Petőfi Népe, 1980. február (35. évfolyam, 26-50. szám)
1980-02-14 / 37. szám
1980. február 14. 0 PETŐFI NÉPE • 5 ,,A modern létezés technikája” avagy: | hit nélkül nem megy Vitatkoznak városszerte Gyurkovics Tibor új tragikomédiáján. Sokan sértőnek érzik kritikáját, mások túlságosan sivárnak tartják a magyar menyasszony környezetét, cinikus-hitetlennek mohdják a szerzőt. „Mit képzel, mit meg nem enged magának?” Nemcsak a fociról van szó, sejtik a jelképekre alig fogékonyak is a Mérkőzés felidézésekor: hamis, káros illúziók lepleződnek le. (Igazát bizonyítja: ki sem kell mondanom, melyikre gondolunk mind a tizmillóegynénányan.) Színházba ritkán járók is ráhangolódnak a lakmározás gyomoréivezéteit kísérő Szép vagy gyönyörű vagy Magyarország iróniájára. (Ä bemutatót követő lelkes tapsot a közönség egy része az utóbbi évek egyik legjobb magyar színművének kijáró ünneplésnek vélte.) Szeretném, ha nem értenének félre: má- ■ sodlagos, hogy ki mennyire ért egyet Gyurkoviccsal, menynyire , pontos látlelete. Á nézők végre helyeselnek, elutasítanak, megerősítenek, cáfolnak valamit, ez a fontos. V i- tázzanak, okuljanak, csak így válhat a színház „nemzetek tanító óskoláivá", mint azt az átellenes kántori lakásban született első magyar játékszíni igazgató megóhajtotta. Azt is hozzátette, csak a „jól rendezett” játékszínektől várható, hogy magukkal ragadják a közönséget. Jól rendezni pedig csak színpadi hatáskeltésre alkalmas, lehetőleg időszerű mondandót erőteljesen tolmácsoló művet lehet. □ □ □ Gyurkovics Tibor Magyar menyasszonyát nagy hitek, erős indulatok fűtik. A szerző számára mind világosabb, hogy csak' a valamit akaró közösségi emberek vihetik és viszik előre a világot. A tüzesjfyplók, a kpplcázta- Jtók, a vállalkozók, az önmagukat _sju^fqler)yl"i építők, a tegnapi énjükkel, tudatukkal naponta szembesülök a mi társadalmunk értékei. A legnagyobb, a legalattomosabb veszély pedig a — mint az Isten nem szerencsejátékos című korábbi művében olvasható, ballható—— „a kispolgári életforma, amelybe mint szürke iszapba belemerülünk — az veszélytelen? Csak mert nem akarnak semmit? Kocsit akarnak, villát, bőrnadrágot, pozíciót — és közben mindenki elsatnyul, gondolattalan masszává válik.” A megbúvó középszer irritálja Gyurkovicsot írói létezésének 'első pillanataitól. Eddig a társadalom egy-egy rétegét vette szemügyre; most nagyot markolt a mi kis világunkat szeplőző, a teremtő energiákat elszívó dudvákból. Ismerős típusok nyüzsögnek a színpadon: az egyszemke-rabszol- ga, a kicsi érdekében bármilyen elvtefenségre képes szülők, a megtartó cél nélkül ődöngő fiatalok, a dumahazafiak és a dumaszocialisták. Persze, hogy nem ilyen minden szülő, minden fiatal, minden értelmiségi, minden munkás, nem jár minden paraszt zöld Mercedesen, de csak Gyurkovics szatíra-tükrében láthatunk ilyen embereket, ilyen helyzeteket? Korántsem kellemesek megállapításai; az illúziójukból ébresztettek első reagálása’ a tiltakozás. Szinte öntudatlanul ragaszkodunk ahhoz a jogunkhoz, hogy a színházban azonosulhassunk valakivel, igazat adhassunk valakinek, példának tekinthessünk valakit, megnyugodhassunk a jó bekövetkezett vagy várható diadalában. Most így-úgy mindannyian nevetségessé válunk és csak sűrűn hangoztatott eszményeink vállalásával billenthető helyre a komikus dráma egyensúlya; jobbik énünkkel kerekedhetünk a színpadon látottak fölé, hozhatjuk meg a föltárt visszásságokat elmarasztaló ítéletet. 0 BekerUlUnk-e a vb-döntőbe? (Monyok Ildikó, Kiss Jenő, Joós László, Juhász Tibor.) 0 Most az öreg (Vicjo) untatja a fiatalokat, máskor más. (Mihályi Győző, Kölgyesi György Andresz Katalin.) Kérdéses persze, hogy Gyurkovics egyrészt párhuzamos, feleselő monológokon, szó és tett ellentétén, az álpárbeszédék és a látvány sajátos kapcsolatán, másrészt a darabokra szedett élet újbóli összeszerkesztésén alapuló módszere mennyire alkalmas a „heroikus beilleszkedés”, a „modern létezés technikájának” a leleplezésére? Kibontakoztatható-e eléggé szemléletesen a nevetségesnek és tragikusnak ez a furcsa keveréke? Segíti-e az író és az előadás a nézőt a mindennapi élethez hasonlóan felszínes és lényeges mozzanatok megkülönböztetésében? A jópofa, blőd bemondások mindenkiben áz ilyeneket kedvelő, a világot ilyén szinten befogadó és kifejező kis- polgáriságot idézik vagy csupán jópofa, jujdejó bemondásnak törtnek? Eléggé eltávolít-e bennünket a groteszk, azaz a legszélsőségesebben ellentétes elemek egjr- befonásával nevetséget keltő szöveg a hús-vér Maritól, Gyuszi- tól, Lázártól és a többiektől? Másképpen szólva: típusmi voltukkal hatnak-e elsősorban? A kérdésfeltevésekből sejthető, hogy a nagyigényű vállalkozás olykor-olykor alatta marad szárt- dékának. Némelyik ötlet — például a dobozrejtegetés, a tükörbe pislantó vak epizódja, az esernyőjáték — ötletszinten marad, nem viszi előre a komédiát, félrevezeti a nézőt, bohózatot idéz. Szigorúbb logikát követel az efféle komédia! Már az Űri muri bemutatóján föltűnt, hogy mennyire ért Illés István az erős érzelmi töltésű, a látottakat, hallottakat mintegy felerősítve összefoglaló — jobb szó híján — nagyjelenetek koirt- ponálásához. Az első részt lezáró önfeledt, kitárulkozó, mámoros nótázás, vagy a himnuszos tisztélettel ki tudja hányadszor hallgatott Gólok közvetítése: mestermunka. Feltehetően nagy része van ja rendezőnek abban, hogy az ilyen emelt — kettős jelentésű, egyszerre komoly és egyszerre ironikus — szöveggel eléggé j£l megbirkóztak. Kiss Jenő (Fischer, a második a Dél-Amerikában játszódó „levonaton” Don Fisceheré) tanult meg legfolyékonyabbajn Gyurkovicsul, következésképpen neki köszönhető a legstílusosabb szerepformálás. Csupa kelletlert- ség, csupa unalom, csupa mísz volt az író és a rendező szándékainak megfelelően Andresz Ká- ti (Mari), aki eddigi legjobb kecskeméti teljesítményével az előadás egyik erősségévé vált, bár Argentínában kevéssé találta föl magát. Major Pálnak Lázárként nyílott több alkalma sajátos stílusának érvényesítésére. Általában az első részben voltak jobbak a színészek, nyilván azért, mert személyes tapasztalatokká, élményekkel dúsíthatták az ábrázolt figurát. Talán Mihályi Győző az egyetlen kivétel: eléggé külsődleges eszközökkel érzékeltette Gyuszi itthoni tunyaságát. ■ Kiét — szerepe szerint — riasztóan sürgött-forgott, élt formálisan. Hatásos Színfolt volt a nekünk furcsán idegen; háborút, forradalmat hittel végigcsináló Öregét és Váejót megformáló Kölgyesi György. Juhász Tibor — mi(it mindig — határozott vonásokkél rajzolta meg a rábízott figurát/ most Fuser szakit, illetve Dein Fuserót. Kisszerűén céltudatos házi diktátorként meggyőző vjojlt Monyók Ildikó (Gondáné, Dona Gonda), Budai László kiválóén ellenállt szerepe (Ménesi, Dón Menezi) csábításainak, a játékba illően játszott. Ritka öröm: az ezúttal halványabb alakítások sem lógtak ki az előadásból. Csupán Flórián Antal túljátszott Postása bosszantott. Sohasem védtük és védjük a kispolgári álszemérmét, a szemforgató prüdériát. Minden előadható a színpadon, ha a szituáció úgy kívánja; Helyénvalo0 Házibuli a tengerentúl, magyar módra. (Juhász Tibor, Major Pál,. Monyók Ildikó, Mihályi Győző, Andresz Katalin, Kiss Jenő és Joós László.) (Tóth Sándor felvételei) nak éreztük — például — a Mandragora vérbő erotikáját. Mari és az akkor először betoppanó postás gyors frigyének ilyetén ábrázolásával nyilván azt sugallta az író és a rendező, hogy az érzelem nélküli kapcsolat milyen gusztustalan. Ezt a szándékot és e tragikomédia légkörét érzékelve is úgy vélem, hogy kevesebb több lett volna. □ □ □ Illés István arra törekedett, hogy a látszólag az életből találomra ellesett, több-kevesebb leleménnyel a színdarabba beemelt helyzeteket úgy ábrázolja, mintha azok valóságosan összefüggnének. Ámde csak akkor hitelesek, hatásosak a szó jó értelmében a törvényszerű véletlenek, ha a mulattató, vicces, helyzetkomikumos felszín alól átsugárzik az író-költő filozófiája, a leleményeket szigorú rendbe fűző írói akarat. A mondottakat mintegy aláfestő játékos' és egyben jelképes szituációk színpadi kivitelezésében kevésbé jeleskedett Illés István. Sutának éreztük a két fiatal itthoni és külhoni „összekö- töztetését”. Ki tudnánk bogozni persze, hogy milyen jelkép rejlik a csomókban és a hurkokban, de a színház több logikai játéknál. Gyarmathy Ágnes jól rímelő díszletei és jelmezei nemcsak a kívánt hangulatot teremtették meg, hanem nagyon pontosan jellemezték a pitiáner nagyvonalúsággal berendezett szobákban élőket, a modern létezés technikájának univerzális és „magyaros” kisszerűségeit. Heltai Nándor Új könyvek A szólásokat sokszor használ- jufc a beszédben, jelentésükkel, helyes és pontos mondatközi használatukkal többnyire minden magyar anyanyelvű tisztában van, s általában csak aláhúzzák, nyomatékosítják előző kijelentéseinket, vagy éppen ezzel fejez- - zük ki érzékletesen véleményünket. Eredetükkel azonban már sokkal keltésbe vagyunk tisztában, eredeti jelentésüket nem' tudjuk. O. Nagy Gábor a szólásokat nyelvünk virágainak nevezi: „A szólások olyan egységes jelentésű, állandósult, közkeletű kifejezések, amelyek nem közvetlenül a tárgyi valóságra vonatkozó, vagyis nem eredeti értelmükben vett szavakkal fejeznek ki valamely mondanivalót, hanem ún. nyelvi kép közbeiktatásával.” O. Nagy Gábor egy egész életet szentelt a magyar szólások kutatásának, eredetük megfejtésének. O. Nagy Gábor Mi fán terem című népszerű művét most harmadik, bővített kiadásban tette közzé a Gondolat Kiadó. O. Nagy több évtizedes kutatómunkája során 20 ezer régi és a tájnyelvben is előforduló kifejezésformát gyűjtött össze, gyűjtésének legérdekesebb és a köznyelvben leggyakrabban használt darabjait e címen adta közié. Tudományos feldolgozását pedig legutoljára 1976-ban a Magyar szólások és közmondások című hatalmas kötetben kapta kézhez az olvasó. Honnan is származik ez a mondás: mehet a sóhivatalba.; A só, illetve annak termelése és árulása a XII. századtól királyi jog volt. s fizetési eszközként is szerepelt. Később, amikor a pénz egyre inkább háttérbe szorította más fizetési eszközök használatát, a sóhivatalok jelentősége egy re csökkent, a XVII. század végén jogkörüket még jobban megnyirbálták, funkciójuk végül is csak a XIX. szazadban szűnt A kultúra ügye az egész társadalom ügye TIZENÖT-HÜSZ esztendővel ezelőtt sokan hitték, hogy a gazdasági gyarapodás, a társadalmi fejlődés, az életszínvonal emelkedése nyomán automatikusan növekszik majd a művészetek szerepe, a művelődés és műveltség presztízse, pusztán a társadalmigazdasági fejlődés hatására spontán létrejön a kiművelt emberfők sokasága, melynek társadalmi méretű kultúrája egyenlő a legmagasabb szintű ismerétekkel. Azután egyre inkább rá kellett jönni, hogy a Szabad idő növekedése nem jelenti egyértelműen, hogy az emberek többsége ezt az időt önművelésre, művészi élmények befogadására, alkotó tevékenységre fordítja. Sőt; kialakult az úgynevezett „második gazdaság” (háztáji, kiskert, ipar- engedély, másodállás), melynek nyomán még az előzőeknél is kevesebb idő jut egyeseknek könyvre,' színházra, mozira, tárlatra. Szociológusok állapították meg, hogy a jelenlegi gazdasági helyzet nem kedvez a művészetek tömegkultúrává válásának, az igazi értékek elterjedésének. De azt is világosan kell látni, hogy e konfliktushelyzet főszereplőinek alternatívája nem az, hogy szabad időben „vagy dolgozom, vagy művelem önmagamat”. Nem biztos, hogy ha ezek az emberek fölhagynának a konkrét termelőtevékenységgel, felszabaduló idejüket művelődésre fordítanák. Mai viszonyaink között a „második gazdaság” nem kevés hasznot hoz a társadalom konyhájára, s ha jól belegondolunk, az ebből származó személyi jövedelem jó része mégiscsak a környezet kulturáltabbá válását segíti elő: mind esztétikusabb és praktikusabb családi házak épülnek országszerte. kényelmesebb és szebb bútorokkal rendezik be őket. s ma már nem ritka az autó, vagy a színes televízió — egyszóval civilizációs közegünk gazdagszik. FEL KELL ISMERNÜNK, hogy ellentmondás feszül a művészi produktumok és a közönségigény között, - de konfliktushelyzet állt elő a művészet igényei, szükségletei és a fejlődés kínáltá lehetőségek ’között. - Lassan egy évtizede, hogy éppen a társadalmi fejlődés köve-, telte ki a kulturális politika hosszú távú, egész társadalmat átfogó reformját, melynek legnagyobb hatású programja a köz- művelődési törvény megvalósítása. Ebben az évtizedes munkában jelentős szerepet kapott minden művészeti ág. Csakhogy egész művészeti életünket érintik a fejlődéssel összefüggő kérdések. Ilyen, minden műfajt érintő problematika például a művészi elkötelezettség és alkotói szabadság kérdése, a munkásábrázolás, a művészeti közérthetőség problematikája, az érték és szórakoztatás kérdésköre, a hagyomány- ápolás és előrelépés ellentmondásai vagy éppen különböző ízlésformák kielégítésének és átformálásának gondja. De megvannak a különböző művészeti ágaknak a saját nehézségei is, emlékezzünk csak az elmúlt években lezajlott színházi vitákra és az ország egész színházi életét megmozgató átszervezési hullámra; a könyvkiadás dinamikussá tételét célzó intézkedésekre; gondoljunk csak a filmátvétellel kapcsolatos parázs véleménycserékre; a képzőművészeti zsűrizés ellentmondásaira; a kiállítás-centrikusság bírálatára, vagy a decentralizálás megvalósulásának nehézségeire, a helyiséggondokra, a létesítmények hiányára, az állandósuló „átmeneti állapotokra”. ILYEN KONFLIKTUSOK és ellentmondások között kell megvalósítani a művészeteknek feladataikat — eljutni a közönséghez, formálni a társadalmi tudatot, az emberi személyiséget. Hogy minél jobban, hatásosabban sikerüljön, azért sokat tehet a kulturális politika. Annak felismerése, hogy szoros a kölcsönhatás gazdaság és kultúra között, hogy a művészetek érzékeny szeizmográfként jelzik a társadalmi struktúraváltás jelenségeit, mind hatékonyabbá teheti a kultúra, a művészet eredményeit, konkrétabban meghatározhatja mozgásirányait. Például ha mai gazdaságpolitikánk a kultúrát nem kölöncként fogja fel, hánem olyan saját belső hatóerői között tartja számon, mellyel jótékonyan segíti elő ga'zdasági és társadalmi viszonyaink fejlődését. Ahogy átrétegződött a gazdasági fejlődés eredményeként társadalmunk, úgy keresheti, s egyre inkább keresi minden művészeti ág intézmény- rendszerével, hatásmechanizmusának lehetőségeivel azt, hogy azonos alapról hogyan szóljon a különböző társadalmi rétegekhez, hogy közeledjen az eléggé eltérő ízlésnormákhoz, hogyan találjon hangot a társadalom minden egyes tagjával. Olyan fejlődési szakaszhoz érkeztünk, amikor a tartalmi és minőségi tevékenység erősítése lehet elsőrendű feladatunk. Az például, hogy a közművelődés igazi tömegprogrammá váljon; az, hogy a különböző művészeti ágak forrongásai után megújulva, tisztább hangon találjanak utat a közönséghez; az, hogy megteljenek a ma még gyakran üres színházi széksorok; hogy a képzőművészeti társulatok és verseskötetek, új hangon szóló könyvek ma még sokszor értetlenségbe ütköző igazi értékei holnapra jó értelemben vett slágerek legyenek; hogy világosan kiderüljön, mely alkotás az igazi érték, az előremutató mű, s melyik az olcsóbb, a kevésbé hiteles; hogy helyreálljon az egészséges egyensúly — keresletben és kínálatban — katartik)/^. művészet és,, szórakoztatás között. POZSGAY IMRE kulturális miniszter nyilatkozta nemrégiben: „Ez az ország rég elérkezett arra a fokra, amikor az embert nemcsak befogadóként, hanem alkotóként, közreműködőként számításba vevő kulturális politika kezdődik”. A program, a feladatmegjelölés egyértelmű és világos. Megvalósítása a helyi intézmények, alkotóműhelyek, műtermek munkája nyomán valósul meg. Társadalmi fejlődésünk mai fokán az igények fokozása és magas szintű kielégítése a feszültségek és nehézségek ellenére mind nagyobb feladat. A Központi Bizottság irányelvei azonban egyértelműen fogalmaznak: „Előrehaladásunk fontos feltétele, hogy tovább gyarapodjék népünk műveltsége, a közművelődés egyre inkább társadalmi ügy- gyé váljék. Széles körben kell tudatosítani a társadalmi, gazdasági és kulturális fejlődés egységét”. Ez egyértelművé teszi, hogy kulturális politikánk megvalósítása nem csupán a kulturális területen dolgozó szakemberek, művészek feladata. Mindehhez egészséges gondolkodásra, összefogásra és hatékony munkára van szükség. —i —s meg. Léteztek, de intézkedési jogkörük, szerepük nem volt. tgy alakult ki mai jelentése: olyan hivatal, ahol az ember egyáltalán nem számíthat ügyei elintézésére. O. Nagy könyve 500 oldalon mutatja be a leggyakrabban használt szólásokat. Az új kiadás újdonsága, hogy , betűrendes szó- és szólásmutatót is tartalmaz,- mely megkönnyíti a kötet használatát. 1901 óta nem jelent meg Magyarországon az egész nyelvterületre kiterjedő Magyar Tájszótár. Noha szerkesztését már 1950-ben * elhatározta az Akadémia, megjelenésére ez idáig várnunk kellett. Az1 Űj Magyar Tájszótár — Az Akadémiai Kiadó lexikon- vállalkozásainak egyik legjelentősebb teljesítménye, azok közé való, mely nem csupán egy szőkébb kutató réteget tölt el őszinte \ örömmel. A négy kötetre tervezett Űj Magyat Tájszótár mintegy 120 ezer szócikket tartalmaz majd, felölelve á határainkon túl élő magyarság köz-, illetve irodalmi nyelvtől eltérő gazdag szókincsét is. A szótár tartalmazza Szinnyei klasszikus kategorizálása szerint tájszókat: az alaki, jelentésben és 'a tulajdonképpeni tájszókat Is. Az alaki tájszók csak hangzásilag térnek el a köznyelvitől, a szótár ezek közül azokat tartalmazza, melyek eltérése szembetűnő, vagy kevésbé ismert; pl. bossó = borsó, kát = kiált. Minden szócikkben közlik az (előfordulás földrajzi helyét, az előforduló helynevek jegyzékét külön is felsorolva, melyhez egy ritkán látható részletes térkép is járul. Köznapi nyelvünkből, elsősorban „városi nyelvünkből" egyre inkább kiesnek, elvesznek olyan szavak, melyek olyan tárgyakat, eszközöket vagu tevékenységeket jelölnek, melyeket már nem ismerünk. A csónak szó jelentését ma már bizonyára vajmi kevés fiatal tudja, legjobb esetben egy falunév Ménföcsanak jut eszébe, holott sokáig használatos szavunk volt a Rábaköztől Szamoshátig. Igaz a fából készült vízmerítő bögrét vagy kanálszerű eszközt ma már szinte sehol sem használják. Eddigi hasonló jellegű vállalkozások közül ez a legbővebb és legalaposabb szótára népi nyelvünknek. annak a rendkívül gazdag és sokrétű kincsestárnak, mely sajnos, a nyelvi kiegyenlítődés következtében kiveszőben van.
