Petőfi Népe, 1980. június (35. évfolyam, 127-151. szám)

1980-06-17 / 140. szám

« 1980. június 17. • PETŐFI NÉPE • 5 Játék, művészet, ipar Először a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum fogadta Ibe az Ipar művészeti termékeit, 1964-ben. Akkor a város Hódiköt, nevén ismert gyára munkáit — kötöttárukat — állítottak ki, vá­ratlanul nagy látogatottsággal, si­kerrel. Most Budapesten nyílt olyan kiállítás, mely előzmények nélküli. A Fényes Adolf-terem rangos kiállító fóruma festők­ének, szobrászoknak, iparművé­szeknek, de hogy játékokkal tölt­sék meg, erre nem volt példa. S még érdekesebbé teszi, hogy egy művészházaspár: Antoni' Rozália és Nádas László játékait mutat­ták be májusban. De nem szemé­lyekről, nem a kiállításról írunk. Ez a két név csupán ürügy arra, hogy a játék, a művészet, az ipar kapcsolatáról beszéljünk. Nem tudjuk még elég 'hango­san, nyíltan kikiáltani egy ilyen elismert kiállítás fontosságát. Antoni Rozália az Iparművészeti Vállalat Bábüzemének vezetője, Nádas László munkái nem csu­pán a hazai játszótereken látha­tók, s mit se mond, ha díjait, tisztségeit felemlítjük, akár azt, hogy játékait gyártják, megvásá­rolhatjuk, s még Norvégia sem volt rest rendelni belőlük. Itt és most nem két, az alkotásnak, a közösségnek, a gyermeknek elkö­telezett emberről van szó. hanem a játékról, mellyel visszaélnek a nyerészkedők, s egy életre meg­ronthatják azt a gyermeket, aki előítéletek nélkül, bizalommal ve­szi kezébe. Arról van szó, aminek igaz ki­fejezési formáját megtalálták művészeink. S nem véletlenül olyan helyen mutathatták be, ahol az „alkalmazott művészet­nek”. leértékelt játéktervezés az „autonóm művészetek” megdi- csőült rangjára emelkedhetett — ha a kiállítóhely iség minősítésé­re gondolunk. A kiállítás a kész játékok mellett sok „kreatívet” ad a gyermek kezébe, vagyis olyas­mit, amilyen a csutkaökör volt gyermekkorunkban, a libaimell- csontból lett bika, a rongylábú, kukoricaszárból a hegedű és a Matador, a Márkiin. Valójában annak a játéknak van teljes ne­velő értéke, amelybe a gyermek beleképzelheti a maga világát, amit ő maga teremt meg, állít össze azokból a „töredékekből”, azokból a „semmikből”, melyek végül is képzeletében reális, va­lóságos, élhető, elfogadható vi­lággá, igazsággá lesznek. Hogy milyen nagy szerepe van a játéknak, nem csupán a gyére­inek életében, de az egész társa­daloméban, néhány példával je­lezném. Európában mintegy há­romszáz cég gyárt fajátékot. Vagy: a finn fajátékok negyven százalékát exportálják. Közben erre a kiállításra is gondolok, az északiak érdeklődésére. Jó néhány éve profilírozták a gyártmányo­kat. A játék a csehszlovákoknak jutott. Ez a mesterséges besorolás szerencsére nem vált 'be. Az Csi­náljon játékot, aki erre alkalmas. Nem véletlen, hogy a pártkong­resszus az alkalmasságra, a te­hetségre 'hívta fel figyelmünket. A játék: felkészülés az életre. Nem mindegy, hogy milyen já­tékot adunk gyermekeink kezébe. >A finnek, mielőtt a játékot nagy szériában gyártanák, a formater­vezőikkel egyetértésiben kipróbál­ják óvodákban, bölcsődékben, re­habilitációs intézményekben. Eze­ket a most kiállított játékokat ná­lunk is bemutatták az