Petőfi Népe, 1980. április (35. évfolyam, 77-100. szám)
1980-04-11 / 84. szám
\ 1980. április 11. # PETŐFI NÉPE • 5 Hetvenöt éve született József Attila Wagytok a ma, vagytok a hol- ~ nap — írta Ady Endre a Csók Máté földjén című költeményében; alig néhány évvel azután, hogy József Attila megszületett. A jóslat nem egyetlen személyre, hanem egy egész osztályra vonatkozott. Mégis érdemes elidőzni annál a ténynél, hogy még Ady életében — József Áron szappanfőző és Pőcze Borbála mosónő gyermekeként — megszületett az a proletárfiú, aki méltán lépett Ady örökébe. Aki emberként, forradalmárként, költőként és gondolkodóként, mindig a teljességet ostromolva, az „emberi felszabadulás” egyik legjelentősebb szószólója lett. József Attilában a kivételes érzékenység és a rendkívüli éleslátás olyan történelmi időszakban forrt össze egyetlen megváltó indulattá, amikor már — visszafelé nyomozva az időben — természetesnek hat, hogy valaki egymás mellé írja ezt a két mondatot a külvárosokról szólva: „Az egész emberi világ itt készül. Itt minden csupa rom”. Abban az Ady megírta környezetben született, ahol „álmodott a nyomor”. „Ha már ennyi a kín, világot vált valóra” — hirdette osztály történelmi küldetéséről József Attila. Gyermekkori hányattatása, félárvasága, nélkülözései — nem pusztán egyéni sorsának mozzanatai. „Szerte nézett s nem leié honját a hazában” Kölcsey sorai a Himnuszból — aktualizálva — a dolgozó többség életérzését fejezik ki a két világháború közti Magyarországon. Tskolai és költői eszmélkedése természetszerű- * leg a baloldali mozgalmak és a háború utáni európai művészeti avantgarde vonzásában történik. Huszonéves korára már érett, saját hangú költő, aki a népköltészetből, a világköltészeti hagyományból, s a kortárs modern törekvésekből egyaránt merített. Szinte már indulásakor tudatosan vallja magát az „utca és a föld fiának”. Fölvállalt és elkerülhetetlen harcai közepette korán felismeri, a küzdelmeibe zárt ember esendőségét is: „A legutolsó harcos én legyek” — írja tizennyolc évesen. József Attila a haladó polgári eszmék és a marxizmus tanulmányozásával, kortársai között kiemelkedő gondolkodói teljesítményével és szintézisteremtésével, költészeti gyakorlatában is kamatoztatta fölismeréseit. Költészetének történelmi mélységlátása — a maga élességében és következetességében — legnagyobb hazai és világirodalmi kortársaihoz viszonyítva is páratlan, ö mutatja ki a legnagyobb meggyőző erővel, versei sokaságában — a „Retteg a szegénytől a gazdag, s a gazdagtól fél a szegény” alap-, állásából — hogy a kizsákmányolás ténye milyen szükségszerűen eltorzítja a személyiséget, a kizsákmányolásnak még, .a haszonglyezőj körében-is. Ezért kell s^éripte^a^^unkásosz^ilyn^k „afcégész emberiségért helytállni az örök talajon”,'Vállalni nem csupán a külső, hanem az ember belső felszabadításának hosszú folyamatát. Érett fővel megértette, hogy az emberben a történelem fejlődésével is csupán „finomul a kín”. De az „aljas, nyomorító hatalmak” megdöntését — épp ennek a felismerésnek a távlatában sürgette. A forradalom várása és jövetelének késése mellett, a fasizmus világméretű előretörését tapasztalhatta. „Az elnyomás csapatban károg, élő szívre, mint dögre száll” — adja meg a félelmetesen pontos képletet koráról. Elméletileg is szembenéz a legkihívóbb kérdésekkel: a történelem törvényszerűségei. nemzet- és osztály- harc viszonya, az esztétikum és a politikum kapcsolódásának lehetőségei egyaránt mélyen foglalkoztatták. A nemzetet „közös ihlet”-nek nevezte. Szembeszállt a művészeti hatékonyság kérdésének minden szűkkeblű, lefoko- ző-gyakorlatias értelmezésével ugyanúgy, mint az öncélúság elvével. „Csak ami nincs, annak van bokra, csak ami lesz, az a virág, ami van, széthull darabokra” — fogalmazza meg a természet és a történelem, a társadalmi fejlődés nagy törvényszerűségét a maga módján, egyetlen metafórasor látható és átgondolásra kényszerítő erejével. A munkásosztály költője — egyúttal a magyar nemzet költője is volt. „Édes hazám, fogadj szívedbe!” — szól fellebbezése az igazi nemzeti lelkiismerethez. a politikai szorongátottság és a belső számkivetettség idején. Üj, szocialista internacionalizmust hirdet meg a Duna táján, a nagy előd, Ady Endre szavaival is egybehangzóan. S a harcos forradalmár, kora és kortársai kíméletlen bírálója, szenvedve panaszkodik: „Miért is kell fegyvert veretni belőled, arany öntudat!” De bízik harcának értelmében, s abban is, hogy az emberiség előtörténete véget ér egyszer,' eljő a „szabadság békessége”, s „minket is elfelednek lassan lugasok csendes árnyain" — írja megnyugvást, -feloldást keresve a jövőben a jelen harcosa. „A világ vagyok: minden, ami volt,-van”. József Attila költészete intenzív foglalata nem csupán a megtörtént, de minden megtörténhető vagy eljöhető időnek is. Jövőidézésének türelmetlensége egyéni életsorsának tragikussá válásával, szerencsétlen szerelmeivel, betegsége előrehaladásával is nyomatékot kap. József Attiláról szólva különösen érvényes az a megfogalmazás, hogy az igaz nagy költészet soha nem a kitalálás, hanem a megtalálás művészete. Az ő soraiban a tapasztalat törvényerejűvé emelkedik: számtalan élethelyzetünkben idézzük őt, hogy önmagunkat is jobban megértsük. A boldog és a boldogtalan szerelmes, az élettel most ismerkedő kamasz vagy a komoly felnőtt egyaránt meríthet költészetéből segítséget, bátorítást, tanulhat önérzetet, önbecsülést. Fölényes poétikai eszköztára lehetővé tette számára, hogy gazdag egyénisége minden élményét és tartalmi közlendőjét — a szó legnemesebb értelmében — formává alakítsa. Képei, összevont hasonlatai, váratlan gondolati fordulatai ma ■már .köznyelvünkben is elevenen hatnak, s minden újabb magyar nemzedék újat keresve és újat találva fedezi fel őt magának. Volt idő. amikor József Attilát csak a forradalmi, vagy éppenséggel a szűkebben vett mozgalmi ver“, sei alapján-tartották elsősorban nagy költőnek. Min?- den kisajátítható elfogultsággal szemben, ma is csak azt vallhatjuk: a teljes József Attila a miénk! Több mint négy évtizede bekövetkezett halála után, képletes értelemben, öleljük őt vissza újra és újra a sínektől. Ne .feledjük má sem, hogy még életében, kulcsmondatként hagyta ránk költészetéhez: „Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret". Becsüljük meg és szeressük őt a hozzá egyedül méltó, végletes és gyermeki őszinteséggel! R. E. • A szabadszállási rokonsággal. Baloldalt ül Imre bácsi, középen a „tyatya", Attila nagyapja, jobbra Mari ángy!, • Muszájkcrtnck hívták Szabadszálláson azt a szérüskertet, ahol József Attila nagyapja volt csősz. A kunyhószerű épületet emlékházként őrzik a község lakói. Azt mondják, a költő, az író egész éle- ** téré leginkább a gyermekkor van hatással. Ha Petőfi életére Kiskunfélegyháza, akkor József Attiláéra biztosan Szabadszállás tett ilyen hatást. Ahogy életrajzírója, Fodor András említi: „Igazi, életre szóló faluélményeit itt szerezte. Alföldről^ írt versei nagy részében erre a tájra lehet ráismerni.” Szabadszálláson még ma is emlékeznek a gyermek József Attilára. Édesanyja rokonsága, a kiterjedt Pőcze család idősebb tagjai közül a 72 éves Tamai Pálné Pőcze Erzsébet — Attila egyik unokatestvére — mostanában vetette papírra gyermekkori emlékeit. A kedves, közvetlen sorok — melyeken semmit sem változtattunk — megérdemlik a nyilvánosságot. Hiszen megsejtetnek valamit abból a környezetből, ahonnét a költő képeit, hasonlatait, nyelvi fordulatait, s az ábrázolás hitelességét is magával hozta. Emlékezés írta: Tárnái Pálné Pőcze Erzsébet Az elmúlt idők kopott országúján. a 68 év_ távlatából, nehéz felidézni azokat a nyaraló, játszadozó, boldog gyermekeket, akik mi voltunk Imre bácsiéknál. Mert a legjobb csak ott volt. Igaz, Imre bácsiék gyakran veszekedtek. pörlekedtek, ittak is. Még hozzá pálinkát, de minket szerettek, és mi azt meg is éreztük. Most ülünk a vízparton és rímekbe beszélünk. Ezt is .Attila találtai ki. aki eh-.i Viez kitűnően értett. A mi rímeink döcögtek. Mari ángyunk kiabál felénk, hogy keressük meg a kislibát. a nagyok itt vannak az a kicsi megint elkódorgott. Hát ez már nagy galiba, megint elment a liba, és nevetünk Attila mondásán. Induljunk el nyomba, ide a szomszédba. Megyünk a liba után. A kutyák ránk rohannak, alig tudjuk ijedtünkben kinyögni, miért jöttünk. De a néni ránk mosolyog, nem kell félni, csak ijeszt a kutya. Nem nincsen itt a kis liba. Elköszönünk. Attila még mindig benne van a játékban, mert szinte szavalva mondja: „Nahát akkor, engedetem bocsánat, hogy bátorkodtunk itt keresni a kis növésű libánkat.” Te Attila, Te kész Petőfi Sándor vagy. Felcsillanó szemmel mondja, igen igazatok van. ha felnövök olyan verseket írok. mint Petőfi. Nevetünk — hagyd ezt az álmodozást, hogy mit gondol ez magáról — Petőfi, méghogy Petőfi. Igenis, toporzékol Attila, majd meglátjátok... és megláttuk. Attila ekkor 6—7 éves lehetett. Imre bácsiéktól gyalogoltunk beleié a városba. Mert ott kint a tanyán ha a. faluba igyekezett valaki, hát azt mondta: bemegyek a városba. Mi is igyekeztünk. Sütött a nap, fáradtak voltunk. Hat-nyolc kilométer Imre bácsiéktól a tyatya háza. Nagy homok volt, és igen csak égette a talpunkat, míg az adacsi dűlőkön keresztül vergődtünk. Eső ki tudja mikor volt. Kocsi jön, mondja Attila. Hátra nézünk, tényleg kocsi. Hintó — kiált Etelka. Integessünk, szólt Integetünk is kézzel és kendövei — hátha felvesz — reménykedünk. Lassít is, de mikor odaér, csak ránt egyet a gyeplőn, és szaladnak a lovak. Attila mérgében csak úgy marékolta a port és a hintó után dobálta. De lehet, hogy nem csak a kocsinak szánta. Egész úton arról beszélt, hogy ha megnő, dolgozni fog. Veszek egy kocsit, lovat, hogyha nyáron haza jövünk, nem gyalogolunk ám. A lovat én hajtom ... Imre bácsiéknál tartom, és akkor Mari ángyinak sem kell a piócákat gyalog vinni a városba. Majd örülnek, szólt Etelka, Imre bácsi hajtja a lovat, mert ö mindig fáradt, hiszen olyan sovány, majd elviszi a szél — szegényt. így tervezve, beszélgetve értünk nagyapóhoz. Neki is elmondtuk a kocsit, lovat, nem szólt, csak* mosolygott a bajúsz alatt. Gondoltuk, neki is tetszik a dolog, és megbeszéltük, hogy a lovunkat egy kicsit nála hagyjuk. Igen. mondja Attila, a boglyák körül ellegelész és a nagyapa elszórakozik vele. Hiszen most nincs semmiféle állat a háznál, csak az a névtelen kutya. Hogy miért nem Bodri — vagy Sajó? Kutya, hát kutya mondja nagyapa. és hallgat nagyokat. Mindég csak hallgat és pipál. Vajon mikor nagymama élt. akkor is ilven csendes volt, tűnődtünk, és magára hagytuk szegényt. Szaladgáltunk. játszottunk, és nevetgéltünk. Ügy hiszem, boldogok is voltunk. Mi egymáshoz tartozó. egymást nagyon szerető, három kicsi ember. Az időben a napokat most visz- szafelé pergetem. József Attilára emlékezem, ami nem is nehéz, hiszen minden találkozásunk felejthetetlen emlék. Most mint kis fiú szalad elém, ahogy közeledik a csőszkunyhó felé. pesti rokonokat látogatni. Etelkával jöttek le, minden kísérő nélkül. A Mama nem jön le. nem is akar talán, és dolgozik értük. Mink még örültünk a nyárnak, mely soha el nem múlhat. A napsugárnak- mely csak miránk ontja a fényt — és a meleget. Boldog gyerekkor, önfeledve játszadoztunk. míg egyszer halljuk ám a hivóhangot: „Gyerökök kész az ebéd!” Lebbencsleves volt. kis kolbászkarikákkal. ■ de nekünk igen finom. ízletes volt. A kutya is ott illegette magát, várva egy jó falatot. Attila megkérdezte. „Nagyapa mi a neve a kutyának?" Hallgat az öreg. azután nagysokára kiböki. mi lönne? hát kutya! Ezen aztán megint nevetni kellett. Felmásztunk a boglyákra, míg a tyatya meg nem látta, és le parancsolt, mert a szalma gyerökök. drága szalma. Nem lőhet rajta lecsúszkálni, mert az az uraságé, és ha az uraság mög- haragszik. elbocsátja a szögény- embört. akkor aztán nem lesz ám kis hizócska. csak mezétlábas leveske. Ezen aztán elgondolkodtunk, és nem merészeltünk a boglyák közelébe sem menni. Mert az uraság, jaj az uraság. Nem ismertük. de tudtuk, hogy az uraságtól félni kell. * Egy másik ősz. kint a szigeten. Imre bácsiéknál. Szőlő, erdő, ró- naság és víz — nagy víz — és egy rozoga csónak. Imre bácsi halászik mink is segítünk, és gondolatban még nagyobb halakat fogunk. Túl teszünk az ügyes halászon, súgjuk. Azért mikor már a bográcsot körül üljük, Imre bácsi kis keszeg halai igen ízletesek. csak roppant erős. A szemünk könnybelábbad, aha, gyenge a legény, mondja Attilának, erre ő még egy egész cseresznyepaprikát kért. Hogy milyen volt ez a nyár — csónakázva, pecázgatva —. Este a kunyhó előtt tanultuk a szép régi magyar nótákat Mari nénitől. Ö ennek mestere volt. Nem hiába hívták Mester Marinak. § Erzsiké néni a féltett tárgyakkal. melyeket ereklyeként őriz a család. Elmondanám az utolsó találkozásunkat. 1936 nyarán volt, azért mondok nyarat, mert jó idő volt. Attila jött hozánk. Egyedül —* meglepődtem, mert mindig Etelkával jött, esetleg Jolánnal. Örültünk egymásnak. Jól nézett ki és a hangulata is elég vidám volt. Ma- mikám már sütötte is a zöldpaprikás tojásr^ntottát. Édesapám szó nélkül a pincébe ballagott. Attila nevetve hajolt felém. Na húgom, úgy hallom menyasszony vagy. Igaz-e? Igaz hát mondom, majd eljössz az esküvőmre. Jó ízűén evett. De ez a bor remek Ferenc bátyám, és tartotta világosság felé. Akkor hagyta ott a pipáját. Ezt Ferenc bácsinak adom, nekem nagy és sokszor hallom, hogy szidja azt a fránya tótot, hogy kicsire faragja a pipákat. Édesapám örült neki, mert nem kellett olyan sűrűn tömködni. Egyszer hogy 'itt volt, megdicsértem a kis sallangos dohányzacskót is. Rögtön nekem adta, de olyan szeretettel kínálta, hogy el kellett fogadni. Ajándékozni azt tudott. Ha neki volt jutott mindenkinek. Juditról is beszélt, akit én is jól ismertem és párszor volt is nálunk. Most is őrzöm Juditnak egy levelét. Emlékszem felköszön- töttek. Attila azt mondta: „Az első gyermeknek pedig én leszek a keresztapja.” Én nagyon boldog és büszke voltam és ha lehetséges rögtön sietve megszülöm azt a távoli gyermeket, amelyiknek a keresztapja egy József Attila. 1937-ben az esküvőmre már nem jött el, orvosi kezelés alatt állt. Jolán képviselte a családot. 1938-ban megszületett a kislányom. Attila csak eszményi keresztapa lehetett. Édesapámnak a pipa majdnem mindig a szájában volt. mert nagy pipás volt. de mikor Attila halálhírét meghallottuk, könnyes szemmel adta át. • Tedd el lányom — nem tudom szívni, annyira sajnálom szegényt. Látod ennek a szegény Attilának csak koldusbot jutott és a vonat kerekei, és sírtunk, sírtunk. . ■ Az emlékező oldalt F. Tóth Pál állította össze. A fényképeket és reprodukciókat Tóth Sándor készítette. JÓZSEF ATTILA: íme, hát megleltem hazámat... Íme, hát megleltem hazámat, a földet, ahol nevemet hibátlanul írják fölébem, ha eltemet, ki eltemet. E föld befogad, mint a persely. Mert nem kell (mily sajnálatos!) a háborúból visszamaradt húszfilléres, a vashatos. Sem a vasgyűrű, melybe vésve a szép szó áll, hogy új világ, jog, föld. — Törvényünk háborús még s szebbek az arany karikák. Egyedül voltam én sokáig. Majd eljöttek hozzám sokan. Magad vagy, mondták: bár velük voltam volna én boldogan. Így éltem s voltam én hiába, megállapíthatom magam. Bolondot játszottak velem s már halálom is hasztalan. Mióta éltem, forgószélben próbáltam állni helyemen. Nagy nevetség, hogy nem vétettem többet, mint vétettek nekem. Szép a tavasz és szép a nyár is, de szebb az ősz s legszebb a tél, annak, ki tűzhelyet, családot már végképp másoknak remél.
