Petőfi Népe, 1980. április (35. évfolyam, 77-100. szám)

1980-04-18 / 90. szám

1980. április 18. • PETŐFI NÉPE • 5 Áll még Borosjenő vára! 9 Eger vára a Kevély alatt. (A szerző felvétele.) Borosjenőnek nem volt ős és hős vára. S ha mégis van, az csalás... Ámbár ki tudja? Régi falu ez. Idestova hétszáz éve annak, hogy leírták a máig ismert legrégibb oklevélben ne­vét: Burs-Jénew. Ebből a Jenő egy honfoglaló törzs neve — nyil­ván annak a szállásterülete le­hetett ez a föld is. A Burs viszont borosat jelent, azt mondja róla a tudós Kiss Lajosnak a földrajzi nevek származását fejtegető szó­tára. Tehát akkor jeles borterme­lő hely lehetett itt. De nem kell ilyen messzi múlt­ba mennünk, Borosjenő, azaz Pi- lisborosjenő váráért — amint messzi vidékre sem kell men­nünk. A falu úgyszólván Óbuda kapuja előtt vart a régi bécsi or­szágút mellett. Üröm szomszéd­ságában. A vár még a falun túl, talán egy kilométernyire, széles, lankás völgyben. Nevezetes vár ez, egy nemzet ismerhette meg — a mozivász­non. Gárdonyi Géza híres regé­nyét, Az egri csillagokat 1968-ban ott vitte filmre Várkonyi Zoltán rendező. Egerben nem lehetett filmezni, mert az igazi egri. vár íjiem abban a formában maradt ránk, mint ama híres ostrom ide­jén volt, amelyet Dobó István alig 200 lovasával, j s ugyanannyi gyalogosával — a várba mene­kült köznép segítségével — 1552. szeptember 9-től 18-ig sikerrel vívott. (Volt aztán Egernek egy másik ostroma is, amikor a török hosszú időre — 90 évre — be­ívelte. Ez 1596-ban történt). Ezért épjtették fel Eger egykori várát Borosjenő határában! Ott és Bul­gáriában készült a film. Még emlékszem az „ostrom" heteire. Egy kora délután láto­gattunk 'ki rekkenő hőségben. Már messziről feltűnt a vár — éppen „belülről”. Ugyanis ahon­nan érkeztünk, a filmben nem használt látószög lévén, arról az egyik épület takaratlan belsejét láth'attuk. A váron túl tarka török sát­rak borították a dombokat: itt és ott, néphadseregünk kosztümös katonái néztek farkasszemet egy­mással, mint Dobó vitézei és Ali budai basa vagy Ahmed temes­vári vezér janicsárjai... A falak alatt furcsa ostromgép meredt a várra: a kamera — mö­götte napárnyékoló simlivel a homlokán vezényelt a legfőbb ba­sa: a rendező. A várkapuból ugyanakkor egy mindenről meg­feledkezett lovas ereszkedett alá békésen elábrándozva a látvá­nyon: Szász Endre — aki a dísz­leteket tervezte. Tizenkét évvel az ostrom után — mi más az mint várrom? A filmgyár várromja, amelynek őr­zi az állagát, hiszen bizonyára kamatozhat még további filmek­ben is. Gondnok vigyáz rá és kutyák —' ugatásuk és a még annál is vérfagyasztóbb táblák figyelmeztetik a nézőt, hogy ne próbáljon behatolni a drótkerí­tésen. De nem is szükséges, hi­szen kitűnően látni mindent. Az ostromlott falak anyagából kiálló karókat., sarat, követ, betont... A palotának az egrihez hasonló kisebb házát a gótikus ívű osz­lopsorra tornáccal... S ha körüljártuk a várat, érde­mes körülnéznünk a dombokon- hegveken is. A vár a Fehér-hegy felé néz, arrébb meg az ugyan­csak sziklás Solymári-fal. Míg a vár mögött a Stromfeld Aurél menedékházhoz, onnan jobb felé a Nágy-Kevélyre, balra a Kis- Kevélyre juthatunk. Ha pedig visszatérünk Pilisborosjenőre, ott is akad látnivaló. Két öreg kő- hídon és a templom védett szob­rain kívül helytörténeti gyűjte­mény is létesült a faluban. N. r.. „KÖVETE VOLT EGY MÁSIK CSODÁLATOS VILÁGNAK" József Attila-versek a Kecskeméti Lapokban „Űj magyar költő indul útnak. A mának hálátlan talajából nőtt ki, a mindent visszaejtő gazdasá­gi és megdöbbentő lelki válságok rögei közül. Két kötete új mon­danivalók súlyával, a kiharcolan­dó jobb holnap hitével, egyéni színeivel és bátorságával úgy kö­szöntött be, hogy a költészet min­den őrének és rajongójának észre kellett venni. József Attila, aki­nek egy-két versét lapunk hasáb­jain a mi közönségünk is meg­csodálhatta — a szerelmi lírától a szociális ember lírájáig új világ- szemléletet képvisel. ^ Eszközeit tekintve viselnie kell a kiforrat­lanság vádját, eszmei céljaiban éreznie kell a polgári felfogáson való túllépését, tehetségének el­ismerésében azonban minden jó- Üjszemű. jrodalombarátot maga : meljjétf megjfe^éf&yer­seskötetp: (Nemén kiáltod,'ivódal-, mi érték, jóleső ígéret, költői pá­lya jelentős állomása.” □ □ □ A 75 esztendeje született költő munkásságának kutatói eddig nem említették a maradandó iro­dalmi értékek népszerűsítésében múlhatatlan érdemű Kecskeméti Lapok 1925. április 12-én megje­lent számában olvasható mélta­tást. Minden bizonnyal Tóth László írta a hírek között, de ki­emelve közölt jelentős cikket. Tudtommal először fordult elő, hogy fiatal, szinte csak irodalmi körökben ismert nem kecskeméti költő új kötetére fölhívták olva­sóik figyelmét. Nyilván a proletár- diktatúrában vállalt szerepe miatt elítélt sakkversenyző, szaklap­szerkesztő, művelődéspolitikus nagy helyi tekintélyének tulajdon nítható a szükségszerű óvatosko­dásai ellenére igencsak bátor han­gú sorok megjelenése. A stílusje­gyekből is azonosítható szerző sa­ját keserűségét, saját reményeit is beleszőtte a harcostársról, a ked­ves sakkpartnerről, a zseniális al­kotóról közölt írásába. A, svindli kurzusnak címezte „a mának há­látlan talajából” kifejezést és együttérző rokonszenvvel dicsérte „a kiharcolandó jobb holnap” hi­tét megvalló József Attilát. • A lenyűgözően figyelmes Tóth László bizonyára eljuttatta a Nem én kiáltok kiadását lelkesülten bejelentő közlést a szegedi egyete­mistának. A gyér fogadtatás — a fővárosi lapok közül áprilisig csak-a -Pesti Napló emlékezett meg-:a kötettől -—"kisebb csalódá­sait enyhítette az általa nagyra becsült, kitűnő ízlésű irodalmár kiállása. A Részvény Nyomda ké­sőbbi vezetőjétől hallottam, hogy 1925. január végi makói találko­zásukkor a húszesztendős költő a Tanácsköztársaság tevékeny részt­vevőjét is tisztelte a nála tíz évvel idősebb Tóth Lászlóban. Azt az embert becsülte meg, aki számára a nagy irodalom a társa­dalmi haladás egyet jelentett, aki 1918. október 28-án ezt jegyzi föl naplójába. „Pár órával később Karinthy Frigyes és Kosztolányi Dezső szobájában ... találkozom a forradalommal.” Kettejük találkozását legalapo­sabban Saskői Zoltán — a kecs­keméti sakkszervező, a — Németh László szép szavaival — „tájha­zafi” unokája — ismertette a Kritika 1975. májusi számában. Egy tartalmas svájci út és egy sikeres angliai verseny friss él­ményeivel eltelve tett éleget a makói sakk-kör meghívásának. Két napig tartózkodott a tiszán­túli kisvárosban; a szimultán és a villám-verseny közben jutott ide­je arra, hogy elbeszélgessen „a nyurga kamasz emberrel", aki „követe volt egy másik csodála­tos világnak, az ősmúltnak, vagy a távoli jövőnek”, mint mondta egy felszabadulás utáni emlékes­ten. („S magam, akit érintett sze­mének lélekkel teli sugárzása, ha későn is, leróhatom tartozásomat, köszönetemet a felejthetetlen ta­lálkozásért.”) Tóth László már 1925-ben tudta ki József Attila! Leszorítva sem elégedett meg azzal, hogy a ma­ga számára fölfedezze népünk nagy értékeit, vagy csupán bará­ti gesztusokkal biztassa, erősítve a kiválasztottakat. A közösséget akarta megajándékozni, a közös­séget akarta föltáplálni a remek­művekkel! A neki dedikált Nem én kiáltok-ból a Tanulmányfej jelent meg először Kecskeméten, a legrégibb kecskeméti újság 1925. március hetediki számában. Jó­zsef Jolánhoz írt leveléből sejt­hető, hogy az önmagát szüntele­nül elemző, mérlegelő, értékelő költő sokra tartotta ezt a szonet­tet, s talán az ő kedvéért mutát- ta be ezzel a verssel őt a Kecs­keméti Lapok. A versekhez méltó elhelyezés­ben, formában kerül 1925. április 25-én a lapba a Rög a röghöz és az Aki szegény, az a legszegé­nyebb, Illő kiemelést kapott ugyanez év szeptember 26-án a Mikor az utcán átment a kedves és a Karácsony az ünnepi szám­ban. fl n □ .Saskői Zoltán szerint Tóth Lász­ló a József Attila-kötet kinyom­tatását is tervezte. Így tudja Orosz 'László is. „Volt szeme a jelentkező tehetségek meglátásá­hoz és kiadói fantáziája a támo­gatásához. Jellemző erre, hogy József Attilával - már 1925-ben tárgyalt arról, hogy összegyűjtött verseit Kecskeméten nyomassa ki.” (A Részvény Nyomda törté­nete, 1968.) Több oka is lehetett a terv meghiúsulásának. Tóth László csak igazgatói kinevezése után, az ezerkilencszázharmincas évek közepén, második felében bonta­koztathatta ki könyvkiadói elkép­zeléseit, organizátori képességeit. A Horger-incidens után .elkedvet­lenedő költő 1925 őszén Bécsbe költözött, megszakadhatott kap­csolatuk. Az akkoriban József Attilához közel álló, majd a kecs­keméti nyomdásszal is 'összeme­legedő Kassák Lajostól kétszer is érdeklődtem az 1937-ben elhunyt költő és az őt 28 évvel túlélő sakk­tudós elhidegüléséről. Tájékozta­tása szerint Tóth László többször is megkísérelte kapcsolatuk fel­élesztését. József Attila azonban úgy vélte; a Részvény Nyomda ve­zetője annyira elkötelezte magát Németh László körével, a népie­sekkel, hogy értelmetlen az ősz- szedolgozás megkísérlése. József Attila és a Kecskeméti Lapok (Tóth László) kapcsolata így is a „kecskeméti irodalomtör­ténet” szép fejezete; nyilvános­sággal, biztatással segítette a pá­lyakezdő költőt. Heltai Nándor ÚTTÖRŐÉLET Népzenei találkozó Akasztón Immár hagyományosan tartott ták meg vasárnap a megyénkben népzenét és népdalt szerető út­törők és kisdobosok az akasztói művelődési házban találkozóju­kat. Az. iskola és a művelődési ház tanárai és munkatársai nagy­szerű szervező-rendező munkát végeztek, az egész napos esemény gördülékenyen, valamennyiünk­nek örömet és élményt szerezve zajilott le. A jó hangulatú eseményen nemzetiségi együttesek is részt vettek, tudásuk legjavát bemu­tatva. Valamennyien három kate­góriában versengtek: énekszólis­ták, hangszerszólisták és' hangsze­res csoportok (zenekarok) szere­peltek. A pajtások tudását, az évről évre emelkedő színvonalú bemu­tatót, azt, hogy a szereplők vá­lasztása mindinkább a népzene legtisztább rétege felé fordul — nagyra értékelte a bíráló bizott­ság elnöke, dr. Kálmán Lajos. A száznyolcvan versenyző közül aranyoklevelet nyert a halasi Horváth Tibor citeraszólójával, a bugaci Bajnóczi Ferenc, aki ugyancsak citeraszólóval lépett fel, a csátaljai Szőcs Etelka, aki énekszólót mutatott be, a csávo- lyi Valcsik Hedvig délszláv ének­szóiéval és a dávodi Török Zol­tán, aki ugyancsak énekszóiéval aratott sikert. A zenekarok sorában aranyok­levelet a felsőszentiváni délszláv tamburazenekar, a kecskeméti Jó­kai Mór úttörőcsapat citera- és furulyazenekara, valamint a la­kiteleki citerazenekar kapott. A találkozó résztvevőit a helyi szakszövetkezet látta vendégül, stílusosan, bográcsban főtt finom birkapörkölttel. A válamenrtyiük- nek élményt nyújtó, emlékezetes versenyen Szabó Sándor megyei úttörőtitkár a megyei úttörőel­nökség könyvjutalmait — több mint ötezer forint értékben — átadta a szereplőknek. Béke téri úttörők vöröskereszte­sei jutottak — velük Oláh Sán- dorné foglalkozott. Ismerd meg hazádat! Nagyszerű vetélkedő színhelye volt Baján a Bokányi Dezső út­törőház: Honismereti vetélkedőt tartottak! A város hatodik osztá­lyos úttörői vehettek rajta részt, összesen négy kategóriában: Ba­ja -története, a város gazdasági élete és földrajza, a- város kultu­rális élete, Baja híres emberei. A vetélkedőre a rendezők né­zőket, szurkolókat is meghívtak, akik közül többen lehetőséget kaptak a szereplésre, és részesül­hettek jutalomban is. Az első he­lyezést, szoros és nagyszerű küz­delemben a Jelky András úttörő­csapat tagjai érték el. Tudósítóink jelentik Császártöltésről küldött levelet Villányi Andrea úttörőtudósító. Amint írja, csapata társadalmi munkát végzett. A kisdobosok a játszóteret takarították, « össze­gyűjtötték az apró kőtörmeléket. Az úttörők a parkerdő helyét, az odavezető utat tisztították meg a különféle szeméttől, a nyolcadikos fiúk á sportpályán ásták a leen­dő öltöző alapjait, a kisegítő is­kolások pedig az iskola előtti kertet szépítették. • Érdekes eseményről számol be levelében Bakonyi Márta, az izsáki diákotthon otthontanácsá­nak titkára. Az izsáki pajtások, vendégül látták azt a három sportolót, akik hazánk felszabadulásának tiszte­letére a Battonyától Nemesmed- vesig tartó utat végigfutották. Medé János, Molnár Károly és Illés István napi 30—40 kilométe­rek megtételével április 4-én cél­ba ért az utolsóként felszabadult községben! Egyik pihenőhelyük volt Izsák, akkor beszélhettek velük á paj­tások is. Kiváló sportteljesítmé­nyük, nagyszerű elhatározásuk va­lamennyiük előtt példa marad! S. K. Elsősegélynyújtó verseny A Béke téri iskolában rendez­ték meg a kecskeméti úttörők elsősegélynyújtó versenyét, amely­re nyolc csapat nevezett be, küld­te az iskolai"' versenyeken leg­jobbnak bizonyult öt úttörőjét. A Magyar Vöröskereszt városi tit­kára, Petróczi Éva köszöntője után a versenyzők nyomban mun­kához láttak, kitöltötték a gon­dosan és árnyaltan fogalmazott totókat. Ezután leírtak egy bal­esetet, annak tüneteit és ismertet­ték gyakorlati ellátását. Befeje­zésként „sebesülteket”' láttak el. A bíráló bizottság elnöke, dr. Tege Antal orvos megdicsérte a résztvevők tudását, munkáját, majd ismertette a helyezéseket. Első helyen végzett a Zrínyi Ilona úttörőcsapat „ötöse” — fel­készítő tanáruk Cs. Nagy Pálné — a második a Kodály Zoltán Ének-Zenei Iskola csapata lett — Ugrai Zoltánná foglalkozott ve­lük verseny előtt, a harmadik helyre pedig a vendéglátók, a Rejtvényfejtőknek Pajtások! Bűvös négyzetet közlünk ezen a héten. Az ábrán látható szá­mokat úgy rendezzétek át. hogy a számjegyek összege vízszintes és függőleges sorokban, valamint a két átlóban egyaránt azonos — segítség: 200-on belüli — legyen. A helyes megfejtők között most is tíz darab könyvet sorsolunk ki! A megfejtéseket levelezőlapon kér­jük szerkesztőségünk címére bekül­deni — Petőfi Népe Szerkesztősége. Kecskemét, Pf. 76. — április 24-ig. A lap címoldalára most is írjátok rá: Üttörőrejtvény! (Bíu^ám^ Ijamds: Másfél szoba összkomfort (3.) Nálunk erről nem volt szó. Jól éreztük magunkat együtt, nyilván tetszettünk is egymásnak, ahogy két. egészséges,, fiatail test tör­vényszerűen vonzza egymást —, dg a szerelem nem szólalt meg bennünk. Ezért aztán nyugodtan elfogadtam egyszer Géza meghí­vását, hogy menjek fel' hozzájuk ' egy kis zenét hallgatni. Akkori­ban még újdonság volt a magnó, örültem a lehetőségnek, annál is inkább, mert Géza azt is el­mondta, szülei három napra vi­dékre utaztak. így a készülék bómböltetésének sem lesz aka­dálya. Isteni szalagjai vanna’k, mesélte büszkén, Elvis Presley, Modugno, Tom Jones és a leg­jobb magyar számok. Akkor már egy éve dolgoztam, első munkahelyemen még, a Pa­píripari Központban, és önállóan rendelkeztem a szabad időmmel, csupán annyit illett bejelentenem otthon, hogy este később jövök haza; anyámék ismertek, és meg­bíztak bennem. De megbíztam én is Gézában, igazabban föl sem merült bennem a bizalom kérdé­sessége: három év óta pajtáskod- tunk már, de még a kezemet sem fogta meg soha egy mozi sötét­jében. Mitől tartottam volna? Géza aranyos volt, teát főzött, vermuttal kínált. Aztán bekap­csolta a magnót. A Delilah-t imádtam; Tom' Jones olvasztott- arany hangja a velőmig megbor­zolt mindig. No, ettünk, aztán táncoltunk. Csak úgy udvariasan, illedelmesen persze, ahogy az év­folyam táncestjein, vagy a gim­názium klubdélutánjain volt szo­kásos. De aztán fölzendült az a mélyzengésű bariton, s engem megint elöntött valami szenve­délyes, vad hullám. Karom ön­kéntelenül is szorosabbra fontam Géza nyakán, aztán homlokom odaszorítottam aiz arcához. öt akartam? Ma sem hiszem. A szerelmet akartam végre, - a férfit akartam, az odaadást, az igazi megismerést: milyen a má­sik nem, milyen a szeretkezés, amiről annyit hallottam, amiről könyvtárakat írtak össze. És köz­ben Tom Jones hangja a magnó­ból. De a hang hirtelen elhalt, és én lazítottam az ölelésen. Ek­kor azonban Géza rántott engem magához; a szemem csókolta, a nyakam, a szájam, és szorított, szorított, szorított. És már a he- veröjén ölelkeztünk. Anyám még aznap este észre­vett rajtam mindent, hiába igye­keztem cipő nélkül, s lábujjhe­gyen a szobámba óvakodni. Éjfél is elmúlt már, mire hazaértem, pedig taxin rohantam. De anyám ébren várt, s azzal a ’szesszel, hogy megkérdi: nem vagyok-e éhes, benyitott a szobámba. Én már vetkeztem, mielőbb ágyban akartam lenni, hogy a jó­tékony sötétben újra átéljek min­dent. De ő nem engedett emlé­keznem. Először csak alaposan megnézett magának, aztán köze­lebb lépett, és félrehajtotta nya­kamon a pongyolát. „Géza”? — kérdezte súgva. Bólintottam, hogy ő. „Ettől féltem mindig” mond­ta halkan, s szeme teli lett köny- nyel. „Istenem, mennyit imád­koztam érted!” Álltunk, néztük egymást. Ne- •kem még a fülem is lángol; érez­tem. „És most? — kérdezte később. — Legalább elvesz?” „Erről nem volt szó” — felel­tem csöndesen. „Hogyhogy? — csattant fel. — Akkor miről volt szó?!” „Sok mindenről. De erről nem.” „Szégyellő magad! — mondta keményen. Aztán odalépett hoz­zám, fejem a két kezébe fogta, megcsókolta a hajam. — Azért aludj jól!” — súgta, és indult ki­felé. „Apának megmondod?” — szól­tam utána halkan. Megint rámemette tekintetéi’. Emberi szemben ennyi fájdalmat én addig nem láttam. „Az kellene!” — sóhajtott, — „Belehalna.” És kiment a szobából. 3. Majdnem egy esztendeig jár­tunk együtt Gézával.. Igazában nem is tudom, mi volt ez: vi­szony? pajtásság? józan egész­ségügyi kapcsolat két higiénésen nagy igényű ember, közt? Min­denesetre kényelmes kapcsolat volt, s mert megvolt, egyikünk­nek sem kellett másutt keresked­nie. Otthon nem esett többé szó a dologról. Géza továbbra is eljárt hozzánk, úgy mint régebben, egy- egy program előtt néha értem jött, vagy nagy ritkán hazakísért. A családi színtársulat pompásan játszotta a ráosztott szerepeket: anyám kedves volt. sőt negédes, mint egy futó gavallérral aki azonban bármikor előléphet ko­molyabb udvarlóvá, apám kedé­lyeskedve töltögette a kisüstit a lánya hangversenypartnerének, én a begyakorlottság kellemével alakítottam a szende házikisasz- szonyt, aki elpirul, ha csak egy enyhén sikamlós viccet hall is. Géza remekelt, mint szolid úri­fiú; maga voilit az érdektelen lo­vagiasság. és a .társaságbeli ta­pintat. És közben szegény anyám fojtogató, türelmetlen idegessége, apám nyomott hallgatása és gya­nakvó pillantásai, ahol a cigaret­tája füstje mögül oda-odasandí- tott Gézára. Azt hiszem, mindent tudott. Hogy anyám • szólt-e mégis neki, vagy magától érzett meg ő is va­lamit az új idők szeléből, s noha már hatvan elmúlt, volt annyi rugalmasság benne, hogy okosan szemet hunyjon a világ újmódi folyása fölött — ezt már sosem fogom megtudni. Mindenesetre ő is példásan alakította szerepét: a joviális családatyát, aki egy élet fárasztó munkája után pihenni tért. félreállt a fiatalok útjából, nem pöröl a holnappal, sőt már a mának is csupán szelíd dörmö- gést, rosszalló fejcsóváflásokat tar­togat. Hanem bármi jól játszta is szerepét mindenikünk, Géza meg- érezhetett valamit az otthoni lég­kör sűrűsödő nyomásából, mert kis idő múltán erősen ritkította látogatásait nálunk. Hiába ma­gyaráztam neki, hogy ez így fel­tűnő', a szüleim hiányolják, s mit mondjak, ha kérdik, mikor látják megint, csak vállát vono- gatta, s azt válaszolta: ez aztán igazán az én gondom. Hiszen pontosan tudom, esze ágában sincs nősülni; ilyenformán vi­szont. értsem meg, nincs szíve rá, hogy az egy szem lányuk sorsáért reszkető öreg szüléim­ben hiú reményeket ébresszen ... Legegyszerűbb, ha szép lassan el­marad; szokjanak csak hozzá az öregek a gondolathoz .*.. Nem vitatkoztam vele, hiszen végeredményben igaza vol. Né­hány nap múlva bejelentettem otthon, hogy szakítottunk; anyám" szeme csillogásán, s apám für­dőszobából harsogó másnap reg­geli operettáriáin -lemérhettem, mekkora' lelki nyomástól szaba­dultak meg. A kapcsolatunk persze folyta­tódott; de már nem a régebbi in­tenzitással. Találkozásaink rit­kultak; néha két hét is eltelt, amíg egyeztetni tudtuk az időn­ket. Most már moziba, színházba, koncertra sem jártunk együtt; közös programjaink a lényegre szorítkoztak. Találkoztunk egy presszóban, megittunk egy ko­nyakot, aztán mentünk fel hoz­zájuk, vagy, ha a szülőket nem sikerült otthonról eltávolítania, egyik jóbarátjához. A legutolsó találkát is éppen ezen a címen mondta le: barátja megbetegedett, otthon nyomja az ágyat, s a szüleit sem tudja vá­ratlanul fölugrasztani a tévé mellől. Ma hát semmiképp nem' megy: majd jelentkezik, ha a barátja meggyógyul. Ez volt az utolsó beszélgeté­sünk; soha többé nem hívott. Asszony voltam már régen, ami­kor vagy tíz évvel később — egy­szer véletlenül találkoztunk az utcán. Boldogan mutatta a gye­rekei fényképét, és büszkén me­sélte, hogy a nyolcéves fia máris sportszerűen úszik; tehetségét nyilván anyjától örökölte, aki valamikor ifjúsági bajnok volt pillangóban. (Folytatása következik.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents