Petőfi Népe, 1980. február (35. évfolyam, 26-50. szám)

1980-02-03 / 28. szám

• IRODALOM

rp rr rr \ r

Tűnődés

egy kofaportré

előtt

«

A szóban forgó festménnyel a solti művelődési házban találkoztam nemrégiben, s ugyancsak sokáig időztem előtte. Bár jól tudom, hogy egy-egy művészeti produktum megítélésekor mindig az ábrázolás módja, nem pedig annak témája, tárgya a döntő, mégis, az igazi alkotásoknak kijáró figyelemmel tanulmányoztam a képet.

Először nem is a megfestett asszony vonásait, hanem az előtte álló fedeles gatabolyt vettem szem- ügyre: milyen régen láttam ilyet!

Milyen régen volt, amikor iskolába menet reggelente átvágtunk a piactéren, ahol — főleg csütörtökön, a hetipiac napján — az ilyen fedeles ga- rabolyok, meg a karra való győri garabolyok, meg a kisfülű tót garabolyok Szegélyezték az utunkat! Az egyikben dióbél, a másikban aszalt szilva, a harmadikban sült tök kellette magát, s ki tudja elsorolni, mi minden még: szemes kukorica, tarhonya, tojás, vöröshagyma, lófogú borsó!

S a mindenféle portékával tömött garabolyok mögött. ott ültek a kofák kisszéken, vagy oldalára billentett almásládán, esetleg felfordított tragacson, amelyen az árulnivalót a piactérig eltolták. Ott ültek, ráadásul ugyanezzel a jellegzetes testtartással, húsos ujjaikat ugyanúgy összefonva a hasukon, ahogy ezt a képen is láthattam.

Belegondoltam: vajon láthatók-e még ehhez a megfestett kofához hasonló piacozó asszonyok Solton manapság? És láthatók-e kötögető öregasszonyok, kenyérdagasztó menyecskék, petróleumos lámpa mellett olvasgató nagylányok, poharazó parasztok, pihenő vadászok és öreg kolompárok — olyanok, akiket a kofa portréjának szomszédságában szemlélhettem? S ha netán látható itt-ott még a valóságos életben is — vajon meddig?

Függetlenül a falakat körbefutó festmények művészi értékétől, bizony, az igazán értékeset alkotó embernek kijáró hálával gondoltam ott a solti művelődési házban Simon János kőművesre, a nyugdíjas dekorációsra, aki ezeket a régen oly jellegzetesnek számító embereket és helyzeteket megfestette, megörökítette.

És a hivatásukat felelősséggel végző embereknek kijáró hálával hallgattam Nyúl Margit népművelő szavait, aki a képekről is, alkotójukról is lelkesen mesélt, miközben Simon Sándör és Baumann István közös kiállításán kalauzolt! Simon Sándorról megtudtam például, hogy az örökösen tréfálkozó és örökösen mesélő kedvéért sokan szeretik a faluban, s hogy képeinek egy részét fiatal gyerekek körében ülve, és a régi idők szokásait emlegetve festette. S hogy nemcsak mint naiv festő, hanem mint nótázó, mint zenéhez értő ember is fontos szerepet tölt be a solti közművelődésben: a helyi tánccsoport zenekarában is játszik, mint nagybőgős.

Baumann Istvánt, az ügyes kezű ezermestert is sokan ismerik, aki lakatosként dolgozik a Mezőgép., Vállalat. környékbeli üzemében. Munka, után, otthon sem’ tud azonban 'ölb,é tett kezekkel, ülni: szüntelenül „szépíti, csinosítja Ótthonáhehol -egy.kovácsoltvasból készített kápuval, hol pedig egy ötletes hangulatlámpával. A kiállításon látható kovácsoltvas-remekeket mind a lakásból kérték kölcsön a művelődési ház népművelői, hogy aztán a Váci Mihály ifjúsági klubban közszemlére tehessék. Ment is őket csodálni a falu apraja-nagyja. Egyenként is, csoportonként is. Jöttek a szocialista brigádok a varrodából, az áfésztől, az iskolából pedig egész osztályokat vittek el a pedagógusok.

A kofa-portré előtt állva nem is a fedeles gara- boly látványa által feltámasztott emlékek menthetetlen múlttá válásán tűnődtem sokáig. Azon inkább, hogy vajon minden faluban, minden közösségben olyan fontosnak tartják-e a múlt értékeinek megőrzését, mint Solton? S hogy tudják-e mindütt, amit a Soltiak — a kiállítás bizonysága szerint — már felfedeztek: hogy e kincsek első számú letéteményesei s’zck a közöltünk élő idős emberek, akiknek a részvétele rélkül féloldalas, fogyatékom a legjobb szándékú közművelődési törekvés js? ... Káposztás János

SIMÁI MIHÁLY:

Ikarusz röpirataiból

Csak építem a repülést toliból viaszból fémből elektronjaimból az ég tüzéből és dühéből

Tudom a teremtés titkait felhőt karcol tudásom a legnagyobb hogy túl vagyok már negyven zuhanáson

A hús és a hó szirmait áldóan megérintem A föld a föld följebb taszít — kardlánggal vár a napisten

PÁKOLITZ ISTVÁN:

Ritmusgyakori at

Józsi bátyám fedezte föl ezt a ritmikus-rímes cégtáblát:

Vá-mos Já-nos bádo-gos

perme-tező készi-tő

A „készitő”-t persze két t-vel óbégattuk.

Menetelni is lehetett rá, recitálva a szöveget a bicegő mester ablaka alatt.

A bádogosműhely — szerencsénkre — az udvar hátsó traktusában volt.

Nyolcvanöt éve született Dési Huber István

Nyolcvanöt esztendővel ezelőtt, 1895. február 6-án született Dési Huber István. A mindennapok szorításában proletárokat, munkásokat és parasztokat festett, s egy életen át elkötelezettséggel alkotott egy világnézet se-, gítségével és érdekében.

Nagyenyeden látta meg a napvilágot.

„Származásom

— írja egyik beadványában

— apai részről német kisiparos. anyai: bocskoros nemes. Négyéves voltam, amikor elvesztettem az anyámat,., és, 4^. éves korom .óta ■élek a magam kenyerén." "VcHtám kovácsinas, kifutó, pincérgyerek, majd nekilódultam a világnak, és becsavarogtam fél Magyarországot. Zsákoltam kint a Dunán, és robotoltam a Gubacsi úton, a Sertésvágóhídon.” Nehéz ifjúi évek után sodródott ki az első világháború frontjaira, ahonnan tüdőbajjal tért vissza. Rövid otthoni tartózkodás után 1921-ben Pestre került, és az apjától elsajátított ezüstműves szakmában helyezkedik el. Bár rájzolgatott a fronton is, tudatos szándékkal ekkor vesz először ceruzát, szén- rudat a kezébe. Sorstársaihoz hasonlóan nappal a gyárban dolgozik, esténként az iparművészeti iskolát látogatja, eljár Podo- lini Volkman Artur képzőművészeti’ szakiskolájába is 1921-ben, hogy ismerkedhessek a klasszikus”-mesterek "hagy alkotásaival, több éven át Olaszországban vállal ezüstműves munkát. Közben megszállottan dolgozik, rajzokat, rézkarcokat készít. A húszas évek végén tér vissza Budapestre. JDési Huber István művészi kibontakozása egybeesik a harmincas évek elején fellendülő magyar munkásmozgalommal.

1932-ben végleg le kellett mondania a szakmájáról. Gyönge szervezete mindinkább felőrlődött. Ez időtől kisebb-nagyobb megszakításokkal, különböző szanatóriumok 'lakója volt, s két alkalommal is rendkívül súlyos tüdőoperáción esett át.

Sorsa csupa megpróbáltatás volt. Nem járta végig a műveltséget adó, és művészetre előkészítő főiskolát, amit megtanult, és -legmagasabb szinten megértett, gyakorolt, csak a saját tapasztalásából szerezte. A kor szellemének megfelelően különböző izmusokon át érkezett el a harmincas évek közepére művészi önmagához. Festői kibontakozása erre az időszakra tehető, mind bátrabban kezeli az ecsetet, témavilága tágul, s az ábrázolt táj is megtélítődik emberitársadalmi mondanivalóval.

Művészetére Derkovits Gyula épp úgy hatással volt, mint a művészet más ágában dolgozó eszmei küzdőtársak, József Attila •és Radnóti Miklós. Korai agitatív tartalmú munkáit eszmeiségükben kiteljesedettebb alkotások váltják fel. „Sokszor a puszta szemlélet többet mond mindennél’'’ — fogalmazza meg ez idő tájt, s a felismerés mögött fontos eszmei, társadalmi alapállás van. Ekkoriban készül a „Budakeszi vörös, kémény” című festménye. amely a kubista konstruktív szerkesztési értékeket megőrizve, minden _ direkt politikai szándék nélkül való olyan alkotás, amely mégis az osztály bezártságát,rabságát és .elpusztíthatatlan nagyságát épp úgy bemutatja, mint a művész belső arányait, meggyőződését.

Bár a betegség időről időre komorrá 'tette, soha nem távolította el vállalt feladatától, meggyőződésétől. A harmincas évek végétől mind több kritikus szólt elismeréssel munkásságáról. De a „roncsolt szív és tüdő” — ahogyan Radnóti írja — egyre kevesebb lélegzetet engedett számára. A túlhajtott beteg szervezetet korán legyűrte az idő, 1944. elején az ország sorsának tragikusra forduló időpontjában, a német megszállás előtt pár héttel halt meg. Ám amit szelleme és alkotó tehetsége létrehozott, ma születésének 85. évforduulóján; is él, világít, s meggyőzően bizonyítja a maga igazát.

H. M.

ÍZIG-VÉRIG MAI ÍRÓ „ARCAI”, j „ VALLOMÁSAI” ÉS MŰVEI

Karinthy-kismonográfia

Mondhatnám Szalag Károly irodalmi munkássá- gáról, hogy Karinthytól Karínthyig? Első, 1961-ben kiadott művében a világhírű humorista életművét elemezte, most fiát mutatja be „alkotásai és vallomásai tükrében”. Tetszetősnek látszik az alkalomtól sugallt megállapítás, de ,mint annyiszor, esetünkben is csal a látszat. Két évtizedes kritikusi, irodalomelméleti működése és lapunknak adott korábbi nyilatkozata cáfolja feltevésemet: „Egyik tanárom javasolta, egyetlen szempontból próbáljam megismerni a világot, így lesznek biztosak ismereteim. Számomra a komikum ez a kulcs."

Ilyen indíttatás után természetes, hogy Karinthy Frigyesről készített kandidátusi dolgozatát bővítette monográfiává, dokumentumok, szemelvények fel- használásával közreadta életrajzát. Szálay Károlyt és irodalomtudományunk hiányait ismerve az is természetes, hogy hamarosan hozzáfogott a felvetődő elméleti kérdések tisztázásához, a szatíra és humor történetei, különféle művészeti ágakban másként megnyilvánuló sajátosságainak általánosító érvényű rendszerezéséhez, a komikum anatómiájának, hatásrendszerének a feltárásához.

Az Arcok és vallomások sorozat harmincharmadik, a 33 könyves írót bemutató kötete az említettek ellenére a szerző újabb törekvéseinek szerves része, noha témaválasztásánál aligha játszottak döntő szerepet a Karinthy Ferenc műveiben fellelhető komikus, szatirikus motívumok.

Másfelől közelítve találunk rá a tanulmányt a kritikus-irodalomtörténész eddigi publikációhoz kapcsoló szálakra. Mind szenvedélyesebben foglalkozik a mai magyar valósággal, sorskérdéseinkkel. A Népszava irodalmi oldalain sűrűn találkozunk ez irányú elkötelezettségét tükröző kritikákkal, jegyzetekkel.

A Karinthy Ferencről készített munka eddigi írásaihoz hasonlóan világos szerkezetű, elegáns, szemléletesen rendszerező. Apa és fiú összevetése elkerülhetetlen. Frigyes büszke volt a világvárossá alakuló Budapestre. A tősgyökeres urbánus Ferenc szűkebb szülőhazája vidékies jellegének, az igazi Lágymányosnak az elmúlásán sajnálkozik. Lételemük az emberi kapcsolat. Üj emberi kapcsolatokra, új ismeretre vágyva bolyong egyikük kávéházról kávéházra, Miskolctól Kecskemétig, másikuk Tokiótól Havannáig. Egyformán szomjazták a tudást, a szellemi, a testi tökéletesedést. Jutottak, amire jutottak. Az apa hosszan úszott fölfelé a Dunán, Ferenc rendszeresen sportol, edzi magát.

Meggyőzőnek érződik Karinthy Ferenc eddigi pályájának a szakaszolása. Eszerint az 1947-ben kiadott Kentaur zárja írói működésének első részét. Az Ezer évvel befejeződő periódus terhes fájdalmas torzulásoktól, gazdag a kibontakozó tehetség sikereiben.

Az állandóan rózsaszínű lihegést elváró, majd kikövetelő politika sürgetése rontotta el a jószándékú Szép életet és a Kőműveseket. Háromévi hallgatás (1950—1953) után a Budapesti tavasz történelmünk fontos korszakáról mondott el addig kevéssé hangoztatott igazsagokat. A Hazai tudósítások sokat tett a riport megkopott -becsületének- visszaállításáért-.'•A mind több műfajban jeleskedő író „skatiűyá- zása” egyre nehezebb; Szálay Károly is inkább mérlegel, összehasonlít, okos megjegyzésekkel irányítja figyelmünket Karinthy Ferenc legjobb teljesítményeire. Az apjáéhoz hasonló éber humanizmussal megírt Gellérthegyi álmok, meg a furcsa játék, az Epepe kapja a legtöbb dicsérő szót. A szenvedélyesen igazságkereső Harminchárom című elbeszélés- kötet — benne a mai kivételezettekkel hadakozó Házszentelő —, az összegező Leányfalu és vidéke az iró realitásérzékének meggyőző bizonyítékai.

Az Arcok és vallomások jellegéből és Szalag Károly szemléletéből következően a sorok közül jól érzékelhetően kirajzolódik a baráti körben Címként emlegetett, a csalódásokat, hántásokat, szeszélyeket játékkal, tréfával feloldó, minden csínyben friss író egyénisége is. Azé, aki halálos-komolyan így válaszolt' a kecskeméti színház jó modoráról nem éppen hires portásának — „mit keres itt” — ráförmedésére: „Én vagyok az új igazgató”.

H. N.

Galamb a fejfán

A taxis a konyha közepére f* íakia a csomagjait.

Beriglizte az ajtót, bement a szobába. A tíz hete üres lakás émelyítően édes szaga fojtogatta. Az ablakhoz lépett elhúzni a függönyt, megkezdett mozdulatára az ablak túlfelén neki-nekicsapódva az üvegnek felrebbent egy eleven test.

Galamb, csodálkozott el. Galamb fészkel a párkányon, mondta, és hetek óta először elmosolyodott. A fészek szinte csak jelkép: néhány rövid, vékony, száraz ág, egy-két elszáradt fűszál, de mégis fészek, mert közepén két apró, kékpettyes fehér tojás.

Lassan visszaeresztette a függönyt, és leült az ágy szélére. Szédült. Elfárasztotta a hosszú út. Maga kérte, hogy engedjék haza, mert mialatt megoperálták, és teste-lelke az életéért harcolt, meghalt az apja. Apja? Felnőtt volt már, mikor elvette az anyját, sose nevelte. Csak szerette volna. S lám, mióta meghalt, már azt sem teszi hozzá: mostoha. Éjjel jött a hír a szanatóriumba. Végighallgatta, letette a kagylót,' és kért egy cigarettát. A nővér megtagadta. Szobájában sötétben a dugiból kotort elő egyet, takaróba csavarozva kiment a terrasz- ra, de nem könnyített rajta. Azóta csak úgy gondolja: az apja.

Mintha apja váltotta volna meg. Mintha apja halála lett volna élete ára. Hiszen a műtétbe majdnem belehalt, és azután mégis megélt.

Megkísérelt visszaemlékezni arra, amit apja halála éjjelén álmodott. Sűrű, körkörösen áramló, puffogva fortyogó zöldesfekete iszapban járt, nyúlósan tapadt meztelen testéhez. Tudta, mennie kell, mert az iszap lehúzza, de tapodtat sem jutott előbbre, feladta, süllyedt, megfulladt, a halál megbéklyózta agyát, de mégis volt egy gondolata, hogy végre vége, többé már nem felelős magáért, megszabadult magától.

Kétségbeesett sírással ébredt fel és ébredt rá, hogy él, reggelig sift a paplan alatt, miközben agyát tüzes abroncs szorította.

Anyja, húga nem akarták kitenni a temetésnek, de ő ott akart lenni. Tudta, elég erős, és tudta, tartozik ezzel apjának. Apám', apám, te szegény, szegény ember, mondta és sírt egy sort nyüszítve, öklét harapdálva. Most, a műtét kiszolgáltatottságát, a betegségbe belenemtörődhetést átélve megértette őt.

A pja évek óta gyengélkedett.

** Eleinte csak fáradtságot érzett, amely állandósult és elhatalmasodott rajta. Ingerülten beszélt a körzeti orvosról, mert az panaszai hallatán széttárta a karját, hogy nem tud segíteni, mert nem lát betegséget. Apja azt mondta, hogy minden körzeti orvosnak legalább belgyógyászszakképesítéssel kéne rendelkeznie. Ö a maga fiatalsága okán idegenkedett apja panaszos fáradtságától, fájdalmait is sokáig képzelgésnek hitte, és mindig

• megsértődött, ha anyja — apja háta mögül integetve — értésére adta: menjen már el, mert elfáradt az apja. Hiszen csak azt az egy-két órát szánták rá hetente, és ő azt kevesellte.

ágyújtott, bár az orvos el- tiltotta a dohányzástól. Ám ő dacosan úgy vélekedett, ha szervezete élni akar, éljen mindenek ellenére. Az édeskés szag a mellére ült. Szellőztetni kéne. Odasettenkedett az ablakhoz, óvatosan kilesett a függöny széle mellett. A galamb ott ült tojásain, de fejét ide-oda tekergette, s sebesen pillogott, mintha nem tudná, honnan érheti baj, bármely pillanatban felröppenésre készen. Még vére áramlásának, szíve lökéseinek ütemét is láthatta kékezüst bögyén, s e kicsi, öntudatlan élet életkészsége megragadta. Az állat védtelenebb az embernél, minden váratlan helyzet veszélyhelyzet neki, örökké kész a menekülésre.

Mit . tenne. ez a galambanya, ha ő nemtörődöm lenne, s ha csak egy ablaknyitással is, de elriasztaná? A költés ösztöne győzne? Nem, nem. Az életösztön, két árva, megtermékenyített tojás maradna utáná.

, Nem bántalak, mondta, s az ablak másik szárnyához lépett, ott húzta el a függönyt. A galamb pattanásig feszülve megmerevedett, de fészkén maradt. Lassan, csöndesen nyitotta ki az ablakszárnyat, s közben mély hangon, dédelgetőén, halkan mondogatta: tubi, tubi, ne félj, nem bántalak. ' Szokatlan volt neki a szanatóriumi csönd után a hat ház falu- nyi emberének zsivaja. Az ablakdeszkára könyökölve folytatta megnyugtató mondókáját. Magasan gyereksírás úszott a levegőben, középen kártyázók vitája, alul egy asszony ingerült lamen- tálása. Átellenben.f a szemközti ház ablakában megjelent a Gál- fiú, s rámeredt. Ez is már kész ember, holott nemrég még becsuz- lizta az ablakát. A Gál-fiú hátrafordult, belebeszélt a félhomályos szobába, azután visszafordult, s mellé könyökölt a felesége meg az anyja. Hallotta, hogy beszélgetnek, kihallotta a nevét, de mást nem értett. Mintha a galamb szólt volna többször is, de ebben nem volt biztos.

Féltékeny voltam, csak nem' ismertem fel. Hiába voltam már felnőtt, amikor összeházasodtak, még mindig vágytam az anyai dédelgetésre. Hogy erőt meríthessek belőle. És nemcsak arra. Hanem apám bölcsességére is. Mert ugyan nem hittem el neki, hogy beteg, s nem bocsátottam meg, de ha jól érezte magát, elfelejtettem haragom, mert lenyűgözött azzal, hogy mindig a dolgok elevenjére tapintott, s egy-két jegy alapján meghatározott egy jellemet. Nem akartam belenyugodni, hogy csak vendég vagyok náluk, csakazértse mentem el, ha anyám küldött, követelőztem, mint egy gyerek, s végül össze is vesztünk, évekig nem láthattam őket, nem hallhattam anyám hangját.

C megátalkodottan egyre

^ őket hibáztattam, gyűjtöttem magamban a mérget, amivel csak magamnak ártottam, magam mérgeztem. De még ez sem mentett meg a vágyódástól, eljártam utcájukba, hátha összefutunk, ácsorogtam az ablakuk alatt, hátha kitekintenek.

Gyermekségemben nélkülöztem anyámat. Nem múlt el nap az intézetben, hogy ne kívánkoztam volna haza, hogy ne hiányzott volna. Talán ezért értem meg ilyen későn, hogy még felnőtt fejjel is ilyen természetellenesen erősen vágytam az óvó-védő sze- retetre, amikor mások már rég leszakadnak szüléikről.

A szívrohamok ébresztettek **■ rá, hogy nem babra megy a játék, hogy bármely nap meghalhatok anélkül, hogy jóvá tettem volna durva értetlenségem. Levelet írtam nekik és válaszoltak. Már nem volnék, ha nem válaszoltak volna. Mielőtt fölmentem a szanatóriumba, meglátogattam őket. Apám sápadt volt, izzadt, nehezen lélegzett, de tartotta magát, mint mindig, frissen borotválkozott tiszteletemre, és bo- roválkozás után bekente arcát a mesterségesen barnító folyadékkal, hogy ne sajnáltassa sápadtsága, és nyakkendőt is kötött. Átöleltem, megcsókoltam, arcán egy pillanatra megjelent a szorongásnak és a félelemnek, a bizonyosságnak és a beletörődésnek ijesztő keveréke, hogy visszahőköltem: lehet, hogy utoljára látom? Lehet) hogy meghalok?

Még mindig önzőbb voltam, semhogy megbocsátásukat megérdemeltem volt. Apám halott, bizonysága, hogy nem engem szánt halálra, nem az én halálom ült ki az arcára a búcsúzásnál, hanem a magáé.

Csak így élhessek. Csak legalább ennyire uraljam magam, hogy sose késsek el a kibéküléssel, hogy méltón búcsúzhassam. Hiszen önvád az így is!

Apám, halála által elérhetetlenül fölém magasodott emberségben. Mert hogy már megértem, sose jut el hozzá. Ott leszek a temetésen. Tisztelegni akarok az

anyagnak, amelyben embersége testet öltött Akarom, hogy tudjam: szenvedett, és szenvedésében nagyobb szüksége volt anyámra, mint nekem. Hiszen mi még élünk. Már minden idő miénk.

A galamb megnyugodott fölfelé nézeget, ott kering a párja, enni hoz. Éljetek, galambok, költ- sétek ki fiókáitok. Hogy a hím le merjen szállni, otthagyta az- ablakot kiment a konyhába vacsorát sikeríteni.

Korai neki még ez a semmi kis munka is. de húga az anyját pá- tyolgatja. Összetört, elszakadt az élettől, az ételtől, a tettől, s csak altatóval, ha alszik. Csecsemőről vagy elmebetegről kell így gondoskodni, egy percre se maradhat magára. Ezért összeszedte erejét és elhatározta, hogy ez a tevékenység még többet is használ neki, mint a teljes ellátottságban való semmittevés, hiszen élnie kell, s mennél előbb kezd hozzá, annál jobb.

Hiszen ha apja meggyógyulhatott volna! Milyen jó lánya lenne! Nem értékelte magát tartó erőfeszítését fájdalma és fáradtsága legyőzésére, hogy megismerhesse és megérthesse. Apjának nem volt gyereke, mégis felfogta békítőlevele kétségbeesett kapaszkodását. Apja helyett apja akart lenni, s hogy nem lehetett, csak a maga hibája: nem mert kitárulkozni neki, mert félt, hogy nincs meg benne az édesszülői mindentmegbocsátás.

XT olott. lám, megvolt. El- megy holnap a temetésre, mert érzi apja sohakinemmondott fájdalmát, hogy magtalan, el kell mennie, mert akit gyermekei temetnek, nem élt hiába.

Anéka Eszter