Petőfi Népe, 1980. május (35. évfolyam, 101-126. szám)

1980-05-11 / 109. szám

MŰVELŐDÉS IRODALOM MŰVÉ SZE T Iskola és közművelődés Költők a békéről „A békét háborúk kondítják mély álmából." (Fodor József) „Csak azok életműve bátorít engem, akik a hu­manizmust nem megalkuvásokban keresték, akik a békét nem lagymatag, tyúkszem-áztató idillekben látták." (Ladányi Mihály) '„Kitárt madárszárny a béke, le ne lőjétek a ma­darat,”' (Stetka Éva) „Bár csak összefonódnánk békességben!” (Keszthelyi Zoltán) „Békét szomjazva fülelem, hogy tesz-vesz az em­beri közösség, énértem is! Mint hajdanán anyám, dagasztás hajnalán... Biztonság önt el és melegség." (Illyés Gyula) „Tengerparton s havasokban, ahányszor a szíved megdobban, jussán mindenütt eszedbe: tőled is függ, hogy béke lesz-e!... tgy lesz a béke mind erősebb. Tartozol minden kérdezőnek bármikor számot adni róla: munkád a békét hogyan óvja". (Horváth Imre) „A békesség nem szállongó galamb, melyet ha hiszi kezedre száll. A békesség fénylő jutalom ... alá- "zaitaVIceli Iciízüeni érte ”. . (Csorba Győző) t ea ’‘jjPegy véreket ^nemzett éselpuszluH>a latin nép. Fegyvereket nemz, és pusztul az emberiség.” (Ratkó József) „O, béke, béke — ím: te vagy a lágy délszaki völgy, s a sugaras madár, olajfűz szagában bolyongó, lép­cső, melyen az ünnepet átnapozni olyan jó. s az a tenyérnyi hely, amit egy férfi most betölt...” (Kalász Márton) „Van-e szebb annál, amikor az Apokalipszis lovasa kenyeret szel a lámpafénynél, cigarettára nyújt, s ágyba kívánkozik éjfél után?” (Pilinszky János) „Jobb élve küzdeni, mint aludni halva." (Sinka István) „Mert amíg a szájak énekelnek, s a szív harangján új ritmus dobol, ünnepre fordul mégis majd az élet...” (Dutka Ákos) „Mióta a mezők nyugodtak, s nem ragyog fű között töltény, azóta viruló ünnep ez, minekünk eleven tör­vény." ' (Nagy László) „Ami hallgat a szívemen s szól a szájamon, az már a béke”, (Benjámin László) „... a jóakaratú emberiség minden földön szónok­latok, öklök és érvek nélkül is érti a béke jelét." (Váci Mihály) Tanárképző főiskoláink ifjú hallgatói sok­szor kétkedVe olvassák friss jegyzeteikben az újból és újból megfogalmazott legfonto­sabb pedagógiai célt: olyan fiatalokat nevel­ni szocialista társadalmunknak, akikben ér­telem és érzelem, fizikum és jellem a lehető legharmonikusabb és differenciált egységben valósul meg. Valamennyi célt megvalósítani, tökéletes embereket nevelni: úgy tűnik le­hetetlen, de talán nem is szükséges. Mire kell figyelnünk' tehát? Szocialista társadal­munk építésének jelenlegi szakaszában a fentebb megfogalmazott célok közül az egyik legfontosabb a tudatformálás és a helyes, kulturált életmód kialakítása. A közeljövő­ben fontos szerepe lesz ebben az általános iskolának. Ezt bizonyítja az elmúlt tanév­ben kiadott minisztériumi utasítás is, mely többek között az oktatás és a közművelődés összehangolására hívja fel a figyelmet. A kecskeméti Hunyadivárosi Általános Iskolá­ban kísérletképpen két éve foglalkoznak ez­zel. • Kendhag\o óra a környezetvédelemről a Kiskunsági Nemzeti Parkban. Terbe Dezsőné igazgató munká­juk lényegét ismertetve szándé­kosan nem használja a pedagó­giai kísérlet kifejezést. — Mi csak azt próbáljuk meg­valósítani, amit az új nevelési oktatási terv pontosan megfogal­maz. Tudniillik, hogy a fejlett szocialista társadalom építésének, a kulturális nevelőmunka erősíté­sének követelményei kiszélesítik az általános iskola alapozó szere­pét. Ez alatt elsősorban az alap- műveltség, a sokféíe tájékozott­ság kialakítását és egy megfele­lő kulturáltsági szint létrehozását értettük. Tizennégy éves korra szeretnénk tanulóinkban kifejlesz­teni egy olyan igényt és magatar­tást. mely később is meghatá­rozza életvitelüket. — Hogyan sikerül megvalósíta­ni ezt a gyakorlatban? — Felvettük a kapcsolatot a város valamennyi közművelődési intézményével. Minden terület­nek van összekötő nevelője. Ügy is mondhatnánk, hogy szervezé­si felelőse. Ök hozzák a kulturá­lis és egyéb programokat, felhív­ják az osztályfőnökök figyelmét a nevelési és oktatási céljaink szempontjából is leghasznosabb­nak ítélt közművelődési tevé­kenységi formákra. A szaktaná­tól: ezekből már eleve úgy vá­logatnak, hogy a nekik megfelelő programot esetleg rendhagyó óra­ként beépíthessék a szaktárgyi anyagba. Ezeket az órákat min­den alkalommal jól előkészítjük. Fontos, hogy tudja a gyerek, mit lát. mit hall. és mi abból a szá­mára lényeges. — Mondana néhány példát? — Az alsó tagozatban ezek az órák már nem is rendhagyóak. Az új tanterv ugyanis lehetőséget Jlygh,jellegű foglalkozások megtartására, kötött vagykötet- len formában. A' felső tagozatban pedig egyelőre a kiegészítő anyag­ba építik bele. Kitűnő a kapcso­latunk például a Kiskunsági Nemzeti Parkkal, a TIT-el, a ze­neiskolával és a Megyei Művelő­dési Központtal. A nemzeti park­ban legutóbb egy ornitológus környezetvédelmi előadását hall­hatták a gyerekek, s egyben meg­ismerkedtek az intéamény mun­kájával. A TIT nagysikerű csil­lagászati szabadegyetemére két- három érdeklődő szülő rendsze­resen elkísérte tanulóinkat. Jól sikerült az iskolai rendezvény is, melynek vendége Szeleczki Mi­hály bugaci népdalénekes, vala­mint dr. Kálmán Lajos népzene- kutató volt. Ugyanekkor Les- kovszky Albert népihangszer- gyűjteményéből rendeztünk kiál­lítást az i§kolátap, — Milyen ezeknek ~áz óráknak a^személyiségformáló, nevelő ha­tása? — Nincs olyan gyerk, aki unat­kozna ilyenkor. Minden ilyen foglalkozás az újdonság erejével hat. Ezáltal diákjaink érdeklődé­sét állandóan ébren tarthatjuk. Reméljük, hogy ezeic az élmé­nyek egy állandó önművelési, művelődési igényt hoznak létre. Mindemellett ismerőssé válik szá­munkra valamennyi közművelő­dési intézmény munkája, prog­ramja. — Az iskolában közkézen fo­rog a kecskeméti műsorfüzet. Ol­vassák-e a gyerekek? — Az osztályfőnöki órákon vagy egyéb alkalmakkor minden hónapban előveszik tanulóink a műsorfüzetet. Nemegyszer ők hívják fel a figyelmet egy-egy már látott kiállításra, rendez­vényre. De nemcsak ezt böngészik át. Rendszeresen figyelik0 a rádió és a televízió megfelelő műsorait. Egyébként: majdnem mindén osztályban van sajtófigyelő szol­gálat. — Milyen fogadtatásra talált a szülök körében a közművelő­dési program? Nem vetődött fel esetleg, hogy ezzel is túlterhelik a gyerekeket? — Kaptunk ilyen jelzéseket, éppen ezért igyekszünk célsze­rűen válogatni a sokféle lehető­ség között. Tény, hogy a gyere­kek jó irányban befolyásolják a szülők szokásait, szabadidő-prog­ramját. Magukkal hívják az édes­anyákat, az édesapákat is az is­kolai rendezvényekre, a művelő­dési központba, vagy a múzeum­ba. Tervünk a nyitott iskola, mű­velődési programjainkra — kon­certekre, vetélkedőkre, kiállítá­sokra — elhívjuk a velünk kap­csolatban álló üzemek szocialista brigádjait is. Szeretnénk elérni azt is, hogy iskolánk a Hunyadi­város lakóinak viszonylag kevés művelődési lehetőségét pótolja, gazdagítsa. P. E. 0 A hunyadivárosi általános iskolások egy csoportja a „Kecskeméti városképek” című kiállításon, ä Katona József Múzeumban. (Tóth Sándor felvételei) M ennél jobban elszáll az idő az ember feje fö­lött, annál inkább kezd hasonlítani Svejkhez. No nem mint a „derék katoná”-hoz, hanem mint olyan mesélőhöz, akinek mindenről — mindig eszébe jut valami. Persze, az anekdoták kiapadha­tatlan buzogtatása dolgában jó lenne Svejknek akár csak a „bokájáig” felérni... Nem is szerénytelenség, hanem inkább az örök-huncut klasszikus figura irán­ti tisztelet kifejeződése, amikor a csevegés közben gyakran elhangzó fordulatról — „erről az jut eszem­be” — Svejk jut eszünkbe... M unkahelyi ebédlőnk ruhatárában zakóra vetkő­zünk. Kollégánk, aki leghamarabb akasztotta fel kabátját a fogasra, nagy-komolyan hívja fel figyelmünket a felöltő kidudorodó zsebére. — Ne mondjátok aztán, hogy nem figyelmeztette­lek benneteket... Látjátok? Ne nagyon nyúlkáljatok a ballonzsebbe, mert csőre töltött revolver van ben­ne. Kibiztosítottam, és könnyen elsülhet. Tudjuk, hogy csak bolondozik, de azért vesszük a lapot, s nyomjuk a blabla szöveget arról, milyen biz­tonságérzetet ad valakinek a mai túsz-szedős világ­ban, ha pisztolyt hord magával. Mikor kimerítettük a „témát”, önkéntelenül így folytatom, — Erről jut eszembe Kacsóh Pongrác hasonló tré­fája ... E gy — a nyolcvanas éveiben mélyen benn járó, lehet, még ma is élő — volt tanítványa visz- szaemlékezéseit olvastam valahol. Budapes­ten — a Tavaszmező utcai gimnáziumban fizikára és matematikára tanította őket Kacsóh Pongrác ta­nár úr. A két tantárgy órája rendszerint egymás után következett. Egyik fizikaóráról távoztában — a katedra melletti fogason lógó felöltőjére pillantott á tanár úr. — Fiúk, itt hagyom a kabátomat, vigyázzatok rá. A zsebében levő öt koronát ne lopjátok el. De hát az akkori diákok se voltak kevésbé kíván­csiak, mint a maiak. Pláne, hogy tilalom is segített azt felcsigázni. Akadt is vállalkozó, aki a szünetben — a többiek érdeklődésétől sarkallva „kézzelfogha­Erről jut eszembe... tóan” meggyőződött róla, van-e csakugyan pénz a felöltő zsebében. De biz’ nem lelt abban egy fityin- get sem. Na de az ifjúságra jellemző tiszta lelkiismeretesség éppúgy sajátja volt a hét évtizeddel ezelőtti nebulók­nak, mint a maiaknak. Pánikszerűen tört az osz­tályra a lelkifurdalás: irtózta tó szégyen lesz, ha Ka­csóh tanár úr nem találja a zsebben az öt koronát, még azt hiszi, közülük lopta ki valaki! Döntöttek: összeadták a pénzt, belecsúsztatták a kabát zsebébe. Becsöngetéskor megnyugodva ültek a helyükön. A matézis órájára visszatérő tanár úr első tekintete és szava mindjárt a felöltőt illette. — No, nem loptátok el az öt koronámat? — Nem, megvan! — zengett a választól a tan­terem, ahogy csak tiszta naiv lelkek gazdáitól ki­telik. Kacsóh nem kis meglepetéssel kérdezte. — Megvan?! S most ő kutatott a felöltője zsebében, meglehet, hirtelen maga sem fogva fel egyfelől a magabiztos harsogást — „Nem, megvan!” —, másfelől a „varázs­lat” összefüggését — Hát ez hogy került ide? — fedezte fel ámulva az-öt koronát A gyerekek őszintén referáltak mindenről. Lett az­tán orrcsiklandozó derültség, mikór Kacsóh Pongrác meg magát leplezte le, s bevallotta, hogy egy fillér nem sok, de annyi se volt a zsebében. S zóval — barátunk „pistol-trükkjéről” jutott eszembe ez a Kacsóh-hoz fűződő anekdota... Csak jutna eszembe az emlékező egykori ta­nítvány neve is... Pedig valahányszor eljövök a kecskeméti Nagykőrösi utca 35. sz. ház előtt, és rá­pillantok a falán levő szürke márványtáblára, ame­lyen ez áll (betéve tudom, hiszen tizenhetedik eszten­deje majd mindennap elhaladok mellette): „E ház­ban lakott 1910 júliusától 1912 februárjáig Kacsóh Pongrác zeneszerző 1873—1923 — Kecskemét Város Tanács VB 1964” — akkor eszembe jut egy latin vers­részlet ... Ennek születéséről szintén^az aggastyán Kacsóh-tanítvány mesélt írásában. Diákkorukban szinte naponta játszották a Király Színházban a Já­nos vitézt. Az osztály is nagyon megszerette dalait, és Kacsóh tanár úr iránti tiszteletből, ami érthető büszkeséggel is párosult, lefordították latinra a Já­nos vitéz „verseit”. Kukorica János belépője például így hangzott latinul: Ego magnus rex pastorum Pascor meam gregem, Non timeo tempestatem, Aestas est in corde Amoris fervida aestas ... etc. /En a pásztorok királya Legeltetem nyájam, Az idővel nem törődöm A szívemben nyár van... stb./ Mondani se kell, mennyire megindította Kacsóh tanár urat, mikor az ő órái előtt dalolgatták ezeket a diákjai... ... De hogy is hívták az egykori tanítványt, aki­nek kedves emlékezéséből ezt a dalrészletet megta­nultam annak idején? (Most már arra is emlékszem, a Magyar Nemzetben olvastam. De mikor?) H ányszor van úgy, hogy töri,nyomorgatjaaz ember a fejét, de az istennek se jut eszébe, amit annyira szeretne megmondani. Máskor meg eszébe jut, anélkül, hogy töprengett volna rajta. Íme — e szent napon, május 6-án kilépek a kecs­keméti állomásról, s különösebb szándé.k nélkül rá­nézek a Kodály-emléktáblára. Mint amikor vaku villan: ... Kodály, Bartók, Bartók ... Ez az, eszembe jutott!: dr. Bartók Imre egyetemi tanár volt a Ka­csóh Pongrácra emlékező valamikori tanítvány... Megírta, hogy nagy bánatukra Kecskemétre nevez­ték ki igazgatónak Kacsóh tanár urat, így már nem ő érettségiztette őket. Tóth István EGY ÍRÓ EMBERKÖZELBEN Móra Ferenc levelei Több mint háromszáz oldal terjedelemben, tetsze­tős kiállításban látott napvilágot a közelmúltban az a sok szempontból hasznos és érdekes, igazán olvas­mányos kötet, amely a Móra Ferenc levelezéséből címet viseli. A mű a kecskeméti nyomda szakembe­reit dicséri, és a megyei tanács, valamint Kiskunfél­egyháza város Tanácsa anyagi támogatásával jelent meg, a Katona József Múzeum kiadásában, ezer pél­dányban. A Magyar Tudományos Akadémia könyv­tára, az Országos Széchényi Könyvtár és a Petőfi Irodalmi Múzeum dokumentációs tárában található Móra-leveleket Kőhegyi Mihály és Lengyel Balázs rendezte sajtó alá. A kötet az író születésé­nek századik évfordulójára jelent meg; ilyen szem­pontból kissé megkésve. Ám ezt pótolja az érdeklődők kö­rében az öröm, amely a könyv lapozgatásával együtt jár. A több mint két­száz levélnek mintegy hetven címzettje van; olyanok többek között, mint a paraszti élet H tudós kutatója, Kiss Lajos, az irodalomtörténet-írás legendás alakja, Pintér Jenő, valamint Kosztolányi Dezső és Juhász Gyula költő, Hatvány Lajos iro­dalomtörténész stb. A levelek mindegyike tartogat valamilyen meglepetést, érdekességet az olvasónak. Ugyanis sok olyasmit tudunk meg e sokoldalú fér­fiúról, Móra Ferencről, megyénk nagy szülöttéről, ami tovább gazdagítja a róla már eddig kialakult ké­pünket. Megtudjuk például, hogy Móra zárkózott­sága ellenére mennyire kitárulkozó tudott lenni oly­kor. Azt is, hogy fel-fellépő elkeseredése ellenére milyen kitörő volt a humora. Világosan áll előttünk sokoldalúsága és szoros kötődése a mindennapi teen­dőkhöz, a munkához, kötődése szülővárosához, Kis­kunfélegyházához. Nyilván sokak számára meglepetésként hat, hogy kiderül a levelekből: Szeged városáról, ahol élete java részét eltöltötte, meglehetősen kritikus hangon beszél. Az ezzel kapcsolatos jelzői sokat elárulnak. Az olyanok például, hogy Szeged „beledermed a nyári álomba” vagy hogy „lomha”, „kiélt”, „szomo­rú” stb. Természetesen a bíráló megjegyzései egyál- , talán ijein_jelentik azt, hogy nem szerette városát. Bíráló, kifogásoló megjegyzései is ezt szorgalmaz­nák, iifébiéq Az is kiderül a Móra-levelekből, hogy a nagy író- egyben nagy tudós volt, és érdekes módón ugyanak­kor eléggé kívül állott kora irodalmi művészeti éle­tén. A fővárosi kavargásban, eleven sokféleségben nem vett részt. Haláláig jellemző volt rá ez a vál­lalt szerep: a kívülállás. Ez viszont nem jelentette azt, hogy hidegen hagyták kora gondjai, problémái. Ellenkezőleg: nagyon is érzékenyen reagált ezekre; főként ami a háborút és az azzal kapcsolatos szen­vedéseket illeti. Humanizmusa, a dolgozó emberek iránti szeretete átüt a leveleken, a szívvel irt soro­kon. Kiviláglik tisztán a sorok mögül egyszerűsége és tiszta embersége. És kiviláglik a levelekből örökös elégedetlensége, ugyanakkor tiszta hite a jövendő­ben. Nem kétséges számára, hogy nagyon fontos mindaz, amit munkás napjaiban tesz, cselekszik.- Nem hagyhatunk figyelmen kívül ezekkel kapcso­latban még egy fontos tényezőt. Azt, hogy legyen akár a leglényegtelenebbnek látszó levele is, írjon bár akármilyen hétköznapi témáról, dologról, olyan­kor is, minden esetben író. Ami azt jelenti, hogy a mondatok, a mondandók megfogalmazása közben igényes; önmagát adja leplezetlenül, sokszor eléggé kitárulkozóan. Nem egy esetben önkritikus, önironi­kus a hangja. Amikor bevallja, hogy nem ért a mű­szaki dolgokhoz, vagy hogy ő hanyag, gyönge aka­ratú ember, mindenkor ezt érzi az olvasó. Jelzői, hasonlatai ugyancsak növelik a levelek irodalmi ér­tékét. Szerinte télen „cigányhideg” van; Szeged „mint pampákon a tatu nevű állat”; Olaszország meg úgymond „digóföld”. A stílusa egyenesen lebi­lincselő. Sok-sók saját gyártmányú szót használ le­veleiben. Nála az ócsárlás „súsárlás”; a versszak „strufli”; a nagyapa „apapa”; a tutyi-mutyi ember „csiripiszli”; a cók-mók „celle-culla”; és a nehezen meghatározható tárgy neve „mekekuka”. Móra Ferenc leveleiben egyértelműen hangsúlyoz­za kötődését a tudományhoz, azon belül különösen a régészethez, aminek tudós művelője volt. „Sokféle mesterségem közt ez a legkedvesebb” — mondotta erről. Nemegyszer írja, milyen sokat jelent számára mindaz, amit e szerinte fontos tudományág felvirá­goztatása érdekében ő maga megtehet. Újra és újra tájékoztatja barátait, híveit arról, hogy elvetődött úgymond áz „archeológia árkaiba”. Aforisztikus tö­mörségű megnyilatkozásai szintén a kötet, a levelek értékét növelik. Az olyanok' például, mint az aláb­biak: „Az önvédelem kényszerít az írásra.” Vagy: „A bankigazgatók többre értékelik a disznókereske­dők aláírását, mint az írókét.” Nemegyszer az író életére jellemző ellentmondá­sok is elénk villannak a könyv lapjain. Egyrészt túl­zottan könyörög ismerőseinek, hogy vegyék fel őt a Petőfi Társaságba; másrészt arról ír, hogy az számá­ra nem jelent semmit. Kora egyik leghíresebb és leghírhedtebb írójának Pékár Gyulának azt írja, hogy a Tanácsköztársaság idején őt főszerkesztői, tisztéből leváltották; egy hónappal később viszont másnak arról számol be, hogy önként mondott le. Továbbá azt írja valakinek egy alkalommal, hogy mindent elolvas, ami a keze ügyébe kerül, másnak viszont azt állítja, hogy ő semmit sem olvas. Mindezek persze alig vagy semmit nem vonnak le a levelekben kifejeződött írói megnyilatkozások, val­lomások értékéből. Sőt. Éppen azáltal, hogy napfény­re kerülnek az ilyenféle ellentmondások, éppen ez­által válik a könyv jó eszközévé annak, hogy száza­dunk magyar irodalmának, szellemi életének e sok­oldalú és nagy alakját még jobban, még közvetle­nebbül megismerjük. Dicséret illeti ezért a kutatókat éppen úgy, mint azokat, akik a könyv megjelenteté­sét valamilyen módon elősegítették. Varga Mihály

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents