Petőfi Népe, 1980. június (35. évfolyam, 127-151. szám)
1980-06-24 / 146. szám
1980. június 24. • PETŐFI NGPE • 5 VALLOMÁSOK, DOKUMENTUMOK NYOLCVAN ÉV TÖRTÉNETÉBŐL Az árvaháztól Hivatásos és amatőr Árvaház. Erről a szóról a mai felnőtt nemzedék többségének nem éppen szívderítő képek, fogalmak jutnak az eszébe; sokkal inkább a szegénység, az éhezés, a túlzott nevelői szigor. Éppen ezért jó volt hallgatni a Kecskeméti Tanítók Árvaházában nevelkedett, meglett korú emberek vallomásait. A közelmúltban rendezett intézeti találkozón legtöbbjük sok szeretettel emlékezett vissza az itt töltött évekre, s a valamikori „árvaatyákra”, .nevelőikre. Ma ennek az intézménynek az utódja az Országos Pedagógus Gyermekotthon. Milyen volt valamikor az élet az ódon falak között, és miről számolnak be az intézmény mai lakói? a gyermekotthonig 95 A Tanítói Árvaház ügye’ Az árvaház létesítésének gondolata 1897 tavaszán születik meg. Ugyanez év októberében írja a Kecskemét című lap: „Az Országos Tanítói Arvaháznak Kecskeméten leendő felállítását a vallás és közoktatásügyi miniszter folyó hó 13-án elfogadta. A város és közönsége hatezer négyszögöl terület díjnélküli átengedésén felül a szükséges téglával járult hozzá az árvaház létesítéséhez." 1899 augusztusában Kolozsvárról érkezik az első gyermekcsoport A tanév végére már százhúszra nő az intézeti növendékek létszáma. Az intézmény igazgatójává időközben Faragó Bélát nevezik ki. A köztiszteletben álló pedagógus huszonhét évig vezeti a kecskeméti árvaházat. Az árvák életéről rendszeresen tudósít á Kecskemét című lap. Kisebb hírekben, információkban számol be az intézeti karácsonyokról, a juniálisokról, a különböző szakkörök munkájáról, a „slöjd”-nek nevezett, akkoriban igen modernnek számító politechnikai műhelyről, valamint az intézményben működő gyermek- színjátszó körről. 1921-ben személyesen látogat el az intézménybe az államtitkár és két miniszteri tanácsos. Céljuk, az árvaházat átszervezni. Látogatásuk eredményeként az akkoriban megszűnt Debreceni Tanítói Árvaház felszerelését Kecskemét- * re szállítják. Elérkezik 1926, a korabeli lapok szóhasználata szerint „a megszomorodott szivek vigasztalójának", ■ Faragó Béla ár- > ygház-;igazgatónak halála. Ezt követően Maresch Gézát nevezik ki 9 Az épület ódon falai nyolcvan év alatt sem változtak. 9 Tanulószoba az első világháború után. Felgyorsult és meglehetősen bonyolult korunkban nem éppen könnyű eligazodni az információ-özönben, a tudni érdemes — vagy éppen tudni felesleges — dolgok rengetegében, a megismerni való témák, tények, események minden képzeletet felülmúló sokaságában. Hát még, ha meggondoljuk, hogy mennyire akadályozó tényező a definíciók, a meghatározók nem ismerése, vagy az ezzel kapcsolatos gyakori elbizonytalanodás. A tudományok és művészetek területén éppen úgy gyakran találkozunk ilyesmivel, mint mondjuk a politikában vagy a termelés bármely ágazatában. Ez alkalommal arra a kérdésre keresünk választ, hogy kit is nevezhetünk — ha nevezhetünk egyáltalán —- hivatásos művésznek? Kezdjük azzal, hogy a szélesebb rétegű, művészetet pártoló, a műalkotások iránt érdeklődést mutató nagyközönség egyes köreiben meglehetősen nagy a zűrzavar, a félreértés és félremagyarázás ilyen tekintetben. Egyre-másra tapasztaljuk, hogy olykor — elég gyakran! — még az egyébként tájékozott emberek is összetévesztik az amatőr festőt vagy szobrászt a dilettánssal. S az sem megy ritkaság számba, hogy elbizonytalanodik valaki, ha a hivatásos és nemhivatásos alkotókra terelődik a szó. A dilettáns: aki úgy vesz tollat, vésőt, ecsetet stb. a kezébe, hogy az adott művészeti ágnak a „mesterségbeli fortélyait”, szabályait nem „leste el”, nem tanulta ki: vagyis nem ért valójában ahhoz, amihez valamilyen céllal hozzáfogott. Es tegyük hozzá még: akiben nincs tehetség, belső tűz, akiből hiányzik az erőteljes kifejezési, ( önmegvalósítási vágy. törekvés. Az ilyen ember fogjon hozzá bármihez is. csupán értéktelen (ál) szellemi terméket hozhat létre. Többnyire giccset; dilettáns fércmunkát, jellegtelen-lelketlen tárgyat. az intézmény élére, aki mintegy tizenöt évi igazgatói működés után kitüntetést is >kap. A második világháború utolsó évében kiürítik az épületet, a növendékeket pedig Somogy megyébe telepítik. 1946 júniusában azonban ismét visszatelepedhetnek az ódog falak közé, a kecskeméti árvaház lakói. Olcsai-Kiss Zoltán Kossuth-díjas szobrászművész 1902-ben, hatéves korában került a kecskeméti árvaházba. Édesapja Vas megyei falusi tanító volt. Az anyát és a hat gyermeket az apa halála után kirakták a tanítói lakásból. Ma, nyolcvannégy évesen így emlékszik a gyermekkorára, a századforduló utáni intézeti életre: — Szigorúság, rend, tisztaság, fegyelem. Ez jellemezte akkoriban az árvaház életét. Reggel fél hatkor keltünk. Fekete posztó egyenruhákban, hosszú, százméteres sorokiban vonultunk az iskolába, ki-ki hova: a reálba, a református, vagy a piarista gimnáziumba. Tanulni kellett, bizony elég tisztességesen. Tudtuk, hogy a szorgalmunktól is függ a további sorsunk. Aki megbukott, inasnak adták. Azt pedig mindannyian sejtettük, hogy inasnak lenni nem éppen jó dolog. Akkoriban nehéz életük volt. Hirtelen elhallgat, majd megenyhülve hozzáteszi: — Én, amellett, hogy leckét adtam családban élő, gyengébb tanuló . osztálytársaimnak, hegeKetten a régiek közül dűlni jártam a kollégium zenekarába, énekelni a kiskántusba, meg a nagykántusba, ahogy 'akkoriban hívták az énekkarokat, és fúrni-faragni az általam igen kedvelt „slöjd”-be. Salamon Zoltán Heves megyei kántortanító fia. öt árva testvérével került az intézetbe, 1917- ben. Életének különös fordulata, hogy a műbútorasztalos szakmát kitanulva, felnőtt emberként ide került vissza, szakoktatónak. — Maresch Géza igazgató úr hívott vissza a harmincas években — emlékszik az ősz hajú, derűs tekintetű férfi. — Azt mondta, hogy nagy tervei vannak a közeljövőre. így is volt. Gáspár Lajos volt intézeti társammal együtt valóban nagy munkát kaptunk, Malonyai: Magyar népművészet című könyve alapján kellett kifestenünk a díszterem mennyezeti kazettáit. Mindemellett mi festettük a ma is használatban levő magyaros bútorokat. Ugyanebben az időben elvállalja a fiúnövendékek politechnikai oktatását, egészen 1949-ig. Ezt követően műszaki tisztviselőként dolgozik. 1957-től ismét kinevezik szakoktatónak, az akkoriban már Országos Nevelő Intézet nevet viselő intézményben. Beszélgetésünket egy kicsit szomorú, a húszas évek elején 'történt gyermekcsíny tevés történetével zárja: — Az első világháború után rendkívül rossz volt az ellátás. Az emberek éheztek mindenütt. Reggelenként rántottlevest ettünk, a padlásról marharépát loptunk, a gyümölcsösökből barackot. A sarkon volt egy apró kis kenyérüzlet, mindig tele illatos pékáruval. 9 Az 1958-ban készült felvétel a politechnika műhelyről. Egyszer a posztóköpeny alá dugtunk egy kilós kenyeret, de a pék elkapott bennünket, bejelentett az igazgató: úrnak. Jaj, de nagyon kikaptunk! Itt megáll, gyanakvó pillantásokat vet rám: — De nehogy azt higgye, hogy mi árvaházi gyerekek lopósak voltunk. Egyáltalán nem. Nagy szigorral, de becsületre, tisztességre neveltek bennünket... Kecskeméten, a Zója utcában, az Országos Pedagógus Gyermekotthonban ma kétszázharminc diák lakik; közöttük hetven tanyai ál- , talános iskolás, akik a Kecskemét környéki kisiskolák felszámolása után lettek az intézmény lakói. Balogh Gyula igazgató egyaránt tájékoztat eredményekről és gondokról. Elmondja, hogy 1976-ban az intézményben levő tanári lakások átalakításával újabb helyekhez jutottak, mégis zsúfoltak a hálók és a tanulószobák. Egy hálóban ma is átlag tizenöt-húsz diák alszik. Eredmény viszont, hogy létrehozták az önálló intézményi könyvtárat. Minden tanulócsoportnak van televíziója, lemezjátszója, magnetofonja. A növendékek ingyen járhatnak színházba, uszodába. A szabad idő hasznos eltöltését segíti az intézményben működő hat szakkör. Milyenek a gyermekotthon mindennapjai? Hogyan érzi magát ma egy tizenéves diák? Álljon itt A legnehezebb a honvágy néhány mondat a negyedik gimnazista Demjén Piroska vallomásából: — Öcsödről jöttem ide. Van egy öcsém, édesanyám tanítónő. Kezdetben nehéz volt, azt hiszem a honvágy miatt. Kéthetenként járunk haza, a kicsiknek talán gyakrabban kellene. - Ma már a kéthetenkénti alkalmat sem mindig használom ki. A negyedikeseknek egyébként többféle kedvezmény is jár. önmagában az is előny, hogy hatszemélyes hálóban lakhatunk. így nem húsz. legfeljebb öt emberhez kell alkalmazkodni. Bizony van aki panaszkodik, hogy ez se jó, meg az se jó. „Kevés a kimenő, jobb lehetne a kaja”. Én sose voltam elkényeztetve. A nevelők? Kettőt biztosan tudok mondani, aki talán egy életre példaképem lesz. Egyébként én is pedagógus szeretnék lenni... Posváncz Etelka S az amatőr? Egészen más; alkotó.’ Akinek van mondanivalója, akiben van tehetség annak szóbeli, írásbeli, tárgybeli megjelenítésére. Akiben úgymond „búzog” valami, s aki az átélt valóság, az igazi élmény alapján valami olyasmit képes teremteni. létrehozni, ami másnak örömöt okozhat, vagy ami másokat rádöbbent az ilyen vagy olyan életvalóságokra, életté- nyekre. lelki. társadalmi stb. állapotokra, folyamatokra: A hivatásos - művészről, alkotóról szinte ugyanez mondható el. Akkor hát mi. á külön- ség? — kérdezheti bárki. Éppen erről van szó. Arról, hogy tulajdonképpen elvileg nincs különbség, ami a művészi-alkotói törekvést, az önmegvalósítást, önkifejezés szándékát, s ami a „végtermék” — a műalkotás — várható színvonalát, eszmei-művészi értékét illeti. A különbség egészen másban keresendő; s éppen ezt nem akarják vagy nem tudják sokan tudomásul venni. Miről is van szó tehát? Arról, .hogy az amatőr — a műkedvelő — nem „kenyérkereset”, megélhetés. „rászorulás” miatt fest. zenél, farag stb., hanem kedvtelésből. Mint amatőr, műkedvelő, a maga gyönyörűségére csinálja. amit csinál: ági ez korántsem azt jelenti, hogy az általa teremtett mű értéktelen, sekélyes, felszínes. Az amatőr nem a dilettáns akarnokságával. hozzá nem értésével cselekszik; hanem sokszor a hivatásosok szakértelmével, s az elhivatottak belső kényszerével. Ha a fentieket elfogadjuk, akkor el kell fogadnunk azt is. hogy bizony csínján kell bánnunk művészek, alkotók esetében az elnevezéssel. Pontosabban: he vigyük túlzásba az „amatőr" és a „hivatásos" jelzők emlegetését. Jobban tesszük, ha ehelyett /a „jó”, vagy „közepes tehetségű” esetleg „gyenge képességű” jelzőket használjuk — természetesen elfogulatlanul, tárgyilagosan. És hozzáértéssel. Miért tartottuk fontosnak a fentebbi ’dolgokat felemlíteni? Mert nem egyszer. sőt sokszor halljuk a téves megítélést: ez „csak” amatőr, amaz viszont „már” nem műkedvelő, mert abból él. Nem az teszi művésszé a művészt, hogy meg tud-e élni abból. amit. csinál! Hogy mennyire így van, példa rá, ma is a vásári giccsek nagy kelendősége, az ügyeskedők fércmunkáinak anyagi sikere. Ugyanakkor egy-egy igényesebb, eredeti tehetségű egyé- ■ ni utakat járó művész gondokkal küzd. (Ezért örvendetes a hozzáértő és jóindulatú mecenatúra, támogatói gondoskodás.) Hivatásos író, művész? Bán- junk csínján az «elnevezéssel! Ugyanis arról mondhatjuk el ezt. aki hivatásként s egyben, kenyérkereseti céllal alkot, dolgozik Ne tévesszük szem elől:, a hangsúly egy formán esik - mindkét szóra. A megélhetés —■ kenyérkereset — ' szó mellett * "á ‘ hivatás. az elhivatottság is jelen van. nélkülözhetetlenül. Mi adódik mindebből? Az például. hogy az úgynevezett „hivatásos” is alkothat gyenge, erőtlen művet-, s az úgynevezett „amatőr” is létrehozhat maradandó értékű, kvalitásos, nagyhatású alkotást. Ezért is lehet üdvözölni az egyes szerveknek. intézményeknek — például a Katona József Múzeumnak — azt a törekvését, hogy a hivtásosokat és az amatőröket nem erőszakoltan szétválasztva, elkülönítve, haném együttesen, közösen mutatják be. Vagyis: ne az elnevezés, a tendenciózus „besorolás" legyen az értékmérő. a rangot adó, hanem maga a mű. Varga Mihály Újra megnyílik a Csehov-ház Hat évvel ezelőtt kezdték meg Jaltában a nagy orosz drámaíró, Csehov egykori házának felújítását. A munka első szakaszában a dácsa alapját és a falait erősítették meg, pótolták az idők során meggyengült kötőanyagot. Sorra kerültek a fakorlátok, a tető és a bútorok is. Legutoljára a környezet'rendezése maradt; úgy állították helyre, ahogy egykor Csehov több barátja, például Gorkij, Kuprin és Bunyin is láthatta. A Csehov-emlékház az idei szezonban már fogadja ä látogatókat. iiWP a Hadvezér — lavórban M it szóltak volna hozzá, ha a széktói strandolókról készült képriportunk szövegét ilyesformán vezetjük be: „Mint látják kedves olvasóink sajnálatosan kezd divatba jönni a bolond mosakodás"?— Hátha még a folytatásban azokat is ledorongoljuk, akik nem átallanak napjában kétszeri!) is kezet mosni, sőt — fogódzzanak meg! — lábat is. , Azóta nem győznénk iktatni a megbotránkozó hangú leveleket. Kapkodhatnánk a fejünket a nem éppen hízelgő vélemények áradatától. Akadna tán olyan reklamáló is, aki esküdni merne a képszövegíró elmebeli állapotának „meglöttyent" voltára. A tapintatosabbak legalább helyesbítést javasolnának annak leszögezésével, hogy a tisztálkodást, mosdást, fürdést mindig életelemének tartotta az emberiség. Emlékeztetnének ősi, nagy kultúrájú népekre — Athénre, Rómára, vagy még elébb Egyiptomra, Babilóniára —, amelyeknél nagy kultusza volt a testápolásnak. Bizonyságként esőstől postáznák címünkre reprodukciót hajdanvolt fürdők, termálházak maradványairól. Itt van, tessék! S ha még kételkedni merészelnénk, citálnák a részleteket ókori irodalmi művekből, amelyek nemcsak arról győznek meg hozzánk hasonló hitetleneket, hogy — lám csak, mennyire szerettek fürdeni őseleink, hanem a fürdők központi szerepéről is a köz- és irodalmi élet alakulásában... Mottóként talán a latin közmondást tűznék a levelek „fazonjára": Mens sana in corpore sano — Ép testben ép lélek... S ebben igazuk is volna. Abban azonban •tévednek, ha kötnék az ebét a karóhoz, miszerint mindig imádott — legalább — pancsikálni az ember. Őszintén szólva bennem se merült fel éhnek az ellenkezője. Ezért is akadt torkomon a szó a meghökkenéstől,.amikor nyomtatott írásba fektetve értesültem róla, hogy a vizet — mint mosdásra is alkalmas elemet — hozzávetőlegesen kétszáz esztendeje fedeztük fel, legalább is Európában. Ismerve mostmár a történelmi előzményeket is, helyesebb, ha úgy mondjuk: újra merünk vízzel tisztálkodni. M ert az az igazság, hogy a múlt századot megelőző korokban, egészen a 16. századig visszamenően, rettegett a víztől ennek a minden szörnyűséget átélt földrésznek a népessége. A legvalószínűbb, hogy a háborúk, járványok rettenetes em- berpusztitásai idegenítették el a népeket a víztől. Annyira, hogy még az orvosok is eltiltották őket a vele való mosakodástól. Egyáltalán a mosdástól, amint arról az írásunk elején idézőjelbe tett sor' — „sajnálatosan kezd divatba jönni...” — is tanúskodik. Egy — a 17. ' században, Párizsban 'megjelent könyv szerzőjének intelmeiből való a méltatlankodás. A mosakodás, fürdés elannyira összeegyeztethetetlen volt az előkelő életformával, hogy még királyi palotákba sem jutott eszükbe fürdőszobát épiteni. Még a Habsburgok hires schönbrunni kastélyában sem tűrtek meg fürdőkagylót, de még közönséges bádoglavórt sem — a reteráton. Hogy? Akkor egyáltalán miként tisztálkodtak, ha annyira undorod- ■ tak a víztől? Hiszen a korabeli festményeken olyan „kimósdatva” ábrázolják őket, mint akiket pú- deros skatulyából húztak ki. Hát ez az. Az arisztokraták nem vízzel ápolták habtestüket, hanem púderokkal, inci-finci kenőcsökkel mázolták be képüket az el- szutykolódás ellen. F eljegyzések szerint Napóleon törte meg a jeget. Legalább is félig visszahozta a víz becsületét; időnként meg-meg- fürdött egy nagyobbacska lavórban. No nem azért, mint mi, amikor még nem volt fürdőszobánk. Epilepsziás rohamait próbálta így kikúrálni — orvosai tanácsára. Máskülönben legfeljebb ivásra használta a vizet. S a gyógymóddal járó vizártalmak ellensúlyozásaként literszám loccsintotta magára a parfümöt... Hej — ha ezt akkor tudom, midőn a tévésorozatban sorozatos kakaskodásának egyhangú változatait kísérhettem figyelemmel! Mennyire más szemmel néz /öl az ember hasonló világhódítókra, amikor maga előtt látja őket, amint egy zománcos lavór közepén /éllábon egyensúlyozva gusztálják kiújult tyúkszemüket. Ámbátor az etekintet- ben puritán Napóleon megelégedhetett egyszerű bádoglavórral is. ris ha már Napóleonnál, na r* meg a Habsburgoknál tar- tunk... Elfog a hazafiúi büszkeség, amikor eszembe jut, hogy a mi Széchényi Istvánunk, aki végeredményben mind 'Napóleonnak, mind a Habsburgok korabeli ivadékainak kortársa volt, toronymagasan fö lébük került fürdéskultúra dolgában. írás van arról is, hogy amikor 1840. augusztus 20-án az országgyűlés küldöttsége, Deák Ferenccel az élen, ne- venapján köszöntötte Széchenyit nagycenki kastélyában, nemcsak a gázvilágitást csodálhatták meg, hanem az angolvécét és a fürdőszobákat is. Hogy Napóleonra visszatérjünk; neki is lett volna módja a higiéniai kultúra eme vívmányainak a megismerésére, majd átvételére, ha... Ha nem a háborúskodás az istene. S aki örökkön csatamezőkön tölti napjait, annak kisebb gondja is nagyobb annál, hogy — teszem azt — a vizöbli- téses vécé megismerésére alkalmat keressen. Nem ér rá. — Máskülönben arra a célra mindig kéznél van a véráztatta csatatér. Hát 'még a fürdőszoba hogy izgatott volna olyan hadvezért, aki irtózott a víztől, és csak nyavalyatörés elől menekült belé. Széchenyi István 1815-ben — 24 évesen — járt először Angliában, s ott ismerkedett meg a gőzgéppel, a gázvilági- tással, egyéb technikai újdonságokkal, köztük a W. C.-vel, s nyilván fürdőszobában is megfordult. Ezek iránti igényét nemcsak hazahozta, de be is vezettette őket nagycenki kastélyában. Megelőzve vele Ferenc Józsefet is, aki a bécsi Burgban csak 1854 után szereltette fel az első fürdőszobát. Erzsébet királyné kérésére. Mondom — Széchenyi 1815-ben leste el ezeket a technikai titkokat Angliában. Napóleon mit csinált ugyanakkor? Waterloonál fogta a fenekét kínjában — úgy elnadrágolták. Tóth István
