Petőfi Népe, 1980. június (35. évfolyam, 127-151. szám)

1980-06-15 / 139. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET

Mi a népművészet?

Kezdetben volt a köcsöggyűjtés, a szőlő- és fagyökerek fényezése, elhelyezése a polcokon, falakon. Azután jött a népviseleti ruhák — az addig jócskán feledésbe ment darabok — felvásárlása. Májd a citerák. köcsögdudák, fa- és fémfurulyák előkeresése — és így tovább... Tizenöt—húsz évvel ezelőtt terjedt el, egyre növekvő mértékben az ilyesfajta szokás. A folklór, a népi kultúra iránt egyre nőtt az érdeklődés, sokunk örömére.

GAAL CSILLA: '

Futócsillag

Csendruca sír,

a bólongó nádasra rászáll az éj: fekete pávaszem, opálfényű vízen törött-arcú hold.

Markomba fogom, elviszem, nagy, augusztusi pók ereszkedik, fénylő szálán, csillagok közül a leggyorsabb futó...

Ilyenkor gondolni kell valamit, mondják, s talán sikerül.

Hány álmom lebeg így az égi ködben, hidegen, megsemmisülve...

Badacsony, Boglár, Révfülöp — a fények bokorba gyűlnek, de én, még mindig -itt ülök ..'.' Csendruca sir, * •

az árnyékok felém szaladnak. '■ Fütyörész a nádas;

Valahol lihegő mozdony csattog, s a fény bóbitája megpihen a szememen ...

m

1

&sr

"'S J

sj* i

é;U

h ■:£

1 i

rí"?

• Bozsó János rajza.

f itt Xk ■

Vajdasági gyermekviseletek

i

I áW

Bár smonos tori gyermek viselet 1938-ból.

9 Kukujevri gyermekvisclet 1915-ben.

Igenám, de az örömbe egy idő elteltével üröm is vegyült; méghozzá nem Is ' kevés. Az elsősorban, hogy egyesek üzletet szimatollak a gyűjtésben, a népi kultúra tárgyainak megszerzésében. S nem csupán szimatolták ezt a pénzszerzési lehetőséget, de éltek is vele. Olykor eléggé leplezetlen mohósággal, sőt szemtelenül és egyértelműen seftelősen.

Ott kezdett tarkává válni, be- ntocskolódni ez a kezdetben oly sokat ígérő mozgalom, amikor egyre emelkedett a gyűjtött tárgyak ára. Amikor a falun, vidéken olcsón megszerzett népviseleti. népművészeti tárgyakat, eszközöket a városokban — majd a falvakban is — tovább adták jó haszonnal a gyűjtők.

Am ez még mind semmi; ez nem volt még elegendő. A népművészet pártolói tetszetős mezében egyesek kezdtek rájönni: ha fogy — mert fogyott — a múltban elkészült tárgyak készlete, miért ne lehetne azoknak a mintájára újakat előállítani? Es nem is tétlenkedtek. Egyre-másra megszülettek a belvárosok beton- üveg-műanyag világában is úgymond az újsütetű népművészek.

Es szaporodtak, méghozzá egyre félelmetesebb, egyre riasztóbb méretekben. Először csak szűk körben, családi, baráti, szomszédi, munkahelyi berkekben adtak túl — pénzért természetesen — a népművészeti-iparművészeti tárgyakon. Gyöngysort csináltak magokból és gyűrűt, meg karperecét. Szobrokat faragtak mindenféle ' fából és más anyagokból. Edényeket, poharakat és egyéb használati eszközöket készítettek szériában, egykaptafára. Elhasznált műanyag edényeket cicomáz- taU fel festékkel, textillel és egyéb anyagokkal. Nem folytatom. Elég az hozzá, hogy a népművészet helyét elfoglalta az idézőjelbe tett népművészet, az álnépművészet, a seft, a biznisz, a pénzre, haszonra törő igyekezet. Példa sok akad, sajnos. Elég legyen most csupán az úgynevezett — mekkora szemfényvesztés! — divatba jött népművészeti vásárokra utalni. Legutóbb Kecskeméten is volt ilyen; a hozzáértő, igényes, korszerű ízléssel megáldott emberek nagy-nagy megbotránkoztatására.

A magyar — és egyáltalán: a népi kultúra roppant tudású, s tekintélyű ismerője-művelője, Fü- lep Lajos így "sóhajtott fel egykor, ezeknek, s a hasonló tüneteknek a láttán: „Népművészet!... Vajon benne van-e a lelke a népnek, él-e benne, világít-e, megihlet-e bennünket, megrészegít-e? Vagy csak rideg számításra ösztönöz, megfontolt spekulációra, a veszendőbe menőnek józan felhasználására és értékesítésére?" És vele együtt, régebben és újabban is, hányán, és há“nyan jelezték, mutatták, magyarázták, hogy mi is hát a valódi, a megté veszthetetlen ül igazi; a hamisítatlan népművészet! „A népművészeti alkotások a népek léikét fejezik ki" — írta találóan Bczsenyi ..... Ezek hozzák mag

ukkal holt korok eleven életét" — vallotta Garcia Lorca. „A pa- rasztmúzsa legszebb szavai játékos kedvtelléssé üresednek, hogyha kíváncsi idegenek előtt mondják el kitanult utánzók" — figyelmeztetett a paraszti világ talán legnagyobb értője — tudósa. Erdei Ferenc. S tegyük hozzá a szavaihoz: a kitanult utánzók ügyeskedő üresek, akik a jóhiszemű, s gyanútlan hozzá nem értők zsírján akarnak megélni, kalmárkod va élősködni. Leplezzük le hát úton-útfélen őket! A köz- művelődési szakembereknek, a pedagógusoknak — és minden jó ízlésű embernek — egyaránt fontos feladata ez.

Mit mondjunk még? Legfeljebb azt. hogy természetesen valljuk és hisszük: a népi kultúra nemcsak a messzi múltban teremte gyümölcseit. Ma is lehet élő, termő, valódi. S természetesen a városi farmeres, magnózó, diszkózó fiatalember is készíthet népi motívumokkal gazdagított, tetszetős dísztárgyakat stb. Am hogy végül az ilyen művészi, népművészeti alkotásnak fogható-e fel, annak az eldöntése a szakemberek dolga.

Egy biztos: aki távol él a néptől, aki egy meglehetősen szűk, eléggé bezárt körben él, cselekszik, tevékenykedik, s aki nem a százszorosán, s ezerszeresen átélt élményei alapján, nem az önkifejezés, az önmegvalósítás igényével alkot, az sohf nem hozhat létre semmiféle műalkotást. S tegyük hozzá még: aki sokszorosítja ilyesfajta termékeit, örökké a piacra, az árfolyamra, a kereslet-kínálat összefüggéseire függeszti tekintetét, az önmaga ürességét, lelki-eszmei silányságát árulja el. Az ilyennek fordítsunk hátat.

Az egykori pásztor varázslatos alkonyatokon, a sok-sok titkot rejtegető és sejtető csillagos éjszakákon nem a ■ piacra sandítva faragott. Hanem azért, mert fojtogatta a keserűség, a hiábavaló mátka várás miatti' szomorúság, vagy éppen a gyönyörűséges szerelem szenvedélye, óhaja lobogott benne. Milyen utolérhetetlen szépséggel fejezte ki ezt annak idején Erdei Ferenc:

„Amikor minden öröm és bánat összegyűlik a szánkban, s nincsen hova menni hév lelkűnknek, akkor vérrel buggyanó szávaiakkal tör fel az ének a torkunkból, és csodálatos játékokra képes az elme."

