Petőfi Népe, 1980. március (35. évfolyam, 51-76. szám)

1980-03-20 / 67. szám

1980. március 20. • PETŐFI NÉPE 9 S ÉRDEMES MEGNÉZNI! A csodaszarvas Kecskeméten • Brúnó: „Hiszen Petrus az unokabátyád... azt akarom, hogy lássa, vagy”. (Réti Erika, Bregyán Péter, Blaskó Balázs.) Jó színház­nak jó közön­ség tapsolt csü­törtökön este Kecskeméten. A művészek látható öröm­mel fogadták a szolid, teljesít­ményüket elis­merő köszöne­tét. Milyen so­kan ráéreznek a tiszta költé­szet gyönyörű­ségeire! Az el- mélyülten fi­gyelő tekinte­tekből követ­keztetve meny­nyien ráhango­lódtak at „vér­zőn égő lel­künk” örvé­nyes tájait fel­táró tragiko­média mindig Időszerű üze­netére, milyen sokan becsülik a rendező,§ a színészek szak­mai , felkészült­ségét. Nem kell tűnődnünk öt-tíz év múltán, hogy miért utasították el Kecskeméten a belga-flamand költő — Kosztolányi éppen ezért a művéért tartotta alkotó lángel­mének — ősi emberi viszonylato­kat megvilágító A csodaszarva­sát. Meggyőződésem, nem bánja meg az észtvesztő féltékenység képtelenségeivel is valóságos áb­rázolásának megtekintését, aki avítt előítéletek nélkül ül a néző­térre, adja át magát a színpadi látványnak, aki őszintén szembe mer nézni embermivoltunkkal. A színház műsorfüzetében idézett Kosztolányi-tanulmány szerint „Alakjai egytől egy/ig élnek. Mód­szere az, hogy a lelki történéseket kivetíti szemünk elé a színpadra, kézzelfoghatóvá, érzékletessé te­szi, mint költő.” A fenséges és'a nevetséges határvonalán egyensú­lyoz a férj, Bruno, gyötrelmeit, már-már tudathasadásos kínlódá­sát merész képzettársításokkal, lé­lektanilag mindvégig hitelesen ki­vetítő mű. . .Miről.van. szó? A látszólag fel--- hetiért1'boldogságban élői mesebeli-í fiatal házaspár életébe betoppan-1 az asszony gyerekkori ismerőse, a tengerészkapitány rokon, a jóba­rát. A páratlan kincsével büszkéi- ' kedő, hivalgó fiatal férfi szinte kérkedve tárja föl felesége szép­ségeit. Stella szerelme parancs­szavára mindent megcsinál, amit férje óhajt, kér, parancsol. Eszük­be sem jut, hogy bárki megzavar­hatná frigyüket. Maradéktalanul megbíznak egymásban, mindad­dig, amíg az eszeveszetten boldog Bruno föl nem fedezi asszonya meztelen térdét, mellét — unszo­lására — szemlélő Petrusban a megkívánás, a rácsodálkozás el­fojthatatlan villanását. Ez a pillantás ébreszti fel a férjben a féltékenység ördögét. Ettől kezdve nincs egy pillanat nyugta, újabb és újabb. próbák­nak teszi ki feleségét, önmagát. A rögeszme hajthatatlanságával keres újabb és újabb bizonyítékot, végül Othellóval vallja: „Egészen megcsalatni jobb, mint félig tud­ni csak”. Feleségét odadobja ba­rátjának, majd tébolyító bizony­talanságában, (,álarcosán, paróká- san önmagát csalja meg, a férjet a férjjel”. Képtelen elviselni az utolsó pil­lanatig egyéniségével ellentétes kívánságait is teljesítő asszonya hívségét. A falu rongyává züllesz- tett nő végül ahhoz a pásztorhoz menekül, aki megtűri ragaszkodó szeretetét. Bruno pedig — az elő­adásban nyakig begombolt, szin­te kényszerzubbonyszerű öltözék­ben — élőhalottként mániája rab­jává válik. Az emberi elesettség szinte valószínűtlenné növesztett !— ám mégis valóságos. — jelké­peként búcsúzik a nézőktől. Az 1920-as bemutató óta szá­mos országban eljátszott A csoda- • szarvas kiállta az idő próbáját. Jelentékeny mű, hoha az élet és a világszerte mind elterjedtebb pszichoanalizálás furcsa módon tompította a lelki folyamaitok iránti fogékonyságunkat. Az új­szerűség, a meglepetés ingerei nél­kül. is erős, hatékony tragikomé­dia a férfiféltékenységet egyszer­re kicsúfoló, egyszerre megzoko­gó, Kecskeméten Karirithy Frigyes fordításában hallott, élményt ígé­rő mű. Kérdés, hogy Szőke István meg­találta-e, megal'kotta-e a tragiko­média legjobb formáját? Szerző­jénél mindenesetre kevésbé ko­médiásnak érzi azt, hogy a félté­keny Bruno önmaga rakja fejére az óriási, a királyi agancsokat. Az előadás nem tömi el a gyengén, az erőtlenen, a falu bolondján, a szo­katlanon kegyetlenül tréfálkozó, csúfolódó népi humor forrásait. Nyilván Bruno vergődésének sors­szerűségét féltette a bőven csurgó komikai forrásoktól. Attól tartha­tott, a közönségreagálásból ítélve nem is alaptalanul, hogy a komi­kussá torzult jeleneteken jó néhá- nyan, Öáák'a hévetfetőt . veszik ész­re. 'a! fgörög kőrsfragediálc Rönok- ságával zyhan végzetébe Szőke rendezésében a féltékenységgel be­kerített Bruno. Nyilván ily mó­don azt akarja kifejezni, hogy az életben ritkán végződnek szeren­csésen az ilyen — mind ritkább — erős szenvedélyek. Az igazsá­gait játékosan, mesékbe bugyolál- va oly szívesen közlő Szőke egy pillanatra sem szakad el a reali­tásoktól. Éppen úgy a földhöz kö­tődik, mint ahogyan a földre, a pódium deszkázatára támaszkodik Vszevolod Mejerhold, a világhírű szovjet rendező játékterének ha­tására készült színpadkép. Időt­len, mint a féltékenység. A törté­net bárhol játszódhat, akárcsak az életben. Csak olykor érezzük azt, hogy túlságosan szűk térre szo­rítja Szóké a színpadi cselek­ményt, általában ötletesen kihasz­nálja az adott térszerkezetet. Figyelmét a színészekre össz­pontosította. Végre alkatához il­lő feladathoz jutott a tehetséges Bregyán Péter, Bruno megformá- lója. Különösen a második és har­madik felvonásban, az elburján- zó, a józan logikát már-már föl­faló féltékenységét adta vissza igen meggyőzően. Legjobb pilla­nataiban vele vívódtunk kétség és remény között. Az előadás jobb megértését és megérzését segíte­né, ha az első felvonásban érzék­letesebben elhatárolódna a való­ság és a révület, a tényleges cse­lekvés és a gondolataiban leját­szódó. Réti Erika (Stella) szinte a reménytelenre vállalkozott, hisz olyan magatartást kellett hitelesí­tenie, amely a józan ész számára, elfogadhatatlan: szerelemből kel­lett megcsalnia szerelmét, a fér­jét. Sugárzó ifjúságának bűvöleté­ben öröknek hiszi vonzalmukat és milyen szép 9 Bruno: „Te lelkem választott­ja!” (Réti Erika és Bregyán Pé­ter.) a lelke hűség igazolására .vállalja, a számára megalázó testi hűtlen­séget. A csodaszarvas olvasásakor más figurát képzeltem Stellaként, a lénye fejezi ki ezt a naiv egy- ügyűséget, ezt a fönntartás nélkü­li odaadást. Réti Erika erőteljes játékával elfogadtatta Stellát. Az érzelmek rabszőlgakötelékén vonszolódva lépésről lépésre, fok­ról fokra hervadt le arcáról a kez­deti önfeledt boldogság, vált nyil­vánvalóvá kiszolgáltatottsága. A gonosz és a jószívű testvér, Kor­nélia (Molnár Zsuzsa) és Florence (Fabő Györgyi) szerepe annyi, hogy a Stella boldogságától és később Stella életmódjától irritált falu gyűlölködő elutasítását kife­jezzék. A falu közös erkölcse, szokásrendszere egyként kiveti a szokatlant; ezt fejezte ki alakítá­suk. Valamennyi színész — hadd használjam ezt a sajnos elkopta­tott dicsérő megállapítást — a he­lyén volt. Gáspár Antal (polgár- mester), a kitűnő M. Horváth Jó­zsef (Estrugo), a dajka (az eredeti szereposztásban Ribár Éva) és a beugró Jablonkai Mária egyaránt kitűnően érezték a mű és az elő­adás stílusát, akárcsak a többiek, Blaskó Balázs, Áron László, Mor­va . Ernő, Szirmay Péter, Tardy Balázs. ' A kritikus számára is talányos, hogy ipiért nem jön át teljesen a színpadról —ahogy mondani szo­kás — az átgondoltan színpadra- állított A csodaszarvas. Külön cikket érdemelne annak a kiderí­tése, hogy miért nem tudja ez az előadás mindvégig felizzítani Crommelynck magasra csavart lángként lobogó művét, noha vi­lágos a rendezői szándék, jók, el­fogadhatóak a színészi teljesítmé­nyek. Heltai Nándor • Stella: ,.Miért nem hisz ő az én nagy áldozatomban?" (Ribár Éva, Réti Erika.) 9 Bruno: „Mondd Estrugó hű hozzám Stella?. 17 Hű! Olyan bizo­nyosan minthogy kék az ég. Ma kék. (M. Horváth József, Bregyán Péter, Réti Erika.) (Tóth Sándor felvételei.) „Az életet szeretni kell!” A versek mögötti ember : Tigyi László Ingerült vagyok; már megint verseket hoz valaki. Hogyne, sok a dilettáns, unom a kellemetlen elutasításokat. Magyarázni, hogy „olvasson sokat” az illető, „tanul­ja meg a helyesírást” stb. Ám az­után, amint belelapozok a versek­be, elfelejtem a mérgemet. Mint­ha valgkí, valami súgná: olvas­sam csak tovább. És én olvasom. Az ilyen sorokat például: „Odalenn a Tiszaparton Van kikötve a csónakom. Feketére van befestve, búbánatom őrzöm benne.” Ez a kedvetlennek látszó ember, ez a pufajkás, lassú mozgású fér­fi a szerzője a verseknek? Eszem­be jut a nemrégiben lezajlott — úgymond szakmai — vita arról, ha van „naiv művészet”, akkor miért nincsen, jobban mondva miért ne lehetné „naiv irodalom”, „naiv költészet”? Hátha van. Ezt sugallják ezek a harmat-tisztasá­gú versek is. Például az ilyen so­rok: „Vándornak születtem, most is vándor vagyok. Mint a bárányfelhők, én is úgy bolyongok.” Nézem a vendéget, aki várja, hogy mit fogok mondani. Egyelő­re azonban nem nyilatkozom; in­kább kérdezem: — Mióta ír? — faggatom Tigyi Lászlót. — Három éve,- pontosan. Akkor kezdtem el. Negyvenéves elmúl­tam akkoriban. — S miért? Mi késztette arra, hogy verset írjon? — El akarom mondani, ami ben­nem van. Amit érzek, gondolok. De még inkább azt, amit látok. Mert én sok mindent iátok. Min­dig figyelek, gondolkodom. — S azelőtt, régebben miért nem írt? Miért csak három év óta? — Ügy gondolom, a betegsé­gem hozta ki belőlem. Sőt, egészen biztosan. — Milyen betegsége volt? — Csigolya-sorvadásom, Másfél évig tartott. v — Mi. okozta? — Négyéves koromtól munkára fogtak. Szegények voltunk. Anyám tizenöt gyereket szült, apám öt­venkét évig cseléd volt. Csupa szenvedés, kínlódás, volt min­den ... Nekem meg főleg az­után ... — Mi történt később? — Kőmalomban dolgoztam, ti- zénöt évesen. Nehezek voltak a kőporos zsákok. Nagyon nehe­zek ... — Jelenleg hol él? — Tiszasason, a Tisza mellett. Ott van a családom, a hazám. — Ott is dolgozik? — Nem. Itt. Kecskeméten, a vízmű vállalatnál. Vákuumgépet kezelek, az ülő, könnyű munka. Azt bírom. — Olyan messziről jár be a munkahelyére? Nem nagyon fá­rasztó? — Jól van ez nekem így. Hu- szonnégyórázom, minden harma­dik napon kell utaznom. Nézem a közepes termetű, kék szemű, nyílt tekintetű, megfáradt arcú embert, aki a verseiről akar­ja hallani a véleményemet. Fi­gyelem egyenes testtartását, s próbálok belelátni. Kitalálni, hogy milyen lehet ez a versek mögötti élet, ez a versekbe burkolózó ér­dekes ember. Tovább faggatom: — Annyi mindenen keresztül­ment. Sokat szenvedett. Mégsem látszik összetörtnek. Mitől van? Gyorsan felel: — Nézze: megszenvedtem az életet, az igaz. Szóval megkínlód­tam az életet, de annyira mégsem, hogy ne szeressem. Az életet élni és szeretni kell!-— Van gyereke? — Kettő. És éppen ez az, amit mondani akarok, látja! Hogy a mi életünk csakis velük lehet tel­jes. Mert én így látom: az anyám, apám írni, olvasni nem tudott; én már megismerhettem a betűt; de a gyerekeim már mondatokat is tudnak. Érti, ugye? Hogy ők már szellemileg, látásban, tudásban messzire elérhetnek. — Amikor elkezdett írni, ismer­te a nyelvet, az irodalmat? Vagy­is mindazt tudta, ami az íráshoz kell? — Nem én! Hisz’ csak négy elemit végeztem annak idején, és csak később, levelező úton még a másik hármat. A helyesírást sem tudtam. — Hogyan tanulta meg? Hiszen a jelek szerint hibátlanul ír. — Vettem könyveket. Nézeget­tem a szavakat, mondatokat. Fin gyeltem, hogy mások, az írók ho­gyan írnak. Hogy miképpen kell helyesen leírni a szavakat. És ez bizony évek nehéz munkája volt nekem. De megérte. — Látom, géppel ír. Mióta? — Csúnya a kézírásom. Ha tol­lal, ceruzával. írok, nem látom tisztán a verset. Azt, hogy milyen a formája; nem érzem igazából a hangzását. — A verseit elküldte eddig va­lahová? Megmutatta másoknak? — A Képes Újsághoz. — Mi volt a válasz? — Háromszor jelentkeztem ott. Érdekesek a levelek, amiket kap­tam. Először azt írták: nincs te­hetségem, kár erőlködni. Azután — egy-két év múlva —, hogy ta­lán ... Hogy próbálkozzak is­mét. És végül legutóbb azt írták: közel állok ahhoz, hogy megjelen­tessék a verseimet. — Ez azt jelenti, hogy tud fej­lődni ... — Igen, azt. És akarok is még. Ezért olvasok sokat. És három- szor-négyszer átírom ma már, amit leírok. — Sokat olvas? — Szeretek olvasni... — Ha könyvet vesz, mi a kivá­lasztás fő szempontja? „ — Ha verseskönyvről van szó, belelapozok a kötetbe. Ha meg­fognak a sorok, ha igazán nekem valónak érzem őket, akkor meg­veszem. Szeretem Radnótit, Nagy Lászlót például. — Költőnek tartja magát? Sokáig gondolkozik, mielőtt vá­laszol, majd ezt mondja: — Az igazság az, hogy nem tu­dom pontosan, mi is a költő. Így nem hihetem magamat annak.' De írok... Mert írnom kell, úgy érzem. Nekem jó ez... Hogy az­tán végül mi lesz? Azt nem tu­dom... Varga Mihály Látható ének és hallható tánc - kísérletek a terpszitonnal Különös előadás tanúja a kö­zönség. Fiatal művésznő lép a pó­diumra terített négyzet alakú szőnyegre, és megnyom egy kap­csolót. Meleg, teltfényű alt szó­lal meg, az Ave Mariát énekli. Az ifjú nő óvatosan magasba emeli a karját, a hang felerősö­dik. Lassú, kifejező mozdulatokat tesz: nem a zenére, a zenén be­lül. A dallamot a teste kelti. Láb­ujjhegyre áll — a hang magasba szárnyal, összehúzódzkodik, — a hang elhal. A hangszer maga a táncoló nő. Lida Kavina, a táncoló lány zenei középiskolás. Már első osz­tályos korában kitűnt tehetségé­vel. dalokat írt. A második osz­tályban szvitet komponált Mae­terlinck „liék madár” című drá­májára. Szerzett prelúdiumot, fu­gát, szonátát, sőt egy daljátékot is írt „Hókirálynő” címmel. Ezt a darabját iskolai előadáson mu­tatták be, és ekkor játszott elő­ször a termenvoxon, ezen a kü­lönleges. egyedülálló hangszeren, amelyet alkotója. Lev Termen neki ajándékozott. Termen egy másik hangszert is készített szá­mára, a terpszitont. A terpsziton abból, a szőnyeg­ből áll, amelyen Lida Kavina tán­colt. A szőnyeg fémlapot és egy erősítőt fed. A lány a terpsziton szerves részét alkotja. Mozgá­sával a hang erősségét és magas­ságát változtatja. Az ókori görögök nem ismer­ték a zene énekre, hangszerre való tagolását. Egységes zenemű­vészetet hoztak létre. Hellasz éne­kesei és zenészei arra törekedtek, hogy összefogják, harmóniába öntsék a hallhatót és a láthatót. Az emberiség, kinőve gyermek­korából, sok új hangszert talált ki. de elvesztette a melódia és ritmus egységét. A terpsziton ezt az egységet hivatott újraötvözni. (BUDAPRESS — APN) KONCZEK JÓZSEF: A kapcsolat Q — De mi ez a zörej ? — kérdezte a Fiú. Az Equus parancsnokának sza­vaitól még mindig kábultak vol­tak egy kicsit. Hallgattak. — Mintha a tenger csapkodná a partot... — Vagy egy gőzhajó dohog­na.,. — Gőzhajó? Mi az? — Te is tanultad — nézett a Helyettes szigorúan a Fiúra. — Szép ez a dörej — mondta a Fiú. — Szép? — Az öreg elmoso­lyodott. A Helyettes csendet parancsolt felemelt kézével. Újra a parancs­nok hangját hallották. — ... szétzilálva feküdt az in­formáció. Harc közben megsérült az űrhajó. A Központnak külden­dő információ fémládáit kellett felhasználnom a kijavításához. Természetesen ehhez csak akkor foghattam hozzá, amikor már aludtak mind. Sorra kellett őket elejtenem. A lázas kutatás köz­ben megfeledkeztek Za-arkairól. Za-arkai mindig elkószált, együtt sétált a törzsből való iánnyal', Ki-torral. Amikor engem kizár­tak az űrhajóból, még nem titko- sitottam az összegyűjtött anyagot, de velem volt a zárkombinációt teremtő kulcs, a műszer. Kevés időm maradt. Benn idegesen, fel- indultan keresték az anyagot, tudtam, nemsokára ráakadnak, nekem pedig kevés időm maradt egy nehéz kulcs teremtésére. Za-arkai és Ki-tor olyan csend­ben sétált egymás mellett, hogy tudtam, ez az érzés, amit ők él­nek át, ez nem jellemző senkiré az anyag után kutató legénység közt. , A szerelmüket választottam el- rejtési kulcsnak. Egészen ponto­san nem mást, mint Ki-tor szív­dobogását. Ez a zaj, ami a beszé­dem közben hallható, Ki-tor szív­dobogása. Mindent átvizsgáltak, feldúltak. Napokig elemezték az anyagot, de Za-arkai akkor már régen aludt Ki-tor mellett a kunyhó­ban. A törzs varázslói mágikus varázslatokkal akarták visszaté­ríteni az életbe, de nem sikerül­hetett. Egyedül Za-arkai ■ tudta volna megfejteni az információt. Az elrejtés technikai részletei is érdekelnek benneteket, tudom. Nos, az ember két biohullámáról 9 Szikszai Károly rajza. már az elemi iskolában tanulta­tok. Régi tankönyvek alfa és bé­ta hullámnak nevezik ezeket Mi úgy nevezzük, hogy a piros és a kék sáv a negatív érzelmeké, s azt is tudjátok, hogy egyedül a mi civilizációnk tudta megoldani az érzések pontos leolvasását Mű­szerekkel kimutatni az érzelmi helyzeteket már a régi öreg ci­vilizáció is tudta. Ám azt, hogy milyen tartalom felel meg a mű­szeresen, tehát formálisan észlelt érzésnek, sohasem. Mi tudjuk. Azzal, hogy Za-arkait elaltat­tam, megakadályoztam, hogy raj­ta kívül más megfejtse az infor­mációt. Hiszen Za-arkai volt a legszerelmesebb. Za-arkai és Ki­tor éber állapotban mért szívdo­bogása olyan, hogy ez a sajátos­ság megvan minden szerelmespár szívdobogásában. Ezért: üdvözlet a szerelemnek, üdvözlet azoknak, akik szerelemmel jöttek a Földre. (Folytatjuk.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents