Petőfi Népe, 1980. május (35. évfolyam, 101-126. szám)
1980-05-04 / 102. szám
Egy község művelődési térképe 1980. május 4. • PETŐFI NEPE • 5 Művészet és társadalom Kiállítás a Műcsarnokban Aki — először járva itt az alaposabb ismerkedés szándékával —, eljut Solt központjáig és szemügyre veszi a roggyantságát rejtegő, félszigeten ácsorgó művelődési házat, az önkéntelenül is megtorpan, s elkezd a háta mögé pislogni: jól látott az imént? A még friss va- kolatú, kétszintes családi villák és a két autót is ringató, hatalmas udvarok tucatjai ebben a faluban kocogtak el oly módos büszkeséggel az autóbusz ablaka előtt néhány perccel korábban?... A látvány rejtélye később a számokéval mélyül: ha minden foglalkozási kategóriában húsz—harminc százalékkal emelkedtek a jövédelmek, az utóbbi öt esztendő alatt, akkor hogyan lehetséges, hogy a kultúrára fordított kiadósok szinte alig növekedtek a jelzett időben? Az ilyen és_ ehhez hasonló gondolatok persze nem csak a kivülről érkezőt foglalkoztatják. Aligha véletlen, hogy Fehér György, a solti pártbizottság titkára is elsőként a közművelődés helyzetére volt kíváncsi. A vizsgálatról készült beszámoló hamar előkerül a vele való beszélgetéskor. Ami letagadhatatlan Az értékelést lapozgatva kibontakozik előttünk a solti művelődés képe. Bizonyos eredményeket nem lehet elvitatni — ez az első percekben látszik. Imponáló például az az ütem, ahogyan a fiatalok zenei nevelése az utóbbi időbén fejlődött. Az általános iskolában magas szintű oktatásban részesülnek a gyerekek, akik eljárhatnak a dunapa- taji zeneiskola solti kihelyezésű hegedű-, gitár- és zongoratagó- zatára, valamint a művelődési ház harmonika-tanfolyamára. Rendszeresen látogatják az Országos Filharmónia helyben megrendezett hangversenyeit. Mintegy háromszáz tanulónak van bérlete, öntevékeny formában maguk is művelhetik a, zenét; több zenekar is tevékenykedik a faluban — közülük a citerások és a vonósok együttese az országos minősítő versenyeken is eredményesen szerepelt. Igen népszerű az önkéntes tűzoltók zenekara is. Az öntevékeny művészeti együttesek — köztük is főként az éppen száz tagot számláló néptánccsoport tagjai — gyakran lépnek fel Solton, s a környező falvakban. A tizenhétezer kötetes'könyvtár látogatóinak száma tízezerről tizenháromezerre nőtt 1974. és 1979 között, s a lakosság egyötödét kitevő olvasók mintegy harmincezer kötet könyvet kölcsönöznek évente. Sokan keresik a könyvtárban megtalálható. — mintegy ötvenféle — újságot és napilapot is, annak ellenére, hogy egyre többen járatnak valamilyen újságot: a Petőfi Népe előfizetői tábora például 1974-ben még nem érte el az ötszázat, mára pedig csaknem hétszázan fizetnek elő a megyei lap*a: Említésre*méltó a tudományos ismeretterjesztés fellendülése is: nemrégiben' megalakult I a TIT-csoport, tavaly több mint nyolcvan előadást rendezett. Ezek összesen négyezer -solti érdeklődőt vonzottak. Színe és fonákja A számok ugyan önmagukért beszélnek; ám a teljes valóságot szinte sohasem mondják el. .Így van ez a solti közművelődés esetében is. Nem véletlenül hangsúlyozza többször is a pártbizottsági jelentés, hogy a számszerű növekedés csak ritkán párosul a minőség javulásával, az eredményesség fokozódásával. Sőt, bizonyos esetekben éppen ellenkező előjelű folyamatok tapasztalhatók. Mert a fenti adatok azt sugallják ugyan, hogy a Soltiak szemében is egyre nagyobb érték a tudás és a műveltség, de mivel magyarázható, hogy az általános iskola befejezésére egyre kevesebben vállalkoznak? Hogy amíg 1977-ben tizenheten szerezték meg a végbizonyítványt, addig 1978- ban már csak tizennégyen, s tavaly már csak tizenegyen, az idei tanévben pedig — jelentkező hiányában — nem is indult újabb osztály? Annak ellenére, hogy az általános iskolát nem végzettek ' száma jóval félezer fölött van e hétezer lakost számláló nagyközségben ! A pártbizottsági jelentés a munkások közművelődési tevékenységét elemezve rámutat: a szocialista brigádok száma gyorsan szaporodik, s a közösségek sokat tesznek a munkahelyi művelődés fellendítése érdekében. Ennek ellenére ezeknek a kezdeményezéseknek az eredményei még távolról sincsenek arányban a munkásművelődés fontosságával. A munkások és a munkahelyi vezetők ilyen irányú közömbösségére célozva szögezi le a solti pártbizottság:. „ ... megállapítható, hogy a munkásművelődés területén csak a kezdeti lépéseket tettük meg, s az elért eredményekkel semmiképpen sem szabad megelégedni.” Passzív értelmiségiek Természetesen nem csupán a munkásokra — de g lakosság egyéb-rétegéire vonatkozóan i& találhatók bíráló M megjegyzések a jéléntéyfa'én. ’A vizsgaláídf' végzők érthetőnek találják ugyan, hogy a termelőszövetkezeti parasztságot — a mezőgazdasági munka jellegéből adódóan is — nehezebb bevonni a közművelődésbe, azt viszont kétségbe vonják, hogy a gazdaságokban létrehozott kulturális bizottság mindent megtett volna ennek érdekében. Még több elégedetlenségre ad okot az értelmiség, mely csak számszerűségét tekintve növekszik • A művelődési ház rendezvényei — igy többek között a különböző képzőművészeti kiállítások — egyre több érdeklődőt vonzanak. gyorsan a nagyközségben, ám súlyát, műveltséggyarapító befolyását, életmintát nyújtó szerepét tekintve keveset lépett előre. Ezt tanúsítja az említett dokumentum következő mondata is: „Az értelmiségi réteg aktivizálása a köz- művelődésbe való bekapcsolása rendkívül nehéz. A pedagógusok és a műszakiak egy része szívesen vállal feladatot, de az agrár értelmiségről ma még azt kell mondanunk, hogy túlnyomó részük teljesen passzívan viselkedik az ilyen irányú tevékenységgel szemben.” A múltra építve A különböző fogyatékosságok feltérképezése már önmagában is jelentős lépés; ám a pártbizottság nem elégedett meg ennyivel: a hibák kijavítására, a fejlődés gyorsítására vonatkozóan számos javaslatot kidolgozott. Valamennyit idézni terjedelmi okokból is nehéz volna. Szembeszökő és elismerésre méltó például, hogy az új elképzelések kialakításánál milyen messzemenően figyelembe vették a társadalmi változásokat. Erre a felismerésre építve szorgalmazza a terv egyebek mellett egy értelmiségi klubnak a létrehozását, a honismereti szakkörnek és a színjátszó csoportnak - a. „megalakítását. Ezzel egyidejűleg m érezhetően alapvető fontosságú rendező elv a valóság tényeinek tisztelete, s az ebből fakadó törekvés a folytonosság fenntartása is. Nyilván ebből következik, hogy a közművelődési terv készítői nyomatékosan hangsúlyozzák: a továbblépés elsőrendű eszközét nem az új művelődési formák, vagy csoportok szervezésében kell látni, hanem a már működő, az életképességüket valamilyen formában már bizonyító közöségek fokozottabb támogatásában. Ennek érdekében feltétlenül enyhíteni kell a mozi, a könyvtár és a művelődési ház zsúfoltságát. Kérdőjelek átalakulóban Mindehhez azonban — csakúgy, mint a néptáncosok, a balettosok és a hangszeren játszók színvonalasabb képzéséhez —, pénz kell. Több, mint ami eddig a rendelkezésre állt. Az intézkedési terv emlékeztet arra, hogy néhány évvel ezelőtt magas szintű határozatok születtek arra vonatkozólag, hogy a különböző munkahelyek hogyan képezzenek kulturális alapot, s azt hogyan használják fel. Emlékeztet a tervezet arra is, hogy a korábbi határozatok értelmében a Solton működő vállalatoknak és termelőszövetkezeteknek a kulturális alapjuk bizonyos százalékát a nagyközség rendelkezésére kellett volna bocsátaniok, erről azonban jónéhány munkahely eddig egyszerűen megfeledkezett. 'Eddig csupán a Szikra és a Rákóczi Termelőszövetkezet vállalt jelentősebb anyagi áldozatot a solti közművelődés támogatása, fejlesztése érdekében. Pedig a munkahelyeken jelentős összeg — évente mintegy másfél millió fórint — van kulturális célra. Ennek az összegnek a felhasználása azonban-a-lcgtöbb hegyen nélkülöz minden tervszerü- áséget é»-célszerűséget. A javaslat elhangzását követő napokban a Mezőgép Vállalat solti gyára máris felajánlott kétszázezer forintot. Ez az első lépés, ami reményt támaszt: a kérdőjelek hamarosan felkiáltójelekké alakulhatnak át; olyan jelekké, amely az együttműködés, a közös ügyért érzett felelősség szép példájára hívják majd fel a Solttal ismerkedők figyelmét. Káposztás János Különös kiállítás fogadja a hagyományos tárlatokhoz szokott látogatót a Műcsarnokban. Különös a bemutató címe is: „Művészet és társadalom 1945—1980". Nem kevesebbet, mint a társadalmunk utóbbi harmincöt évének változásait, s művészeti — nevezetesen a képző- és iparművészeti — vetületeit próbálja feltárni. Ezért szokatlan azután a kiállítás installációja is. A termek egyik oldalán a politikai, társadalmi jellemzők, a másik oldalon három vonulatban ezek művészi megnyilvánulása. A történelmi-társadalmi témákat, eseményeket bemutató dokumentáció egyrészt korabeli fotó-, szöveg- és egyéb dokumentum, másrészt, az időszak életformáját bemutató fotó és tárgyi anyag. Az egyes korszakokhoz kötött (kissé önkényesen) képző- és iparművészeti alkotásokat, mint a kor művészeti dokumentumait mutatják be. Aki a termeibe lép — írja Horváth György, a kiállítás anyagának egyik összeállítója — tán szokatlannak fogja érezni az első percben a látványt, s a tényt, hogy a Műcsarnok máshoz szokott falai közt egymás mellett lát történelmi ereklyét, közönséges, mindennapi használatra szánt tárgyakat, múltunkat idéző dokumentumot, fotográfiát, ötvösmunkát, művész tervezte és készítette textíliát, formatervezett gépet, szerszámot, ruhát, cipőt. S mindezt két párhuzamos vonulatban, ahol a termek bal oldalán mindig az élettények — a politikai’ dokumentumok és az adott korszakra jellemző életmódot bemutató példák: számok, tárgyak, adatok — lelhetők, jobb oldalán pedig, mintegy nekik felelve, a képző- és iparművészet alkotásai. Ha tetszik: a művészet válaszai a velük most tételesen is szembesített eseményekre. De inkább: részvételük a korban.- Hiszen a két vonulat nem attól tartozik össze, hogy ezen a tárlaton párhuzamba állította őket a rendezés, hanem attól, hogy — elvileg is, gyakor• Orosz János: Nap, Hold, állatok. (1968.) latilag is — a két oldal tárgyai felcserélhetők, egymáshoz illeszthetők, egymásnak felelők: a jobb oldal képei, grafikái „beillenek” a bal teremfél enteriőrjeibe, s az is könnyedén elképzelhető, hogy a jobb oldalra helyezett iparművészeti munkák és ipari formatervek a másik oldalon is felbukkannak, vagy a fotódokumentumok valamelyikén az utcán találkozunk egy — a túloldalon műként interpretált, eredeti alkotásként bemutatott — plakáttal, az üzemben a formatervezett géppel, szerszámmal, máshol a Háztartási tárggyal, járművel. Az első teremben történelmünk képekkel, dokumentumokkal, becses ereklyékkel és köznapi tárgyakkal írt vázlatán át jutunk el a felszabadulás napjaitól 1848 49- ig. A második korszakot 1948-tól 1962-ig terjedően jelölték ki a kiállítás rendezői. A harmadik teremben 1962-től 1975-ig szólóan kapunk tájékoztatást, majd napjaink krónikája következik. • A 80-as évek bútorai. Oiárámj Tianuh: Másfél szoba összkomfort (15.) „Merre megy? — kérdeztem. — Fgy darabig elvinném.” „Mindegy” — mondta tompán, és fölvonta vállát. „A biztosítóöv! — jutott eszembe. — Kapcsolja be magát!” Szótlanul elbabrált az övvel; gyakorlatlanul csinálta, ügyetlenkedett. Látszott, nem sokat ko- csikázik. De nem akartam segíteni neki, semmi kedvem sem volt a dereka körül babrálni, még bizalmaskodásnak, vagy ami annál rosszabb: kandúrsündörgésnek vélhette volna. Nyugodtan vártam, amíg végre becsettintette a zárat, aztán indítottam. Már jócskán bent voltunk a forgalomban, amikor megszólalt. „Mégis, merre megyünk?" „Azt mondta, mindegy.” „No igen, de mégis.” „A Pataki István tér felé. Jó lesz?” „Jó” . — mondta megadóan. „Sejti, hogy miért hívtam?" , Aprót biccentett. „Azt hiszem, sejtem.” Beszaladtunk a városba, s a Keleti tájékán megálltam. „Van itt a közelben egy eszpresszó — mondtam, és kiszálltam. — Megfelel? 1 „Tökéletesen.” — S megint elkezdett szerencsétlenkedni az öv-; vei. A presszóban két kávét kértem, s két kis konyakot; oldódni akartam, mert utáltam, ami vár rám. Mi vagyok én? Iskolai vigyázó, aki felírja a rosszakat? Vagy nádpálcás tanítóbácsi? Az én dolgom a Dekamil-program, nem a munkatársak fegyelmezése... A pincér hozta a tálcát, én nyúltam a pohár után s köszörültem a torkomon. ~ „Tudja, kedves Judit, hogy nem szeretem adni a szigorú főnököt ...” Elmosolyodott, a pohárra bökött. „Konyak mellett nem is megy..." „Az nem megy, amit maga csinál! — dörrentem rá mégiscsak a főnök hangján, hogy azt ne higgye, kvaterkázni hívtam. — A múlt hónapban tizenkétszer késett, ebben a hónapban már négyszer! Mit gondol, meddig tudom megvédeni?” „Kitől?” — kérdezte nyugodtan. 1 „A személyzeti osztálytól [Többször is a telkemre kötötték, hogy vagy ráncba szedem magát, vagy jön az áthelyezés! Azfc akarja?” Megint elmosolyodott. „Attól függ, hová!” — mondta kedves pimaszsággal. Fölnevettem. „Elképesztő a maguk szemtelensége, kisfiam! Hová,?! Mindenesetre nem a vadonatúj lágymányosi laboratóriumba!” „Hanem?” — kérdezte ártatlanul. „Nem tudom. De négy éve például elvitték innét az,egyik munkatársamat a szentendrei telep-, re.. — „Hűha! — szisszent fel végre. — Büntetésből?” Most én* mosolyogtam. „Hát, kedvesem, noha Szentendre kétségtelenül a legbájosabb Kisvárosok egyike, az áthelyezés aligha fogható föl előléptetésnek ... — Most már a kávémat k&vargattam. — Mi van magával? Miért ez a sok késés?” Hirtelen fölhajtotta a konyakját „Ha Szólók elvtárs is úgy élne, mint én, ezt nem kérdezné..• „Miért? — hajoltam hozzá. — Hogyan él?” Belemélyedt a szemembe. „Ismeri azt a régi mondást: Hátán háza, kebelén kenyere?" „Ismerem. És?” Megpárásodott a szeme. „Hát így élek én! Se lakás, se család! I.” „De hisz a gyönyörű kislánya! ...” — mondtam értetlenül, mert ismertem is a csöppséget, tavaly, a Télapó-ünnepélyre, behozta az anyja. „Hetek telnek el, amíg látom — mondta, s már folyt szeméből a könny. Apró utazótáska hevert mellette a földön; rámutatott. — Ez az otthónom... Hálóing, szappan, fogkefe, törölköző, egy váltás fehérnemű ... Ma itt alszom, holnap ott... Barátnők, kolléganők, nagynéni. Néha kint Ve- csésen, az anyámnál...” 13. „És a gyerek?” — kérdeztem döbbenten.! , Most már rázta a sírás. „Az anyósoméknál... Hiszen az anyám dolgozik, a bölcsőde meg persze reménytelen, de így, otthon nélkül, nem is tarthatnám magamnál... Hurcolnám egyik lakásról a másikra?” „Rettenetes! — csóváltam fejem. — És a férje? Mit szól ehhez?” ' A csészéjét nézte, a kanalával babrált. „O is tehetetlen — szólt aztán, és legyintett. — A szülei terrorja alatt nyög, és a gyerek miatt ki van szolgáltatva nekik ... Az öregek boldogak lehetnek: most a fiúcskájuk is megmaradt, és melléje van egy csöpp kislányuk is! Az anyósom nem dolgozik, ő van egész nap a gyerekkel. Nem mondom, szép teljesítmény: ötvenéves korára van egy kétéves kislánya .. " Hallgatunk. „És mi itt a megoldás?” — kérdeztem végül. Fölnevetett. „Az ötös lottó! Az előkészületeket már meg is. tettem: megvettem, és csütörtök reggelig megint bedobom a szelvényt...” „Hát ez így a pokol, kedvesem! A maga problémájára egy megoldás van: az Önálló lakás.” Bólintott, hogy igen, így van. És mintha valami várakozás lett volna a pillantásában, ahogy merőn rám függesztette. Nyomban széttártam a karom, nehogy valami ostoba, hiú remény ébredjen benne. „Csakhogy ehhez én nulla vagyok, kedves Judit...” Megint belemélyedt a szemembe, és nagy nyomatékkai mondta: „Biztos?” „Egészen biztos! nevettem fel. — Ehhez még az Akadémia főtitkára is kevés! Talán még egy eleven miniszter ist — És Éti járt az eszemben, a hajlíthatatlan köztisztviselői elvei. Judit most rágyújtott. „Egyem a lelkét, főnök! — mondta, s szemembe fújta az első szippantás füstjét. — Hiszi is ézt, vagy csak mondja?” „Kedves, jószág maga, Juditka. És külön becsülöm érte, hogy ilyen körülmények közt van kedve humorizálni __” K omolyan bólintott. „Vagy az öngyilkosság, vagy az akasztófahumor!” .Nem is tudtam eddig, hogy maga ilyen talpraesett teremtés ... Pedig idestova három éve dolgoztunk együtt...” Megint rámnézett, megint a szemembe mélyed t. „És ha tudta volna?” — kérdezte halkan. Mi ez, mondtam magamban idegesen. Mit akar ez a nő tőlem? „Mit ha tudtam volna?” —’ kér- . deztem gyámolatlanul. . Mosolygott. „Hogy ilyen kedves „jószág” vagyok. j. Ilyen talpraesett... Mit csinált volna?” „Hogyhogy mit? — kérdeztem, most már egy kissé megjátszott bambasággal. — Hát jobban megbecsülöm!” „Csak?” — kérdezte csalódottan. és hátradőlt a székén. Nekem hirtelen még a torkom is kiszáradt. Az arcát néztem, a holdívű homlokát, a mély tüzű szemét. S a korát számitgattam: huszonnégy? huszonöt? És a korkülönbséget köztünk: huszonöt? huszonhat? „Miért? — mondtam aztán halkan., — Mit kellett volna csinálnom?” Fölvonta vállát „Nem én vagyok a férfi!” Egyszerűen ném mertem hinni a fülemnek. „Ezt hogyan'kell értenem, Juditka? — kérdeztem vontatottan. Megint rántott a vállán; most mintha csepp kihívás is lett volna a hangjában. „Nem én vagyok a férfi!” „Értem — mondtam rekedten. De erre fölcsattant. . „Dehogyis érti! Nem értenek maguk, férfiak, soha semmit! Most én mélyedtem jobban a szemébe. „Én például mit nem értettem?” Elfordította tekintetét, megint a csészéjét bámulta. „Ha néha tovább maradt, és én is bent maradtam... — kezdte akadozva! — Pedig mehettem volna, lejárt a munkaidőm! Vagy, ha szanaszét hagyta a jegyzeteit, másnap minden a helyén volt. g> önyörűen legépelve... — Most újból ráemelte szemét. — Ezt például értette?” Még mindig nem, és nem akartam hinni abban, amit hallok. Ez itt valami félreértés. Valami felajánlás lesz, helyi kezdeményezés, afféle divatos KlSZ-patroná- lás. törődjünk többet az öreg főnökökkel ... Segítsünk az arte- rioszklerózisán, ne hagyjuk elkallódni a jegyzeteit, amelynek a népgazdaságnak esetleg milliókat hoznak, de a vén hülye másnapra elfelejti, hogy föltalált valamit __ F ejemet ingattam. „Nem értettem. De nem is feledkeztem meg róla, ne féljen: épp ezzel érveltem a maga érdekében a személyzetisnél!” „Köszönöm — mondta jéghidegen. — Nem azért tettem, de így is jó.” „Hát miért tette?” — kérdeztem- nágysokára._ „Igazán nem érti-?* — kérdezett vissza vádlón. Megint nemet intettem. „Én csak azt értem, hogy szalad az idő, Juditka. Hogy egyetlen életem van, és az véges ... Csak azt a szívszorító sajgást értem, amely otthon, bent az intézetben, vagy az utcán egy-egy csinos nő láttán meg-megállit, és belém dörömböl: még tíz év, és vége... (Folytatása következik.)