•v> Varga Mihály

Vajdaság Autonóm Tartomány területe három nagyobbá földrajzi tájegységre oszlik: Bácska, Bánát' és Szerémség. A Bácska a Duna—Tisza közének déli része, amely északon az országhatárig terjed. A Bánát a Tisza bál partja. az országhatár és a Duna bal partja által közrefogott terület. A Szerémség a Duna és a Száva között helyezkedik el a Bácska alatt, nyugaton Szlavóniával határos. , . .

A Vajdaság népe etnikai szempontból korántsem egységes. Az elmúlt századok során különféle telepítések és spontán települések alkalmával huszonegy nemzetiség vetődött erre a tájra. Ezek a népcsoportok helyenként tömörültek ugyan, de nemzetiségileg teljesen homogén településről gyakorlatilag nem beszélhetünk.

A vajdasági gyermekviseleteket és jellegzetes játékokat bemutató kiállítás, amely elsősorban a Zombori Városi Múzeum néprajzosa, Katarina Osvald-Kupusare- vic szakértelmét dicséri, a nemzetközi' gyermekév tiszteletére készült. és ahhoz méltó múzeumi rendezvény. Az a tény, hogy hozzánk kissé késve került, mit sem von le értékéből. A fent említett nemzetiségi sokrétűség ugyanis különösen összetett feladatok elé állítja a vajdasági néprajzost, egyben azonban széppé is teszi a munkáját. A halasi múzeumban látható kiállítás ízelítőt ad valamennyi felsorolt népcsoport gyer- mékviseletéből.

Egy múzeumi tárlaton éppen a viselet- a legalkalmasabb arra, hogy a különféle nemzetiségeket képviselje; hiszen az etnikai csoportok némelyike szinte máig az öltözetén hordozta nemzeti hovatartozása jegyeit, tudatosan megkülönböztetve magát másoktól. A falvak: gyermekeinek viselete a századforduló előtt sokkal egységesebb volt, mint amilyenné később vált. A csecsemőket nagyrészt • elnyűtt textíliákba pólyáz- ták, később kis sapkákat és in- gecskéket készítettek nekik, melyeknek ünnepi változatai mutathattak némi jellegzetességet. A

már járni tudó gyermekek, nemre való tekintet nélkül hosszabb in?- gecskét kaptak. Nyáron mezítláb jártak, télen gyapjúlábbeli és faklumpa védte lábukat. Igazi ruhát, amely a felnőttekéhez hasonlított és a nemzeti viselet jegyeit hordozta, csak iskolás korban kaptak.

A viselet kutatása, a jugoszláv néprajztudományban igen előkelő helyet foglal el; ezért a múzeumokban jelentős viseletanyag található. A kiállítás rendezői mégis nehéz ' helyzetben voltak, •mert gyermekviselet csak ritkán került a gyűjteményekbe. Ezért nagy összefogásra volt szükség Vajdaságszerte, hogy összegyűljön az anyag. Tíz múzeumból és múzeumi gyűjteményből kerültek ki a kiállítás tárgyai, és ezzel bepillantást nyerhetünk a vajdasági nemzetiségek gyermekviseletébe a

XIX. század végétől századunk második feléig. A századforduló előtti réteget hivatott bemutatni a Plavna sokác faluból származó viseletrekonstrukció; a legújabb darabok pedig a “keresztúri (ruszin) és bácskertesi (magyar) viseletek, amelyek 1970-tyen készültek ünnepi alkalmakra. Jó kiegészítésnek bizonyultak a kiállított jellegzetes gyermekjátékok; hiszen hagyományaink egyik legrégiesebb rétegét' éppen legkisebbjeink őrzik.

A' kiállítás szakmai szemponton túli legnagyobb érdeme az, hogy egy darab valóságot mutat Vajdaságból a magyar látogatóknak, emberközelbe hozza a sokarcú szomszédos tartományt. Egymás jobb megismerése pedig a barátságnak is hasznára válhat. A kiállítás a Thorma János Múzeum meghívására került Kiskunhalasra,, a Vasutasok Szakszervezete a Művelődési Házba, ahol június 22-ig tekinthető meg.

Bodor Géza

Petrezselyem

utca

AÍT ióta is nem járt a Petrezselyem utcában? Hogy . válaszolhasson, először arra kellene felelnie, miért olyan régen járt ott. Amíg anyja élt, rendszeresen meglátogatta. Amikor meghalt, még megismerte a helyébe költözött családot, amelynek minden tagja a közeli öntödében dolgozott. Most már az arcukat is nehezen tudná felidézni.

Voltaképp marad az a kérdés, miért oly régen járt a gyerekkor földszintes, kopott házában, locsolástól nedves kertjében, ahova .sorban nyíltak az egyforma, egyszobás lakások üveges konyhaajtói. Az nem magyarázat,, hogy nem akart vállalati kocsin kimenni. Nem azt resteilte a sofőr előtt, hogy hol laktak, de nehezen viselte volna a néma szemrehányást, hogy munkaidő után a főnök mi a jó istent nosztalgiázik egy külvárosi házban, ahol az elegáns fekete kocsi köré gyűlnek a környék srácai, megkocogtatják a szélvédőt, az oldalát, megkérdezik, hány lóerős, mennyivel tud menni.

iMiért is ne vinné ki az érettségi előtt álló nagyfiát? Ne csak prédikációkat halljon, hogyan is eltek ők akkoriban. Szegényen? Anyja, ha élne, most biztosan megsértődne, mert arra mindig büszke volt, hogy tisztességes étel került az asztalra, még ha egyszerű is, de sokféle ízzel, leleménnyel elkészítve.

A felesége már nem ismerhette meg az anyját, neki a környék nem sokat mondana, bár úgy rémlik, amikor még csak udvarolt neki, egyszer jártak errefelé. Ha felajánlaná, az asszony biztosan nem tiltakozna, de nyilván örömét sem fejezné ki. Valószínűleg megadón ülne be melléje, eleve lemondva egy délutánról.

A mú]t héten véletlenül a kezébe került az a terv, amelyen ferde vonalkázás jelölte az új lakótelep által birtokba veendő területeket. A jövendő paneldzsungel névtelenül gyűrte maga alá a Petrezselyem utcát.

A visszapillantó tükörből látta, hogy fia egykedvűen nézi, amint az új felüljáró után megszakilha- tatlanul következnek a földszintes, kertes házak, a .göthös fák, agyonvakargatott kertek, amelyek mégis a rendezettség érzetét keltik. Most jön a templom, ott kell balra fordulni. Az utat már felaszfaltozták, de a járda változatlanul földes, csak itt-ott rakott le egy sor kőlapot valamelyik tulajdonos, hogy ne kelljen sárban caplatnia.

A ház. A vakolat kiomlott részeit több helyen avatatlan kezek foltozták ki, de az új vakolás megrepedezett, kipergett, cement nélkül, mésszel csinálhatták. Fiára sandít, látja-e, mennyire izgatott. A járda rézsűje fűvel van befuttatva. Ha az 1500-as Ladájával az utcán marad, csaknem teljesen elfoglalja. A rézsün viszont akáctüskét szedhet össze a gumijába, mert a jó öreg akácok még megvannak, csak az elpusztultak helyébe ültettek valamilyen lehetetlen díszfát.

Fia zsebrevágott kézzel nézeget. Naponta csak a zöldövezet nyesett-locsolt kertjeit látja, amíg a gimnáziumból hazavillamosozik. Mert reggel kocsival együtt indul a család.

Az egyik ablak nyitva; megkocogtatja a párkányát. Semmi válasz, csak zene ömlik egy rádióból az utcára.

— Ott a csengő a kapu mellett — kiáltja egy nő. Már percek óta figyelhette őket a szomszéd házból, ötvenes asszony. Ott valamikor Sárosiék laktak, de Sárosi néni .már inkább hétven lehet. Akkor biztosan egy új lakó.

#

Megnyomja a gombot. A kapuhoz vezető betoncsíkon hajlott lábú, sántikáló nénike közeledik, félúton megáll.

— Ne tessék haragudni, hogy ismeretlenül... Valamikor itt laktam, ebben a házban. Itt gyerekes- kedtem. Ha megengedné, hogy a fiamnak megmutassam... csak percekről volna szó...

>Az öregasszony bizalmatlanul közelebb jön, kötényéből kulcscsomót keres elő. Megtörölgeti a kezét, biztosan főzött.

— Látod — mutatja a fiának —, ott hátul, ahol az udvar kiszélesedik, ott laktak Somodiék, a legjobb barátomék.

— Ki kellett üríteni, életveszélyes az a rész — mondja a néni.

rmetezett szőlőlugas alá érnek, a tartórudakat valamelyik környékibeli gyár kiselejtezett hulladékvasából hegesztgették össze. A fáskamrák előtt egy jó tízéves Wartburg áll.

— Az “meg kié?

— Az unokámé. A fene ette volna el a kocsit. Minden pénzét meg idejét abba ölte, mégis többet állt, mint ment. Aztán meg miatta karambolozott is. És itt állok egyedül, mint az ujjam.

Az ő idejükben az utcában Horvátéknak volt egy biciklijük, mindenki irigyelte őket. Nagynéha Horvát Imi elcsórta"otthonról, s mindenki mehetett vele egy kört. De apja rájött, kegyetlenül elverte a fiát, s a bicikli hetekre eltűnt a szemük elől.

■ — Messze tetszik‘most lakni? — kérdezi a néni, aki annyi idős lehet, mint anyja, ha élne. Szégyen önti el: az a tetszikezés a jól szabott ruhájának, az idegenségének szól.

— Nem olyan messze —■ és mentegetőzne, de rájön, nem azt kérdezték, miért nem jött el eddig.

— Es az unokájával mi van?

— Jöjjenek már beljebb — mondja a néni, mert

a tyúkok rögtön kárálni kezdenek, amikor meghallják a hangját. j

— Nem akarjük feltartani — mondja, de a fia megszólal:

— Menjünk már be, apa.

A konyhába néhány lépcső vezet fel. A szobában az ágy fölött szentkép, az ágyteritő itt-ott kifoltozva.

— Még fél éve van hátra a börtönből — mondja a néni, és kötényével letöröl egy széket, utána. meg a szemét simítja végig.

— Tessék már helyet foglalni.

Leülnek. A néni folytatja:

— Tetszik tudni, az unokám árva, én neveltem fel tizenegy éves korától. A lányom elvált, két év múlva meg meghalt, rákban. Egy hónap alatt vitte eL Az unokám ittmaradt. Már dolgozott, jól keresett, amikor történt az a karambol. És úgy szólt a végzés, hogy ő volt a hibás. Es nekem már sok ez a ház körüli munka is. A múltkor vizet húztam a kútból, és majdnem beleestem.

Hát megvan a kút? JSzek szerint a .vizet nem vezették be, s már nem is fogják, ment az ilyen beépítésre ítélt környéken felesleges.

— Majd én húzok vizet — mondja a fia.

— Ugyan, hiszen nem is láttál még kutat — intené le, de a fiú addigra már kint van.

A szobában fénytelen, kopott bútorok, a tükör előtt olcsó emléktárgyak, fényképek; egy fiatal lány, dauerolt hajjal, kacéran mosolyog bele a gépbe, aztán egy kisgyerek fotói: rutinbeállítások mackóval, játékokkal, hintalóra ültetve.

\7ajon az ő fia hova viszi majd vissza a sajátját,

“ az ő unokája? Lehet-e visszajárni egy zöldövezeti villába? S lehet-e mutogatni nagyszülőket, akiknek nincs göbös ujjuk?

Ha egyáltalán élnék még akkor.

Marafkó László