óvodák­ban. A játék munkaeszköze a gyermeknek és ezért kiválónak kell lennie. Nézzünk körül játék­boltjainkban. A játékok többsége selejtes, hitvány, hazug. Pedig a jól megtervezett játék nevel. A játék tervezőjét nagy fele­lősség terheli. Kevesen tudják, hogy nemzetközi rendelkezés ha­tározza meg a játékok .biztonsági szerepét. A felhasznált fának pél­dául szilánkmentesnek kell len­nie, a sarki tásai nem' lehetnek élesek, kampósak, a hasítékok csak akkorák, hogy a gyermek az ujját könnyen kihúzhassa belő­lük, színező festékük ne oldódjon és ne legyen mérgező. Ezek a most látott játékok eleget tettek a nemzetközi előírásnak. Nem a szabálynak, hanem a gyermek­nek, akiben tervezőik gondolkod­nak, akiért élnek. A játék az az ipari . termék, mely megszámlálhatatlan sokszo­rosításban az egyetlenegyhez, a gyermekhez igazodva, mégis, mű­vészi megformálásban születik. Mi benne a művészet, akkor, ami­kor alkalmazkodik tömérdek gyermek tömérdek igényéhez? A művészet a jó játékban éppen az, hogy megtalálja ennek a meg­számlálhatatlan igénynek egyete­mes, jelképes kifejezési formáját. A jó játék tartós, öröklődik, Két­szeresen is művészet. Megtalál­hatja benne alkotója saját kife­jező formáját, a gyermek is mű­vészi képzeletének eszközét, ré­szeit, melyből új egészet formál. Figyeljük meg, melyik játék ke- . fül a szemétbe, melyik él már évtizedek óta? Csak a klassziku­sokra emlékeztessünk: a malom­játékra, fejlettebb fokon a sakk­éra, a dominóra. Ám művészet az is, ha qgy hajó alapformáit úgy. tudjuk fogalmazni, hogy abba .beleképzelhesse a gyermek a ma­ga teremtő világának ezernyi for­máját, művészet egy olyan kéz­zel mozgatható rongybéka-báb is, amelyik, ha kell béka, béka for­májú. ember, vagy éppen ember formájú béka. Ha ezt az egyete­mes megfogalmazást a játékterve­zés megtalálta, akkor művészet. Ha nem, mit sem ért a munkája. K. A. 9 Nádas László: Hajójáték. 9 Nádas László: Mászófák mo­dellje. • Antoni Rozália: Béka báb. Orczy Lőrincet elfeledték — csak az irodalomtörténet tartja számon. Versei a mai olvasónak gyakran döcögősek, oktatgatók. okoskodók. De azért akadnak ma' is élményt sugárzó sorai! S külön­ben úgy volt ő nagy (mert, hogy az volt, a kortársai tanúsítják, élü­kön Kazinczyval), hogy alakja, sze­mélye, érdeklődése, gondolkodása serkentette emberek sorát, le­nyomata bennük maradt. De most nem értékelni kívánjuk, csak fel­idézni őt, s ehhez először Ka- zinczyt hívjuk segítségül, aki egyebek között így jellemezte: „Eleven, szikrázó szemei a legfe­hérebb homlok alatt boldog meg­elégedéssel mosolyogtak; arcát az egészség piros színe fogta el s bajuszos ajkain a sváda ült”. Kazinczy először Sátoraljaújhe­lyen 1779-ben látta Orczyt, aki miután tábornokként leszerelt, 1764-től Abaúj megye főispáni helytartója, majd főispánja lett 64 évesen. Ennek az életkornak a felét katonáskodással töltötte, mert ifjan ő is Mária Terézia vé­delmére kelt, amikor az ország- gyűlés a „Vitám et sanguinem”- et kiáltva - fölajánlotta a segítsé­get. S e hosszú szolgálat alatt sa­ját költségén huszárezredet állí­tott ki, harcokban, csatákban, bra­vúrokon vitézkedett — egyebek között ő is ott volt Hadik András­nak Berlint 24 órára megszálló, s megsarcoló huszárjai közt. De az irodalom mindvégig a tarsolyá­ban volt, hiszen még előbb ifjan erre készülődött közös tanulmá­nyokban Barcsayval, aki a király­nő testőrének szerepét osztotta meg'a költészettel. „Két barátnak hosszú úton való vándorlása” cí­mű versében emlékezett közös ol­vasmányaikra, beszélgetésükre Orczy. Kazinczy több helyen is meg­örökítette a kor irodalmának kis termetű, bölcselkedő és életvidám öregjét, .egyben az irodalom mecé­nását. 1783-ban látogatta meg elő­ször falusi otthonában, Tarnaör- sön. Kora reggel ért oda egy nyár­végi napon. A kertben várta meg, míg felébred Orczy Lőrinc. Aztán „Mente nélkül... üle szobájában, mert a nap igen meleg volt. Elő- vevé verseit kéziratban, s amiket Barcsay Ábrahám íra hozzá, s más barátaihoz, s a franciákat, kiknek poétáikat minden más nemzetbelieknél inkább kedveié. Midőn belé unának az olvasásba, a hajdan férfiait és dolgait emle- geté”, s ezek sorában „nagyatyá­mat Bossányit, egykori lovagló pajtását. Ebédnél és vacsoránál némán üle”. Majd pedig: „Szó nél­kül inte asztal után, hogy követ­ném, s éjfélig ismét ketten má- radánk s ismét olvasgatva”. Tarnaörsön történt ez, ahol Or­czy Lőrinc a nyarat töltötte több­nyire (mert Pesten a mai Petőfi és Párizsi utcák találkozása táján is volt házuk). A század derekán lett az övék Tarnaörs (előttük a Nyáriaké volt), s az idő tájt épí­tettek barokk kastélyt ott. A tarnaörsi földszintes Orczy kastély ma már az enyészeté, de romjaiban is sejteni engedi nagy- szerűségét. . Orczy nemigen örökített meg helyszíneket. Így csak elképzelni tudjuk őt a remek oszlopsor mö­gött vagy az udvaron átmenőben. S inkább láttatni engedi a tájat,, ami még ma is beköszön a falakon (jóllehet a megnőtt falu körülvet­te őket). Tegyünk csak próbát — mai írásmóddal felidézve szavait: „lm a tavasz eljött: kikerics vi­rágzik / Szántók nótájukat vígan fütyörészik, / Pacsirták magasról a napot köszöntik, / Darvak is el­hagyott táncukat már kezdik”. Ezt látni lehet, ez meg van festve! Vagy: „Oh kedves pusztaság! / Csendes magányosság /. Oh mely igen szeretlek...” Ez is átérez- hető! Nem egyedül Kazinczy járt „irodalmi udvarában” a kortár­sak közül. Batsányi János a köl­tő nevelőként tartózkodott ott, azt írja róla: „Nekem atyám helyett édes atyám vala”. S a látogatókon kívül a kapott, s írt levelek hosz- szú sora! Így lett egy ország iro­dalmában jelentős a tarnaörsi kastély (a pesti ház mellett). Amikor Pesten 71 évesen meg­halt 1789, július 28-án, Tarnaörs- re vitték tetemét, ott temették el. A falutól nem messze egy kis kápolna emelkedett a kriptát rej­tő dombon. A kriptaajtón címer. Felirat nincs. Ha lenne, akkor talán az, amit Kazinczy lapja, az Orpheus írt a nekrológjában: „Nem tagadta meg ettől a Szeren­cse semmi adományát”. N. F. SEMMELWEIS SZÜLŐHAZÁBAN Orvostörténeti múzeum Az elmúlt század elején Sem­melweis Józsefnek a „Fehér ele- fánt’’-hoz címzett vegyeskereske- dése várta a vásárlókat abban a házban, ahol 1818-ban Semmel­weis Ignác, az „anyák megmen- tője" meglátta a napvilágot. Az épületet azóta kikezdte az idő, $ az ostrom sem kímélte, ezért ala­pos helyreállítási munkára volt szükség, hogy 1965-ben megnyit­hassák a budai Várhegy déli lá­bánál húzódó Apród utcában, eb­ben a múlt idők emlékét idéző copf stílusú házban a Semmel­weis Orvostörténeti Múzeumot, ahová a Keleti pályaudvartól a hetvennyolcas autóbusszal jutha­tunk el. Az első teremben az ősi, primi­tív gyógyászat módjait ismerhet­jük meg, aztán az ókori Kelet'or­voslásának világába kalauzol egy- egy kép. Érmék, műszerek, edé­nyek mutatják be az ókori Gö­rögország és Róma fejlődését, majd tovább az iszlám és a kö­zépkori Európa kezdetleges gyó­gyászati eszközei láthatók. S em­léket állít a múzeum az első or­vosképző egyetemnek is, melyet 1100-ban alapítottak Bolognában. Amíg a középkori kolostorok falai között inkább csak ápoltak és nem gyógyítottak, a reformáció és ellenreformáció háborúkat rob­bantó korában már szükségessé vált a tábori sebészet fejlesztése is. Égetővasak, trepanáló eszkö­zök ezeknek az időknek az orvosi emlékei. Megtekinthetők ezen a kiállítá­son egyedi érdekességek is, mint például Szent Margit vezeklőövé­nek mása, vagy például Teleki Mihály erdélyi kancellár szívó­csöve. Ezenkívül különböző kép­zőművészeti alkotásokon keresz­tül is megismerkedhetünk az or­vostörténet különböző korszakai­val, Johann Cristian Fiedler (1697 —1765) hangulatos képe a vizs­gáló orvost örökíti meg, vagy Ja­cob Toorenvliet (1635—1719) „Az orvos látogatóban” című alkotá­sa, Fontana híres viaszfigurája — 11. József ajándékozta a Pest-Bu­dára h'elyezett egyetemnek — az orvosképzés fejlődését mutatja be hazánkban. Részletezi a kiállítás, hogy a gyógyszerészet miként önállósult, és fejlődött, milyen laboratóri­umokban dolgoztak, s milyen fi­nom eszközökkel, művészi majoli­ka- és cserépedényekben vegyítet­ték a különböző bajok ellensze­reit. Így láthatjuk többek között a hazai fazekasmesterek legszebb remekeit is, habán művészek fa­jansz edényeit és palackjait, va­lamint a korabeli patikusok gyógynövényprését. A tizennyol­cadik században azonban újabb fordulópontot jelent a természet- tudományok forradalmaa mik­roszkópos vizsgálatok egyre több titkot fednek fel a tudósok előtt. Ennek az orvostörténeti korszak­nak is sok relikviáját őrzi a kiál­lítás, hiszen ezek a felfedezések már közvetlen előzményei a mai kutatások nagyszerű eredményei­nek. S természetesen híven ápolja a múzeum az egyetemes és hazai orvostudomány nagy úttörőinek emlékét, korabeli fényképek és t&rgyi dokumentumok idézik fel Pasteur, Koch, Röntgen, Bókay János, Arányi Lajos, Balassa Já­nos, Eötvös Lóránd és Korányi Frigyes munkásságát. A látogató a Semmelweis Ignác bútoraival berendezett szobában, személyes használati tárgyai és könyvei között emlékezhet az or­vostudomány e nagy alakjára, akinek■ exhumált földi maradvá­nyait a kapubejárattal szemben levő kőfalban helyezték el, s előtte áll az életművet méltókép­pen szimbolizáló szobor. Borsos Miklós: „Anyaság" című alkotá­sa. A. T.. Bölény A z állatkertben első utam mindig a bölényhez vezet, s búcsúzásképpen is rá vetem utolsó pillantásom. Némi túlzás­sal azt is lehetne mondani, hogy tulajdonképpen a bölény kedvé­ért sétálok végig az állatkerten, a többi csak rutinlátogatás, mint egy kórházi nagyvizit: meg kell időnként nézni, hogy ugrál-e még a kenguru, pancsol-e még a mo­sómedve .... Talán a bölény az egyetlen a rezervátum lakói közül, akiben még sohasem csalódtam, aki nem okozott kínos meglepetéseket, aki­vel kapcsolatban még sohasem éreztem szánakozást, ami mindig is megalázó arra nézve, akit szán­nak. A bölény rendíthetetlenül ott áll a süllyesztett karámban; le kell rá nézni, és nem föl, 'mint például a hebehurgya majmok­ra; s ez így helyes, mert a főhaj­tás mindenképpen megilleti. Ott áll, jelentékeny, nehéz, busa fe­jét mélyen lecsüggesztve; s ha a vasrácsra függesztett tábla vagy a nagy Brehm nem tájékoztatna évezredes múltjáról, akkor is lát­ni való lenne, hogy ez á nagy for­mátumú élőlény komor, néma, de nem. szenvedő, hanem inkább kö­zönyös tanúja annak a korszak­nak, amelyet az emberiség törté­nelmének szoktak nevezni. Ennek a történelemnek során őt is igye­keztek kiirtani, elpusztítani, lik­vidálni, mint oly sok egyéb faját az élővilágnak. Tartásán mintha ez is érződne: tudomásul veszi, hogy végül is megmentették, si­került fönnmaradnia;, de ezért nem látszik hálásnak, mintha tudná, hogy nem ő volt akkor sem a fontos, hanem a széplelkű megmentő, aki fogékony a ritka­ságok — különleges pénzérmék, bélyegek, állatfajták — iránt. Rá se néz a bölényház falán ékes­kedő mozaikképre, amely őt áb­rázolja talán valamely ősi bar­langrajz nyomán; szemlátomást nem érdekli, hogy ilyenformán bevonult a 'kultúrtörténetbe; csak' áll rezzenetlenül, tomposán vedlő szőrzetével, és lehetőleg hátat for­dít látogatóinak. 'Távolságtartása, közönye im- ponál; a bölény nem- ad lehetőséget arra,. hogy értetlen tacskók alantas tréfáinak céltáb­lája legyen; nem lehet ingerelni, lekenyerezni, barátinak szánt gesztusokkal közelebb édesgetni; mert kényes a szabadságára, szu­verenitására, vagy legalábbis a szabadságnak és a méltóságnak arra a csökevényére, • ami a ma­gafajtának ilyen körülmények között még megmaradhat. A minap ggy középkorú házas­pár az állatbarát nemeslelkűség pózát magára öltve módszeresen végigjárta a kertet; zsebeik és táskájuk tele különféle cseme­gékkel; a szemüveges férfiú min­den ketrec előtt az irgalmasság cselekedeteit gyakorolta. Dz a homo sapiens, ez az-Ll uralkodásra termett lény kitűnő hangulatban volt, kegy­osztó úrnak érezte magát, akinek alattvalói legszívesebben meg­nyalnák a kezét, ha a sűrű rács nem akadályozná őket; etológiái kiselőadásokat rögtönzött ámuló hitvesének, és közben szemléltet­te is, hogyan kell bánni azokkal, akik a rács túlsó oldalán vannak. Sikerült két lábra állítani a ko- diak. medvét; jutalmul egy egész perecet dobott elé; kiflit hajított a bárgyú víziló kitátott szájába; „kérjél szépen” mondta a szervi­lis tevének, majd egy fáról sza­kított friss lombbal jutalmazta a kétpúpú állat igyekezetét; sajtos teasüteménnyel bombázta a ma­jomketrecet, s közben oktató mo­dorban beszélt a cerkófokhoz; ■ cibálta a zebra üstökét, és süte­ményt tömött az őzek szájába — felesége figyelmesen nyújtogatta neki a dobnivalót, mint egy fog-' orvos asszisztensnője a műszere­ket. 'Myomába szegődtem, mert szinte elképesztő volt, hogy mindez „bejött” neki, hogy ez a fölényes jótékonykodás, ez a vezéri leereszkedés a látottak alapján igazoltatott, hogy ez a fontosságtudat kielégíttetett. Vár­tam, hogy mikor éri az első csa­lódás, de hiába: az ostoba tapir ugyan nem fogadta el a felkínált csemegét, csak járt-kelt föl s alá, pillanatnyi megállás nélkül; lát­szott, hogy még a tudomásulvé­telig sem fog eljutni soha — ezért el lehetett intézni egy hanyag kéz- legyintéssel. Az elefánt ormányát lengetve, hajbókolva kéregetett; a zsiráf idétlenül szétterpesztett mellső lábakkal hajtotta le hosz- szú nyakát a perecért; a szavan­nák hatalmas lakója hétrét gör­nyedt egy morzsányi elemózsiá­ért ... Talán az orrszarvúban tá­madt fel valami az őserdő virtu­sából ; dühödt fújtatással többször egymás után nekirontott a vas­rácsnak; a kemény szaru nagyot koppant a még keményebb fé­men; de dühe értelmetlen volt és céltalan; a szemüveges egyetlen rövid mondatban össze is foglalja lesújtó véleményét: „ez teljesen hülye”. Csak a felesége rebbent meg egy kicsit: „képzeld, ha most 'ki tudna jönni” — mondta meg­borzongva, de a válaszul kapott magabiztos mosoly elhallgattat­ta. így érkeztünk el a bölényhez. Háttal állt ezúttal is, nagy fe­jét töprengően lehorgasztwa, csak farkával csapott egyet-egyet a szemtelenkedő legyekre. A terem­tés ura szólóngatni kezdte, de hasztálan; a bölény rpint egy gyá­szos, sötét, baljóslatú idol csak nézett maga elé, nem vett róla tudomást. A nagy táskából elő­került a perec — sés perec a bö­lénynek! — s már repült is az adakozó kényúr kezéből. A dobás remekbe sikerült: hátán találta az óriási állatot, s fönnakadt fosz­ladozó, rongyokban lógó gyapján; egy ideig ott billegett, majd le­hullott a porba. A bölény ekkor megmozdult, de Csak a fejét for­dította félre, és. bús, titokzatos, nedvesen fénylő szemével végig­mérte a perechajigáló szemüve­gest. — Adjak egy másikat? — kér­dezte a buzgó feleség. — Ennek! — háborodott fel a férfi. — Ez egy koszos, undorító, - buta dög... példái tan odébbállok, de már nem mentem utánuk. Rátámaszkodtam a vaskorlátra, s figyeltem a bölényt, aki vissza­zökkent előbbi mozdulatlan nyu­galmába. Vagy tíz perccel később zsibon­gó, hangos gyerekcsapat érkezett. Ellepték a korlátot, mint a fecs­kék a villanydrótot, de kíváncsi­ságuk hamar lelohadt,. „Ez utal- mas" mondta az egyik tíz-tizen- két éves forma kislány. „Menjünk a majmokhoz!” S ezzel elviharzottak. Utánuk néztem, de nem hara­gudtam rájuk. Hiszen gyerekek még; a hancúrozó, jópofa maj­mok, a hízelkedő őzikék, vagy a mancsaikat kérlelően fölemelő mackók alighanem szórakoztatób- bak, mint ez a magányos, zárkózott ősállat. Megértettem őket: hon­nan is tudhatnák, hogy hosszú éveknek kell eltelni addig, amíg az ember ráébred: tulajdonkép­pen nagyon sivár és alávaló do­log egy életen keresztül kezeket nyalni, hízelkedni, kéregetni, jó- pofáskodni és vigyorogni a rács mögött... Élvezzék csak most még a majmok’ virgonc játékát; úgy sem lehet siettetni a felisme- ' rés pillanatát. pedig ez a pillanat számuk­ig ra is eljön, ha el kell jön-. nie. S akkor majd bizonyára meg­szeretik a bölényt. Gömöry Albert Orczy Lőriifidvarában • A kastély egykor pompás árkádos udvara. I Részlet a kiállításról.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents