Petőfi Népe, 1980. március (35. évfolyam, 51-76. szám)

1980-03-11 / 59. szám

1980. március 11. • PETŐFI NÉPE • S

LAKITELEKI MASKURÁK

£1

Tél, tavasz, hagyomány

# Az árpádszállási iskolától a művelődési házig űzték a telet.

Egy lyukas húszasért sem jósolhatom biztonsággal: a lakiteleki maskurások végleg elűzték a fagyos telet, a dermesztő napokat. Jönnek, jöhetnek csontropogtató fagyok, hófelhős reggelek, lucskos alkonyok. Szó fér hozzá, nem hallgat-e a tavasz hívogató dalaikra, zöldágas csalogatásaikra. Megbújik még valahol, vagy cirógató sugarakkal szólítja a készülő rügymilliárdokat?

Tulajdonképpen mellékes.

A népszokások újraéledése örvendeztet mindenkit, kinek számít, milyen nép és élet lesz itt tíz, ötven, száz év múlva. Ezt a reménységet legfrissebben a lakiteleki ifjú hagyományápolók téltemetése táplálja. Az elmúló rosz- szat riogató csúf álarcosok, zajos kolomposok vonulása még szervezett rendezvény. Még sokszorosított — szép és okos szavú — meghívóval toborzott résztvevőket, nézőket a 3081. sz. Vak Bottyán úttörőcsapat. Még Du- gár János keramikus-közművelő szakkörében tanulták a viselkedést, a- jelmezek összeállítását, az illő álarcok megválasztását. Még jó heccnek vélték néhányan a télbanya meghurcolását, elégetését, még produkció volt mindaz, amit csináltak. Tegyük hozzá:

pompás, remek teljesítmény, csudajó játék.

Csinálják csak!

Idővel ennél is több lesz a lakiteleki farsangbúcsúztató: annak a hitnek a megnyilvánulása, hogy az embernek szüksége van

jeles napokra, ilyen-olyan kötődésre a természet nagy folyamataihoz. Jó úton vannak afelé, hogy az életet színesítő, gazdagító hagyomány ápolása benső igénnyé nemesedjen.

H. N.

• Tűzmáglya vár a télbábura.

9 Az egyik „főkolompos".

9 Telijesztő álarcos.

• Tavaszhívogató kislány. (Straszer András felvételei)

KONCZEK JÓZSEF:

A kapcsolat

T Végigfésülték a folyó alsó folyása mentén húzódó, sűrű erdőt. Nagy kanyar után enyhén terül el itt a víz, szemben a szakadékos parttal.

Fák néznek le rájuk a magasból. Lenn hullámok érik el a partot, s derékon loccsantják a sziklákat. A folyó hínárt görgetve morajlik, itt pedig óriásteknősök vonszolják magukat a parton. A rét felé igyekeznek, ahol kedvükre való fű zöldell.

Egy sziklára állítja a műszert.

Mivel a ragyogó sárga bogarak mindegyre arca körül zsibonga- nak, fényes ruhájára telepednek, a nyakára erősített dobozka megfordításával feltölti egy pillanatra a felületet, mintha fűteni akarná, s a hirtelen megnövekedett feszültségtől a bogarak a földre hullanak. Felkerekednek, kavarogva húznak el később a víz felé.

Alkonyodik. A nap a völgybe betörő folyó fölött áll, és vörös fénnyel árasztja el a munkáját végző csoportot.

Végigfuttatja szemét a társain. Nem messze a Fiú sima felületre akadt, s megkezdte a négyszöge- lőernyő kijelölését. (A szemközti parton az öreg és a Helyettes éppen felhúzzák az antennát. Surrogva tér vissza a röptető. A

Helyettes most akasztja övére.) Kivár egy kicsit, nem többet Kozmikus Idő 0,1-nél, majd homlokvillan tójával megadja a kezdőidő jelét. A tükrös kereső körlapját' beforgatja a négyszögelőernyő síkjára merőlegesen, visszaszámoltatja az alapidőt, és a dekódoló szisztéma klaviatúráján felhajtja a tetőt.

Hallja,» amit a Fiú felnevet. Bosszankodva fordul arrafelé, majd megenyhül az arca. A Fiú egy teknőcöt terelget a négyszögeit területen.' A hívatlan látogatóktól meg az egymás közeié- ’ ben felvillanó fénypontoktól megijedhetett, s ügyetlenül menekül a Fiú elől, aki végül barátságosan fenéken billenti. Miután a csontkolosszus kívül került a mezőn, felhúzza az elektromos riasztósövényt, és homlokvillantójával jelzi, hogy indíthat újra.

Elfordítja a gombot és automa- tikára állítja a sugárágyút. A sugár hosszan kilő előre, majd kétoldalt kiteljesedik, és 180 fokos szögben fogja be az előtte elterülő rengeteget.

Nem ismeretlen előtte ez a rész, Kozmikus Észak—Délpont pozitív-pozitív északkeleti tartományának A-val jelölt négyszögmezője. Befogták már egyszer, akkor a tenger felől. Horizontá• Szikszai Károly rajza.

lisan végigtapogatták Kozmikus 100, majd az eredménytelenség után Kozmikus 200 magasságban is az egész hatalmas erdőt. A Központnak a csillagközi hosszú járatú űrhajók számára kiadott utasításaiban ez a két magasság szerepelt, mint lehetséges elrejtési hely. Kivételes eset a Kozmikus 300 magasság használata. Azt is megnézték már. Most hát újra ezt a szintet. Mit lehet tenni? Ugyanis nem találják sehol.

Egyre jobban bosszantja a dolog. Ez már a hatodik expedíciója — közülük az utóbbi négynek ő volt a parancsnoka — csak nem fog most kudarcot vallani? Az urániumszéria bolygóközi hadnagyának ez rutinfeladat kellene, hogy legyen. Mégsem boldogul. Az utóbbi hetekben a csoport is egyre inkább elszótlanodik. Ez a hamarosan kitörni készülő veszekedések előjele. Jól tudja ezt. De eredmény nélkül visszatérni — nem lehet. Egyre jobban kiéleződik a helyzet. Eredmény nincs, s ha nem tudja megőrizni tekintélyét, elpusztulhatnak mindnyá^an‘ (Folytatjuk)

MIÚTA a népfront napilapja vitafórumában a „Történelemkönyv és magyarságtudat” című fejtegetést olvastam (M. N. 1980. január 25.), többször azon vettem észre magam, hogy „már megint az ötödikes történelemkönyv jutott eszembe”. — Meg az a tavalyi ötödikes kislány, akinek megdöbbentő véleménye válaszkeresére kényszerítette az említett írás szerzőjét (Tóth Imre, Dunakeszi).

A kis általános iskolás visszaemlékezése így hangzott: „Először még szerettem a történelmet, de aztán ügy megutáltam, különösen a magyarokat... Azok csak mászkáltak erre-arra... Nem tudtak semmit.”

Ha T. I.-t az általa feltett kérdés — „Vajon csupán egyetlén tanulóról vagy esetleg egyetlen tanár rossz munkájáról lehet itt szó?” — késztette is a „kérdéses tankönyvi fejezet alaposabb vizsgálatára”, és ennek eredményeként a tisztes értelmi-érzelmi hevülettel megírt elemzésre — a felelet megadásához sok szülőtől eleve kapott volna efféle biztatást: „Dehogy egyetlen gyerekről van szó! Hányszor hallottam annak idején hasonló kifakadást az én fiamtól — lányomtól — is: „Jaj, de utálom a történelmet!... Micsoda bunkók voltak őseink.” — Meg ki ne emlékeznék a történelemtanítás körül hullámverésszerű- en fel-felcsapó vitákra? Hogy történelemből feltűnően sók tanuló bukik meg; ami szintén nem azt tükrözi, mintha szeretnék ezt a tantárgyat.

T. I. „összehasonlító” búvárkodása — hogy például mennyivel melegebben, vonzóbban, színesebben, érdekesebben megírt tankönyv a hatodikos Élővilág, amelynek tudományos hitelét a legkevésbé sem rontják le ezek a „tulajdonságai”, sőt — sok tekintetben meggyőző magyarázatot ad arra, miért is formálódhat olyan lesújtó vélemény honszerző őseinkről sok kisiskolásban. Akik ötödik osztályos korukban találkoznak először (és sajnos, sokuk utoljára) „honismeretünk első hiteles kútforrásával”, a történelem- könyvvel.

Ennek pedig — ezt bizonygatja tettenérő idézeteivel, utalásaival T. I. — sajnos, éppen A magyar történelem kezdete című fejezete a „legvérszegényebb és legsikertelenebb”. Míg — például — a görögökről, rómaiakról szóló fejezetben itt-ott tudnak lelkesedni a könyv szerzői, és több római mondát is valósághitelű részletezéssel mernek elmesélni — addig saját őseinkről olyan hűvös tárgyilagossággal szólnak, mintha nem is magyarok tennék ezt gyermekeinknek saját őseinkről. Óvakodnak attól, hogy legalább egy-két mondánkkal „szembesítenék” tanulóinkat, vagy legalább címeikre, * hőseikre utalnának. Mert hát — mondják — „A honfoglalásról szóló mondák érdekes olvasmányok, de nem mindenben felelnek meg a valóságnak.” ... Mintha, ugye, más népek mondái tudományos szempontból hitelesek volnának.

A saját őseinkkel kapcsolatban fellelhető két elismerő sort — „Kitűnő lovasok, szőrén megülik a lovaikat. Ügyesek a hátrafelé nyilazásban is.” — nem a szerzők, hanem egy görög császár írta. Erőteljesebben kijut az elismerés az előttünk itt élőkről, az avarokról, szlávokról, akik aztán tudtak, okosak voltak. Nem úgy mint őseink, akiknek bezzeg volt tanulni- valójuk azoktól a népektől, amelyekkel vándorlásaik során hosszú ideig együtt éltek. Alig találni ebben a ' '„kútförrasbári” ‘ érzelmi hatást’ kiváltó részleteket —‘ a sivár tárgyilagosságot némileg emberközelségbe hozó néhány verssort, mondarészletet —, amelyek felkeltenék gyermekeinkben a honfoglalók iránti szerető megbecsülést, tiszteletet. Amelyek legalább sugallnák, hogy a honalapítók érdemesek az utódok meleg elismerésére, hiszen bár vadásztak, halásztak, pásztorkodtak, vándoroltak — termőbb főid *»t keresve, s más népektől űzetve —, megvolt miinek megfelelő saját kultúrájuk. Mint T. I. is kifejezi, ez nem volt alacsonyabb rendű — és persze magasabb se — az itt talált népekénél, csak más kultúra volt.

IDŐM még lett volna az ötödikes történelemkönyv kölcsönkérésére, de arra nem, hogy végigolvassam. A

sokat emlegetett „rohanó kor” is hozta magával annak idején, mikor saját gyermekem volt ötödikes, hogy csak beleböngésztem, megsokallván a dühös kifaka- dásokat, amiért „utálta”, mivel „a matek mellett a legunalmasabb”. Ószintén szólva, ez utóbbi tekintetben meg se kíséreltem őt az ellenkezőjéről meggyőzni. Erre emlékszem. Elképzeltem, hogy a pedagógus sem lehet könnyű helyzetben, amikor pótolnia kell a tankönyv rideg-hideg szürkeségét, s érzelmi hatással is feloldani pont A magyar történelem kezdete című fejezet szerényen szólva előkeld tárgyilagosságát.

Eme érzelmi emlékek alapján is elhiszem T. I. „felfedezéseit”, hiszen ezekért olyan alapossággal, érzékenységgel kutatott a tankönyvben, hogy még ez az „apróság” is szemet szúrt neki: a történelemkönyv legutolsó mondatából hiányzik „egy kicsi jelző”. Abból, hogy: „Ez a hely lett a hazájuk, és több mint ezer év után a mi hazánk is.” — Azt a parányi jelzőt hiányolja, amelyet annyiszor leírtak legnagyobb- jaink is. Az édes jelzőt a haza nrfellé, mint ahogy édesanyánkról is olyan természetesen hangzik ez.

MIELŐTT valaki „lappangó nacionalizmus”-t vágna a fejemhez, csak annyit hadd mondjak el. Jártam a Szovjetunióban, az NDK-ban, Lengyelországban, s mindenünnét hoztam emlékül olyan „honismereti” élményeket — ahogy képtárakban, történelmi helyeken, műemlékek környezetében saját történelmükről, őseikről beszéltek! —, hogy idehaza, hasonló alkalmakkor nemegyszer lelkifurdalásom volt. Mi sok esetben szinte betegesen visszafogottak vagyunk önbecsülésünk kifejezésével. Annyira, hogy nagy „tárgyilagossági” buzgalmunkban pejoratív — rosszalló — jelzőkkel figyelmeztetjük egymást, ha ilyesmit szóvá teszünk. Például, hogy a magyarság- taudatnak — lengyelség-, szovjetség-, olaszság- és így tovább — tudatnak nélkülözhetetlen eleme a tudományos tárgyilagosság mellett az érzelmi tárgyilagosság is. S ha ez utóbbit túlbuzgóságból teljesen kilúgozzák, az már maga sem tárgyilagosság.

De hogy miért is — mikről is jutott eszembe mostanában ez a vitacikk? Csak úgy kapásból.

ITT VOLT a magyar—finn közös tévéműsor. írásaim ismerői is tanúsíthatják, hogy szeretem a humort — egészen a bolondozásig. Vallom, hogy a szocialista demokratizmusnak is egyik lényeges élesztőeszköze ... Igazán mondom, jót röhencséltem a szóban forgó tévéműsor ama epizódján, amelyből „kiderült”, hogy honszerző őseink már Verecke innenső végén világszínvonalon álltak az alkoholfogyasztással. De... Ahogy loncsos-lompos-bozontos „üsemü- ink” vigadozásán derültem, egyszer csak óhatatlanul az ötödikes kislány vélelme vágott az eszembe: ha ezt ő is nézi, .lehet, gúnyos érzések kavarognak benne: „Mit lehetett volna várni ilyen őstulok magyaroktól. Az iváshoz bezzeg értettek, mást semmit se tudtak...”

S nyomban memóriámat is „felhúztam”, aminek eredményeként — bárhogy is törtem a csürhejárást, ahogy a goromba kunok szokták emlegetni a töprengést — csak oda lyukadtam ki, hogy a honfoglalás körüli időkről csak ilyen blődli jeleneteket láttunk évek során a tévében. Párducos, kacagányos, trottyos ős magyar okát, „bundás indulatok” közepette... Na jó,'mulattunk rajta... De azokban a gyerekekben, akjk olyan érzelemszegény és ijesztően üres képet kaptak á történefemkönyvtol — erre a korrá, a honfoglalókra nézve — mi adódik összegyűlik fel még- inkább, amikor időről-időre hóbortos, hülyéskedő ősök megelevenedését látják?! Még ha viccből, játékból is...

Azt hiszem, nem amolyan dogmás leegyszerűsítés ez részemről, aki — ismétlem — jókat nevetek, idősebb kortársaimmal együtt. De akikben azért más kép is él történelmünk kezdetéről, tehát — mint mondani szokás — helyére tudjuk tenni a látottakat.

Tóth István

FIATALOKNAK

Mióta az amatőrmozgalmat nálunk is a popzene üzleti világa váltotta fel,\legendák veszik körül őket. A popzenészek reflektor- fényben állnak. Hol vannak már az 50 forintos koncertgázsik, az 1500 forintos gitárok, a recsegő erősítők? A színpadon lézerek villognak, szintetizátor szól, hangfalhegyek emelkednek. Milliomosok ... luxuslakásban élnek... Mercédesszel járnak ... suttogják ma egymás között a jól értesültek és épp olyan mesebeli öszegekről beszélnek, mint a focisták esetében. Kinek higgyünk? A szóbeszédnek vagy a zenészeknek, akik nyilatkozataikban néha túl szerénynek is tűnnek. Pillantsunk hát a kulisszák mögé, próbáljuk meg kideríteni az igazságot.

A számadatok első pillantásra valóban meghökkentőek. Egy sikeres együttes, amely évente százezer nagylemezt ad. el és 200 koncerten szerepel, átlagban 1000 néző előtt — évi 17 millió forint jövedelmet biztosít az államnak. A zenekar azonban ennek csak kicsiny töredékét kapja. Részesedése lemezenként 5 forint (ez összesen 500 ezer Ft) és a szerződésben megállapított prémium alapján minden harmincezren felül eladott lemez után kapnak plusz 3 forintot. A kislemezekből befolyó összeg ehhez képest elhanyagolható, hiszen minden eladott lemez után csak 1 forint illeti a zenekart és Magyarországon a 30 ezer példányos eladás már kiugró sikernek számít.

A zenekarok másik jelentős jövedelemforrása a koncertekért kapott „gázsi”. A Piramis esetében például ez az összeg alkalmanként 3500, évente összesen 750—800 ezer forint.

A lemezekért és koncertekért tehát mintegy másfél millió forint üti a zenészek markát. A progresszív adózás után azonban,

ÍRJUK

gazdagok”

ami ilyen magas jövedelfem esetén eléri az 50 százalékot, csak 750 ezér forint marad a közös kasszában. így, az öttagú együttesek esetében a zenészek kb. 150 ezer forintot keresnek egy évben. Ez az összeg természetesen csak egy megközelítő átlagérték és elsősorban a legsikeresebbekre vonatkozik. Előfordul ennél jóval magasabb (pl. gyakori külföldi vendégszereplések vagy a szerzői jogdíjak révén) és jóval alacsonyabb (a második, harmadik vonal zenészei esetében) kereset is.

Mindezek alapján úgy tűnhet, hogy a zenészek nagyon is kiváltságos helyzetben vannak társadalmunkban, hiszen „könnyű” munkával négy-ötszörösét keresik az éves átlagfizetéseknek.

A képlet azonban nem ilyen egyszerű. Magyarországon ugyanis a zenekarok önmenedzseléssel tartják el magukat Nekik kell gondoskodni a szervezésről, utazásról, szállításról, reklámokról. S mindez pénzbe kerül. Csak néhány példa: az Omega együttes idei négyhónapos koncertturnéjára egy lézerfelszerelést akart bérelni, amelynek heti bére ezer márka lett volna. Négy hónapra 18 ezer márka. Óriási összeg, kifizetődőbb volt, ha inkább megveszi az együttes. Az Omega felszerelését teherautóval szállítja, amelynek évi bérleti dija 240 ezer forint. Koncertjeiken a látványos show-elemek, a ruhák, a fény- és hanghatásokat előállító berendezések szintén olyan nagy összegeket emésztenek, hogy egy-egy koncert után, ahol a bevétel nincs összhangban a kiadásokkal, az együttes tagjai saját zsebből tesznek be a közös kasszába. A nagy koncertekre az együttesek általában kölcsönkérnek egymástól. A kölcsönzés „díja” wattonként 1 forint. A Piramis kisstadionbeli koncertjén tízezer kölcsönwatt szólt. A technikusokat szintén saját zsebből fizetik a zenészek. A próbahelyiségek, garázsok bérleti díját úgyszintén.

A legnagyobb anyagi kiadásokat mégsem ezek jelentik, hanem a felszerelés megvásárlása, felújítása, szinten tartása. Például a Piramis felszerelésének értéke meghaladja az egymillió forintot. S a rockegyüttesek — így a Piramis is csak a legszükségesebbeket költik a színpadi hatás fokozására. A felszerelést azonban nekik is két-háromévenként korszerűsíteni, újítani kell, mert különben az élő hangzás avulttá válik.

Magyarországon az utánpótlás elmaradásának igazi okát éppen itt kell keresnünk. A kezdő zenészeknek ma szinte kilátástalan a helyzetük. Nem nehéz elképzelni, hogy a lézerek, szintetizátorok esetében csak a szintentar- tás is milyen jelentős összegeket emészt fel.

Mi hát az igazság a nagy pénzek körül? Foglalja össze a tényeket az egyik legilletékesebb, a Piramis vezetője, menedzsere, gazdasági szakembere, könyvelője, aki „mellesleg” zenész is, Som Lajos; „Siránkozásnak nincs helye, mert ha valaki odafigyel és keményen dolgozik a szakmában, szép pénzt kereshet. Nem igaz, hogy keveset keresünk, sem az, hogy a pénz csak úgy beleesik a zsebünkbe. Az az együttes vagy előadó, aki évi 200 koncertet ad, állandóan úton van, közben új dalokat ír, lemezfelvételeket csinál, komoly szellemi és fizikai munkát végez.” Egyszóval nincs miért irigyelni őket. S. J.

I