Petőfi Népe, 1980. február (35. évfolyam, 26-50. szám)
1980-02-10 / 34. szám
*90 éve született Borisz Paszternák szovjet—orosz költő. BORISZ PASZTERNÁK: Eljutni mindig mindenütt* Eljutni mindig mindenütt a mélyes-mélyig, ha munka hív, ha eszme űz, ha szívem szédít. Le, be az elhabzott napok forrásfejébe, ^ a gyökér, az alap, az ok mag-velejébe. Fogni folyton a fonalát annak, mi lett s lesz, élj, eszmélj, egyre jobbra vágyj, hogy fölfedezhess. Ha futna toliamból csupán nyolc sornyi részlet mi a. mivoltja igazán a szenvedélynek! Versbe foglalni bűnt, riadt futást, vad önkényt, mindent, mi — sietés miatt —■ véletlen történt! Törvényét tudni, hogy aki szeret, mért szenved, minden nevét kimondani az alapelvnek. Kertként ápolnám verseim. Sok sűrű hársfa lázasan gyúlna szélein virágnyitásba. Rózsa, s mentaillatozást tennék azonmód sarjút, mezőt a versbe, sást, vihart, harágvót. Etűdjeibe Chopin így varázsold át, kastély, temető, park, csalit élő csodáját. Ezzel játszom. Ha sikerül: diadalt s kínt ad — újra meg újra kifeszül húrja az íjnak. (Illyés Gyula fordítása) Gazdasági fejlődés JÓKAT NEVETÜNK manapság, ha múlt századi magyar írók műveit, látjuk színházban, filmen vagy televízióban, írásaikat olvasgatjuk koruk mulatságos figuráiról. Gyakran bukkan fel ezek sorában a duhajkodó, nagyivó meg a kúriája kényelmébe visszahúzódó „úr”, aki hallani sem akar semmiféle haladásról; könyvet fél világért sem venne a kezébe, lenézi a „komédiásokkal”. Ügy él, mint éltek ősei egy vagy két évszázaddal előbb. Aztán, később gohdolkozunk csak el azon, hogy az afféle életmódnak még ma is vannak késői hajtásai. Természetes, hogy egészen másformák, hiszen az idők, az életkörülmények gyökeresen megváltoztak az elmúlt bárom és fél évtizedben. Napjainkban inkább a „féloldalas” fejlődésnek látjuk példáit. Jócskán akadnak emberek, akik — maguk vagy már a szüleik — nemcsak kiemelkedtek a korábbi nemzedékek nyomorából, hanem magasabbra is jutottak az élet- színvonal átlagánál. Legalábbis — ami az anyagiakat illeti. Űj házat építéttek a régi melfé, vagy helyett, van abban , fürdőszoba, drága bútor mindenféle háztartási tógép,, „au tói is áll már az„udn, varön ittteldévkönyvet a sokszobás • ház-egyetlen'helyiségében sém* lehet - látni, Ka csak szobadíszként nem, kötésszínével gondosan illeszkedve a bútorzathoz. Bármennyire úgy gondolja az ilyen ember, hogy „sokra vitte” — ez csak látszateredmény. S hogy így van, arra bizonyság, hogy az ilyen családban felnövő gyermekek az iskolában „hátrányos helytzetűeknek” [számítanak. hiszen otthonról semmilyen alapot nem hoznak magukkal a tanuláshoz. Kulturálisan, művelődésben legalább annyira maradtak el az átlagtól, amennyire anyagiakban túlhaladták. Természetes, hogy az anyagi gyarapodásnak csak örülni lehet, s hogy egyre több új családi ház épül, hogy mind több fiatal már A konyha, mely ugyancsak néprajzi értékű is, szintén a szegényparaszti élet emlékét őrzi. Felszerelés- és eszközanyaga a múlt század végéről örökölt tárgyak és az édesanya által egészen az 1970-es évek elejéig vásároltak vegyes együttese, melyet néhány múzeumi darabbal kellett kiegészíteni, hogy teljes képet nyújthasson. Az emlékház harmadik egysége — mely az építkezés szándéka szerint kamra, később pedig az egyik fiú családjának ideiglenes otthona volt — a tulajdonképpeni irodalmi kiállítóhely. Itt kísérheti végig a látogató Darvas József írói és közéleti pólya-. ját a tanítóképzős évektől haláláig, s láthatja az iránta megnyilvánuló kegyelet jeleit. „Világosságot!” a címe a Nyugatban 1934-ben bemutatkozó Darvas József ott közölt gyűjteményének, s ez a címe a Pestre került, s a társadalomban helyét kereső fiatal író pályakezdő \életszakaszát bemutató kiállítási egységnek is. Helyet kapnak itt az író kommunista mozgalomban való részvételének dokumentumai; feltűnést keltő első regénye, a Fekete kenyér és annak igazi otthoni háttere: a cselekmény színhelyének valóságát mutató, elemző szociográfiai dokumentumok. „A népi irodalom sodrában”, „A néppel a népért" haladó és küzdő író műveinek sora mutatja a továbbiakban a vállalt elkötelezettséget. A Vizkereszttől szilveszterig, A legnagyobb magyar falu, Egy parasztcsalád története avatják Darvast ebben az időszakban a népi írók nagy vonulatának részesévé. Ezek a művek, kritikái, a kortársak alkotásai és történelmi, dokumentumok jelenítik meg a kor irodalmi és társadalmi harcainak irányítását. mely a Márciusi Frontban kulminál. A kiállításnak ez a része az író, szerkesztő, politikus Darvas József nagy aktivitásáról tanúskodik, s azt a hűséget jelzi, melyet osztálya és hazája iránt érez, s melyet a Város az ingo- ványon című művében is kifejezésre juttat. A kiállítás összképét ezt követően Rajki László szobrászművész Darvas Józsefről készült mellszobra tagolja optikailag, majd a közéleti tevékenység csúcsait — miniszteri tisztségek, az írószövetség élén, országgyűlési képviselőség — bemutató rész következik, gazdag dokumentumanyaggal és relikviákkal, a kimagasló érdemekért kapott elismerésekkel. Ezután a drámaíró és filmíró Darvast állítja a látogató elé a rendezők szándéka, emlékeztetve a Szakadék, a Kormos ég, a Hajnali tűz és a többi dráma, majd a filmek legjobb megjelenítőire és rendezőire is. Az utolsó rész a 60. születésnapján is ambíciókkal, tervekkel teli írót szembesíti, s a nem sokkal később bekövetkezett tragédiát. Az épület negyedik helyiségét ismét a család életében betöltött funkciók szerint állították össze. Az emlékház megtervezői és rendezői a fentiekben vázolj koncepcióval országosan is elsőként valósították meg egy irodalmi emlékház komplex berendezését, s bíznak benne, hogy minden irodalmat kedvelő és Darvas József írásait szerető látogató számára maradandó élményt nyújtanak. Beck Zoltán- kulturális haladás biztos alappal indul az önálló életnek, az az egész nép, az ország .érdeke-eredménye is. Ám a fejlődés nem lehet sokáig .egyoldalú. Éppen a fiatalok érzik meg leghamarabb az ilyen helyzet felemásságát és — ha nem is mindig okosan, célravezetőén — tiltakoznak ellene. Mert úgy. sem lehet élni — éveken, évtizedeken át —, ahogyan még a múlt században lehetett: bezárkózva a mégoly szép ház falai közé, mit sem törődve mindazzal, ami a kerítésen túl történik. Korunkban a társadalmi, a gazdasági és a kulturális fejlődés szerves egységet jelent. Modern embernek csak az tekintheti magát, akit érdekelnek a közösség ügyei, dolgai, s a maga erejével, képességei szerint részt is vesz azokban. Ehhez pedig arra is elengedhetetlenül nagy szükség van, hogy művelje, képezze magát, 'érdeklődjék nemcsak faluja—városa, hanem az ország és a nagyvilág történései iránt. AZ ELMŰLT években, sőt évtizedekben sok ember figyelme fordult elsősorban az anyagi gyarapodás felé. Nincs ebben — ha becsületes munka volt annak "'alapja 7g^§6OTmirikivetpLyalp„ Alii., ■1 ónál kevésbé, iB.er,t 35^éyL után_ séjíí,, ' szabad feledni: Magyarország' a felszabadulás előtt hárommillió koldús országa volt. Az anyagi nyomorúság szülte a szellemi nyomorúságot. S ebből törvényszerűen következik, hogy az anyagi jólétnek magával kell hoznia a kulturális felmelkedést. Ez országosan, nagy tömegekre vonatkoztatva így is van. s ezen az sem változtat, hogy még vannak, akik „kilógnak a sorból”. Kongresszusra készülve * most számvetést készít az ország. A kongresszusi irányelvekben olvassuk: „Emelkedett népünk műveltségi színvonala... A figyelmet a társadalom fejlődésének szempontjából legfontosabb eszmei és erkölcsi kérdésekre kell összpontosítani: a közérdek tiszteletben tartására és szolgálatára, a munka becsületének növelésére, a kötelezettségek teljesítésére, a közösségi szellem erősítésére.” És másik helyen: „Előrehaladásunk fontos feltétele, hogy tovább gyarapodjék népünk műveltsége. a közművelődés egyre inkább társadalmi üggyé váljék. Széles körben kell tudatosítani a társadalmi, gazdasági és kulturális fejlődés egységét.” Márciusban ül össze a kongresszus, nagy feladatok várnak megoldásra. Aligha lehet kétségbe vonni, hogy a gazdasági életünkben mutatkozó gondok leküzdéséhez, a további fejlődéshez — sok más mellett, de egyáltalán nem utolsósorban — Széchenyi szavaival: kiművelt emberfőkre van szükség. Ügy is mondhatjuk: a gazdasági fejlődés . egyik szakkérdése a kulturális haladás. Ehhez társul elsőként az egyenlők közt — a társadalmi tudat, a közérdek elsőbbségének elismerése. Mindez egymást feltételezi és erősíti. A társadalom fejlődése tétté és teszi lehetővé a kulturális felemelkedést, az pedig nélkülözhetetlen összetevője a gazdasági haladásnak. Es viszont: a „. gazdasági eredmények. adnak alakot a műveltség további terjedéséhez, szílárifítjak ä társadalmat. Sok tennivalójuk van és lesz e téren a kultúra munkásainak. Jelentős mértékben rajtuk múlik, hogy egyre kevesebb legyen a „féloldalasán” gyarapodó ember, hogy a ma még társadalmilag és kulturálisan el-elmaradozó helységek „fehér foltjai” eltűnjenek a térképről. Mégsem csak az ő feladatuk mindez. Annyira közösségi tennivaló, hogy spnki — városi vagy falusi lakos — nem vonhatja ki magát alóla. HISZEN AZ ÜJ, minden kényelmi eszközzel felszerelt családi ház is csak akkor szép igazán és — főleg — akkor modern valóban, ha mint a költő mondja: a szellem napvilága ragyog ablakán. V. E, Darvas József-emlékház Orosházán Darvas József, aki a népi írók mozgalmának egyik legjelentősebb alakja, később többszörös Kossuth-díjas író, mint miniszter és a Magyar trók Szövetségének elnöke, méltóképpen illeszkedik azok sorába, akik művészi és közéleti tevékenységükkel az egyetemes magyar kultúra és a társadalom haladását szolgálták. Szülővárosával, Orosházával élete végéig hűséges kapcsolatot tartott. A város és népe sok művének szereplője, háttere, vagy éppen ihlető élménye. Ezért indult el kezdeményezés Orosházáról, hogy munkásságának irodalmi emlékház formájában állítsanak emléket. A szülői ház Darvas József bátyjának, ' Dumitrás 1 Mihálynak a tulajdona volt, aki a cél érdekében lemondott róla, állami tulajdonba engedte át. Így nyílhatott meg 1979. december 3-án a Darvas József Irodalmi Emlékház. A házat az Országos Műemléki Felügyelőség tervei szerint állították helyre: szépen sikerült az építés idejének — 1912-nek — megfelelő rekonstrukció. Ennek megfelelően a látogatót darulábas gang, a szobában búboskemence, a konyhában vályogból rakott tűzhely, és katlan fogadja. Ugyancsak helyreállították az udvaron levő gémeskutat is. A négyosztatú ház utca felőli szobájában a család által használt és megőrzött bútorokat és tárgyakat helyezték el a rendezők, megteremtve általuk azt a miliőt, amelyben a gyermek Darvas élt családja körében, s amély- lyel annyiszor találkozunk regényeiben és más Írásaiban. Az egyszerű, szegényes berendezés kordokumentum is egyben: a század első fele agrárproletár életkeretének rekvizltuma. Golonka TJ a nem is éppen eredeti ötlettel, -de mégis — azon az október végi napon történteket „Tévedések vígjátéka” mottóval illettem noteszomban. Abban a féltenyérnyi, spirálos jegyzetfüzetecské- ben, amelybe tavalyi — lengyelországi kirándulásom emlékezetesebb mozzanatait véstem. Mint már a múltkorában jeleztem, könnyed újságírói vakációzás jegyében jártuk Poznant és vidékét Piotr Borowicz kollégával, a vendéglátó napilap ifjú munkatársával. No persze — nincs a világon újságíró, aki a lazítást abszolútomig elviselné, és kibírná, hogy ha olyat — értsd: érdekeset, újat, mást — lát, ne nyúlna menten a tolláért, ami ilyenkor úgyis feltartóztathatatlanul „kinyílik a zsebében”... S milyen jól jött eme körutakon, hogy természetem erős oldala a szemmel való figyelés is! Ahogy a pásztorkodó ősök mai utódai tartják mifelénk a Nagykunságban, ha jól rávizitálunk valakire, a szeme állásából pontosabban értesülünk igazi érzelméről, mint mondjuk a mézes-mázos bevonatú szavaiból. Arra is céloztam már előző útibeszámolóimban, hogy tudniillik nem kis bajban voltunk, egyszer- másszor, Piotr barátommal, mert ő nem tudott magyarul, én meg lengyelül. Ráadásul kiegészítő nyelvjártasságunk sem egyezett, hiszen neki az én gyér német felkészültségem volt olyan „kínai”, mint nekem az ő angolsága — vagy fran- ciasága? — nem is tudom már. Ilyképpen, ami- '"aörí -TflafTS regintelligensebb mutogatás, meg az —onyanyelv'-helyzethez illő kulcsszavainak felerősített szótagolása sem segített — ismerjük a szituációt: mintha süketecskének beszélnénk —, ahhoz a bizonyos, gyufaskatulyányi lengyel—magyar szótárhoz folyamodtunk. Három-négy szóba sűrített mondatokkal kommunikáltunk...' Nevettünk is jókat. \Talóságos „felszabadulást” jelentett, amikor a ’ Grodzisk nevű városka tanácsának agronó- musáról kiderült, hogy legalább olyan gyengén beszél németül, mint én. De — hogy azért le se járassam magunkat merő szerénységből; azon a fokon társalogtunk, amit úgy szoktunk kifejezni, hogy — eladni már nem lehetne bennünket „németül”. Nyájas, jó negyvenes ember ez a Pawliczak Edvard. Keskeny arcú, mosolygós kék szemű férfi — és termetéből ítélve, mai magyar szemmel, nemigen vélnénk mezőgazdásznak. Törékeny, bár szívós alkatú, nem az az erélyt sugárzó agrárhivatalnok fajta. Póz nélkül udvarias és fürge, mint a gyík. Ruházatára nézve az ötvenes évek magyar „agronómusaira” emlékeztet. Amolyan határjáró, tehát nem hivatalnoki öltözékben, gumicsizmásán, kis kopott aktatáskájával a hóna alatt jött velünk a pusztára. Az első tanyába hiába kopogtattunk, a gazda távol volt. Innét hajításnyira Jakubczak Antoni uramékihoz tértünk be. A daliás egyéni paraszttal — itt-ott kerékbetört tolmácsolással, de mégis — baráti szót értettünk. Huszonkét hektáron gazdálkodik, s főleg tehenészetével jeleskedik. Az istállóban 28 fekete-fehér tarka tehén hagyta abba csodálkozva a kérődzést, és fordította ránk mélán a fejét. Furcsállották a különös nyelvezetű társalgást. Érdeklődésemre — hogy mennyi a tej hozam — Pawliczak Edvard mindjárt papírra is vetette nekem: „in aine kihe 6500 1; 1 jare”, azaz tehenenként 6500 liter évente. Gépi fejés van, s a trágyát szállítószalag« viszi ki a tanyavégre... A családban hárman dolgoznak: gazduram, a felesége és még javakorabeli anyósa. Meggyőzik, hiszen gépeket a mi valamikori gépállomásunkhoz hasonló szövetkezettől kapnak kölcsön, órabérért. A 2 hektár krumplit — hektáronként 30 tonna termést —, meg az 1 hektár cukorrépát annak a kombájnjával takarították be. Búzát 1 hektáron termeltek. A 7 hektár legelő, meg hozzá egy-két takarmányféle elegendő a tehenek, meg a ház körüli jószágok eltartására. (Közbevetőleg: a Varsótól Poznanig' tartó utazás alatt általában négye- sével-ötösével legelésztek egy-egy maszek birtokon ilyen fekete-fehér tarka tehenek. Mondhatni — velük volt benépesülve a határ. A szépen megmunkált szántók közt nem szaladgált annyi von- tatós jármű, meg nagygép, mint minálunk.) Megszokott tanyaképemtől furcsán elütött Jakubczak Antoniék házatája. A lakó- és gazdasági épületek négyszöge öleli körül az udvart. A pucér — arrafelé hagyományszerűen — vakolatlan téglafalak helyére nem sikerült odaképzelnem a Duna—Tisza közi, fehérre, sárgára meszelt tanyaházakat. Jóllehet — kívül hiányoztak a mi tanyás gazdáink — sokszor pepecselésig menő tárgyszeretetének, akkurátosságának jelei, a házigazdák vendégszeretete, a szolid modernséggel berendezett lakóhelyiségek rendje, tisztasága viszont otthoni hangulattal fogadott... Az elegánsan szervírozott tea, mint máshol Lengyelországban, éppúgy hozzátartozik a csevegéshez, mint nálunk a duplafekete... Búcsúzáskor számomra is magától értetődő volt, hogy kézcsókkal köszönjek el a gazdaasszonytól. Nem tudom, hagyomány-e, vagy új szokás, de üzemben, intézménynél, kereskedőnél és takarítóasszonynál szinte általános volt ez a nők iránti szép gesztus. A határból visszakocsizva, Pawliczak Edvardék- hoz is illett betérnünk, ha nem akartuk őt megsérteni. Nemrég épült magasföldszintes házuk olyasféle környezetben van, mint Kecskeméten a Petőfi-telep villácskái. Még a kapunyitás műveleténél tartottunk, amikor az agronómus nagy szabadkozva magyarázta. — Nekem nincs sertésem, szarvasmarhám. Csak ... — kopogtatta meg a halántékát. Mivel különösen nevetett, szentül hittem, hogy önmagán ironizál. Hogy hát csak az az ostoba feje az oka. Városias lakásukban a felesége s diáklánya társaságában falatoztunk, pityizáltunk egy keveset. Elvtelenül dicsértem a borát — hiába, na, az aranyhomoki itókák ízemléke se ment fel az udvariasság alól —, de annál őszintébbén magasztaltam helyben fakadó kristályvizüket. Ami a szintén ottani készítésű, legjobb „európai” sörnek is alapanyaga. Az udvar elkerített részében fura, lapos-srégan fedett akolfélék sorához vezetett vendéglátónk. Megismételte, miszerint neki se disznaja, se marhája, „nur hier diese” — csak ez itt, s begörbített mutatóujját még titokzatosabb bazsalygás- sal koppintottá fejéhez. Hopp, itt másról lesz szó, mint arról a dőre fejről! Meg miért mondaná nőnemű — die — névelővel a fejet? Ámbár azzal is lehet olyan nagyvonalú, mint a tanyán leírt szavakkal... Felnyitotta az egyik akoltetőt, s majd hanyatt estem a meglepetéstől. Ábban * a rekeszben vagy tucatnyi nyérc dugta össze rémülten a fejét, ahogy váratlanul rájuk' törtünk. Áztán a többi kutrica- tető emelkedett, s azok alatt is nyércnemzedékek nyüzsögtek. Ha emlékezetem nem csal — összesen vagy ötszáz. Megértettem már. Hát persze, a fején levő szőrmesapkát kocogtatta olyan csalafintásan Pawliczak Edvard. Mondta is, mennyit pénzel a prémekből. Gondolom, így már könnyebb volt a tanácsi fizetésből házat építeni. Meg autót venni, amelyre szintén ekkor lettem figyelmes, pedig elmentünk mellette. lí ivei már rég elhúzták a levesnótát, s a csipegeté- sek csak nem csillapították éhünket, Piotr cimborám sürgősen a legközelebib műemlék-csárdába vezényelte járművünket. Az alacsony mestergerenda alá telepedve — Péter fénylő boldogsággal közölte, hogy most oszt beebédelünk! Ehhez szótár se kellett. Ahhoz azonban igen, hogy megfaggasson, mit szeretnék enni? Emlékezve nyelvem gyakori „meghökkenéseire” egyik-másik lengyel ínyencfalat betermelésekor, biztos, ami biztos alapon rántottét kértem. Iszonyú sok tojásból. Péter szinte elhűlve csóválta a fejét: hogy gondolhatok ilyen szimpla ételre?! Na majd mindjárt. Ekkor már tartotta is az orra alá az étlapot a tájellegű viseletben előpattant pincérnő. A pajtikám éppencsak rápillantott az étkek listájára, s máris diadalittas ragyogással bökte ki ujjával a kívánt csemegét. Ünnepélyes képpel magyarázott hozzá a lánynak, s rám-rám. sandított. A tájjellegű fehérnép tovalibbent, én meg kétes előérzettel kapaszkodtam a kecskelábú asztal vastag peremébe. Ijedten tudakoltam, mit kért, az istenért?! Piotr — mintha fogalma se volna róla, mit firtatok — ábrándos képpel suttogta. — Go-lon-ka, golonka... — Még cuppantott is, úgy pislogott a távozó leányzó után. Mivel ennek ellenére fanyar bizalmatlansággal ingattam a fejem, hiszen számomra mit sem jelentett a gordonka muzsikéjú szó, gyorsan előkaptam a nevezetes kis szótárt. Kikereste, én meg olvastam a körménél levő szót, hogy aszongya: golonia = borotválás. Rámeresztettem a szemem, ugyan mit izéi? ö meg a hagyományos módon tagolta. — Go-le-ni-a, go-lon-ka... Go-le-ni-a, go-lon-ka... Kétségbeesve kaparásztam az államon, mert az iménti szó alatt megláttam a belőle képzett másikat is: borotvakészülék. Golonka sehol. Készüléket hoznak? — kapirgáltam össze a rémült kérdőmondatot a szótárból. Borowicz komám hátravetette a fejét, úgy nevetett, s tiltakozott. Majd — hogy érthetőbbé tegye, mit akar mondani a golonkázással, a combját kezdte szorongatni, simogatni. Es ismét csak szavalta — golonka, golonka! — Mit akar ez a bolondos gyerek a combjával. Formás, de azért... már engedjük meg... ö meg már hahotázott A tájjellegű fitos nőszemély újfent megjelent a színen, egy idős házaspár asztalánál. Piotr-Péter a lehető legjelentőségteljesebben húzta föl szemöldökét, s a hölgy felé kacsintott: — Golonka.. »— S megint a combját kezdte markolászni. Hallani véltem végre, miként esik le nálam a húszfilléres. Nilám, még csintalankodni is tud ez a Péter! Arra unszol, hogy a csinos nőci combját figyeljem csak. Bámultam is utána négy szemmel, ahogy szoknyáját harangoztatva ellejtett. Még a fejem is félrehajtottam némileg, hogy többet lássak. Értem már: a lány combja borotvált!... De honnét tudja ezt Péter?! A fiú nyilván kitalálta kópéságomat, mert széles szájjal megfeddett: — Ej, ej István! Czerencsére hozta már a tálnyi ennivalót a kisJ asszony. Kiderült, hogy az csak egy adag, s következik a másik. Ott tornyosult előttem az Ízes-zamatos körítésekkel bepaplanozott, ropogóspirosra sült sertéscsülök... — Golonka — üdvözölte Péter olyan forró hévvel, mintha kedvesének duruzsolna — pásztoróra kezdetén. Tóth István
