt napilapot is vettek az őrsöknek. — Schindler elvtárs felesége a hírlapfelelős, hány éve is? — veti közbe a lapszervező. 0 A Holló-brigád tagjai. • Schindler János mesterségük szimbólumát mutatja: a madárral a keceli vadászok kedveskedtek a postának. ;9 Haszilló Maria KISZ-titkár Ledényi János szakközépiskolást tanítja a telexgép kezelésére. (Méhes! Éva felv.) • Orcsik Miklós támpontos kéz­besítő. Gépkocsijával 464 „külte­rületi postaládába hordja a kül­deményeket. — Kilenc esztendeje... Igazgatói dicséretet ka­pott már. Úgyszintén a „Béke” brigád is ... — A nagyközség vezetői segítik a postát, a lap- terjesztést? — Amikor a nagyobb arányú kampány folyt, La- ták Ede tanácselnök éppúgy nyugtával a kezében szervezte az előfizetőket, mint a volt párttitkár Be- nyó István, vagy Udvarhelyi István iskolaigazgató, meg Tollner Tibor, a szakszövetkezet párttitkára. A jó kapcsolatot erősíti, hogy Schindler János tag­ja a pártbizottságnak, amellett a községi alapszer­vezet titkára. Elszaladt az idő. Ennek kétségbevonhatatlan je­le, hogy a kézbesítők zöme végzett már műszakjá­val. A hét második felében járunk, ilyenkor ala­posan megdagad a postástáska, biciklikormány, cso­magtartó rakománya: „belépnek” a hetilapok, ké­peslapok. — Reggel kellett volna látni bennünket, amikor indultunk a 30—40 kilós pakkokkal... Most ren­desen megjöttek a lapok, nem torlódnak péntekre, szombatra. Mire a pinceklubszerű tanácsterem hosszú asz­talát körülüljük, a nyári melegtől, fáradtságtól ne- kihevült fejekre visszakerültek az imént még kéz­ben szellőztetett egyensapkák. Így „hiteles” igazán a postás, pláne ha fényképezik is. Leszögezzük, hogy bár elhelyezkedésünk formája azt sugallná, még­sem értekezünk, csak diskurálunk egy sort. Addig is kiszuszogják magukat. Büszkék a nevükre már csak azért is, mert attól a madártól kölcsönözték, „akit” Szilágyi Erszébet is postásként vett igénybe, amikor „levelét megírta” Hunyadi Mátyásnak. S milyen gyors volt az a pos­taforduló! Ez a madár szolgálja ma is a postát, a holló. Nos — jókedvért a bronz fokozatos „Holló” brigád se megy a szomszédba. Egy ideig tréfálkoz­nak, aztán komolyra fordítják a szót. — El se tudnánk hirtelenjében sorolni, hogy csak egy esztendő alatt mennyit lendült előre a postánk — kezdi egyikük, s csakugyan nem győzik ától-cet- tig számba venni, mi változáson mentek át az épü­let újjászületésével, bővítésekkel, szociális felsze­reltség dolgában, a környéken megirigyelt takaros tanácskozóteremig, ahol most vagyunk. — össze se lehet hasonlítani a tíz-tizenöt év előt­ti helyzetünkkel — állítják a legtöbbet tapasztaltak. — Van-e valaki maguk közt, aki mégiscsak amo­lyan átmeneti állásnak tekinti a postásságot? Aki 1 azt tervezi, hogy elpályázik innét? Kissé meghökkent csend, vidáman lesnek egy­másra. — Nyugdíjig még sokszor akarunk a kerékpárra pakolni. Olyan talpraesett a válasz, hogy megkönnyebbül­ten nevetik maguk is. Hányszor térülnek-fordulnak még addig? Ha valaki összeadná, hány ezer kilo­méterre rúg a napi 300—500 helyre kézbesítés fejen­ként. De hát az utak is majdcsak olyanok lesznek a külső fertályokban is, mint már a központibb ré­széken. Inkább ‘beszéljünk arról, amiből élünk. A hírlapszervező megemlíti, hogy nemsokára megvál­tozik a Népszabadság. — Dehát nálunk a Petőfi Népe a sláger... — Tér­nek máris a szívükhöz mégis legközelebb álló lap­ra, és nem kell harapófogóval húzni a véleménye* két, igényeket. — Mindig legyen folytatásos, mert olyankor lesik- várják az újságot. — Ne csak megyei híreket közöljenek, hanem je­lentősebb, érdekesebb újságokról is, akár Pesten, akár máshol vidéken történtek. — A bírósági esetekre térjenek vissza. Mert jó, megírják, hogy valaki mennyit .sikkasztott, de hogy .aztán mi lett vele? , . ^ — Olvassuk; bogy'ezlés ez gágíjt, Kérdeznek .ben­nünket az emberek, mit kapott erite az illető?'Nem tudjuk, mikor lesz benne?... Aztán elindul a men- de-monda: „Úgyse lesz annak semmi baja belőle, mert...” — Sokáig beszéltek a Petőfi Népéről, amikor a tanácselnök meg a párttitkár véleményét közölte a TÜZÉP-telepről, a megszüntetése elleni tiltakozá­sul ... Meg is maradt. — Meg amikor a cukrászdáról, kisvendéglőről ír­tak. — Jó lenne, ha szorgalmazná az újság a szociális otthon bővítését. Egyre több az olyan öregember, aki már nem találja helyét a napköziben... Azért jó, hogy házigondozók foglalkoznak velük. — Volna még egy szakmai kívánságunk. Ha az ed­digi 2000 forint utalványösszeg 5000 forintra emel­hető lenne, megkönnyítené a postások meg az ügy­felek helyzetét is... • Ennek szakszerű részletezését a hivatal — a pos­tások álláspontjával egyezően — illetékes fóruih- nak írásban elvégezte. A kívánság hűséges és köte­lességtudó postások tapasztalataira épül. Nekik lega­lább annyira fáj, ha — a jelenlegi utalványszabályok miatt — például egy kórházba került egyedülálló ember hosszú hetek múlva se jut pénzéhez, az ide- oda jelentgetés, vissza, s odaigazolások útvesztői miatt. Bocsánat a szakszerűtlenségért, a szakmabe­liek pontosan tudják, miről van szó... Tóth István Különös asszony volt... 6. Ismeretlen levelek Krinki falu. Marija Oktyabrszkaja sebesülésének színhelye.. Az ég borús, sűrű hófelhők. Talán ilyen volt az idő 1944. január 17-én is. A Krin­ki falu iskolájának igazgatója a Marija Oktyabrszka- járól elnevezett osztályba vezet. Ez az osztály őrzi Marija Oktyabrszkaja emlékét. Albumokban eddig ismeretlen levéltári adatok, fotókópiák. A dokumentummásolatok fordításai: „A Szovjetunió Honvédelmi Népbiztossága. 1942. május 31. . Értesítés. 1 Marija Vasziljevna Oktyabrszkaja polgártársnő­nek. : Tomszk. Novoszibirszk megye. Belinszkij utca 31. Férje, Ilja Fedorovics Oktyabrszkij ezredkomisz- ■zár a szocialista hazáért vívott harcban, hűen kato­nai esküiéhez, hősiességet és bátorságot tanúsítva 1941. augusztus 9-én hősi halált halt. : Ez az értesítésünk nyugdíjkérelméhez is dokumen­tumul szolgál. A Szovjetunió Honvédelmi Népbiz­tosságának 220. számú parancsa...” Aláírások. L A fotókópia-másolatot hitelesítette: a Szovjet Had­sereg Központi Archívuma. Egy újságíró levele Marija Oktyabrszkajának: „Kedves Marija Vasziljevna! Teljesíteni fogom kérését, ha megjelenik a cikk az újságban, elküldöm. De figyelje a Vörös Hadsereg lapjában a Háború útjain című rovatot, a negyedik oldalon. Hogy van? Hogy érzi magát? Írjon, nagyon fogok örülni. Üdvözletemet és legjobb kívánságaimat kül­döm önnek, Jászkónak, Gálkinnak és Csebotykónak. Amint megérkezik a harctérre, írjon nekünk a szer­kesztőségbe. Üdvözlettel: Z. Ruvinszkij. 1943. X. 26.” A másolatot hitelesítette a Szovjet Hadsereg Köz­ponti Archívuma (Kirkonov). A levélből arra lehet következtetni, hogy Marija Oktyábrszkajáról a frontra menet előtt cikk jelent meg a Vörös Hadsereg lapjában, s erre vonatkoznak a levélben tett utalások. A következő levélmásolat feltételezés szerint Mari­ja Oktyabrszkaja nővérének írt leveléről készült: „Duszja! ötezer rubelt kérek tőled. Add el a krepdesinem, a fekete krepp zsorzsett ruhám, a plüss köpenyem, valamint a takarókat és Iljusa, volt férjem öltönyét. Sürgősen pénzre van szükségem. Már írtam neked, összeállították a tank legénysé­gét, nemsokára indulnak a frontra. Lélegezni sincs idő, kérlek sietve teljesítsd kérésemet, nagy szüksé­gem van a pénzre. Minél többet küldsz, annál jobb. Itt az emberek nagyon gyengédek, jók hozzám. De kívánom, hogy véget érjen a háború és mi megint együtt lehessünk... Kérlek, ha teheted, küldj egy kis csomagot a ne­vemre, ha a posta felveszi. És kérlek, varrj nekem három szép tarisznyát, de kérlek, szépen csináld meg, harcostársaimnak akarom adni. Nem tudom, miért nem válaszolsz, rajtad kívül már mindenki írt, akinek levelet küldtem, negyven levelezőlapot küldtem szét barátaimnak. írd meg, mi újság. Férjem halálát nem tudom elfelejteni. Legfeljebb négy órát alszom naponta. Kér­lek, írd meg, nem érkezett-e levelem, nem írt-e az a hadnagy, aki megígérte, hogy beszámol férjem halá­láról. Nagyon szeretnék találkozni vele. Három katonával vagyok együtt, fiaimnak neve­zem őket, fiatalabbak mint én, Jászkónak Gálkin­nak, Csebotykónak hívják őket. Lehetetlen, hogy nem kaptál tőlem levelet, annyi­szor írtam. Nagyon örülnék, ha esetleg 10 ezer rubelt tudnál küldeni. Nagy gyakorlatod van az ilyesmiben Duszja cselekedj gyorsan. Ne várj tőlem egyelőre több levelet, már csak négy-öt nap marad az indulásig és ez nem sok. Mindenkit üdvözlök és mindenkit kérek, írjanak. 1943. X. 29.” A másik levél dátuma ismeretlen, de a szövegből arra lehet következtetni, hogy az előbbi levelet kö­vetően már a harctérről íródott, nővérének és annak férjéhez. „Köszöntelek benneteket a közelgő októberi ünne­pünkön örüljetek helyettem is. Tudatom, hogy átestünk az első tűzkeresztségen, harcba indultunk és kilőttük az első ellenséges tan­kot. Nehéz itt, nem olyan, mint ahogy a rádióban mondják, vagy mintha filmen látnánk. Félelmetes az ellenség. Egyelőre élek, egészséges vagyok. Kérlek, írjatok az egész legénységnek: Gálkinnak, Jászkónak, Cse­botykónak”. (A másolatot ellenőrizte a Szovjet Hadsereg Köz­ponti Archívuma.) Másolat a Pravda, a központi bizottság lapja 1944. augusztus 3-i számából: „A Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének rendelete a Szovjetunió Hőse cím adományozásáról, a Vörös Hadsereg páncélos és gépesített osztagai tisz­ti és altiszti állományának. A parancsnokságtól kapott harci feladatok példa­mutató végrehajtásáért, a német területrablókkal ví­vót harc frontján a feladatok teljesítése közben tanú­sított bátorságáért és hősiességéért a Szovjetunió Hő­se címet, a Lenin-rendet és az Arany Csillag érdem­rendet adományozzuk: (Itt négy név következik. A harmadik név): Marija Vasziljevna Oktyabrszkaja gárdaőrmester. A Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének elnöke: M. Kalinyin. A Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének titkára: A. Gorkin. Moszkva, Kreml. 1944. augusztus 2. A krinki iskolában két album őrzi a Marija Ok- tyabrszkajáról öszegyűjtött emlékeket. S az országút mentén egy kis házhoz közel, ahol Marija Oktyabrszkaját a halálos sebesülés érte — kis emlékmű, obeliszk áll. 1963-ban emelték a pioní­rok. A nyári szünidőben a szovhozban dolgoztak, keresetükből építették. És mit tudnak róla? Az iskolában az iskolaigazgató felszólít égy kis­lányt. A lányka lassan mondja: — Marija Oktyabrszkaja a Szovjetunió Hőse. Szü­letett 1905-ben, és 1944-ben életét adta itt, a mi fa­lunkban a hazáért folytatott harcban... Kint lassan, csendesen esni kezd a hó. A falu mellett a magas dombon, ahol egykor Ma­rija Oktyabrszkaja harcolt, most üdülőház áll. H. Barta Lajos ( (Vége)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents