Petőfi Népe, 1980. június (35. évfolyam, 127-151. szám)

1980-06-29 / 151. szám

/ „A közönségnek mindig igaza van” Beszélgetés Sándor János Jászay-díjas rendezővel Budapesten született, negyvenhárom éves. Az érettségi után volt többek között kabinos, gázszámlás, anyagmozgató, betanított kőmű­ves stb 1958-ban került a főiskolára, ahol Nádasdy Kálmán osztályában tanult, mint a Thália Színház ösztöndíjasa. A diploma meg­szerzése után Kaposvárra ment, ahol már a legelső évadban öt darabot rendezett. Ezután Szegedre került rendezőnek, a kiváló Vaszy Viktor hívására. Színre vitte a Rozsdateme­tőt, a Csongor és Tündét stb. Két év alapos és hozzáértő munkájával elérte, hogy kine­vezték Kaposvárra főrendezőnek. Volt idő, amikor éveken át megkapta a legjobb rende­zés díját. Később Sándor János Békéscsabára ment főrendezőnek, miközben mint vendég- művész Veszprémben is dolgozott, és sokol­dalú munkát végzett a Gyulai Várszínház­ban. Innen ismét Szegődre, majd pedig Deb­recenbe került. Ekkoriban a kecskeméti kö­zönség is megismerte őt, mint vendégrende­zőt. 1979 augusztusa óta tagja a kecskeméti Katona József Színháznak. Az évadzáró tár­sulati ülés után beszélgettünk vele életéről, munkájáról. — Kissé szokványosnak tűnik, ám kézenfekvő a legelső kérdés: miért jött Kecskemétre a sok szempontból tanulságos, hasznos és gyümölcsöző kaposvári, szege­di, békéscsabai és debreceni évek után? — Nem volt idegen számomra ez a város, ez a színház. Ugyanis mi­előtt ide szerződtem, nem egyszer volt alkalmam rendezni e falak között. Jó néhány színésszel már régebben összebarátkoztam. Len­gyel Jánossal, Fekete Tiborral és Major Pállal többek között. Ugyan­akkor, számomra soha nem volt közömbös, közvetlen kapcsolatot sikerült kialakítanom a műszaki dolgozókkal is. Hozzáteszem ehhez, hogy a jelek szerint a kollégák szívesen fogadtak, ami igazi nagy őröm volt számomra. — Ezek szerint kellemes alko­tói—emberi légkörbe került? Ez azt jelenti, hogy már a kezdet kez­detétől sajátjának érezte a színhá­zat? — Igen és mindenképpen ez volt a legjelentősebb számomra; hiszen az ember képtelen hosszú itávon tartósan az eredményes mű­vészi munkára. De úgy gondolom ezt szinte minden más alkotójelle- gű tevékenységről el lehet mon­dani. Én azt láttam az első naptól kezdve magam körül, hogy hoz­zám hasonlóan meglehetősen so­kan érzik saját ügyüknek a Ka­tona József Színház épülését, gaz­dagítását. — Mit tartott, mit érzett leg­fontosabb kötelességének, legfőbb feladatának? Hogyan, milyen el­képzelésekkel látott itt munkáhöz? — Hiszem és vallom: a közön­ségnek csináljuk a színházat. Ez viszont nem lehet azonos a rossz, a felihígított, az igénytelen szín­házzal. En nem vagyok és nem is leszek híve soha annak, hogy úgy­mond „ez kell a közönségnek” ala­pon adjuk a felszíneset, mondjuk a sziruposat. Azt vallom, hogy akár a legegyszerűbb ember is ké­pes megérteni, de legalább élvez­ni a jó művet, ha azt érthető nyel­ven igényes „csomagolásban” tá­lalják. Konkrétabban: azt gondol­tam, azt hittem a kezdet kezdeté­től, hogy közös összefogással meg lehet valósítani sokunk eredendő és nagyszerű elgondolását: az igé­nyes színház és az igényessé for­mált közönség egymásra találását. — Milyen darabokat rendezett idáig Kecskeméten? Ezek közül melyik munkáját tartja a legered­ményesebbnek, legsikeresebbnek? — A Szerelem óh, a Kapuk Thé- bábán és az Imádok férjhez men­ni szerintem, s az elért eredmé­nyek alapján sikeres daraboknak, előadásoknak mondhatók. Ez szá­momra azért örvendetes, mert a műfaji különbözőségek ellenére történt ez így* Sok más mellett arr ra figyelmeztet ez engem és tár­saimat is természetesen, hogy a közönség érdeklődése és igénye sokirányú. Ezt a jövőbeli, terve­zésekkor alaposan figyelembe kell venni. — Eddigi tapasztalatai alapján milyennek tartja a Katona József Színház társulatát? — Erre nagyon röviden tudok válaszolni. Sokkal jobbnak annál, mint ami róla ittlétem alatt kide­rült. — Ez azt jelenti, hogy vélemé­nye szerint a Katona József Szín­ház művészgárdája többre lenne képes, mint amennyit mondjuk az elmúlt évadban felmutatott? — Igen, én így látom ezt. — Mi a véleménye a közönség­ről? i— .Mivel a közönségre mindig oda kell figyelni, ezért el-el kell tűnődni azon, hogy valójában mi­lyen is, milyen összetételű, érdek­lődési körű az a sokakból álló be­fogadó közeg, amelyben a mun­kánk érvényesül — vagy nem ér­vényesül. Ezzel kapcsolatban azt mondanám még el, hogy a kö­zönségnek mindig igaza van. Ez alatt azt értem, hogy ne mások ha­tározzák meg kívülről, hogy az emberek, a nézők, mit szeressenek vagy ne szeressenek, mire legye­nek kiváncsiak, vagy éppenséggel mi előtt csukják be a szemüket, fülüket. Ha pedig ez így van, ak­kor az eddigieknél jobban figye­lembe kell venni az igényeket. Persze, nem a színvonal rovására kell ezt tenni. — Miben látja a színház, a szín­művészet, a drámairodalom leg­főbb lényegét, alapvető funkcióját? — A legfontosabb, hogy szem előtt tartsuk: a mai emberekhez és a mai emberekről kell szólni. Éppen ezért fontos a mai magyar drámát pártfogolni. Egyben vi­gyázni kell arra, hogy a színpadra szánt műveket jól válasszuk ki. Hozzátenném még azt is, hogy a művészi törekvések valóra váltá­sa mellett, a színháznak többféle, szélesebb körű közművelődési sze­repe is van. Ezért is fontosak a sokoldalú kapcsolatok más intéz­ményekkel; szervekkel és termé­szetesen a közönséggel, színházon kívül is. — Eleget tud-e tenni a színház mindannak, amit a legkülönfélébb oldalról elvárnak tőle? — Többféle akadálya van en- hek. Túlontúl sok követelménynek kellene eleget tenni. Ami a szín­ház—közönség kapcsolatot illeti, éppen úgy kedvébe kell járnunk a kifinomult „vájtfülűeknek”, mint például az úgynevezett „populá­ris” színház funkciójából eredő fel­adatoknak. Pontosabban fogalmaz­va: a legigényesebb néző éppen úgy kedvét akarja lelni munkánk­ban, mint az, aki most ismerked­ve a színművészettel, elsősorban mondjuk könnyű zenés darabot, vagy éppen igénytelenebb színmű­vet, vagy vígjátékot vár tőlünk. — Visszatérve életére munkájá­ra: igyekezett-e s hogyan, beil­leszkedni a város kulturális életé­be? Abba a légkörbe amit nagy­jából Kecskemét szellemi életének szoktunk mondani? , — Kezdettől óhajtottam ezt. Ám saját korlátáim miatt csak rész­ben sikerült; nem úgy, ahogy sze­rettem volna és szeretném. Kecs­keméten örvendetesen sok az al­kotói műhely. Az az észrevételem azonban, hogy ezek között megle­hetősen gyér a kapcsolat, önkri­tikusan jegyzem meg, hogy eddig ezen én sem próbáltam hatható­san változtatni. Remélem, a jövő­ben másokkal összefogva, másképp lesz majd. — ön a színház pártszervezeté­nek a titkára is egyben. Mint ilyen, hogyan, milyen módon, mi­féle eszközökkel tudja segíteni a társulat életét? — Ügy hiszem, azért választot­tak meg, mert nem tűntem más­nak, mint ők. Legfeljebb azt érez­ték, látták és hitték, hogy értük is tudok szólni, tenni. Egyébként nagy hibának tartanám, ha ilyen esetben a párttitkárt és a művészt szét akarnánk választani, ha az alapvető törekvéseket tekintve, a két funkció között különbséget akarnánk tenni. Szerintem, mint rendezőnek és mint párttitkámak, munkálkodásom, tevékenységem minden órájában, percében a tár­sulat előtt álló nagy és sokrétű feladat minél tökéletesebb meg­valósításán kell fáradoznom. — Mint magánember, hogyan él a városban, és egyáltalán: hogy érzi magát itt? — Remélem, a jövőben több jót tudok mondani erről. Hogy vala­mivel konkrétabban is válaszoljak, elmondom, hogy 1967 óta nős va­gyok, a feleségem Baráth Ibolya balettművész. Van egy Emese ne­vű kislányom és egy Attila nevű fiam. Szomorúságom, hogy a fe­leségemet a hivatása a fővároshoz köti. Házasságunk ideje alatt csu­pán rövid ideig élhettünk együtt Debrecenben, ahol az ottani ope­ratársulat a feleségemnek is al­kalmat nyújtott hivatása gyakor­lására. Ezt leszámítva, remekül érzem magam; bizakodva nézek a jövő, az új feladatok elé. Varga Mihály Strandon '"Tegnap még esett. Furcsa, dé olyankor ^ mindig úgy érzem, mintha rámnehe­zednének a fellegek, láthatatlan páncélként. Igen, páncélként, ami megvéd a vidámság­tól... Szorít, nehéz, de ad némi biztonságot. Most más minden. Ragyog az ég és bődületes a meleg. Az emberek levetették a páncélt és egyszál fürdőruhában strandolnak, védtele­nül. Es viháncolnak, nevetnek. De így egye­dül nem olyan vidám... Péter egy hazug dög. Azt mondta, kijön a strandra és tessék! Már elmúlt három óra, de nincs sehol. Bizto­san a kövér Julinál van megint. Ilyenkor szokott felosonni hozzá, mert még melóznak az ősei és nyugodtan szerelmeskedhetnek kettesben. Majd estére elmeséli, hogy irigy­kedjek. Nekem is meg kellene ismerked­nem egy... Hű, de nagyot nézne Peti, ha meglátna egy szép lánnyal! Igen, ott a mfe- dence szélén az a szőke szépség, őrjllt nagy fogás lenne. Ha meglátna vele édeskettes­ben, napokig reszketne az irigységtől, hiszen az 6 kövér Juliskája a nyomába sem léphet, olyan szép az a lány... Most odamegyek hozzá, és etetni kezdem, valami langyos szöveggel. Csak úgy lezseren, nagyképűen. Azt mondja Peti, ma már ez a menő, nem a komolykodó papolás a világról, meg a sablonduma az Időjárásról. Odamegyek hozzá... Mi van, ha elküld? Mégiscsak lebőgés lenne, annyi ember előtt... Dehogy küld! Bátorság! Szövegelek vele egy kicsit, azután meghívom egy fagyira és elviszem sétálni. A ligetben már kinéztem néhány elrejtett pa­dot. Elvégre egy tizenötéves fiú már nem gyerek. Peti mondta, hogy ha erőszakosan csinálja az ember, akkor könnyebben megy, mert a lányok kéretni szokták magukat. Egyszer már túl kell esni rajta. Szóval, most odamegyek ahhoz a szőké­hez ... Hátha nem küld el. Majd jól kihú­zom magam, akkor tizenhétnek is kinézek. Így ni. Unottan, természetesen kell lépkedni meg szövegelni is. Csak ne száradna ki mindig a torkom... Bátorság! Ha elküld, hát í: elküld Nem veszi észre senki, hiszen az em­berek napoznak, fürdenek, viháncolnak... Semmi remegés! Nyugodt, lomha léptekkel, közönyös ábrázattal, üres tekintettel! Miéri remeg a lábom? A tenyerem meg izzad, mint mindig, ha a torkom kiszárad. Mintha oda folyna a nedvesség... Tovább! Most már nem szabad megtorpanni! Még néhány lépés és... — Hrrr! Krrm! Micsoda sivatag van a torkomban! Most fölnézett rám a könyvéből, de úgy teszek, mintha észre sem venném. Alig egy méterre van tőlem. Így közelebbről még szebb. Hű de remeg a lábam! Most megint rámnézett! Szó­lalj már meg! Na! Ügy, ahogy Peti tanítot­ta... Lazán, természetesen... — Hrrr! Olvasol? Hűha! Ez nehezen ment. Lőttek a csajszer­zésnek, így nem lehet ismerkedni! Idétlen tuskó vagyok! Remegő, málnakeverő lábak­kal, meg egy sivatagszáraz torokkal... Most bámul rám értetlenül, én meg csak topogok itt, mint süket a hangszórók alatt. Mondd meg neki, hogy majrézol! Hogy is ne! Akkor elküld. Most már mindegy... — F.z nem megfázás, hanem lámpaláz... Tudod a torkom... Szóval olyan jó nőnek látszol, hogy kiszáradt a torkom. Mindig ki­szárad, ha jó nőkkel ismerkedem... Ma, ez már jobb volt. Igaz, hogy most ” szólítok le így először nőt, de nem az a lényeg. Egészen kedvesen néz rám! Mi lenne, ha leülnék mellé? Akkor az sem látszana, hogy remeg lábam... — Süt a nap. |. Marha! Ezt kár volt mondani. Mégha este lenne és a csillagokat bámulnánk... Különben is, tudod jól, hogy az időjárásról folytatott sab­londuma már elfutott régen. Most biztosan ki­nevet magában. Csodálkozol? — Tudod, nagyon jól áll neked a ... . Mit is akartam mondani? Te jó ég! Fejezd már be, mert hülyének néz! Nem jut eszembe • semmi... > — Micsoda áll jól? — kérdezi vékony, tisz­ta hangon. Milyen szép még a hangja is! — Ahogyan ülsz. De az meg biztosán jól ül­ne, ha állnál... Jaj, miket mondok már megint! Persze úgy látszik, hogy ez tetszik neki. Ez lenne a langyos szöveg, amiről a Peti beszélt? Most rámmoso­lyog ... Szövegelni kéne tovább, etetni, puhíta­ni ... Én meg itt cidrizek, nem tudok a kezem­mel mit kezdeni, meg-megroggyan a térdem s az arcom is ég piszkosul. Kérdően, kíváncsian néz rám... Mondj neki valamit! — Hát akkor... Nem! Ne add fel, mondj valamit, akármit. Miért vannak színes karikák a szemem előtt? A nap... Biztosan napszúrást -kaptam. Jaj, de mamlasz vagyok, Igaza van Petinek. Mindjárt elszédülök... Mondj valamit! — Nem... Nem jössz fürdeni egy kicsit? — Üszni? — kérdezi ő. Bólintok, mert érzem, hogy most nagyón re­megne a hangom, az is lehet hogy dadognék. Nem is vagyok én férfi, azok nem ilyen idét­lenek ... Mindjárt elbőgöm magam... Érzem, ahogy végigmér tetőtől talpig, de nem merek a szemébe nézni. Az uszoda túlsó oldalán fe­hérlő mentőövre pislogok, elhományosult sze­mekkel. — Oké — mondja kedvesen. — Menjünk. Mosolyog és feláll. Üristen! Mégis sikerült, nem küldött el... A medence szélére lép, és egy csodálatos fejessel a vízbe veti magát. A csobbanás hirtelen kijózanít, s dermed ten bá­mulok a vízre, ami elragadja most tőlem. Igen, összecsaptak a hullámok fölötte, elnyelve az elképzelt csókokat, az oly régen vágyott fűbe- teperést, s ráadásképpen azt a kevés önbizal­mamat amely idáig is inkább csak a semmihez volt hasonlítható. m Lehajtott fejjel somfordálok ki a strandról és szégyen gyötör, rettenetes szégyen. Ezt nem szabad Petinek megtudnia... Miért fürdeni? Hogy! jutott éppen ez az eszembe? Miért nem fagyizni, vagy sétálni?... Miért pont úszni? Olyan ez az egész, mint men­tőöv nélkül a mélyvíz... Miért? érdőjelek özöne fúródik az agyamba, és összekevarodik minden, hogy rámsza­baduljon a szégyen és a kétségbeesés, amitől nem védhet meg semmiféle páncél. Égő arc­cal, áttüzesedett fülekkel egy pillanatra még megtorpanok a kijáratnál, a jókora tábla előtt, ámely az úszótapfolyamot hirdeti... Koloh Élek l í PROVAZNIK GÉZA: j szirmokon szavak anyám álmomban sokáig sírt s én nem tudtán^ > mit kéne mondanom szótlan könnyei a padlón sisteregtek s a fájdalom túlnőtt a házakon föl egészen az égig hogy onnan csapódjon újra rám hogy ne halljam én sem hogy ő most szomorú hogy sír az anyám KÖNYVESPOLC Katona Imre: Mi a különbség? KÉT ÉVVEL EZELŐTT Kato­na Imre a Forrásban elemezte modem városi vicceink egy cso­portját. Akkor ezt az írást vég­letes vélemények fogadták. Vol­tak, akik úgy vélték, hogy a vic­cek születése, terjedése a társa­dalom közérzetének pontos jelző­je, Az ellenzők tábora sem volt csekély. Néhányon áltudományos­nak ítélték az írást, úgy gondol­ták, hogy semmit nem. tükröz a társadalomról. Nem tudni miért, hiszen a közgondolkodásnak része a viccmesélés, és ha az, akkor jogos — és fontos — annak vizs­gálata, hol, mikor, miért születik, hogyan terjed, mit és kit vesz cél­ba, és miért. Mások politikailag tartották ve­szélyesnek, hogy a közéletből viccet csinálnak, és még ezt elem­eik is, nyilvánosságra hozzák. Ezek a véleménymondók mintha elfelejtenék azt a közhely-igazsá­got, hogy ha valamiről nem be­szélünk, nem írunk — attól az még létezhet. Különösen arról feled­keznek el, hogy társadalmunk de­mokratizmusa szükségessé, ereje pedig lehetővé teszi, hogy úgy­nevezett kényes témákról is ír­junk, beszéljünk. Voltak, akik fa­nyalogva emlegették, hogy egy olyan jeles néprajzos, mint Ka­tona Imre a viccek szintjére „süllyedt". Most a „Mi a különb­ség?” című könyvében a szerző azt is bebizonyítja, hogy a viccek, mint közköltészeti alkotások szo­ros rokonságot mutatnak a folk­lór prózai elbeszélő műfajaival, amelyek közül „a vicc a legfia­talabb, legelevenebb, minden ideg­szálával a jelenben él." ÉRZŐDIK EBBŐL a most meg­jelent tanulmányból, hogy Kato­na Imre nemcsak a szakavatott keveseknek, hanem a „laikus” többségnek ír. Valószínű ezért fi­gyelt fel arra a hazai tényre, hogy mi mindenből tudunk viccet csi­nálni. A közéleti vicc határt, ti­lalmat és korlátot nem ismerő tu­lajdonsága, szókimondása — oly­kor kegyetlensége — alkalmas ar­ra, hogy görcsöket feloldjon, el­gondolkodtasson. De önmagában nem alkalmas arra, hogy mélyebb gondolkodást helyettesítse, vagy cselekvésre ösztönözzön. Kétségte­len az is, hogy ez a műfaj ellen­zéki pozícióból vitázik, nem te­kintélytisztelő. Éppen ezért érde­mes lenne megvizsgálni, elemez­ni azt is, hogy a társadalom egyes rétegeiben miért népszerű, máshol meg miért nem veszik komolyan. Ez a hiányérzet csak egy a sok közül, ami az olvasó­ban támadhat Katona tanulmá­nyának olvasása után. Ez természetes is; mert ez az eleven, a változások közvetlen kö­zelében tartózkodó jelenség (első­sorban városi szellemi termék) a társadalomkutatás „mostohagyer­meke." A szerző — legalább is úgy látszik — először az egyéb gyűjtőmunka melléktermékeként kezelte a viccgyűjtést. Most a folklorisztika, a szociológia mód­szereit felhasználva vizsgálta meg háromezer adat segítségével közéleti vicceinket. MEGÉRTE a viccek számának évenkénti, havonkénti és napon­kénti hullámzását. Témánként csoportosította, elemezte a szerep­lők társadalmi-foglalkozási hova­tartozását. Megállapította többek között, hogy a gyűjtött anyagban elenyészően kevés az, amelyben nők is szerepelnek, kevés a kultu­rális életről szóló közéleti vicc is. A 60-as évek derekától megnőtt a laza munkaerkölccsel, csökkent a munkaversennyel kapcsolatos téma. ugyancsak megugrott az árakkal, bérekkel foglalkozó vic­cek száma. A kutatásokból az is kitűnik, hogy a sokszor hazainak mondott viccek határainkon túl születtek: a környező országok lakói pedig többször Magyaror­szágról viszik legmodernebb vic­ceiket. A tanulmány hiányt pótol ab­ban az értelemben, hogy — tudo­másunk szerint — ez az első mun­ka. amelyik ilyen módon elemzi közéleti vicceinket. De egyúttal hiányt is teremt; ugyanis a vi­szonylag kis apparátussal vég­zett gyűjtés is jelzi azokat a lehe­tőségeket, amelyek ebben a té­mában rejlenek. A „GYORSULÓ IDŐ” sorozat­ban megjelent munka kellemes, de méginkább tanulságos olvas­mány. Érdemes kézbe venni. Tu­datosan nem azt irtuk, hogy ér­demes elolvasni, mert aki kézbe veszi, az — hála a jó szerkesz­tésnek, a gördülékeny stílusának és az olykor vitára is ösztönző megállapításoknak — úgyis elői­rtsa. • Komáromi Attila • Diószegi Balázs: Önarckép.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents